Könyörület és gyávaság

Reszket az ablaknál állt. Az egyik szárny félig nyitva volt, a másik zárva, a keret pedig mint valami festményt vette körül az égő Visserinét. A férfi fekete sziluettjének körvonalai narancsszínben izzottak a városfal fölött tomboló lángok fényében – a ragyogás végigkísérte borostás arcát, egyik erős vállát, hosszú karját, a csípőjén duzzadó izomcsomót és az apró mélyedést csupasz feneke oldalán.

Ha Benna ott lett volna, biztosan figyelmezteti, hogy újabban túl sok kockázatot vállal. Először is megkérdezte volna tőle, ki ez a nagydarab pucér északföldi, aztán figyelmeztette volna, hogy nem volt jó ötlet bevenni magát egy ostromlott városba, olyan közel a halálhoz, hogy az egyenesen a nyakába liheg. Elővigyázatlanul magához engedni egy szolgálatában álló férfit, engedékenynek lenni a parasztokkal a földszinten. Kockázatot vállalt, és érezte, ahogy elönti a félelem és az izgalom sajátos keveréke, ami nélkül az igazi szerencsejátékos nem is tud meglenni. Bennának nem tetszett volna a dolog. Persze akkor sem hallgatott az öccsére, amikor az még élt. Ha minden az ember ellen szól, kockázatot kell vállalnia, és Monzának mindig különleges érzéke volt hozzá, hogy jó döntéseket hozzon.

Legalábbis addig, amíg meg nem ölték Bennát, őt meg le nem dobták egy hegyről.

Reszket hangja hallatszott a sötétben.

– Amúgy hogy lett a tied ez a hely?

– Az öcsém vette. Jó régen. – Eszébe jutott, ahogy Benna az ablaknál állt, hunyorogva nézett a napba, aztán mosolyogva megfordult. Egy futó pillanatra az ő szája is apró mosolyra húzódott.

Reszket nem fordult meg és nem is mosolygott.

– Közel álltatok egymáshoz, ugye? Az öcséddel.

– Igen.

– Én is a bátyámmal. Mindenki közel érezte magát hozzá, aki ismerte. Volt benne valami. Egy Véres Kilences nevű ember ölte meg. Megölte, pedig kegyelmet ígért neki, aztán kitűzte a fejét egy zászlórúdra.

Monzát nem igazán érdekelte a férfi története. Egyrészt untatta, másrészt Benna élettelen arcát juttatta az eszébe, ahogy áthajították a korláton.

– Ki gondolta volna, hogy ennyi közös van bennünk? Bosszút álltái?

– Álmodtam róla. Éveken át a bosszú volt a leghőbb vágyam. Adódott rá lehetőségem, nem is egyszer. Bosszú a Véres Kilencesen. Sokan ölnének érte.

– És?

Monza látta, ahogy a férfi halántékán megrándulnak az izmok.

– Először megmentettem az életét. Másodszor otthagytam, és úgy döntöttem, hogy jobb ember leszek.

– Azóta meg ide-oda mászkálsz, mint egy drótostót, és irgalmat árulsz mindenkinek, aki elfogadja tőled? Köszönöm az ajánlatot, de én nem kérek belőle.

– Már nem tudom, nekem való-e ez az irgalmazósdi. Régóta jó emberként viselkedem, a helyes utat választom, próbálom meggyőzni magam, hogy jól döntöttem, amikor eljöttem. Amikor kiléptem az ördögi körből. De nem döntöttem jól, ez tény. A könyörület meg a gyávaság egy és ugyanaz, éppen ahogy te mondtad nekem, és az ördögi körből nem lehet kilépni, akárhogy is próbálkozik az ember. A bosszú… talán nem válasz semmire. Az biztos, hogy a világ nem lesz tőle szebb hely, és a nap sem süt melegebben. De jobb, mintha az ember elmulasztja. Nem is kicsivel jobb.

– Azt hittem, elszántad magad, hogy te leszel az utolsó jó ember Styriában.

