A medve bőre

Sok minden megváltozott azóta, hogy Monza az öccsével nevetgélve utoljára fellovagolt Fontezarmóba. Hihetetlennek tűnt, hogy alig egy éve történt. A legsötétebb, legőrültebb, legvéresebb év volt a számtalan hasonló között. Olyan év, ami halott nőből nagyhercegnővé tette, de ami akár vissza is taszíthatta a mélybe.

Alkonyat volt éppen, nem hajnal, a nap lefelé tartott a hátuk mögött a nyugati égbolton, miközben felfelé kapaszkodtak a kanyargó ösvényen. Kétoldalt, ahol a talaj legalább közelített a vízszinteshez, sátrakat vertek fel. Az előttük lobogó tábortüzeket katonák ülték körül – ettek, ittak, a csizmájukat foltozták, vagy a páncéljukat fényesítették, közben pedig üres tekintettel meredtek a mellettük elhaladó Monzára.

Egy évvel korábban nem kapott díszőrséget, most viszont Rogont tucatnyi válogatott embere kísérte kiskutya módjára, bármerre ment. Az volt a meglepő, hogy nem csörtettek utána a latrinába is. A koronázásra váró király nagyon nem szerette volna, ha Monzát megint ledobják a hegyről. Legalábbis az előtt nem, hogy a fejére segítené a koronát. Egy évvel korábban még Orsot segítette közelebb a koronához, Rogont pedig esküdt ellensége volt. Ahhoz képest, hogy a hűséget nagy erénynek tekintette, elég sokfelé megfordult az elmúlt négy évszak során.

Akkor Benna volt mellette. Most Reszket. Ez persze azt jelentette, hogy egyáltalán nem beszélgettek, a nevetés pedig végképp szóba sem jöhetett. A férfi arcából csak sötét körvonalai látszottak, vak szemén megvillant az egyre fogyatkozó fény. Monza tudta, hogy semmit sem lát vele, mégis olyan érzés volt, mintha szünet nélkül őt lesné. Reszket szinte meg sem szólalt, de tekintete folyamatosan azt ismételgette: Veled kellett volna megtenniük.

A hegy tetején tüzek égtek. A falak meg a tornyok fekete körvonalai mögött sárgán derengett a fényük, a sötét égbolton gomolygott a füst. Az ösvény még egyszer visszafordult, aztán felfordított szekerekből álló barikád állta az útjukat. Victus közvetlenül az előtt ült egy tábori széken, és a tábortűznél melengette a kezét. Lopott láncai csak úgy ragyogtak a nyakában. Ahogy Monza visszafogta a lovát, a százados elvigyorodott, és színpadias mozdulattal szalutált.

– Talins nagyhercegnője itt, a mi slendrián táborunkban! Excellenciás asszonyom, szégyelljük magunkat! Ha több időnk lett volna felkészülni uralkodói látogatására, felsöpörtük volna a port! – Ezzel körbemutatott a feltúrt sártengeren, a csupasz sziklákon, a ládák és a szekerek törött darabjain.

– Victus! A zsoldosszellem megtestesülése! – Monza leugrott a nyeregből, igyekezvén elrejteni a fájdalmát. – Kapzsi, mint egy kacsa, bátor, mint egy galamb, hű, mint egy kakukk.

– Mindig is a legnemesebb madarak voltak a példaképeim. Attól tartok, itt kell hagynotok a lovaitokat, mert innen az árokba megyünk. Orso herceg nem valami szívélyes házigazda. Újabban kőhajítóval lő minden vendégére. – Felugrott, mire porfelhő szállt az ég felé tábori széke vásznából. Gyűrűktől súlyos ujjával az erődre mutatott. – Felvitethetlek néhány emberemmel, ha gondolod.

– A saját lábamon megyek.

Victus gunyoros mosolyra húzta a száját.

– És igen nyalka leány leszel, nincs felőle kétségem. Azt hittem, az ilyen magas ranghoz már valami selyem is jár.

