Méreg

Morveer az ilyen délutánokat szerette a legjobban. Hűvös, egyenesen csípős volt, de tökéletesen csendes és makulátlanul tiszta. A nap ragyogón sütött át a gyümölcsfák csupasz fekete ágai között, ritka kincseket talált egy háromlábú rézállvány meg egy halom rúd és csavar formájában, sugarai bepárásodott üvegedényeken vetettek felbecsülhetetlen értékű szikrákat. Semmi sem volt jobb annál, mint a szabad ég alatt dolgozni egy ilyen napon, ráadásul a dolognak még az az előnye is megvolt, hogy a kiszabaduló halálos gőzök ártalmatlanul szétoszlottak. A Morveer hivatását űzők közül kellemetlenül sokan estek saját szereik áldozatává, neki pedig esze ágában nem volt a sorsukra jutni. Nemcsak az élete, a hírneve is odalett volna.

Morveer belemosolygott a hunyorgó lángokba, és a lombikok csörgésének, az elszökő gőz megnyugtató sziszegésének, a fortyogó reagensek szorgos pukkanásainak ritmusára bólogatott. Olyanok voltak neki ezek a hangok, mint kereskedőnek az érmék csilingelése, vagy kardforgatónak a fémes csikorgás, amivel a penge kisurran a hüvelyéből. A jól végzett munka hangjai. Elégedett nyugalommal figyelte hát Nappal összpontosítástól gyűrött arcát a csúcsosodó gyűjtőedény torzító üvegén keresztül.

Kétségkívül szép, szív alakú arc volt; szőke fürtök keretezték. Igaz, nem különösebben figyelemreméltó formája volt ez a szépségnek, amit csak tovább finomított az ártatlanság lefegyverző aurája. Az ilyen arc mindig kellemes benyomást tesz az emberre, de nem vált ki belőle komolyabb izgalmakat. Könnyű megfeledkezni róla. Morveer voltaképpen pont az arca miatt választotta a lányt. Semmit sem tett véletlenül.

A lepárló berendezés végén apró ékkő formálódott a nedvességből. Megnyúlt, pocakot növesztett, végül kiszabadította magát; szikrákat vetve bucskázott alá és némán csöppent a lombik aljára.

– Nagyszerű – mormogta Morveer.

Újabb cseppek híztak meg és hullottak le ünnepélyes egymásutánban. Az utolsó kelletlenül tapadt a cső végéhez. Nappal finoman megpöckölte az üveget, mire a csepp a többi után pottyant. A lombik aljában összegyűlő kevéske folyadék ránézésre semmiben sem különbözött a víztől. Még arra is alig lett volna elég, hogy az ember megnedvesítse vele az ajkát.

– És most óvatosan, kedvesem, nagyon, nagyon óvatosan. Egy hajszálon függ az életed. Meg az enyém is.

A lány az alsó ajkához szorította a nyelvét, finoman lecsavarta a csövet a lepárló végéről, és a tálcára fektette. Aztán a berendezés többi darabja következett sorban egymás után. Morveer inasának finom, puha keze volt. Fürge de biztos, amilyennek lennie kellett. A lány gondosan egy dugót nyomott az üvegbe, mielőtt feltartotta a fény felé. A napsugarak olvadt gyémánttá változtatták a kortynyi folyadékot. Nappal elmosolyodott. Ártatlan, szép, mégis teljességgel felejthető mosolya volt.

– Nem nézni ki belőle sokat.

– Éppen ez a lényeg. Színtelen, szagtalan, íztelen. Mégis, elég egy végtelenül piciny cseppet lenyelni, a legritkább párafelhőt belélegezni, a legfinomabban megérinteni, és pár perc alatt végez az emberrel. Nincsen ellenszer, nincsen orvosság, senki sem immúnis rá. Igazán… ez a mérgek királya.

– A mérgek királya – sóhajtotta kellő áhítattal a lány.

– Gondosan őrizd meg ezt a tudást, kedvesem, és csak végszükség esetén alkalmazd. Kizárólag a legveszedelmesebb, leggyanúsabb, legravaszabb emberek ellen. Csak azok ellen, akik közeli ismeretséget kötöttek a méregkeverés művészetével.

