Lefelé

Ahogy Visserine felé közeledtek, a nap lassan alábukott a fák mögött, a föld pedig egészen feketévé vált. Sok mérföldes távolságból is látni lehetett a tornyokat. Többtucatnyi volt belőlük. Annál is több. Mint a hosszú, karcsú nádszálak, úgy nyújtóztak a kékesszürke ég felé, itt-ott apró fénygömbök ragyogtak rajtuk, ahol a magasan lévő ablakokban meggyújtották a lámpákat.

– Jó sok torony – mormogta maga elé Reszket.

– Visserinében mindig is nagy divatjuk volt – vigyorgott rá Cosca. – Némelyik több száz éves, még az Újbirodalom korából származik. A legnagyobb családok egymással versenyeznek, ki épít magasabbat. A büszkeségük múlik rajta. Emlékszem, kisfiúkoromban az egyik összedőlt, mielőtt befejezték volna. Nem egészen háromsaroknyira onnan, ahol laktam. Tucatnyi szegény viskót zúzott össze. Mindig a szegények fáznak rá a gazdagok ambícióira. Mégis ritkán panaszkodnak, mert… hát…

– Arról álmodoznak, hogy nekik is saját tornyaik lesznek?

Cosca felnevetett.

– Hát gondolom, igen, így valahogy. Nem látják, hogy minél magasabbra kapaszkodik az ember, annál nagyobbat tud esni.

– Ezt az emberek általában csak akkor szokták észrevenni, ha már száguldanak a föld felé.

– Ez nagyon igaz. És attól tartok, hogy hamarosan sok gazdag visserinei fog a mélybe zuhanni.

Nyájas fáklyát gyújtott, majd Vitari is, utána Nappal egy harmadikat, amit aztán rögzített a kocsi elején, hogy mutassa az irányt. Nemsokára mindenfelé újabb és újabb fáklyák gyúltak, amíg apró fénypontok garmadája rajzolta ki a sötétben a tenger felé kanyargó út vonalát. Máskor barátságos látvány lett volna, most azonban nem foglalkozott vele senki. Közeledett a háború, és senki sem volt éppen barátságos hangulatban.

Minél közelebb értek a városhoz, annál jobban ellepték az utat az emberek, és kétoldalt annál több volt a szemét. Az utazók egy része kétségbeesetten igyekezett bejutni Visserinébe, hogy találjon valamilyen falat, ami mögött elrejtőzhet, a másik felük pedig kétségbeesetten igyekezett kijutni, hogy nyílt terepre leljen, ahol futásnak eredhet. A gazdák háború idején igen nehéz választásra kényszerültek. Maradhattak a földjeiken, ahol tudták, hogy garantáltan kirabolják őket és felgyújtják a házaikat, ráadásul szinte biztosan megerőszakolják az asszonyaikat és végeznek mindenkivel. Vagy elindulhattak egy város felé, hátha helyet szorítanak nekik valahol, ahol viszont azt kockáztatták, hogy saját védelmezőik veszik el mindenüket, vagy a város elestével csapdába kerülnek. Ezenkívül bevehették még magukat a dombok közé, ahol aztán vagy elfogták őket, vagy éhen haltak, vagy egy fagyos éjszaka jelentette a végzetüket.

A háborúban katonák is odavesztek, igaz, de aki életben maradt közülük, az pénzhez jutott, történeteket mesélhetett és elüldögélhetett egy tábortűz mellett valahol. A gazdák közül sokkal többen haltak meg, és aki életben maradt, annak sem maradt semmije üszkös romokon kívül.

Hogy fokozza a jókedvet, még az eső is zuhogni kezdett. A fáklyák fényköre sziszegett és sistergett, középen fehér csíkok rajzolódtak ki, ahogy a vízcseppek elérték őket. Az út ragadós sártengerré változott. Reszket érezte, ahogy az eső a fejbőrét csiklandozza, de a gondolatai teljesen máshol jártak. Ugyanoda kalandoztak el, ahová az elmúlt pár hétben rendszeresen: a Cardottiba a sötét munkához, amit ott elvégzett.

A bátyja mindig azt mondta, hogy a legalantasabb dolog, amit egy férfi tehet, ha megöl egy nőt. A nők és a gyerekek, a hagyományok és az adott szó tisztelete különbözteti meg az embert az állatoktól, a pribékeket a közönséges gyilkosoktól. Nem szándékosan tette, de aki megsuhintja a kardját a tömegben, az utána nem okolhat mást a következményekért. A jó ember, akivé itt válni akart, véresre rágta volna a körmét szégyenében. Viszont ha arra gondolt, ahogy a penge tompa reccsenéssel kihasított egy darabot a bordákból, vagy ahogy a nő tágra nyílt szemmel haldokolva a földre csúszott, semmi mást nem érzett, csak megkönnyebbülést, hogy megúszta.