– Nem a ruha teszi az embert, Victus. – Monza a férfi ékszereire pillantott, és ő sem maradt adós a gunyoros mosollyal. – A szardarab szardarab marad, akármennyi aranyat aggatunk is rá.

– Ó, hogy mennyire hiányoztál, Murcatto! Akkor hát gyere utánam!

– Itt várjanak! – csattant rá a nő Rogont őreire. Ha folyamatosan a sarkában voltak, gyengének tűnt. Úgy látszott, mintha szüksége lenne rájuk.

Az őrök parancsnoka elhúzta a száját.

– Őexcellenciája határozottan…

– Leszarom őexcellenciáját. Itt várjanak!

Monza egy régi ládákból összetákolt csikorgó lépcsőn leereszkedett a domboldalba vájt árokba. Reszket szorosan követte. Ezek az árkok sem igazán különböztek azoktól, amiket ők ástak évekkel korábban Muris körül. A falak keményre döngölt földjét szedett-vedett gerendákkal támasztották ki, az okádék, a penész, a nyirkos agyag és az unalom hangja is éppen ugyanolyan volt. Azokban az árkokban éltek jó fél évig, mint patkányok a csatornában. Ott kezdett el rothadni a lába, Bennának pedig ott támadt olyan híg fosása, hogy elvesztette a testsúlya egynegyedét és vele az összes humorérzékét. Még ismerős arcokat is látott, ahogy végighaladtak a vájatokon, az alagutakon és a fedezékekben – veteránokat, akik évek óta az Ezer Karddal harcoltak. Biccentett nekik, pont úgy, mint annak idején, amikor még ő volt a parancsnokuk, azok pedig visszabiccentettek.

– Biztos, hogy Orso odabent van? – kérdezte Victustól.

– Ó, biztosak vagyunk benne. Cosca találkozott vele még az első napon.

Monza nem nyugodott meg a gondolatra. Ahányszor csak Cosca szóba állt az ellenséggel, általában gazdagabb lett, és átállt a másik oldalra.

– És miről beszélgetett a két gazember?

– Azt kérdezd meg Coscától.

– Meg is fogom.

– Körülvettük a helyet, emiatt ne aggódj. Három oldalról ástuk körbe. – Victus az árok falára csapott. – Ha egy zsoldos valamihez ért, hát akkor az az, hogyan ásson egy piszok jó lyukat, amiben elbújhat. Az orom alatt az erdőben végig őrszemeket állítottunk. – Az erdőben, ahol a péppé zúzott Monza végül megállapodott a szemétkupacok között, és úgy nyöszörgött, mint a holtak a pokolban. – Távolabb meg Styria legmarconább katonái táboroznak. Ospriaiak, sipaniak, affoiaiak, nem is kevesen. Mindnek az a célja, hogy holtan lássa korábbi munkaadónkat. Egy patkány sem juthat ki anélkül, hogy engedélyt kapna tőlünk. Különben meg ha Orso menekülni akarna, hetekkel ezelőtt megpróbálkozhatott volna vele. Nem tette. Te mindenkinél jobban ismered, nem? Gondolod, hogy most próbál majd kitörni?

– Nem. – Monza ezt pontosan tudta. A herceg inkább meghalna, ami a nőnek egyébként tökéletesen meg is felelt volna. – Mi lenne, ha inkább mi jutnánk be?

– Akárki tervezte azt a rohadt erődöt, tudta, mit csinál. A belső fal körül a talaj olyan meredek, hogy hiába is próbálkoznánk bármivel.

– Ezt én is megmondhattam volna. A külső fal északi oldala kínálja a legjobb esélyt, onnan aztán már lehet próbálkozni a belső falnál.

