Csupa por

Rogont nagyherceg halála nem kevés elégedettséggel töltötte el Reszketet. Talán Rogont királyként kellett volna rá gondolnia, de most már igazán nem számított, hogyan nevezi, és ettől csak még szélesebb vigyor ült ki a képére.

Életében mindenki akkora ember lehet, amekkora csak lenni akar, de miután visszamegy a sárba, ez már egy fikarcnyit sem számít. És egy kis apróság is elég hozzá. Egy buta pillanat. Reszket egyik régi barátja hét napig harcolt a Felföldön, és egy karcolás sem esett rajta. Másnap reggel, amikor hazafelé indult a völgyből, megkarcolta egy tövis, mire a keze hamarosan üszkösödni kezdett, és pár nappal később lázasan hebegve halt meg. Semmi értelme nem volt az egésznek. Nem szűrhettek le belőle semmiféle tanulságot. Legfeljebb talán annyit, hogy jobban figyeljenek oda a tüskékre.

Háromfás Ruddnak nemes halál jutott, az embereit vezette csatába, és karddal a kezében érte utol a vég – de persze ez sem volt jobb. Kornyikálhatnak róla részegen az emberek mindenféle dalokat a tábortűz körül, de neki, aki odaveszett, a halál az halál, ugyanúgy, mint mindenki másnak. A domblakók Nagy Kiegyenlítőnek nevezték. Urakat és koldusokat tett egyenlővé.

Rogont minden nagy ambíciója semmivé lett. A hatalma nem volt több ködpamacsnál, amit elfújt egy reggeli szellő. Reszketnek, a félszemű gyilkosnak, aki tegnap még a koronázását váró herceg csizmáját sem nyalhatta volna meg, mára sokkal jobban ment a sora. Ő még most is vetett árnyékot.

Ennek az egésznek talán egy tanulsága volt: ki kell használni minden lehetőséget, amíg szusz van az emberben. A föld nem tartogat jutalmat, csakis sötétséget.

Az alagútból kilovagolva Fontezarmo külső védvonalához értek. Reszket hosszan Rittyentett.

– Ez ám az építkezés!

Monza bólintott.

– Én inkább bontásnak mondanám. A jelek szerint a próféta ajándéka megtette a hatását.

Félelmetes fegyver volt a gurkhuli cukor. Bal oldalon a fal java része eltűnt, odébb egy erősen megdőlő torony bármelyik pillanatban a többi kő után zuhanhatott a mélybe. Ott, ahol valaha falak álltak, most pár leveleit vesztett, gyökereivel a semmit markolászó cserje tapadt a sziklához. Reszket úgy sejtette, itt nemrég még kertek lehettek, de a kőhajítók lángoló lövedékei az elmúlt pár hétben csak bokrok üszkös ágait, fák kettéhasított tönkjeit és felperzselt talajt hagytak maguk után, amit ráadásul eláztatott és pocsolyákkal töltött meg az előző esti eső.

A káosz közepén, féltucatnyi szökőkút romjai között macskaköves gyalogút vezetett egy most is szorosan bezárt fekete kapuhoz. Egy szénné égett tárgy körül nyílvesszőktől tüskés testek hevertek kifacsarodva. Az ostromlók faltörő kossal próbálkoztak – vesztükre. Reszket gyakorlott szeme lándzsákat, íjakat, megvillanó páncélokat pillantott meg. A jelek szerint a belső falat továbbra is sikeresen óvták, Orso herceg pedig nyilván odabent rejtőzött valahol.

Megkerültek egy nagy, esővíztől nyirkos vásznat, amit kövek tartottak a helyén. Ahogy Reszket ellovagolt mellette, kilógó csizmákat meg néhány meztelen talpat vett észre.

Volfier egyik nyilvánvalóan frissen toborzott embere elsápadt a holtakat látva. Reszket elgondolkodott rajta, ő vajon mióta nem zavartatja magát a holttestek társaságában. Az ő szemében csak a táj részei voltak, nem fontosabbak, mint a kidőlt fák csonkjai. Ma délelőtt több kellett ahhoz pár hullánál, hogy elromoljon a kedve.

Monza visszafogta a lovát, és leugrott a nyeregből.

– Lóról! – adta ki a parancsot Volfier, és a többiek engedelmeskedtek.

– Miért van némelyik mezítláb? – kérdezte a továbbra is meredten bámuló fiú.