– Értem. Első az óvatosság, mint mindig.

– Nagyszerű. Ez a leghasznosabb lecke. – Morveer hátradőlt a széken, és összeillesztette ujjai hegyét. – Megismerted a legszigorúbban őrzött titkaimat. Az inaséveidnek vége, de… remélem, velem maradsz a segédemként.

– Megtiszteltetés, ha a szolgálatában maradhatok. Rengeteg még a tanulnivalóm.

– Mint mindannyiunknak, kedvesem. – Morveer felkapta a fejét, ahogy a távolban megszólalt a kapucsengő. – Mint mindannyiunknak.

Két alak közelített a ház felé a gyümölcsfák között vezető hosszú ösvényen. Morveer kinyitotta a távcsövét, és rájuk irányította. Egy férfi meg egy nő. A férfi nagyon magas volt, és erősnek is tűnt. Kopott kabátot viselt, hosszú haja lobogott utána. Megjelenéséből ítélve északföldi lehetett.

– Egy barbár – dünnyögte maga elé. Az ilyenek hajlottak a vandalizmusra és a babonaságokra, ezért kellő megvetéssel kezelte őket.

A másik idegen felé fordította a távcsövet, aki nő létére férfiruhákat viselt. Rezzenéstelen tekintettel nézett a ház felé. Úgy tűnt, egyenesen Morveert bámulja. Szénfekete haja kétségtelenül gyönyörű arcot foglalt keretbe. De kemény, nyugtalanító formája volt ez a szépségnek, ami csak még élesebbnek tűnt a nő tekintetéből áradó komor céltudatosságtól. Erről az arcról valaha kihívás és fenyegetés sugárzott. Aki egy pillantást vetett rá, nem felejtette el egyhamar. Persze szépsége nem volt fogható Morveer anyjáéhoz, de hát neki amúgy sem volt párja. Morveer anyja számtalan kiváló tulajdonságával mintha nem is erről a világról való lett volna. Napfényben fürdő, színtiszta mosolya örökre belevésődött Morveer emlékezetébe, mintha…

– Látogatók? – kérdezte Nappal.

– Megjött az a Murcatto nevű nő. – A férfi csettintve mutatott az asztalra. – Ezt takarítsd el. A lehető legnagyobb óvatossággal, figyelmeztetlek! Aztán hozz bort és süteményt.

– Töltve szeretné?

– Csak szilvával és barackkal. Üdvözölni akarom a vendégeimet, nem megölni őket. – Legalábbis addig biztosan nem, amíg el nem árulják, mi járatban vannak.

Mialatt Nappal letakarította az asztalt, aztán egy abroszt terített rá, és újra elrendezte körülötte a székeket, Morveer tett néhány alapvető óvintézkedést. Amikor ezekkel végzett, kényelmesen elhelyezkedett a székén, csillogóra fényesített csizmáit keresztbe vetette, kezét pedig karba fonta a mellkasa előtt. Úgy festett, mint egy vidéki úriember, aki gondtalanul élvezi a friss téli levegőt a birtokán. Végül is rászolgált, nemdebár?

Amikor a látogatói a ház közelébe értek, a lehető legbehízelgőbb mosolyával állt fel. A Murcatto nevű nő sántított kissé. Jól leplezte, de a szakmában eltöltött hosszú évek alatt Morveer érzékei oly mértékben kiéleződtek, hogy egyetlen apró részlet sem kerülte el a figyelmét. Murcatto kardot viselt a derekán, méghozzá, úgy tűnt, egy meglehetősen jó darabot, de ezzel a méregkeverő nem foglalkozott. Rút, barbár szerszámok. Talán egy úriember is hord magánál ilyesmit, ám csak egy közönséges bunkó süllyedne odáig, hogy használja is. A kesztyű a nő jobb kezén arra utalt, hogy valamit rejteget, ugyanis a bal keze csupasz volt, és egy akkora vérvörös kő rikított rajta, mint a hüvelykujja körme. Amennyiben a látszat nem csalt, és valóban rubinról volt szó, igencsak értékes példánynak tűnt.