– Pontosan így gondoltuk mi is, de az ötlet és a megvalósítás között jókora szakadék húzódik, főleg ha a magas falak is szerepet játszanak az ügyben. Eddig nem volt szerencsénk. – Victus fellépett egy ládára, és intett a nőnek, hogy kövesse. Két fonott paraván között Monza egy sor felfelé mutató, kihegyezett karót látott a domboldalon, rajtuk túl pedig az erőd legközelebbi sarkát.

Az egyik torony égett, a teteje bezuhant, a csupasz gerendákat lángkoszorú vette körül. A mellvért rései vörösen és narancssárgán világítottak, közben fekete füstpamacsok gomolyogtak a sötétkék ég felé.

– Mi gyújtottuk fel azt a tornyot – mutatott rá büszkén Victus. – Egy kőhajítóval.

– Gyönyörű. Most már akár haza is mehetünk.

– Nem semmi, igaz? – A férfi átvezette Monzát egy penésztől és savanyú izzadságtól bűzlő vájaton, ahol a falak mentén katonák aludtak szalmazsákokon. – „A háborút nem egy hősies cselekedettel lehet megnyerni, hanem sok apró lépéssel.” – Úgy hangsúlyozta a mondatot, mint egy rossz színész. – Nem ezzel jöttél mindig? Ki is mondta? Stalicus?

– Stolicus, te barom.

– Valami hulla, mindegy. Coscának van egy terve, de majd ő elmondja. Tudod, mennyire szeret arcoskodni az öreg. – Victus megállt egy csapkodó vászontetővel fedett és egyetlen rozsdásodó fáklyával megvilágított mélyedésénél, ahol négy árok találkozott. – A tábornok azt mondta, ide fog jönni. Addig nyugodtan használhatod a létesítményeket. – A létesítményeket irdatlan mennyiségű sár alkotta. – Van még valami esetleg, excellenciás asszonyom?

– Csak egyetlen dolog. – Victus meglepetten rezzent össze, ahogy a nő nyála az egyik szemén fröccsent. – Ezt Benna küldi, te áruló pöcs!

A százados megtörölte az arcát, tekintete lassan Reszketre siklott, aztán vissza Monzára.

– Nem csináltam semmi olyasmit, amit te ne tettél volna meg a helyemben. Olyasmit pedig végképp nem, amit az öcséd ne tett volna meg. Sőt, ti is megtettétek ugyanezt Coscával, pedig többel tartoztatok neki, mint én nektek…

– Ezért az arcodat törölgeted, és nem a beleidet próbálod odabent tartani.

– Gondoltál rá valaha, hogy te hoztad ezt a saját fejedre? A nagy ambíciók nagy kockázattal járnak. Én csak sodródtam az áramlattal.

Reszket hirtelen előrelépett.

– Akkor most sodródjon tovább, mielőtt elvágom a torkát. – Monza csak most vette észre, hogy kést tart az egyik kezében. Azt a kést, amit ő adott neki a találkozásuk napján.

– Hohó, nagyfiú! – Victus ujjain megvillantak a gyűrűk, ahogy felemelte a kezét. – Már megyek is, nyugi! – Színpadiasan megfordult, és elvonult a sötétben. – Nem szabadna ilyen könnyen kijönni a sodrotokból. – Megrázta az ujját a válla fölött. – Semmi értelme minden apróság miatt így begerjedni. Ennek vérontás lesz a vége, higgyétek el nekem!

Monzának ezt nem esett nehezére elhinni. Bármit tett, annak vérontás lett a vége. Hirtelen rádöbbent, hogy kettesben maradt Reszkettel, miután az elmúlt pár hetet azzal töltötte, hogy kerülje az ilyen helyzeteket, mint a kórságot. Tudta, hogy mondania kellene valamit, tennie kellene valamiféle lépést a békülés felé. Akadtak gondjaik, de Reszket legalább az ő embere volt, nem Rogonté. Az elkövetkezendő napokban szüksége lehet valakire, aki megmenti az életét, és az északföldi nem volt szörnyeteg, még ha annak is látszott néha.