– Lehetőségeimhez mérten megpróbáltam helyesen cselekedni, de az ember nem szerezhet magának nevet Északföldön anélkül, hogy ne tenne egy-két sötét dolgot, és bizony én is megtettem a magamét. Harcoltam Fekete Métely és Crummock-i-Phail oldalán, meg ami azt illeti, magáén a Véres Kilencesén is. – Felhorkant. – Azt hiszed, hidegszívűek vagytok ti idelent? Bele kéne kóstolnod a telekbe ott, ahonnan én származom. – Volt valami a tekintetében, amit a nő nem látott korábban, és amire nem is számított. – Szeretnék jó ember lenni, ez igaz. De ha neked nem erre van szükséged, hát tudom, hogyan segítsek.

Egy pillanatra csend lett, ahogy egymást nézték. A férfi az ablakkeretnek támaszkodott, a nő egyik kezével a tarkója mögött nyúlt el az ágyon.

– Ha tényleg ilyen jégszívű gazember vagy, miért jöttél be értem a Cardottiban?

– Tartozol a jussommal.

Monza nem volt benne biztos, hogy a férfi viccel-e.

– Melegséget érzek.

– Aztán meg te vagy nagyjából a legjobb barátom ebben a kibaszott országban.

– Pedig még csak nem is kedvellek.

– Még mindig reménykedem benne, hogy a szívedbe fogadsz.

– Tudod mit? Lehet, hogy alakul a dolog.

Az ablakon beszűrődő fényben Monza látta a férfi arcára kiülő mosolyt.

– Beengedtél az ágyadba – mondta Reszket. – Hagytad, hogy Furli meg a családja a házadban maradjon. Ha nem ismernélek jobban, azt hinném, mégis tanultál tőlem némi irgalmat.

A nő kinyújtózott.

– Talán e meggyötört, mégis gyönyörű porhüvely egy melegszívű parasztlányt rejt, aki csak jót akar. Eszedbe jutott már?

– Nem mondhatnám.

– Különben is, mit tehetnék? Ha kirakom őket az utcára, lehet, hogy eljár a szájuk. Jobb helyen vannak itt, főleg, hogy az adósaink.

– A legjobb helyen a sárban lennének.

– Akkor menj le a földszintre, és nyugtass meg bennünket, gyilkos. Nem okozhat gondot a hősnek, aki Fekete Kétely poggyászát cipelte.

– Métely.

– Tök mindegy. Azért előbb vegyél fel egy nadrágot.

– Egy szóval sem mondtam, hogy meg kellett volna ölnünk őket, csak felhívtam a figyelmedet egy tényre. Úgy hallottam, hogy a könyörület meg a gyávaság egy és ugyanaz.

– Megteszem, amit kell, egyet se félj. Mindig is megtettem. De én nem Morveer vagyok. Nem ölök meg tizenegy parasztot, csak mert úgy kényelmesebb nekem.

– Azt hiszem, ezt jó hallani. Bár nem láttam, hogy zavart volna az a sok hulla a bankban, ha Mauthis is közöttük van.

A nő összeráncolta a homlokát.

– Nem így terveztem.

– Azok az emberek sem a Cardottiban.

– A Cardottiban sem úgy alakultak a dolgok, ahogy szerettem volna, ha esetleg nem vetted volna észre.

– Nagyon is észrevettem. A caprilei mészárosnak szoktak nevezni, igaz? Ott mi történt?

– Aminek történnie kellett. – Monza még emlékezett rá, ahogy a szürkületben egyszerre összeszorult a gyomra, amikor megpillantotta a füstöt a város felett. – Attól, hogy valaki megtesz valamit, még nem biztos, hogy élvezi is.

– A végeredmény ugyanaz.