– A nevem…

– Monzcarro Murcatto. Egykor az Ezer Kard tábornoka volt a talinsi Orso nagyherceg szolgálatában. – Morveer jobbnak látta kerülni a kesztyűs kezet, ezért alázatos gesztussal a balját nyújtotta előre tenyérrel felfelé. – Egy kantai úriember, közös ismerősünk, bizonyos Sajaam említette, hogy fel kell készülnöm a látogatására. – A nő kurtán, de határozottan rázta meg a kezét. – És ön, barátom? – Morveer kenetteljesen hajolt meg az északföldi felé, és két kézzel megragadta hatalmas markát.

– Caul Reszket.

– Kiváló, kiváló. Mindig is elbűvölően képszerűnek találtam az északföldi neveket.

– Mármint milyennek találta őket?

– Szépnek.

– Ó!

Morveer egy pillanatig még szorította a férfi kezét, aztán elengedte.

– Foglaljanak helyet, kérem. – Murcattóra mosolygott, aki a lehető leghalványabb grimasszal az arcán elhelyezkedett az egyik széken. – Be kell valljam, közel ilyen szép asszonyra sem számítottam.

Erre a nő összehúzta a szemöldökét.

– Én pedig közel ilyen barátságos férfira nem számítottam.

– Ó, határozottan barátságtalan is tudok lenni, ha arra van szükség, elhiheti nekem. – Megjelent Nappal, és csendben egy édes süteményekkel teli tányért helyezett az asztalra, meg hozott egy tálcát borral és poharakkal. – De most aligha kell annak lennem, igaz? Bort?

A látogatók gondterhelten néztek össze. Morveer mosolyogva kihúzta a dugót, és töltött magának egy pohárral.

– Maguk ketten zsoldosok, mégis azt kell feltételeznem, hogy nem rabolnak ki és fenyegetnek meg mindenkit, aki a szemük elé kerül. Hasonlóképpen én sem mérgezem meg minden ismerősömet. – Hangosan szürcsölt az italból, mintha ezzel akarná bizonyítani a művelet teljes veszélytelenségét. – Akkor ki fizetne nekem? Biztonságban vannak.

– Bocsásson meg, de ennek ellenére sem élnénk vele.

Nappal egy süteményért nyúlt.

– Szabad…

– Tömd magad. – A férfi Murcattóhoz fordult. – Ezek szerint nem a borom miatt jöttek.

– Nem. Munkát ajánlanánk önnek.

Morveer a körmét kezdte tanulmányozni.

– Felteszem, Orso nagyherceg és más boldog-boldogtalanok elhalálozásáról volna szó. – Murcatto nem szólt, de a férfi jónak látta úgy tenni, mintha magyarázatot követelt volna tőle. – Aligha van szükség briliáns elmére ahhoz, hogy levonjuk a következtetést. Orso bejelenti, hogy önt az öccsével együtt megölték a Nyolcak Ligájának ügynökei. Aztán közös barátunk, Sajaam megsúgja nekem, hogy ön kevésbé hunyt el, mint reklámozzák. Mivel nem borultak könnyek között egymás nyakába Orsoval, és nem hirdették fennen csodás megmenekülését, feltételezhetjük, hogy az ospriai merénylők valójában… a fantázia szüleményei voltak. Talins nagyhercege messze földön híres a féltékenységéről, önt pedig számtalan győzelme túlságosan népszerűvé tette az ő ízlésének. Közel járok az igazsághoz?

– Meglehetősen.

– Ez esetben fogadja szívből jövő részvétemet. A jelek szerint az öccse nem lehet velünk, márpedig úgy értesültem, hogy önök elválaszthatatlanok voltak. – A nő hideg kék szeme határozottan jeges lett. Az északföldi komor némasággal magasodott fölé. Morveer gondosan megköszörülte a torkát. Akármilyen kifinomulatlan szerszám is egy kard, az okos ember éppen úgy meghal, ha keresztüldöfik vele, mint az ostoba. – Nyilván tisztában van vele, hogy én vagyok a legjobb a szakmámban.

– Tény – jegyezte meg Nappal egy pillanatra elszakadva a süteményétől. – Megkérdőjelezhetetlen tény.

– Azon számos köztiszteletben álló illető, akin gyakoroltam mesterségem fortélyait, nyilván készséggel tanúsítaná ezt, ha tehetné. Csakhogy egyikük sem teheti.