– Reszket! – A férfi továbbra is a kést szorongatva felé fordult. Acélpengéje és acélszeme a fáklya tüzének színeiben szikrázott. – Figyelj…

– Nem, te figyelj! – Reszket vicsorogva tett egy lépést a nő felé.

– Monza! Hát eljöttél! – Cosca sietett elő az egyik árokból szélesre tárt karokkal. – Méghozzá a kedvenc északföldimmel! – A késről tudomást sem véve megrázta Reszket szabad kezét, aztán megragadta Monza vállát, és két oldalról csókot nyomott az arcára. – Még nem is volt alkalmam gratulálni a beszédedhez! Egy tanyán születtél! Jó ötlet volt beleszőni. Szerénynek mutattad magad. És békéről beszéltél! Pont te? Mintha egy gazda azt ecsetelte volna, hogy éhínségben reménykedik. Még a magamfajta cinikus vén bitang is meghatódott tőle!

– Kapd be, vén bitang! – vágta oda Monza, titkon azonban örült, hogy most nem neki kell megtalálnia a nehéz szavakat.

Cosca felhúzta a szemöldökét.

– Próbálod azt mondani, ami helyes…

– Nem mindenkinek tetszik, ami helyes – suttogta érdes hangon Reszket, és eltette a kést. – Még nem tanultad meg?

– Minden nap egy új lecke ezen a világon. Erre, bajtársaim! Csak tovább egyenesen, hogy a legjobb helyről figyelhessük a támadást.

– Támadsz? Most?

– Próbáltuk nappal. Nem vált be. – Úgy tűnt, a sötétség sem alkalmasabb. A következő árok megtelt eltorzult arcú, nyöszörgő, vérző sebesültekkel. – De hol van nemes megbízóm, őexcellenciája Rogont nagyherceg?

– Talinsban. – Monza a sárba köpött. Rengeteg volt belőle erre a célra. – A koronázására készül.

– Máris? Gondolom, tudja, hogy Orso még él, és ez minden jel szerint jó darabig nem is fog változni. Rémlik valami mondás arról, hogy az ember ne igyon előre a medve bőrére, amíg meg nem ölte a szerencsétlent.

– Említettem neki. Sokszor.

– El tudom képzelni. A talinsi kígyó, amint türelemre inti a Halogatás hercegét! Ez ám az édes irónia!

– Nagyon lelkes. A város összes ácsa, szabója és ékszerésze a Szenátus épületében van, és a szertartást készíti elő.

– Biztos, hogy az a rozoga viskó nem fog ráborulni?

– Csak remélni tudjuk – dörmögte Reszket.

– Állítólag Styria birodalmi múltjának büszke emlékét idézi majd – magyarázta Monza.

Cosca felhördült.

– Vagy azt, vagy a legutóbbi egyesítési kísérlet csúfos bukását.

– Ezt is említettem neki. Sokszor.

– Rá se hederített?

– Kezdem megszokni.

– Á, a hübrisz! Mivel magam is rég szenvedek benne, gyorsan felismerem a tüneteket.

– Akkor ez tetszeni fog. – Monza akaratlanul is elmosolyodott. – Ezer fehér énekesmadarat hozatott a távoli Thondból.

– Csak ezret?

– Állítólag a béke szimbólumai. Akkor engedik el őket az emberek fölött, amikor Rogont feláll, hogy Styria királyaként üdvözölje népét. A Világ Körének minden pontjáról érkeznek csodálok, grófok, bárók, hercegek, talán még a kibaszott gurkhuliak istene is eljön. Megtapsolják a gigantikus önbizalmát, és hanyatt-homlok igyekeznek kinyalni a hájas seggét.

Cosca felhúzta a szemöldökét.

– Jól érzem, hogy kezd elmérgesedni a viszony Talins és Ospria között?

– A korona valamiért elveszi a férfiak eszét.