Véletlenül megölni egy nőt egy kuplerájban gyilkosság, a leggonoszabb tett, szándékosan megölni egy férfit a csatatéren viszont nemes cselekedet? Valami, amire büszkének kell lenni, és amiről dalokat kell énekelni? Amikor annak idején, otthon Északföldön körülülték a tábortüzet, minden olyan egyszerűnek és magától értetődőnek tűnt, mostanra azonban Reszket már nem látta olyan élesen a különbséget, mint régen. Nem arról volt szó, hogy összezavarodott. Éppen hogy hirtelen minden kitisztult. Ha egyszer valaki ölni kezd, sosem jön el az a pillanat, amikor emelt fővel abbahagyhatja.

– Úgy festesz, mint akinek sötét gondolatok járnak a fejében – szólt Cosca.

– Nem hiszem, hogy alkalmas az időpont a viccelődésre.

A zsoldos felnevetett.

– Öreg mentorom, Sazine egyszer azt mondta nekem, hogy életünk minden pillanatában nevetnünk kéne, mert később határozottan körülményesnek fogjuk találni a dolgot.

– Valóban? És mi lett vele?

– Elüszkösödött a válla, és meghalt.

– Gyenge poén.

– Hát ha az élet egy vicc – jegyezte meg Cosca –, akkor fekete humor a javából.

– Jobb nem nevetni, hacsak nem saját magunkon.

– Vagy megfelelően kell alakítani a humorérzékünket.

– Elég kifacsart humorérzék kell ahhoz, hogy ezen bárki is nevessen.

Cosca megvakarta a nyakát, és felnézett Visserine egyre sűrűbb esőfüggöny mögött feketén emelkedő falaira.

– Be kell vallanom, kivételesen én sem látom a dolgok vicces oldalát.

Már a fényekből meg lehetett állapítani, hogy a kapunál óriási a tülekedés, és ahogy közelebb értek, csak rosszabb lett a helyzet. Időnként kilépett valaki – idős férfiak, fiatal férfiak, gyereküket cipelő nők. A holmijaikat vagy öszvérekre pakolták, vagy a saját hátukra vették, de kocsik is gördültek csikorogva a ragadós sárban. Akik kifelé jöttek, feszülten furakodtak át a dühös tömegen, a másik irányba azonban alig engedtek valakit. Érezni lehetett a félelem szagát, ami egyre töményebb lett, ahogy többen és többen zsúfolódtak össze a kapu előtt.

Reszket leugrott a nyeregből, kinyújtóztatta a lábát, és meggyőződött róla, hogy a kardja nem szorul-e a hüvelyében.

– Rendben. – Monza csuklyája alatt a haja feketén tapadt dühös arcára. – Beviszlek benneteket.

– Teljesen biztos benne, hogy be kell mennünk? – érdeklődött Morveer.

A nő alaposan végigmérte.

– Orso serege talán két nappal van lemaradva mögöttünk. Ez az Ezer Kardot jelenti. Ganmark vezeti őket, talán Hűséges Carpi is vele van. Ahol ők vannak, ott kell lennünk nekünk is, ennyi az egész.

– Természetesen ön a munkaadóm, de kötelességemnek érzem emlékeztetni, hogy az elszántságot is túlzásba lehet vinni. Bizonyára kiötölhetnénk egy kevésbé veszélyes alternatívát is annál, mint hogy csapdába ejtjük magunkat egy városban, amit hamarosan ellenséges hadak fognak gyűrűbe.

– Nem sokra mennénk vele, ha idekint várnánk.

– Azzal sem megyünk sokra, ha mind meghalunk. Egy olyan terv, amelyik képtelen alkalmazkodni a körülményekhez, rosszabb, mintha egyáltalán… – Monza sarkon fordult, mielőtt a férfi a mondat végére ért volna, és félretaszítva az útjába kerülő embereket, megindult a kapu boltíve felé. – Nők! – vicsorította összeszorított fogai között Morveer.

– Mi van velük? – kérdezte dühösen Vitari.

– Akinek nem inge, ne vegye magára, de hajlamosak a szívükkel gondolkodni a fejük helyett.

– Annyiért, amennyit fizet, felőlem a seggével is gondolkodhat.