– Mégis, mit tudsz te erről? Nem emlékszem, hogy ott lettél volna. – Monza lerázta magáról az emléket, és kilépett az ágyból. Az utolsó elszívott pipa könnyű melegsége tovaillant, és kezdte furcsán érezni magát saját sebhelyes bőrében; a férfi egy pillanatra sem vette le róla a szemét, ahogy a jobb kezén hordott kesztyűtől eltekintve anyaszült meztelenül átvonult a szobán. Odakint a csukott ablakszárny üvegén keresztül homályosan nyújtózott a távolba tornyaival és tüzeivel a város. – Nem azért hoztalak fel ide, hogy a hibáimra emlékeztess. Éppen eleget elkövettem, hogy a fene enné meg.

– Ki nem? De akkor miért hoztál fel ide?

– Mert a kiseszű nagyra nőtt férfiak a gyengéim. Mit gondoltál?

– Hát igyekszem nem sokat gondolkodni, belefájdul az a pöttöm eszem. Viszont kezdem úgy érezni, nem is vagy te olyan kemény nő, mint amilyennek mutatod magad.

– Mert ki az? – Monza kinyújtotta a kezét, és megérintette a heget Reszket mellkasán. Ujjhegyei sűrű szőrbe túrtak, száraz bőrön siklottak.

– Mindenkinek megvannak a sebei. – Reszket végigcsúsztatta a kezét a nő csípőjén húzódó hosszú forradáson, amitől Monzának görcsbe rándult a gyomra. A szerencsejátékos félelemmel keveredett izgatottságához már némi undor is társult.

– Egyesek rosszabbul jártak, mint mások. – Keserűek voltak a szájában a szavak.

– Csak sebek. – A férfi hüvelykujjával sorra megérintette a hegeket Monza bordáin. – Cseppet sem zavarnak.

A nő lehúzta a kesztyűt, és Reszket arcába tolta kacska jobb kezét.

– Tényleg?

– Tényleg. – A férfi balja gyengéden összezárult a torz ököl körül. Monza először ledermedt, és majdnem elhúzódott. Még a levegő is belészorult, mintha azon kapta volna Reszketet, hogy egy hullát ölelget. Aztán a férfi ujjai a tenyerét kezdték dörzsölni, hüvelykje sajgó begyét, görbe ujjait egészen a hegyükig. Meglepően gyengéd volt. Meglepően jólesett az érintése. Monza lehunyta a szemét, résnyire nyitotta az ajkait, amennyire tudta, széttárta az ujjait, és mélyet sóhajtott.

Érezte a férfi közelségét, a teste melegét, a lélegzetét az arcán. Az utóbbi időben nem sok alkalmuk nyílt mosakodásra, és Reszket izzadság meg cserzett bőr romlott hússal keveredő szagát árasztotta magából. Csípős volt, mégsem kellemetlen. Monza tudta, hogy ő maga is szaglik. A férfi arca az övéhez ért, arca durva bőre, kemény állkapcsa az orrát érintette, a nyakához dörgölődzött. Monza félig mosolygott, bőrét csiklandozta az ablakon beáramló huzat, ami lángoló épületek ismerős, égett szagát hozta magával.

Reszket egyik keze még mindig az övét fogta, a másik felcsúszott az oldalán, végigkövette a csípője ívét, aztán a melle alá siklott, hüvelykujja ügyetlen, de jóleső mozdulatokkal ide-oda járkált a mellbimbóján. Monza szabad keze megérintette a férfi máris kemény farkát, és fel-alá kezdett járni rajta; a nedves bőr ragadós volt a tenyere alatt. Felemelte az egyik lábát. Sarka alól meglazult vakolatdarabok hullottak a földre, ahogy szélesre tárt lábát megtámasztotta az ablakpárkányon. Reszket ujja puha cuppogással csúszkált ki-be.

Monza jobb keze a férfi állát támasztotta, görbe ujjaival a fülénél fogva oldalt fordította a fejét, és hüvelykjével kifeszítette a száját, hogy beledughassa a nyelvét. Reszket száján az olcsó bor ízét érezte, amit ittak, de valószínűleg a saját lehelete sem volt különb, és amúgy is, ki a fenét érdekel az ilyesmi?