– Az a benyomásom, hogy ezt is említetted neki.

– Annyiszor, hogy a torkom is belefájdult, de meglepő módon erre se bagózott oda.

– Jó kis majrénak hangzik. Kár, hogy nem leszek ott.

Monza felhúzta a szemöldökét.

– Nem leszel ott?

– Hogy én? Nem, nem, nem. Csak csökkenteném az esemény fényét. Egyesek azt rebesgetik, hogy a Visserinei Hercegség valamiféle sötét ügyletekbe keveredett. Hinnéd?

– Soha!

– Ki tudja, hogyan kezdődnek ezek az elrugaszkodott pletykák? Meg aztán valakinek Orso herceget is szórakoztatnia kell.

A nő keserűen megforgatta a nyelvét a szájában, és megint kiköpött.

– Azt hallottam, máris elbeszélgettetek egymással.

– Csak cseverésztünk egy keveset. Időjárásról, borról, nőkről, a közeledő haláláról, tudod, ilyesmi. Azt mondta, a fejemet veszi. Erre én azt feleltem, hogy megértem a lelkesedését, mivel magam is igen jó hasznát veszem. Végig határozott, ám szórakoztató voltam, ő ellenben, magunk között szólva, kissé nyűgösnek hatott. – Cosca körbeintett hosszú ujjával. – Könnyen lehet, hogy az ostrom némiképp felzaklatta.

– Ezek szerint az nem került szóba, hogy átállhatnál hozzá?

– Lehet, hogy ez lett volna a következő témája, de kissé megzavart bennünket egy nyílzápor meg egy sikertelen támadás a falak ellen. Mindenesetre nincs kizárva, hogy szóba kerül, amikor legközelebb együtt uzsonnázunk.

Az árok egy üregbe vezetett, amit deszkákból összetákolt mennyezet fedett olyan alacsonyan, hogy felállni is alig lehetett benne. A jobb oldali falnak támasztva létrák várták, hogy újabb katonák kapaszkodjanak fel rajtuk, és csatlakozzanak az ostromhoz. Nagyjából hatvan állig felfegyverzett páncélos zsoldos térdelt előttük, éppen erre várva. Cosca kétrét görnyedve közéjük lépett, és megveregette a keze ügyébe eső emberek vállát.

– Dicsőség, fiúk, dicsőség, meg tisztes fizetség!

A komor pillantások helyét mosoly vette át, és a katonák megkocogtatták a pajzsukat a fegyvereikkel; a sok fém helyeslően csördült.

– Tábornok úr!

– A mi tábornokunk!

– Cosca!

– Fiúk, fiúk! – Cosca nevetve veregette Őket hátba, megrázta a kezüket, könnyedén szalutált nekik. Mindez nem is állhatott volna távolabb Monza parancsnoki stílusától. Neki hűvösnek, keménynek, érinthetetlennek kellett maradnia, különben nem tisztelték volna. Egy nő nem engedheti meg magának, hogy smúzoljon a férfiakkal, ezért ezt a feladatot mindig Bennára hagyta. Feltehetőleg ezért nemigen kacagott körülötte senki, amióta az öccsét megölték.

– Ez pedig az én kis második otthonom. – Cosca felvezette őket a létrán egy nehéz rönkökből épített kunyhóba, amit két lámpa vibráló fénye világított meg. Az egyik falba vágott széles nyíláson át látni lehetett, ahogy a nyugat felé elnyúló lapos vidéket megfestik a lenyugvó nap utolsó sugarai. Az erődre keskeny ablakok néztek. Az egyik sarkot felhalmozott ládák foglalták el, a tábornoki szék egy másikban kapott helyet. Mellette egy szétszórt kártyalapokkal, félig megevett édességekkel és különböző színű meg telítettségű palackokkal telerakott asztal állt. – Hogy halad a csata?

Nyájas törökülésben ült, a kockák a combjai között hevertek.

– Haladgat.