– Ha gazdagon halunk meg, attól még ugyanolyan halottak leszünk.

– Jobb, mint ha szegényen fordulnánk föl – jegyezte meg Reszket.

Nem sokkal később fél tucat őr jelent meg. Lándzsáikkal félretaszigálták a parasztokat, sáros ösvényt nyitva meg a fal felé. Egy mogorva képet vágó tiszt is jött velük Monzával az oldalán. A nő nyilván elvetett néhány érmét, és ez volt az aratás.

– Maguk hatan a kocsival! – mutatott a tiszt kesztyűs ujjával Reszketre meg a többiekre. – Bejöhetnek. Maguk hatan és senki más.

A kapu körül állók között dühös mormogás támadt. Valaki belerúgott a meginduló szekérbe.

– A kurva életbe! Nincs ez így rendjén! Egész életemben Saliernek fizettem az adómat, és nem engednek be?

Valaki megragadta Reszket karját, ahogy a lovával a kocsi után indult volna. Amennyire a fáklyafényben és a zuhogó esőben meg tudta állapítani, egy, a többieknél is elkeseredettebb paraszt volt az.

– Miért mehetnek be ezek a szemetek? Nekem a családomat kell…

Reszket a paraszt arcába vágott az öklével, de nem hagyta elesni, hanem elkapta a kabátjánál fogva, felhúzta, majd az első ütést egy újabbal követte, és az út melletti árokba taszította a férfit. Az véres arccal próbált feltápászkodni, csak fekete körvonalai látszottak a sötétben. Aki verekedést kezdeményez, jobban teszi, ha azzal a lendülettel be is fejezi. Némi határozott erőszakkal meg lehet előzni egy sokkal rosszabb összetűzést. Fekete Métely is így kezelte volna a helyzetet. Reszket gyorsan előrelépett hát, csizmájával jókorát rúgott a férfi mellkasába, amitől az vissza is zuhant a sárba.

– Az lesz a legjobb, ha maradsz ott, ahol vagy. – Páran mellettük álldogáltak. Egy nő és a lábába kapaszkodó két gyereke sötét körvonalai látszottak. Egy kamasz egyenesen Reszketre meredt, és kissé előredőlt, mintha azon gondolkodna, hogy közbeavatkozik. Talán a paraszt fia lehetett. – Én ezzel keresem a kenyerem, fiam. Tényleg mindent elsöprő késztetést érzel, hogy leheveredj?

A fiú megrázta a fejét. Reszket ismét megragadta a kantárszárat, csettintett a nyelvével és a boltív felé indult. Nem éppen gyorsan. Készen állt, hátha valaki elég bolond hozzá, hogy próbára tegye. Alig egy-két lépést tett csak meg azonban, máris megint mindenki csak a kiabálással volt elfoglalva. Ordítva magyarázták, mitől különlegesek, és miért kellene beengedni őket, a többieket pedig kint hagyni a farkasok martalékául. Egy ilyen helyzetben semmi meglepő nem volt abban, ha egy férfinak kiverték néhány fogát. Akik nem láttak még sokkal rosszabbat, azok is biztosak lehettek benne, hogy csak idő kérdése, hogy velük is ez történjen, és nem törődtek mással, csak hogy ők minél könnyebben megússzák. Reszket követte a többieket, a kapu boltíve alá érve megfújta lehorzsolt öklét, és belépett a hosszú alagút sötétjébe.

Próbálta felidézni, amit a Kutyaember mondott neki annak idején Aduában. Mintha száz év telt volna el azóta. A lényeg mindenesetre az volt, hogy a vér csak még több vért szül, de sosem késő kiszállni. Sosem késő jobb emberré válni. Háromfás Rudd jó ember volt, nála jobb talán azóta sem született. Egész életében a régi szabályok szerint élt, sosem választotta a könnyebb utat, ha nem találta helyesnek. Reszket büszke volt rá, hogy ilyen ember mellett harcolhatott, és őt nevezhette a főnökének. Végül azonban mire ment Háromfás a becsületével? Néhány párás tekintetű ember idézi fel az emlékét a tűz mellett. Nehéz életet élt, és a végén visszatért a sárba. Fekete Métely a legszívtelenebb bitang volt, akit Reszket valaha ismert. Olyan ember, aki soha nem nézett szembe az ellenséggel, ha hátulról is ledöfhette, aki gondolkodás nélkül égetett fel falvakat, megszegte a saját szavát, és köpött a következményekre. Annyira volt könyörületes, mint a pestis, és a lelke nem volt nagyobb egy bolha pöcsénél. Erre most Skarling székében ül, fél Északföld a lábai előtt hever, a másik fele pedig rettegve ejti ki a nevét.

