Fuss el véle!

Pár nappal az után, hogy ide vetették, felállítottak egy bitót odakint. Látta a cellája apró ablakából, ha felmászott a szalmazsákra, és a rácsokhoz nyomta az arcát. Talán különös, hogy egy fogoly ennyit erőlködjön, csak hogy gyötörhesse magát, de valamiért ellenállhatatlan kísértést érzett rá. A bitó tulajdonképpen egy nagy emelvény volt, fölötte hosszú gerendával, amiről négy hurok lógott alá. A padlójában csapóajtók nyíltak, úgyhogy elég volt kirúgni a helyéről egy rudat, és máris négy nyak roppant ketté könnyedén, akár négy száraz faág. Nem semmi! Készültek gépek, amelyek elvetették a magvakat, gépek, amelyekkel nyomtatni lehetett a papírra, és úgy tűnt, most már az embereket is gépekkel pusztítják el. Talán erre gondolt Morveer, amikor hónapokkal korábban a tudományról fecsegett.

Közvetlenül az erőd eleste után felkötöttek pár embert. Néhányan olyasmit követtek el Orso szolgálatában, amit mindenképpen meg kellett bosszulni. Az Ezer Kard egy-két zsoldosa is a bitón végezte. Valami rettenetesen sötét dolgot művelhettek, mivel fosztogatás közben igazán kevés szabályt kellett betartani. De most már régóta nem lógott senki. Hét vagy talán nyolc hete is van már. Lehet, hogy számolnia kellett volna a napokat, de hát nem volt teljesen mindegy? Közeledett a vég, ebben egy percig sem kételkedett.

Minden reggel, amikor a nap első sugarai utat találtak a cellájába, Reszket felébredt, és arra gondolt, hogy talán eljött az akasztása napja.

Néha azt kívánta, bár ne fordult volna Monza ellen. De csak mert ez lett belőle, nem azért, mert megbánta, amit tett. Az apja valószínűleg nem helyeselte volna. A bátyja gunyoros vigyorral az arcán kijelentette volna, hogy nem is érdemelt jobbat. Háromfás Rudd a fejét rázva azt mondta volna, hogy eljött az igazságszolgáltatás ideje. De Háromfás meghalt, és vele együtt az igazság is. Reszket bátyja egy hős álarcát viselő gazember volt, és gunyoros vigyora többé nem jelentett semmit. Az apja is visszament a sárba, és ráhagyta, hogy kitalálja magának, hogyan intézi a dolgait. Ennyit a jó emberekről meg a helyes cselekedetekről.

Időnként eszébe jutott, hogy vajon Carlot dan Eidernek sikerült-e kikeverednie a zűrből, amibe miatta került, vagy a kripli a nyomára akadt. Kíváncsi lett volna rá, hogy Monza végül megölte-e Orsot, és ha igen, boldoggá tette-e a dolog, ahogy remélte. Kíváncsi lett volna rá, ki volt az az alak, aki előbukkant a semmiből, és egyszerűen odavágta őt a terem falához. De ilyen az élet. Az ember nem kaphat mindenre választ.

Éppen az ablakon nézett kifelé, amikor kulcsok csörgése közeledett a folyosón. Majdnem elmosolyodott, annyira megkönnyebbült, hogy végre eljött az idő. Leugrott a szalmazsákról, bár a jobb lába még mindig merev volt ott, ahol Nyájas belédöfte a kését. Kihúzta magát, és a rács felé fordult.

Nem hitte, hogy a nő maga fog eljönni, de örült, hogy így esett. Örült, hogy még egyszer a szemébe nézhetett, még így is, hogy a foglár meg fél tucat őr szegődött melléjük társul. Monza jól nézett ki, ehhez nem férhetett kétség. Nem hatott olyan szikárnak és morózusnak, mint régen. Tiszta volt, könnyed, elegáns és gazdag. Mint egy királynő. Hihetetlennek tűnt, hogy bármi közük is volt egymáshoz valaha.