Monza az egyik keskeny ablakhoz lépett. Mostanra majdnem teljesen besötétedett, és szinte semmi jelét nem látta az ostromnak. Itt-ott mintha moccant volna valami a falaknál, és időnként acél tükrözte vissza a sziklás domboldalon szétszórtan égő tábortüzek fényét, de hallani mindent hallott. Távoli kiáltások, halk sikolyok, fémcsörgés hangjai lebegtek bizonytalanul a lágy szellő hátán.

Cosca letelepedett az ütött-kopott tábornoki székbe, és olyan lendülettel tette fel a lábát az asztalra, hogy megcsördültek rajta az üvegek.

– Megint együtt vagyunk mi négyen! Mint Cardotti Gyönyörpalotájában! Mint Salieri galériájában! Azok voltak ám a szép idők, nemde?

Csikorgó hang hallatszott, ahogy szabadon engedték az egyik kőhajító feszülő karját, majd a lángoló lövedék süvítve szelte át fölöttük a levegőt, zsarátnokból rajzolva ívet az égboltra. A tompa fény megvilágította a várfalaknak támasztott létrákon felfelé kapaszkodó apró alakokat; acél ragyogott fel kurtán, hogy aztán visszaolvadjon a feketeségbe.

– Szerinted tényleg ez a legalkalmasabb időpont a viccelődésre? – kérdezte Monza.

– A szomorú pillanatokban a legfontosabb a jó kedély. Elvégre az ember gyertyát sem gyújt fényes nappal, nem igaz?

Reszket komoran pillantott fel a fontezarmói erődre.

– Komolyan gondolod, hogy be tudod venni ezeket a falakat?

– Ezeket? Neked elment az eszed? A legerősebbek közé tartoznak Styriában.

– Akkor miért…

– Nem jó dolog ölbe tett kézzel ülni, és nem tenni semmit. Rengeteg ételük, vizük meg fegyverük van, és ami a legrosszabb, lojálisak is. Hónapokig kitarthatnak odabent. Orso lánya, az Unió királynéja pedig ennyi idő alatt akár rá is beszélheti vonakodó férjét, hogy küldjön segítséget. – Monza elgondolkodott rajta, vajon befolyásolná-e a király döntését, ha megtudná, hogy a felesége a nőkhöz vonzódik inkább…

– És mennyiben segít, ha eközben azt nézegeted, hogy az embereid lepotyognak egy falról? – kérdezte Reszket.

Cosca megvonta a vállát.

– Kifárasztjuk a védőket, nem hagyjuk őket pihenni, kétségek között tartjuk, elbizonytalanítjuk őket, és eltereljük a figyelmüket az egyéb próbálkozásainkról.

– Elég sok a hulla ahhoz képest, hogy csak a figyelmüket próbáljátok elterelni.

– Anélkül nem mennénk valami sokra.

– Hogy tudod rávenni az embereidet, hogy felmásszanak a létrákra?

– Sazine régi módszerével.

– Hm?

Monza még emlékezett rá, ahogy Sazine megmutatta a csillogó kupacokba stószolt pénzt az újoncoknak.

– Ha a falak elesnek, ezer tallér üti a markát annak, aki először felér a mellvédre, a következő tíz ember pedig százat kap fejenként.

– Mármint ha életben maradnak, hogy felvegyék a jutalmat – tette hozzá Cosca. – Ha a feladat lehetetlen, soha nem kapják meg a pénzt, ha pedig mégis sikerül, hát megvalósítottuk a lehetetlent kétezer tallérért. Így sosincs hiány olyanokból, akik hajlandóak elindulni felfelé a létrán, ráadásul az az előnye is megvan a dolognak, hogy kigyomlálja a legbátrabbakat a századokból.

Reszket még értetlenebbül nézett.

– Az meg mire jó?

– „A bátorság a holtak erénye” – dörmögte Monza. – „A bölcs parancsnok sosem bízza rá magát.”