Közelebb húzta magához a férfit, hozzátapadt, bőr simult bőrhöz. Nem gondolt a halott öccsére, nem gondolt a megnyomorított kezére, nem gondolt az odakint dúló háborúra, sem a kenderre, sem az emberekre, akiket meg kellett ölnie. Csak Reszket ujjaira, a saját ujjaira, Reszket farkára, a saját hüvelyére. Mindez talán nem volt sok, de valami azért mégiscsak, és ennyi kellett.

– Gyerünk, dugj meg! – súgta Reszket fülébe.

– Jól van – felelte rekedten a férfi, majd Monza térde alá nyúlt, felemelte, és úgy a matracra dobta, hogy belecsikordultak az ágy deszkái. A nő odébb csúszott, hogy helyet csináljon, Reszket pedig széttárt combjai közé térdelt, közelebb húzódott, és tüzes mosollyal az arcán nézett Monza szemébe, ahol saját mosolyának tükörképét látta viszont. A nő érezte, ahogy Reszket farka végigsimítja a combját előbb az egyik, aztán a másik oldalon. – Hol a picsában…

– Te béna északföldi, hát még a széket sem találod el a seggeddel.

– Éppenséggel nem a seggem az a lyuk, amit keresek.

– Majd én. – Megnyálazta az ujjait, fél könyökére támaszkodott, lenyúlt, megragadta Reszket farkát, és addig igazgatta, amíg rá nem talált a megfelelő pontra.

– Á!

– Á! – nyögött fel válaszul a nő. – Ez az!

– Aha. – A férfi körkörösen mozgatta a csípőjét, minden egyes mozdulattal beljebb és beljebb hatolva. – Ez… az. – Végigfuttatta a kezét a nő combjain, ujjaival a rövid szőrbe túrt, és hüvelykjével dörzsölni kezdte a nő csiklóját.

– Finoman! – Monza eltolta a kezét, és a sajátját csúsztatta a helyébe, középső ujja lassan körbe-körbejárt. – Nem egy diót próbálsz feltörni, te hülye.

– A te diód, a te dolgod, gondolom. – Reszket farka egy pillanatra kiszabadult, ahogy előredőlt, és kinyújtott karjával a nő fölé támaszkodott, de könnyedén csusszant vissza a helyére. Lassan rátaláltak a maguk kényelmes, de apró lépésekben gyorsuló ritmusára.

Monza nyitva tartotta a szemét, a férfit nézte, és látta, ahogy az villanó szemmel néz vissza rá a sötétben. Mindketten hevesen ziháltak. Reszket kinyitotta a száját, de ahogy a nő nyakát nyújtóztatva közelített az ajkával, hogy megcsókolja, elhúzta a fejét, mindig kicsit tovább, hogy ne érhessék el egymást. Végül a nő visszazuhant az ágyra, és meleg remegés futott végig a testén.

Jobb kezét Reszket hátára csúsztatta, és megragadta a fenekét, ahogy az izmai megfeszültek, aztán ellazultak, megfeszültek, aztán ellazultak. Most már gyorsabban mozogtak, nedves bőrük újra meg újra összecsattant, Monza pedig beljebb csúsztatta torz kezét, egyenesen a férfi fenekének résébe. Megint felemelte a fejét az ágyról, a férfi ajkába harapott, az pedig cserébe megcsípte őt a fogaival. A Reszket torkából feltörő nyögésre nyögés volt a válasz. Aztán a férfi az egyik könyökére támaszkodott, szabad kezét végigcsúsztatta Monza bordáin, és előbb az egyik, majd a másik mellét szorította meg szinte fájdalmasan.

Az ágy hangosan nyikordult, a nő lába a levegőbe lendült, Reszket ujjai a hajába túrtak, az érméket dörzsölték a bőre alatt. Az arcuk összeért, Monza kiszívta a férfi nyelvét a szájából, beleharapott, a saját nyelvével csiklandozta. Mély, lucskos, éhes, vicsorgó csókokat váltottak. Talán nem is csókok voltak ezek. A nő ujja az első bütyökig Reszket alfelébe hatolt.