Kiléptek az alagútból, és a városban találták magukat. A repedezett csatornákról víz csöpögött a kopott kockakövekre. A kijutásra várakozó átázott férfiak, nők és öszvérek figyelték őket, ahogy a másik irányba trappolnak. Reszket hátrahajtotta a fejét, és szorosra zárt szemmel hagyta, hogy az ömlő eső az arcát mossa, amint éppen elhaladtak egy nagy torony tövében a fekete éjszakában. Legalább háromszor olyan magas volt, mint a legmagasabb épület Carleonban, itt viszont akadtak még hatalmasabbak. A szeme sarkából Monzára pillantott, mint oly sokszor az utóbbi időben. A nő a szokásos mogorva tekintettel meredt előre, az utcákat megvilágító fáklyák fénye szigorú vonásain táncolt. Elhatározta, hogy megtesz valamit, kerül, amibe kerül. Nagy ívben tojt a lelkiismeretre és a következményekre egyaránt. Előbb a bosszú, a kérdésekre ráér utána is válaszolni.

Reszket körbenyalta az ajkát, aztán a földre köpött. Minél többet látott, annál világosabbá vált előtte, hogy a nőnek igaza volt. A könyörület egyenlő a gyávasággal. A jó viselkedésért senki sem adott jutalmat. Sem itt, sem Északföldön, sem sehol. Ha az ember akar valamit, meg kell szereznie magának, és abból lesz a legnagyobb úr, aki a legtöbb dologra teszi rá a kezét. Talán jobb lett volna, ha a világ nem így működik.

De így működött.

* * *

Monza izmai elmerevedtek és fájtak. Dühös volt és fáradt, mint mindig. Jobban vágyott a pipájára, mint valaha. Ráadásul, hogy meglegyen a sava-borsa is az estének, átázott, vacogott, és még a hátsóját is kidörzsölte a nyereg.

Emlékeiben Visserine csillogó üvegekkel és kecses épületekkel teli, jó ételektől, nevetéstől és szabadságtól vidám városként élt. Igaz, amikor legutóbb itt járt, szokatlan jókedv lett rajta úrrá, ráadásul meleg nyár volt, nem hűvös tavasz. Bennán kívül senki nem várt tőle utasításokat, és nem kellett azon gondolkodnia, hogyan fog megölni négy embert.

A hely mindezzel együtt is messze állt emlékei vidám paradicsomától. A zsalukat szorosan bezárták, a lámpák fénye csak halványan szűrődött ki és villant meg az ajtók fölötti mélyedésekben elhelyezett üvegfigurákon. A háziszellemek hagyománya réges-régről, még az Újbirodalom előtti időkből származott. Azért tették őket az ajtók fölé, hogy bőséget vonzzanak a házba, és elűzzék a gonoszt. Monza azon morfondírozott, vajon mennyi hasznát fogják venni ezeknek az üvegdaraboknak, amikor Orso serege lerohanja a várost. Nem sokat. Az utcákra nehezedő félelem mintha egyenesen Monza vizes bőrére tapadt volna, a nyakán égnek álltak tőle a szőrszálak.

Nem mintha Visserinében nem nyüzsögtek volna az emberek. Néhányan futva igyekeztek a kikötő vagy a kapuk felé. Másutt málhákkal megrakott férfiak és nők ballagtak, nyomukban a gyerekeikkel és a csoszogó idős rokonaikkal. Zsákokkal és ládákkal, matracokkal és fiókos szekrényekkel telepakolt kocsik zörögtek a kockaköveken; nyilvánvalónak tűnt, hogy nemsokára megszabadítják őket haszontalan terhüktől, ami valamelyik Visserinéből kifelé vezető út melletti árokban végzi majd. Ilyen vészterhes időkben dőreségnek tűnt, ha az ember mást is menteni próbált az irháján kívül. Aki úgy döntött, hogy menekülőre fogja, jobban tette, ha szedte a lábát.

Olyanok is voltak bőséggel, akik az ellenkező utat választották, és a városban kerestek menedéket, de elkeseredetten kellett megállapítaniuk, hogy zsákutcába jutottak. Ők több helyen teljesen ellepték az utcákat, megtöltötték a kapualjakat, és pokrócaik alatt igyekeztek meghúzni magukat az eső elől. Tucatjával kerestek menedéket egy üres piactér árnyékos árkádjai alatt, és igyekeztek meglapulni, amikor egy-egy menetoszlop csörtetett el mellettük. A katonák nedves páncélja vadul csillogott a fáklyák fényében.