Nappal szomorúan rázta meg a fejét.

– Egyetlenegy sem közülük.

– Hová akar kilyukadni? – kérdezte Murcatto.

– A legjobb mindig pénzbe kerül. Talán többe, mint amennyit ön, tekintve, hogy elvesztette a munkaadóját, megengedhet magának.

– Hallott valaha Somenu Hermonról?

– Ismerem a nevét.

– Én nem – szólt közbe Nappal.

Morveer belefogott a magyarázatba.

– Hermon földönfutó kantai emigráns volt, aki állítólag Musselia leggazdagabb kereskedőjévé vált. Hírhedt luxussal vette körül magát, de a nagyvonalúsága is legendás.

– És?

– Sajnálatos módon a városban tartózkodott, amikor az Orso nagyherceg fizetségében álló Ezer Kard csellel elfoglalta Musseliát. Csak annyi embert öltek meg, amennyit feltétlenül szükséges volt, de a várost kifosztották, és Hermonról többé nem hallott senki. Mint ahogy a pénzéről sem. Azt feltételezték, hogy mint az a kereskedőknél szokás, ő is jelentősen eltúlozta a vagyonát, és dicső, hivalkodó holmijain kívül egészen pontosan… semmije sem volt. – Morveer lassan kortyolt egyet a borából, és a pohár pereme fölött pillantott Murcattóra. – Mások persze erről sokkal többet tudnak, mint én. Kik is vezették a szóban forgó hadjáratot? Mindjárt beugrik a nevük. Testvérek voltak, egy férfi és egy nő, ha nem tévedek.

Murcatto rezzenéstelen tekintettel nézett vissza rá.

– Hermon sokkal gazdagabb volt, mint amilyennek mondta magát.

– Gazdagabb? – Morveer izgett-mozgott a székén. – Gazdagabb? Anyám! Előny Murcattónál. Látja, hogyan ficánkolok ennek a bőségnek még csak az említésére is? Nincs kétségem afelől, hogy ennyi aranyból akár kéttucatszor vagy tán még többször meg tudná fizetni szerény díjazásomat. Nos… mindent elsöprő kapzsiságom hatására szinte… – Felemelte nyitott tenyerét, és hangos puffanással csapott az asztalra. – …lebénultam.

Az északföldi lassan oldalt dőlt, lecsúszott a székéről, és tehetetlenül puffant a fűre a gyümölcsfák alatt. A hátára fordult, térdei a levegőbe emelkedtek; éppen azt a testhelyzetet vette fel, mint ültében. Teste merev volt, akár egy darab fa, szeme tehetetlenül bámult felfelé a semmibe.

– Á – jegyezte meg Morveer az asztal fölött keresve a nő tekintetét. – Úgy fest, előny Morveernél.

Murcatto oldalra kapta a szemét, aztán vissza. Rángások sora futott végig az arca egyik felén. Kesztyűs keze árnyalatnyit remegett az asztalon, aztán mozdulatlanná dermedt.

– Működik – mormogta Nappal.

– Hogyan is kételkedhettél bennem? – Morveer, aki semmit sem szeretett jobban a lebilincselve figyelő közönségnél, nem tudott ellenállni a kísértésnek, és nekilátott, hogy elmagyarázza a trükköt. – Először mezei zsázsa olajával kentem be a kezemet. – Nyitott ujjakkal felmutatta a tenyerét. – Azért, tudja, hogy a hatóanyag ne érje a bőrömet. Végeredményben nem örülnék, ha hirtelen azon kapnám magam, hogy megbénultam. Határozottan kellemetlen élmény lenne. – Kuncogni kezdett magában, Nappal pedig saját, magasabb hangján csatlakozott hozzá, miközben fogai között tartva a második szelet süteményt lehajolt, hogy ellenőrizze az északföldi pulzusát. – Maga a hatóanyag pókméreg lepárlásával készült. Rendkívül hatékony, elég csak megérinteni. Mivel az ő kezét tovább szorítottam, a barátja lényegesen nagyobb adagot kapott. Szerencsés, ha ma még képes lesz megmozdulni… Persze ha engedem, hogy valaha is megmozduljon még. Ellenben ön elvileg megőrizte a beszéd képességét.