– Verturio! – Cosca a combjára csapott. – Imádom, ha valaki vicceseket ír a halálról! A bátor embereknek megvan a maguk haszna, de átkozottul kiszámíthatatlanok. Csak a bajt hozzák a társaikra. Veszélyt jelenthetnek a nézelődőkre.

– Nem is beszélve a riválisaikról, ha az előléptetésről van szó.

– Mindent egybevéve az a legbiztonságosabb, ha megszabadulunk tőlük. – Cosca egy könnyed mozdulattal elhúzta két ujját a torka előtt. – A mérsékelten gyávákból milliószor jobb katonák válnak.

Reszket undorodva rázta meg a fejét.

– Kibaszottul nyomorék elképzeléseitek vannak nektek itt a háborúról.

– Szépen nem lehet háborúzni, barátom.

– Azt mondtad, a figyelmet akarjátok elterelni – szólt közbe Monza.

– Igen.

– Miről?

Egyszer csak sistergő hang hallatszott, és Monza tüzet pillantott meg a szeme sarkából. Egy pillanattal később forróság öntötte el az arcát. Mire megpördült, a kalvézt már félig elő is rántotta az övéből. Mögötte a sarokban álló ládákon Ishri nyújtózott lustán, akár egy öreg macska a napon. A fejét hátravetette, egyik hosszú, bepólyált lába lelógott a ládákról, és lassan ide-oda himbálózott.

– Maga soha nem szokott köszönni? – mordult rá Monza.

– Abban meg mi lenne a móka?

– Muszáj minden kérdésre kérdéssel felelnie?

Ishri mutatóujjával saját bepólyált mellkasára bökött, fekete szeme tágra nyílt.

– Kinek? Nekem? – Két ujja között kis fekete magot forgatott, amit aztán természetfeletti célzási képességekről téve tanúbizonyságot, a Reszket melletti lámpába pöckölt. A láng sisteregve csapott fel, megrepesztette a lámpa üvegét, és szikrákat vetett. Az északföldi káromkodva ugrott odébb, és kapkodva söpörte le a parazsat a válláról.

– Az embereim újabban gurkhuli cukornak nevezik. – Cosca cuppantott az ajkával. – Édesebben cseng a fülemben, mint a gurkhuli tűz.

– Két tucat hordó áll rendelkezésre – közölte Ishri. – Khalul próféta szíves ajándéka.

Monza felhúzta a szemöldökét.

– Ahhoz képest, hogy sosem találkoztunk, igencsak kedvel bennünket.

– Mondok jobbat… – A sötét bőrű nő kígyó módjára siklott le a ládákról; hullámok futottak végig rajta a vállától a csípőjéig, mintha nem is lettek volna csontok a testében. – A maguk ellenségeit gyűlöli.

– Egy szövetség nem nyugodhat biztosabb alapokon, mint ha a felek ugyanazt az ellenséget vetik meg. – Cosca arcán bizalmatlanság keveredett elragadtatással, ahogy a nő kifacsart mozdulatait figyelte. – Szép új világ ez, barátaim! Volt idő, amikor hónapokig kellett ásnunk a több száz lépés hosszú árkokat. Sok száz tonna fát használtunk fel állványzatnak, megtöltöttük az egészet szénával meg olajjal, meggyújtottuk, aztán nem győztük a nyakunkba kapni a lábunkat. Ráadásul az esetek felében így sem sikerült bevennünk a falakat. Most meg nincs más dolgunk, csak kiásni egy megfelelően mély vájatot, megtölteni a cukorral, aztán elég egy szikra, és…

– Bumm! – dalolta Ishri, és lábujjhegyre állva kinyújtózott.