Zörejek visszhangoztak a félhomályban. Üveg tört, fa reccsent. Dühös és riadt kiáltások váltották egymást. Egyszer-egyszer valaki élesen felsikoltott.

Monza gyanította, hogy a városlakók közül néhányan úgy döntöttek, kihasználják, hogy a hatalmasok a saját életben maradásukkal vannak elfoglalva, és idejekorán nekikezdenek a fosztogatásnak, megtorolnak egy-két régi sérelmet vagy ráteszik a kezüket pár holmira, amire mindig is fájt a foguk. Azon ritka alkalmak egyike volt ez, amikor az ember ingyen megkaphatott szinte bármit. Monza tudta, hogy egyre többen fognak élni a lehetőséggel, mielőtt Orso csapatai felsorakoznak a város előtt. A civilizáció máza máris kezdett szertefoszlani.

A nő érezte az utána forduló tekinteteket, miközben csapatával végighaladt az utcákon. Riadt, gyanakvó és fürkész pillantások követték és igyekeztek felmérni, elég gyengék vagy gazdagok-e ahhoz, hogy érdemes legyen zsákmány reményében megtámadni őket. A kantárt a jobb kezében tartotta; borzasztóan fájt ugyan, amikor rántania kellett rajta egyet, de a balja így a combján nyugodhatott, közel a kardja markolatához. Visserinében most nem volt érvényben más törvény, csak az, amit a penge élével tartattak be. És az ellenség még meg sem érkezett.

Az ostrom alatt álló nagyvárosok hátborzongató helyek, írta Stolicus. A poklot képzelem ilyennek.

Az út áthaladt egy márvány boltív alatt, a zárókőről vastag sugárban ömlött alá a víz. Fölötte egy festmény díszítette a falat. Salier nagyherceget ábrázolta, amint a trónján ült. Az amúgy iszonyatosan kövér uralkodó, akit szelíden pufóknak festettek meg, az egyik kezét áldásra emelte, atyai mosolyából pedig mennyei fény sugárzott. Alatta Visserine különféle rendű és rangú polgárai – a legszegényebbtől a leggazdagabbig – a jó kormányzás örömeit élvezték. Valakit az igazságérzete arra késztetett, hogy felmásszon, és vastag, vörös betűkkel a következő szavakat mázolja a képre: kapzsiság, kínzás, gyávaság.

– Salier, az az arrogáns fasz. – Vitari Monzára vigyorgott, vörös haja egészen feketének tűnt az esőtől. – Persze gondolom, már nem sokáig lesz mire vernie a mellét.

Monza csak egy horkantással válaszolt. Ahogy Vitari szögletes vonásaira pillantott, az járt a fejében, mennyire bízhat meg benne. Hiába zajlott körülöttük háború, a legnagyobb veszély minden valószínűség szerint most is saját, számkivetettekből álló csapatán belülről fenyegette. Vitari? Csak a pénzért tartott vele – márpedig az ilyesmi kockázatos, mert mindig akad olyan rohadék, aki mélyebben tud a zsebébe nyúlni. Cosca? Hogyan is bízhatna meg egy hírhedt, iszákos köpönyegforgatóban, akit ő maga is elárult egyszer? Nyájas? Ki tudja, mi zajlik annak az embernek a fejében?

Morveerhez képest mégis mindannyian olyanok voltak, mintha közeli családtagjai lennének. Titkon pillantott csak hátra a válla fölött, de a tekintete találkozott a komoran rámeredő méregkeverőével. Monza szörnyetegnek tartotta, és tudta, hogy ha a férfinak haszna származna belőle, ugyanolyan könnyedén megölné, mint ahogy egy kullancsot nyom agyon. Morveer gyanúsnak találta a döntését, hogy Visserinébe tartanak, de a nőnek esze ágában sem volt elárulni az indokait. Orso időközben biztosan megkapta Eider levelét, és irdatlan vérdíjat tűzött ki rá a Valint és Balk pénzéből. Márpedig ez azt jelentette, hogy a bérgyilkosok fele a Világ Körén belül biztosan Styriában szaglászik, remélve, hogy zsákban viheti el a fejét Talinsba. Természetesen mindazoknak a fejével együtt, akik segítettek neki.

Úgy állt a helyzet, hogy a csata közepén nagyobb biztonságban voltak, mintha távol tartották volna magukat tőle.