– Nicsak, nicsak! – szólt az északföldi. – Monzcarro nagyhercegnő! Hogy a fenébe keveredtél ki ilyen csinosan abból a zűrzavarból?

– Szerencsém volt.

– Hát ez az! Abból nekem mindig kevés jutott.

A foglár elfordította a kulcsot a zárban, és csikorogva belökte a rácsban nyíló ajtót. Belépett két őr, és bilincset kattintottak Reszket csuklójára. Az északföldi nem látta különösebb értelmét harcba szállni velük. Csak kínos helyzetbe hozott volna vele mindenkit. Kivezették a folyosóra, és megállították a nővel szemben.

– Jó kis kalandjaink voltak együtt, igaz, Monza?

– Jó kis kalandjaink, igen. Elvesztetted önmagad, Reszket.

– Nem. Megtaláltam önmagam. Most fel fogsz kötni? – Nem lelte éppen örömét a gondolatban, de nem is bánta különösebbképpen. Még mindig jobb volt, mint egy cellában megrohadni.

Monza egy hosszú pillanatig némán méregette hűvös kék szemével. Úgy nézett végig rajta, mint amikor először találkoztak. Mintha semmivel sem tudná meglepni.

– Nem.

– Hm? – Erre nem számított. Szinte csalódást érzett. – Akkor mi lesz?

– Elmehetsz.

Reszket pislantott egyet.

– Hogy mit csinálhatok?

– Elmehetsz. Szabad vagy.

– Nem hittem, hogy fontos vagyok még neked.

– Ki mondta, hogy valaha is az voltál? Magamért teszem, nem érted. Elegem lett a bosszúból.

Reszket felhorkant.

– Ki a tököm gondolta volna? A caprilei mészáros. A talinsi kígyó. Végig jó asszony volt. Azt hittem, nem érdekel, mi a helyes. Azt hittem, a könyörület és a gyávaság egy és ugyanaz.

– Felőlem akár gyávának is tarthatsz. Együtt tudok élni vele. Csak ide ne gyere vissza. Az én gyávaságomnak is vannak határai. – Lecsavarta a gyűrűt az ujjáról, azt, amelyiken a nagy vérvörös rubint viselte, és a mocskos szalmára hajította a férfi lábai elé. – A tied!

– Rendben. – Reszket lehajolt, kitúrta a gyűrűt a mocsokból, és beletörölte az ingébe. – Nem vagyok büszke magamra. – Monza megfordult, és elvonult a lépcső meg a lépcső felől áradó lámpafény irányába. – Szóval ezzel vége? – kiáltott utána az északföldi. – Befejeztük?

– Szerinted jobbat érdemelsz? – És Monza már ott sem volt. Reszket a kisujjára csúsztatta a gyűrűt, és figyelte, hogyan csillog.

– Inkább rosszabbat.

– Mozgás, bitang! – mordult rá az egyik őr a kardját suhogtatva. Az északföldi csak vigyorgott.

– Ó, már megyek is, emiatt ne aggódjon. Kezd elegem lenni Styriából.

* * *

Mosolyogva lépett ki a sötét alagútból a Fontezarmóból kivezető hídra. Megvakarta viszkető arcát, és mélyet szippantott a hideg, szabad levegőből. Mindent tekintetbe véve úgy érezte, viszonylag könnyen megúszta a kalandot. Persze elvesztette az egyik szemét Styriában, és semmivel sem volt gazdagabb, mint amikor leszállt a hajóról. Viszont jobb ember lett belőle, efelől nem maradt kétsége. Bölcsebb ember. Régen ő maga volt a saját legnagyobb ellensége. Mostanra mindenki más legnagyobb ellensége lett belőle.

Alig várta, hogy hazaérjen Északföldre, és valami hozzá illő munkát találjon magának. Talán elnéz Uffrithba, és tesz egy kurta látogatást régi barátjánál, Vossulánál. Elindult lefelé a hegyről, egyre távolodott az erődtől, csizmája alatt csikorgott a szürke por. Háta mögött a napkelte színe olyan volt, mint a kiontott vér.