– Mert jó csizmájuk volt – felelte Reszket. A fiatal regruta lenézett saját lábbelijére, aztán megint a csupasz, vizes talpakra ugrott a tekintete, és a szája elé kapta a kezét.

Volfier hátba vágta, amivel jól meg is ijesztette, és Reszketre kacsintott. A jelek szerint a világon mindenhol ugyanúgy ugratták az újoncokat.

– Csizma ide vagy oda, nem számít, miután megöltek. Ne aggódj, fiam, hozzá fogsz szokni.

– Tényleg?

– Ha szerencséd lesz – mondta Reszket –, megéred.

– Ha szerencséd lesz – mondta Monza –, másik hivatást találsz magadnak.

Volfier biccentett.

– Excellenciás asszonyom. – Reszket figyelte a törmelékek között cikázva távolodó nőt.

– Urai a helyzetnek Talinsban? – kérdezte.

– Remélhetőleg – felelte a csupa heg őrmester. – Végül eloltottuk a tüzeket. Megegyeztünk az Óváros bűnözőivel, hogy ha egy hétig rajta tartják a szemüket a dolgokon, mi utána egy hétig egyáltalán nem tartjuk rajtuk a szemünket.

– Azért az már valami, ha tolvajok vigyázzák a rendet.

– Feje tetejére állt a világ, nem vitás. – Volfier összeráncolt szemöldökkel mustrálta a belső falat. – A régi gazdám ott van a túloldalon. Az ember, akiért egész életemben harcoltam. Soha senki nem lázongott, amíg ő vezetett bennünket.

– Jobb lenne mellette állni?

Az őrmester komor pillantást vetett Reszkette a szeme sarkából.

– Jobb lenne, ha győztünk volna Ospriánál, akkor nem kéne választanom. Persze az is jobb lenne, ha az asszony nem kufircolt volna a pékkel, amíg én az Unióban harcoltam három évvel ezelőtt. Mindegy, mi lenne jobb, van, ami van.

Reszket elvigyorodott, és ujjával megkocogtatta fémszemét. – Ezt bizony jól mondja.

* * *

Cosca a tábori székén ült a kert egyetlen, többé-kevésbé érintetlenül maradt szegletében, és a nedves füvet legelésző kecskéjét figyelte. Volt valami furcsán megnyugtató abban, ahogy az állat kitartóan majszolta az utolsó darab pázsitot. Az ajkai hullámzottak, a fogai finoman őröltek – a türelmesen ismételgetett apró mozdulatok nyomán a fű fokozatosan borostává rövidült. Cosca a fülébe dugta az ujja hegyét, és megforgatta benne, hátha sikerül megszabadulnia a távoli, halk csengéstől. Nem sikerült. Felsóhajtott, és éppen a szájához emelte volna a flaskáját, amikor lépteket hallott közeledni a kavicsos ösvényen. Monza tartott felé. Több volt hétköznapi fáradtságnál, ami látszott rajta. A háta meghajlott, a szája torz vonallá keskenyedett, a szemei sötét gödrök mélyén ültek.

– Mi a fenének van kecskéd?

Cosca kortyolt egyet a flaskájából, vágott egy grimaszt, aztán kortyolt még egyet.

– A kecske nemes állat. A távollétedben ő emlékeztet rá, hogy állhatatos, elszánt és szorgalmas legyek. Ki kell tartani valami mellett az életben, Monzcarro. – A kecske felnézett, és egyetértőleg mekegett. – Remélem, nem sértelek meg vele, ha azt mondom, hogy fáradtnak tűnsz.

– Hosszú éjszakám volt – mormogta a nő válaszul, és Cosca arra jutott magában, hogy ezzel még nagyon finoman fogalmazott.

– Biztos vagyok benne.

– Az ospriaiak kivonultak Talinsból. Lázadás tört ki. Pánik.

– Elkerülhetetlen.

– Valaki elterjesztette a pletykát, hogy úton van az uniós flotta.

– A pletykák többet tudnak ártani, mint maguk a hajók.

– Megmérgezték a koronát – közölte a nő.

– Styría vezetőinek a saját hatalomvágyuk okozta a vesztüket. Kell, hogy legyen ennek valamilyen üzenete, nem gondolod? Gyilkosság és metafora. A méregkeverő-költő sikerrel végzett egy kancellárral, egy herceggel, egy grófnővel, egy első polgárral és egy királlyal, egyetlen este alatt értékes tanulsággal szolgálva a világnak az életről. Közös barátunk, Morveer lehetett?

A nő köpött egyet.

– Talán.