Egyedül Reszketben bízhatott meg félig-meddig. A férfi görnyedt háttal, némán lovagolt mellette. Westportban még határozottan idegesítette a fecsegése, most viszont, hogy leszokott róla, különös módon űr maradt utána. Reszket a ködös Sipaniban megmentette az életét. Ez az élet persze korántsem az volt, mint régen, de még mindig cefetül nagyot tudott nőni a szemében, aki képes volt ilyen cselekedetre.

– Elcsendesedtél hirtelen.

A nő alig látta Reszket arcát a sötétben, csak az álla határozott vonalát, a szemgödrét meg a járomcsontja alatti üregeket betöltő árnyékokat tudta kivenni.

– Csak nincs mit mondanom.

– Ez eddig sem tartott vissza.

– Hát kezdem másképp látni a dolgokat.

– Tényleg?

– Komoly erőfeszítésembe kerül továbbra is reménykedni, még ha azt is gondolod, hogy nekem ez könnyen megy. Főleg mert nem úgy fest, hogy ez az erőfeszítés valaha is kifizetődik.

– Azt hittem, ha jobb ember leszel, az már önmagában is jutalom.

– Ennyi munkáért cserébe korántsem elegendő. Ha nem vetted volna észre, egy háború közepén vagyunk.

– Hidd el, tudom, milyen a háború. Életem java részét abban éltem le.

– Nocsak, milyen különös egybeesés! Én is. Ha abból indulok ki, amit láttam, márpedig sok mindent láttam, a háború nem alkalmas rá, hogy bárkiből jobb ember váljék közben. Arra gondoltam, hogy mostantól fogva inkább úgy állok a dolgokhoz, mint te.

– Dicsőség egy szabadon választott istennek! Üdv a való világban! – Azért akármilyen szélesen is mosolygott, mintha némi csalódottságot érzett volna közben. Régen lemondott róla, hogy rendes ember legyen belőle, de valamiért tetszett neki a gondolat, hogy akad ilyen az ismerősei között. Megrántotta a gyeplőt, és a lova lassítani kezdett. A szekér csikorogva állt meg mögötte. – Itt vagyunk.

A ház, amit egykor Bennával vettek Visserinében, még az előtt épült, hogy a városfal elkészült volna. Akkortájt a gazdagok maguk gondoskodtak a biztonságukról. Gyakorlatilag egy kőtorony előtt álltak, aminek az egyik oldalán kapott helyet az istálló. A földszinten csak résnyi ablakok nyíltak, a magas tetőt csipkés mellvéd vette körül. Az épület feketén magasodott a sötét égbolt előtt, élesen elütött a körülötte zsúfolódó alacsony tégla- és faházaktól. Monza felemelte a kulcsot, aztán összeráncolta a homlokát. A szegecsekkel kivert faajtó résnyire nyitva volt, a bentről kiszivárgó fény megvilágította mellette a fal durva kövét. A nő a szájához emelte az ujját, és az ajtóra mutatott.

Reszket egyik hatalmas csizmájával akkorát rúgott bele, hogy a túloldalon hangos zörgéssel dőlt fel valami. Monza baljával a kardja markolatán rontott be. A konyhában egyetlen bútor sem volt, csak rengeteg ember. Mocskosak voltak, fáradtnak tűntek, és a gyertyák reszketeg fényében, döbbent félelemmel a tekintetükben meredtek a nőre. A legközelebbi zömök, fél karját felkötve tartó férfi feltápászkodott az üres hordóról, amin ült, és megragadott egy deszkadarabot.

– Vissza! – ordított rá a nőre. Egy mocskos parasztgúnyát viselő férfi előrelépett egyet, és meglóbálta a baltáját.

Reszket lehajolt, hogy beférjen a szemöldökfa alatt, megkerülte Monzát, és kihúzta magát. Hatalmas árnyéka a háta mögött táncolt a falon, kivont pengéje a lába mellett villant.

– Talán inkább maga lépjen visszább.

A paraszt riadt szemét a világító fémre szegezve engedelmeskedett.

– Maguk meg kicsodák?

– Micsoda? – förmedt rá Monza. – Ez az én házam, maga gazember!

– Tizenegyen vannak – jegyezte meg Nyájas, ahogy ő is belépett, és megállt a nő másik oldalán.

A két férfin kívül volt még odabent két öreg nő meg egy náluk is öregebb, hajlott hátú, bütykös kezű férfi. Egy nagyjából Monza korú nő, karján egy csecsemővel és az oldalán két kislánnyal, akik annyira hasonlítottak egymásra, hogy akár ikrek is lehettek. Az üres tűzhely mellett egy tizenhat év körüli lány állt, és egy kezdetleges kést szorongatott, amivel nemrég még halat belezett. Szabad kezével egy kisebb, talán tízéves fiút tolt maga mögé.