– Rohadék – szűrte Murcatto mozdulatlan ajkai közül.

– Ezek szerint nem tévedtem. – Morveer felállt, megkerülte az asztalt, és letelepedett a nő mellé. – Bocsánatát kell kérnem, de tudja, a hivatásom veszélyes csúcsán vagyok, ahol egykor ön is megfordult. Nekünk, akik különleges képességekkel rendelkezünk, és különleges eredményeket értünk el, különleges óvintézkedéseket kell tennünk. Most, hogy nem befolyásolja a mozgás képessége, teljes átéléssel beszélgethetünk… Orso nagyhercegről. – Megforgatott a szájában egy korty bort, és az ágak között ugrándozó madarat figyelte. Murcatto nem szólt, de ez aligha számított, a férfi szívesen beszélt kettejük helyett is. – Szörnyen elbántak magával, azt látom. Egy olyan ember árulta el, aki rengeteggel tartozott magának. Szeretett öccsét meggyilkolták, ön pedig… kevesebb lett, mint volt. Higgye el nekem, az én életem is bővelkedett kellemetlen pillanatokban, szóval teljes mértékben együtt érzek. De a világ csordultig telt borzalommal, és mi, alázatos halandók ezen csak apránként változtathatunk. – A hangosan csámcsogó Nappalra pillantott.

– Mi az? – motyogta teli szájjal a lány.

– Csendesebben, ha kérhetném, éppen előadok. – A lány megvonta a vállát, és teljességgel szükségtelen cuppogó hangokat kiadva lenyalta az ujjait. Morveer neheztelő sóhajt hallatott. – Fiatalság bolondság. Majd észhez tér. Az idő mindannyiunkkal csak egy irányban halad, igaz, Murcatto?

– Kíméljen meg ettől a kibaszott filozofálástól – erőltette merev ajkai közül a szavakat a nő.

– Akkor maradjunk a gyakorlatias kérdéseknél. Orso nagyherceg az ön számottevő segítségével Styria legnagyobb hatalmú férfiújává nőtte ki magát. Nem áll szándékomban úgy tenni, mintha rendelkeznék az ön szakértelmével a hadviseléssel kapcsolatos különféle dolgokat illetően, de aligha kell hozzá Stolicusnak lenni, hogy az ember észrevegye a Nyolcak Ligájának összeomláshoz közeli állapotát az ön Magastöltésnél aratott dicsőséges győzelme után. Csak a csoda mentheti meg Visserinét, ha beköszönt a nyár. Orso a hangulatától függően vagy békét ajánl az ospriaiaknak, vagy tönkrezúzza őket, márpedig mint azt ön a legtöbb embernél sokkal jobban tudja, általában a tönkrezúzásra hajlik. Ha nem jön közbe valami, év végére Styriának végre megint lesz királya. Véget érnek a Vérontás Évei. – Kiürítette a poharát, és széles gesztussal körbemutatott. – Béke és prosperitás vár kicsire és nagyra! Egy jobb világ, semmi kétség. Kivéve, gondolom, a zsoldosokra.

– Meg a méregkeverőkre.

– Ellenkezőleg. Békeidőben is több mint elegendő munkát kapunk. Lényeg a lényeg, oda akarok kilyukadni, hogy Orso nagyherceg meggyilkolása függetlenül attól, hogy lehetetlen feladatnak ígérkezik, nem szolgálja senki érdekeit. Még az önéit sem. Nem fog feltámadni az öccse, nem gyógyul meg sem a keze, sem a lába. – A nő arca meg sem rezzent, de ez lehetett a bénulás következménye is. – A kísérlet több mint valószínű, hogy az ön halálával ér véget, de lehetséges, hogy egyben az enyémmel is. Azt akarom mondani, hogy fel kell hagynia ezzel az őrültséggel, kedves Monzcarro. Azonnal fel kell hagynia vele, és gondolnia sem szabad rá többé.

A nő szemeiből áradt a könyörtelenség: olyanok voltak, mint két méreggel teli edény.

– Csak a halál állíthat meg. Vagy az enyém, vagy Orsoé.