– Egy percig nem gondoltam volna, hogy annak a pedáns rohadéknak ilyen humorérzéke van.

– Bocsáss meg, ha nem nevetek.

– Téged miért kímélt meg?

– Nem állt szándékában. – Monza felemelte a jobb kezét. – A kesztyűm miatt vagyok itt.

Cosca akaratlanul is felnevetett.

– Gondolj bele, azt is mondhatnánk, hogy valójában Orso herceg és a bűntársai mentették meg az életedet azzal, hogy korábban összezúzták a jobb kezedet. Egyik ironikus véletlen követi a másikat.

– Egy nyugalmasabb pillanatban bizonyára én is remekül fogok szórakozni rajtuk.

– Ó, a helyedben én máris kihasználnám a lehetőséget. Éveket töltöttem azzal, hogy nyugalmasabb pillanatokra vártam. Azt tapasztaltam, hogy sosem jönnek el. Nézz csak körül. Az affoiaiak majdnem mind leléptek még napszállta előtt. A sipaniak máris szekértáborokra oszlottak, elindultak vissza délre, gyanítom azért, hogy egymás ellen harcoljanak. A puranti sereg annyira lelkesen várta a polgárháborút, hogy már az árkokban elkezdték kaszabolni egymást. Virtusnak kellett közbelépnie. Victus, amint véget vet egy csatának, láttál te már ilyet? Pár ospriai még itt van, de csak azért, mert fingjuk sincs, mihez kezdhetnének. Úgy rohangásznak körbe-körbe, mint a levágott fejű csirkék. Mondjuk, gondolom, azok is. Mindig lenyűgöz, milyen sebességgel tudnak darabokra hullani a dolgok. Styria majdnem egy teljes percre egyesült, aztán nagyobb lett a káosz, mint valaha. A jó ég tudja, ki, hol és milyen mértékig ragadja magához a hatalmat. Úgy fest, kissé korai volt bejelenteni… – Cosca felszegte az állát, és megvakarta a nyakát –, hogy a Vérontás Évei véget értek.

Monza háta mintha még jobban meggörbült volna.

– Ideális állapot egy zsoldos számára, nem igaz?

– Az ember azt gondolná. De még egy magamfajta is úgy érzi néha, hogy ennyi káosz már túlzás. Esküszöm, az Ezer Kard a legmegbízhatóbb és legösszeszedettebb haderő az itt maradtak közül. Képzelheted, milyen totális zűrzavar uralkodik akkor a szövetségeseink között. – Kinyújtóztatta maga előtt a lábát, egyik csizmáját átvetette a másikon. – Arra gondoltam, levinném a fiúkat Visserinéig, és ott hajtanám be a követeléseimet. Erősen kétlem, hogy a történtek után Rogont betartaná az egyezségünket.

– Maradj! – Monza a férfi szemébe nézett.

– Maradjak?

– Maradj!

Hosszú csend következett, amíg farkasszemet néztek egymással.

– Semmi jogod ezt kérni tőlem.

– Mégis ezt kérem. Segíts nekem.

– Segítsek… neked? Az azért nem semmi, amikor valakinek bennem van az utolsó reménye! Mi a helyzet hűséges alattvalóiddal, Talins jó népével? Tőlük nem számíthatsz segítségre?

– A csatáért nem lelkesednek annyira, mint a felvonulásért. A kisujjukat sem fogják mozdítani, hacsak Orso újra hatalomra nem kerül, és fel nem kötteti a férfiakat mind egy szálig.

– Néha igencsak sebesen cserél gazdát a hatalom, mi? Nem toboroztál katonákat, amíg te ültél a trónon. Ez mintha nem rád vallana.

– Toboroztam, amennyit csak tudtam, de itt nem bízhatok bennük. Orsoval szemben biztosan nem. Ki tudja, kinek az oldalára állnak?

– Á, emberek, akik két gazdához hűségesek! Szereztem némi tapasztalatot hasonló helyzetekben. Megjósolhatatlan, mi fog történni. – Cosca a másik fülébe is bedugta az ujját, de ezzel sem ért el több eredményt. – Fontolóra vetted a lehetőséget… hogy talán… hagyod az egészet a fenébe?

A nő úgy nézett rá, mintha valamilyen idegen nyelven beszélne.

– Mi van?

– Én magam is ezer dolgot hagytam befejezetlenül szerte a Világ Körén belül, sok mindent el sem kezdtem, sőt volt olyan is, hogy egyszerűen elbuktam. Ezek a dolgok jóval kevesebb fejfájást okoznak, mint a sikereim.