– Mi a faszom? – A férfi elhúzódott, és mozdulatlanná dermedt, mintha Monza felképelte volna, minden izma megfeszült. A nő visszahúzta a jobb kezét, balja továbbra is a lába között foglalatoskodott.

– Jól van – vicsorította. – Ettől még nem leszel kevésbé férfi. A te segged, a te dolgod. Ezentúl távol tartom magam…

– Nem azért. Te nem hallottál valamit?

Monza semmit sem hallott saját kapkodó légzésén meg az ujjai nedves cuppogásán kívül. Újra a férfi felé emelte a csípőjét. – Gyerünk! Nincs semmi, csak…

Az ajtó kivágódott, az összetört zárból repkedtek a fa szilánkjai. Reszket kikászálódott az ágyból, és lehámozta magáról a lábára csavarodott takarót. Monzát elszédítette a hirtelen lámpafény. Páncél és lendülő kard villant, éles kiáltás hallatszott.

Valami fémesen puffant, Reszket felnyögött, és végigvágódott a deszkákon. Monza érezte, hogy vér fröccsen az arcára. Megragadta a kalvéz markolatát – megszokásból ostoba módon a jobb kezével. Pár hüvelyknyire kihúzta a pengét.

– Azt inkább ne! – Egy nő lépett be az ajtó roncsain keresztül, haját hátrafésülte szelídnek tűnő kerek arcából, felhúzott számszeríját célra tartotta. A Reszket fölött álló férfi karddal a kezében Monza felé fordult. Murcatto alig látott belőle többet a páncélja és a sisakja körvonalainál. Újabb katona rontott be az ajtón, egyik kezében lámpát, a másikban pedig egy bárdot tartott – az ívelt penge megvillant a fényben. Monza szétnyitotta görbe ujjait, a félig kivont kalvéz csörömpölve hullott a földre.

– Mindjárt más – szólt a nő.

Reszket nyöszörögve próbált feltápászkodni, hunyorogva meredt a lámpára, haja alól vér szivárgott az arcára. Nyilvánvalóan kardlappal vágták fejbe. A bárdot tartó férfi előrelépett, meglódította a csizmáját és hangos puffanással a férfi bordái közé rúgott. Reszket felnyögött, és pucéran összegömbölyödve a falhoz simult. Egy negyedik katona érkezett, karján sötét szövettel.

– Langrier százados!

– Mit talált? – kérdezte a nő, és átadta a számszeríjat az új jövevénynek.

– Ezt meg néhány hasonlót.

– Talinsi egyenruhának tűnik. – Felemelte a zubbonyt, hogy Monza is láthassa. – Esetleg szeretnél hozzáfűzni valamit?

A riadalom jeges döbbenete lassan csillapodott és még fagyosabb félelem vette át a helyét. Ezek Salier katonái voltak. Annyira Ganmark megölésére és Orso seregére koncentrált, hogy a másik oldallal egy pillanatig sem foglalkozott. Most bezzeg sikerült magukra vonniuk a figyelmüket. Hirtelen olyan őrült vágyat érzett a pipája után, hogy kis híján öklendezni kezdett.

– Nem az, amire gondol – sikerült végül kinyögnie. Kínosan tisztában volt vele, hogy pucér teste dugás tömény illatát árasztja magából.

– Honnan tudod, hogy mire gondolok?

Újabb, nagy, lógó bajszú katona jelent meg a küszöbön.

– Az egyik szoba tele van üvegekkel meg mindenféle hasonlóval. Nem szívesen nyúlnék hozzájuk. Mérgeknek tűnnek.

– Azt mondja, mérgek, Pello őrmester? – Langrier oldalt hajtotta a fejét, és megdörzsölte a nyakát. – Hát ez átkozottul gyanús.

– Meg tudom magyarázni. – Monzának kiszáradt a szája. Tudta, hogy nem mondott igazat. Nem tudott volna olyan magyarázattal előállni, amit ezek a nyavalyások elhisznek.