– Nem számít, mi az ára? Nem számít, mekkora fájdalommal jár? Nem számít, ki vész oda közben?

– Nem számít – hörögte a nő.

– Azon kapom magam, hogy kezd meggyőzni az elszántságával.

– Mindent megteszek. – A két szó egyetlen vicsorgásban olvadt össze.

Morveer szinte ragyogott.

– Akkor köthetünk üzletet. Ebből kiindulva és semmi másból. Mi az, ami szóba sem jöhet, Nappal?

– Félmunka – dünnyögte a segéd a tányéron maradt egyetlen süteményt méregetve.

– Pontosan. Hány embert ölünk meg?

– Hatot – felelte Murcatto. – Beleértve Orsot is.

– Ez esetben tízezer tallért számítok fel a másodlagos célpontokért. Az összeg a halál beállta után fizetendő. Maga Talins hercege ötvenezer tallért kóstál.

A nő arca megrándult kissé.

– Nem vall jó modorra tehetetlen ügyféllel tárgyalni.

– A jó modor nevetséges lenne egy gyilkosságról folytatott beszélgetésben. Azt még hozzátenném, hogy sosem alkuszom.

– Akkor megállapodtunk.

– Örömömre szolgál. Ellenszert!

Nappal kihúzta a dugót egy üvegből. Fogott egy vékony kést, hegyét az aljában lötyögő szirupos folyadékba mártotta, majd a nyelével előre átnyújtotta Morveernek. A férfi egy pillanatig nem mozdult. Murcatto hideg, kék szemébe nézett.

Első az óvatosság, mint mindig. Ez a nő végtelenül veszélyes volt, nem véletlenül nevezték talinsi kígyónak. Ha Morveer nem hallotta volna a hírét, nem beszélgetett volna el vele az imént, és nem is sejtette volna, milyen megbízással érkezett, akkor is egyetlen pillantással felmérte volna. Komolyan fontolóra vette, hogy inkább ledöfi, északföldi barátjával együtt a folyóba hajítja, és meg is feledkezik az egész ügyről.

De ha egyszer megölheti Orso nagyherceget, Styria leghatalmasabb emberét. Szakmája egyetlen ügyes fortélyával alakíthatja a történelmet. Milyen nagyszerűen megkoronázhatná a pályafutását, ha sikerülne megvalósítania a lehetetlent! A gondolattól is szélesebbre húzta a mosolyát. Hosszan felsóhajtott.

– Remélem, nem fogom megbánni. – A kés hegyével megbökte Murcatto kézfejét; egyetlen sötétvörös vércsepp bukkant elő.

Néhány pillanat telt csak el, és az ellenszer máris hatni kezdett. Murcatto egy grimasszal lassan az egyik, majd a másik irányba fordította a fejét, és megmozgatta az arcizmait.

– Meg vagyok lepve – szólt.

– Igazán? Hogyhogy?

– Egy méregkeverő mesterre számítottam. – Murcatto megdörzsölte az apró sebet a kézfején. – Ki gondolta volna, hogy csak egy kis prücsköt találok.

Morveer arcáról lefagyott a mosoly. Persze egy pillanat alatt összeszedte magát. Egy éles pillantással elhallgattatta a kuncogó Nappalt.

– Remélem, ideiglenes tehetetlensége nem volt túlságosan a terhére. Megbocsát nekem, igaz? Amennyiben együtt fogunk működni, nem szívesen dolgoznék ilyen teher alatt.

– Természetesen. – A nő életre kelt vállát forgatta, szája sarkában halvány mosoly jelent meg. – Nekem arra van szükségem, amit maga tud nyújtani, magának meg arra, amit én tudok. Az üzlet az üzlet.

– Nagyszerű. Mesés. Párját ritkító. – Morveer megvillantotta legmegnyerőbb mosolyát, de egy pillanatig sem hitte el, amit a nő mondott. Életveszélyes munkát vállalt el egy életveszélyes megbízótól. Monzcarro Murcatto, a hírhedt caprilei mészáros nem volt éppen megbocsátó típus. Neki sem bocsátott meg. Távolról sem. Mostantól fogva nemcsak első lesz az óvatosság, de második és harmadik is.