Csak egy lány volt, aki az öccsét próbálta védeni.

– Tedd el azt a kardot – szólt Monza.

– He?

– Ma este nem hal meg itt senki.

Reszket felhúzta egyik sűrű szemöldökét.

– Na most ki az optimista?

– Szerencséjükre nagy házat vettem. – A felkötött karú férfi tűnt a családfőnek, így Monza rászegezte a tekintetét. – Jut hely mindenkinek.

A férfi leengedte a deszkát.

– Gazdák vagyunk a völgyből, csak egy biztonságos helyet kerestünk. Így találtunk mindent, nem loptunk el semmit. Nem lesz velünk baj…

– Ajánlom is. Ennyien vannak?

– A nevem Furli. Ez a feleségem…

– Nem érdekel, hogy hívják magukat. Maradjanak idelent, és soha ne legyenek láb alatt. Akkor senkinek nem esik bántódása.

A férfi bólintott, a tekintetében megbúvó félelemhez lassan megkönnyebbülés keveredett.

– Megértettem.

– Nyájas, vidd be a lovakat az istállóba, és tüntesd el a szekeret az utcáról. – Monza rosszul lett az éhes, tehetetlen parasztok látványától. Félrerúgott az útból egy törött széket, és a nyeregben töltött hosszú órák miatt megmerevedett lábbal elindult felfelé a lépcsőn a sötétbe. Morveer a negyedik lépcsőfordulóban érte utol, Cosca és Vitari közvetlenül mögötte érkezett. A sort Nappal zárta, kezében egy ládával. Morveer egy lámpát is hozott magával, a fény alulról világította meg aggodalmas arcát.

– Azok a parasztok egyértelmű fenyegetést jelentenek a számunkra – mormogta. – Mindazonáltal könnyedén megoldhatjuk a problémát, nincs is szükség hozzá a mérgek királyára. Elegendő némi jótékony adomány, mondjuk egy vekni kenyér, természetesen leopárdvirággal megszórva, és többé nem lennének…

– Nem.

A férfi egy pillanatig mereven nézett meglepetésében.

– Amennyiben az a szándéka, hogy szabadon hagyja őket mozogni odalent, határozottan tiltakoznom kell…

– Tiltakozzon csak, ha jólesik, aztán meglátjuk, leszarom-e vagy sem. – Ahogy a férfi elfordult, Monza kikapta a kezéből a lámpát. – Cosca, te a második emeleten alszol Nyájassal. Vitari, a jelek szerint neked egyedül kell aludnod a szomszéd szobában.

– Egyedül alvás. – Vitari belerúgott egy lehullott vakolatdarabba. – Erről szól az életem.

– Akkor visszamegyek a szekeremhez, és behozom a holmimat a caprilei mészáros kóbor parasztoknak létesített panziójába. – Morveer a fejét rázva fordult vissza a lépcső felé.

– Tegyen úgy! – förmedt rá Monza. Megvárta, hogy a férfi csizmája pár fokkal lejjebb csikorduljon a lépcsőn, és Cosca hangja se hallatsszon többé az alsó emeletről, ahogy szünet nélkül hablatyol valamit Nyájasnak, aztán belépett Nappal után a szobájába, és óvatosan behajtotta maga mögött az ajtót. – Beszélnünk kell.

A lány kinyitotta a ládáját, és elővett belőle egy darab kenyeret.

– Miről?

– Ugyanarról, amiről Westportban. A főnöködről.

– Az idegeire megy, mi?

– Ne mondd, hogy neked nem.

– Három éve mindennap.

– Felteszem, nem lehet könnyű neki dolgozni. – Monza, egy pillanatra sem véve le a szemét a lányról, beljebb lépett a szobába. – Előbb-utóbb minden tanítványnak ki kell lépnie a mestere árnyékából, ha ő maga is mester akar lenni egyszer.

– Ezért árulta el Coscát?

Monza egy pillanatra elgondolkodott.

– Többé-kevésbé. Néha kockázatot kell vállalni. Bele kell nyúlni a csalánba. Persze neked sokkal jobb indokaid vannak, mint nekem voltak – jegyezte meg félvállról, mintha magától értetődő volna.

Most Nappalon volt a sor, hogy elgondolkodjon.

– Milyen indokaim?

Monza úgy tett, mintha meglepődne.