– De én nem te vagyok.

– Amit nyilván mind a ketten rendkívül sajnálunk. De mégis. Elfelejthetnéd már ezt a bosszút. Köthetnél kompromisszumot. Lehetnél… könyörületes.

– A könyörület és a gyávaság egy és ugyanaz. – Monza összehúzott szemöldökét a leégett kert túlsó végében álló fekete kapura szegezte.

Cosca szomorúan elmosolyodott.

– Valóban így lenne?

– A lelkiismeret csak ürügy, hogy ne tegyük meg, amit meg kell tenni.

– Értem.

– Nem érdemes ezen siránkozni. Így működik a világ.

– Aha.

– A jók nem nyerik el méltó jutalmukat. Ha meghalnak, szar lesz belőlük, mint mindenki másból. Előre kell nézni, mindig csak előre, egyesével kell megvívni a csatáidat. Nem habozhatsz, mindegy, mi az ára, mindegy…

– Tudod, miért szerettelek téged mindig, Monza?

– He? – A nő meglepetten kapta Coscára a tekintetét.

– Még az után is, hogy elárultál. Sokkal jobban, mint az árulásod előtt. – A zsoldos közelebb hajolt Monzához. – Mert tudom, hogy igazából egy szót sem hiszel el ebből a baromságból. Ezekkel a hazugságokkal áltatod magad, hogy együtt tudj élni azzal, amit tettél. Azzal, amit meg kellett tenned.

Hosszú csend következett. Aztán Monza nyelt egyet, mintha feltörő hányingerét próbálná elfojtani.

– Mindig azt mondtad, hogy az ördög lakik bennem.

– Ezt mondtam volna? Nos, az ördög mindannyiunkban ott lakik. Nem vagy szent, ennyit biztosan tudunk. Véres időkben születtél.

De közel sem vagy olyan szörnyeteg, mint amilyennek mutatod magad.

– Nem?

– Úgy teszek, mintha törődnék az embereimmel, de valójában magasról tojok rá, élnek-e vagy halnak. Te mindig törődtél velük, ellenben úgy tettél, mintha magasról tojnál rájuk. Soha nem láttam olyat, hogy egyetlen ember is hiába veszett volna oda miattad. És mégis engem szeretnek jobban! Haha! Ennyit az igazságosságról! Mindig csak jót tettél velem, Monza. Még akkor is, amikor elárultál. Az is jobb volt, mint amit megérdemeltem. Sosem felejtem el, amikor Murisban az ostrom után nem engedted, hogy a rabszolgakereskedők elvigyék azokat a gyerekeket. Mindenkinek a pénz kellett volna inkább. Nekem is. Hűségesnek is. Még Bennának is. Bennának főleg. De neked nem.

– Csak megkarcoltalak.

– Ne szerénykedj, simán megölhettél volna. Kegyetlen időket élünk, és kegyetlen időkben a könyörület szöges ellentéte a gyávaságnak. Mindannyiunkból szar lesz, miután meghalunk, Monza, de nem mind vagyunk szar alakok életünkben. A legtöbben azok vagyunk. – Az ég felé fordította a szemét. – Isten a tudója, én is az vagyok. De te sosem voltál az.

Monza egy pillanatra becsukta a szemét.

– Segítesz nekem?

Cosca megint felemelte a flaskáját, aztán rájött, hogy üres, és visszacsavarta rá a kupakját. Túl gyakran kellett megtölteni azt a vackot.

– Persze hogy segítek. Egy pillanatig sem volt ez kérdés. Ami azt illeti, már meg is szerveztem a támadást.

– Akkor…

– Csak hallani akartam, hogy megkérsz. Mindazonáltal azt kell mondjam, csodálkozom, hogy megtetted. Hogy az Ezer Kard végiggürizzen egy ostromot, aztán ahelyett, hogy kedvére kifosztaná Styria leggazdagabb palotáit, zsákmány nélkül távozzon? Neked elment az eszed? Ásóval sem tudnám lefejteni ezeket a kapzsi bitangokat a szajréról! Holnap hajnalban támadunk, veled vagy nélküled, és kirámoljuk a helyet. Több mint valószínű, hogy ebédidőre a fiaim már az ólmot is lefeszegették a tetőkről. Negyedek szabálya meg minden.

– És Orso?

– Orso már a múlt. – Cosca hátradőlt, és szeretettel megveregette a kecskéje oldalát. – Azt teszel vele, amit csak akarsz.