– Dirr-durr! – vágta rá Cosca. – Állítólag manapság mindenki ezzel a módszerrel intézi az ostromokat, így hát hogy jövök én ahhoz, hogy szembemenjek a divattal… – Lepöckölt egy porszemet a bársonyzekéjéről. – Sesaria egy zseni, ha robbantóaknát kell ásni. Ő döntötte le a gancettai harangtornyot is. Némiképp idő előtt, ezt el kell ismernem, pár emberre rá is omlott. Meséltem már…

– És ha sikerül ledönteni a falat? – érdeklődött Monza.

– Nos, akkor a katonáim behatolnak a megnyílt résen át, elsöprik a megdöbbent védőket, és a külső fal már a miénk is. A benti kertben már vízszintes terepen dolgozhatunk, és lesz elég helyünk, hogy a kellő mennyiségű embert sorakoztassuk fel. A belső fal már rutinmunka lesz, csak létra, vér meg kapzsiság kell hozzá. Aztán megrohamozzuk a palotát, tudod, adunk egyet a hagyományoknak. Én ráteszem a kezem a zsákmányra, te pedig…

– Én pedig bosszút állhatok. – Monza résnyire összehúzott szemmel mustrálta az erőd csipkézett körvonalait. Orso odabent volt valahol. Alig pár száz lépésnyire tőle. Talán az éjszaka, a tűz vagy a sötétség és a veszély hódító keveréke tette, de kezdte megint magával ragadni a régi izgatottság. A heves tenni akarás, amit akkor érzett, amikor kibotorkált a csonttolvaj düledező házából az esőbe. – Mennyi idő alatt lesz kész az akna?

Nyájas felnézett a kockáiból.

– Huszonegy nap és hat óra, ha ebben az ütemben haladnak tovább.

– Kár. – Ishri lebiggyesztette az ajkát. – Annyira szeretem a tűzijátékot, de vissza kell mennem délre.

– Máris ráunt a társaságunkra? – kérdezte Monza.

– Megölték az öcsémet. – Fekete szemében nem látszott érzelem. – Egy bosszúszomjas nő.

Monza felhúzta a szemöldökét. Nem tudta eldönteni, hogy a nő gúnyt űz-e belőle, vagy igazat beszél.

– Az ilyen picsák folyton csak a bajt hozzák az emberre, nem igaz?

– Méghozzá soha nem arra az emberre, akire kéne. Az öcsém szerencsés, most már Istennel van. Legalábbis ezt mondják. A többi családtag viszont szenved. Most keményebben kell dolgoznunk.

– Könnyedén a létrának dőlt, és felső fokára hajtotta a fejét, amihez olyan szögben kellett félrebillentenie a koponyáját, hogy ránézni is fájt. – Próbálják nem megöletni magukat. Nem örülnék neki, ha minden eddigi kemény munkám kárba veszne.

– A maga kárba veszett munkája lesz a legfőbb problémám, amikor átvágják a torkomat. – Nem jött válasz. Ishri eltűnt.

– A jelek szerint elfogytak a bátor embereid – jegyezte meg rekedten Reszket.

Cosca felsóhajtott.

– Eleve nem voltak sokan. – Az utolsó ostromlók az odafent égő tábortüzek reszketeg fényében botorkáltak lefelé a sziklás hegyoldalon. Monza látta az utolsó feldöntött létra körvonalait, meg talán egy-két embert is, akik kapálózva zuhantak róla a mélybe. – De aggodalomra semmi ok! Sesaria továbbra is ás. Csak idő kérdése, és Styria ismét egyesül. – Elővett egy fémflaskát a zsebéből, és lecsavarta a tetejét. – Vagy Orsonak megjön az esze, és eleget ajánl, hogy megint átálljak hozzá.

Monza nem nevetett. Talán nem is ez volt a cél.

– Egyszer megpróbálkozhatnál vele, hogy kitartasz valamelyik fél mellett.

– Mi a büdös francért tenne bárki is ilyesmit? – Cosca az ajkához emelte a flaskát, húzott egyet belőle, aztán elégedetten cuppantott. – Háború van. Egyik fél sem jobb a másiknál.