– Hát… Morveer előbb-utóbb elárul és átáll Orsohoz. – Persze nem volt biztos a dolgában, de eljött az ideje, hogy felvértezze magát a lehetőséggel szemben.

– Valóban? – Nappal már nem mosolygott.

– Nem tetszik neki, ahogy a dolgaimat intézem.

– Ki mondta, hogy nekem tetszik, ahogy a dolgait intézi?

– Nem érted? – Nappal összehúzta a szemét, kivételesen még a kezében tartott ételről is megfeledkezett. – Ha Orsohoz megy, valakire muszáj lesz rákennie Ario halálát. Bűnbak kell neki.

A lány végül vette a lapot.

– Nem! – csattant fel. – Szüksége van rám!

– Mióta vagy vele? Azt mondtad, három éve? Azelőtt is megvolt valahogy, nem? Szerinted hány asszisztense volt korábban? Sűrűn találkozni velük, mi?

Nappal kinyitotta a száját, pislogott kettőt, aztán elmélázva megint becsukta.

– Talán mégis marad, boldog család leszünk, és barátokként válunk el. A legtöbb méregkeverő jó ember, ha jobban megismerjük. – Monza közelebb hajolt, és suttogva folytatta. – De ha bejelenti, hogy átáll Orsohoz, ne mondd majd, hogy nem figyelmeztettelek.

Ezzel otthagyta a komor tekintettel a kenyerére meredő Nappalt, csendben kilépett a folyosóra, majd az ujja hegyével finoman betolta az ajtót. Lenézett a lépcsőn, de Morveernek nyomát sem látta, csak a korlát csigavonala veszett bele a lenti sötétbe. Bólintott magában. Elvetette a magot, nincs más hátra, mint hogy megvárja, mi szökken szárba belőle. Egyik fáradt lábát a másik után téve felballagott a keskeny lépcsőn a torony legfelső emeletére, és belépett a csikorgó ajtón a tető alatti magas hálószobába. Odafent halkan kopogott az eső.

Az a szoba volt ez, ahol a sötét időkben egy boldog hónapot töltöttek Bennával a háborútól távol. Nevettek, beszélgettek, a széles ablakokon át néztek ki a világra. Eljátszották, milyen lenne az élet, ha hírből sem ismernék a háborúskodást, és valamilyen más módon töltenék meg tartalommal. Monza azon kapta magát, hogy felderül. A kis üvegfigura most is ott ragyogott az ajtó fölötti mélyedésben. Eszébe jutott, hogyan mosolygott hátra a válla fölött Benna, amikor az ujja hegyével a helyére tolta.

Hogy vigyázza az álmodat, amíg alszol. Úgy, ahogy te vigyáztad mindig az én álmomat.

A derű lassan eltűnt az arcáról, az ablakhoz lépett, és kifeszítette a málló zsalu egyik szárát. A zuhogó eső szürke fátylat borított a városra, kövér cseppek serege pukkant szét a párkányon. Egy pillanatra távoli villámcsapás fénye világította meg a háztetőket odalent, a homályból más tornyok szürke körvonalai is kiemelkedtek. Pár pillanattal később mennydörgés hangja ropogott végig tompán a város fölött.

– És én hol alszom? – Reszket állt a küszöbön az ajtófélfának támaszkodva, a vállán néhány pokrócot vetett át.

– Te? – Monza felpillantott a kis üvegfigurára a férfi feje fölött, aztán megint Reszketre nézett. Egykor biztosan nem süllyedt volna idáig, de akkor még megvolt Benna, megvolt mind a két keze és egy hadsereg állt mögötte. Most viszont nem volt vele senki és semmi, csak hat jól fizetett különc, egy jó kard meg rengeteg pénz. Egy tábornok talán jobban teszi, ha távolságot tart a katonáitól, egy körözött nő pedig jobban teszi, ha nem áll szóba senkivel, Monza azonban nem volt többé tábornok. Benna meghalt, neki pedig szüksége volt valakire. Az ember vagy pityereg a balsorsa felett, vagy összeszedi magát, és kihozza a legtöbbet a helyzetből, akármekkora szarba is került. A könyökével belökte a zsalut, egy grimaszt vágva az ágyra rogyott, és letette a lámpát a földre.

– Velem, ebben a szobában.

Reszket szemöldöke felszökött.

– Tényleg?

– Úgy bizony, optimista barátom. Ez a te szerencsenapod. – Monza hátradőlt a könyökére. A régi ágykeret megcsikordult alatta, ahogy a férfi felé bökte a lábát. – Most pedig csukd be az ajtót, és húzd le a kurva csizmámat.