– Majd a palotában lesz rá lehetőséged. Kötözzék meg őket!

Reszket elhúzta a száját, ahogy a bárddal felfegyverkezett katona a háta mögé feszítette a csuklóit, bilincset kattintott rájuk, aztán talpra rángatta. Egy másik katona Monza karját ragadta meg durván, hogy aztán őt is megbilincselje.

– Á! Vigyázzon a kezemre! – A katona lehúzta az ágyról, és az ajtó felé taszította. Monza megtántorodott, kis híján elcsúszott, és csak nem túl méltóságteljes mozdulatokkal egyensúlyozva sikerült talpon maradnia. Persze már a helyzet is távol állt attól, hogy méltóságteljes legyen. Benna kis üvegszobra a falmélyedésből figyelt. Ennyit a háziszellemekről. – Kaphatnánk legalább ruhákat?

– Nem látok rá okot. – A katonák kirángatták őket a lépcsőfordulóba, ahol egy másik lámpás világított. – Álljunk csak meg! – Langrier leguggolt, és összehúzott szemöldökkel kezdte méregetni a cikcakkos hegeket Monza csípőjén meg combján; az öltések takarosan sorakozó rózsaszín pöttyei időközben szinte teljesen elhalványodtak. Egyik ujjával böködni kezdte őket, mintha a hentesnél ellenőrizné, nem romlott-e a hús. – Látott már ilyen sebeket, Pello?

– Nem.

A nő felnézett Monzára.

– Hogy szerezte ezeket?

– A pinámat borotváltam, és megcsúszott a penge.

Langrier harsányan felnevetett.

– Ez jó. Szellemes.

Pello is nevetett.

– Szellemes.

– Tetszik, hogy van humorérzéke. – Langrier felállt, és leporolta a térdét. – Később szüksége lesz rá. – Nyitott tenyerével halántékon ütötte Monzát, amitől az bucskázva gurult le a lépcsőn. Fájdalmasan zuhant a vállára, a fokok a hátának ütköztek, lenyúzták a bőrt a térdéről, lába tehetetlenül kaszált. Felnyögött, ahogy az ütések kipréselték a levegőt a tüdejéből, aztán az orra a falnak ütközött, és visszafelé lökte. Amikor végre megállt, felemelte a fejét. Kába volt, mint egy részeg, a lépcső még mindig remegett. Vér ízét érezte a nyelvén. Kiköpte, de megint megtelt a szája.

– Pfú – hörögte.

– Nem lesz több vicc? Van még néhány lépcső, ha továbbra is szellemeskedni van kedved.

Monzának nem volt kedve szellemeskedni többé. Hagyta, hogy felemeljék a földről, és hangosan nyöszörgött, ahogy a fájdalom belemart összezúzott vállába.

– Mi ez? – Érezte, hogy a gyűrűt lehúzzák a középső ujjáról, aztán látta Langrier mosolyát, amint kezét a fény felé tartva a csillogó rubinban gyönyörködik.

– Jól áll magának – jegyezte meg Pello. Monza tartotta a száját. Ha ezek után Benna gyűrűje lesz a legnagyobb vesztesége, igazán szerencsésnek mondhatja majd magát.

A lenti emeleteken is katonák forgolódtak, átkutatták a tornyot, mindent kirángattak a dobozokból és a ládákból. Üveg csörömpölt, ahogy Morveer tartóit a földre borogatták. Nappal az ágyon ült, szőke haja az arcába lógott, kezét összekötözték a háta mögött. Egy pillanatra találkozott a tekintete Monzáéval, egymásra meredtek, de egyikük tekintetében sem villant szánalom. Viszont a lány legalább fel volt öltözve, amikor megtámadták őket.

Monzát belökték a konyhába. A falnak dőlt, kapkodva vette a levegőt, és már nem is érdekelte, hogy anyaszült meztelen. Furli meg a fivére is odalent volt. Langrier hozzájuk lépett, és előhúzott egy erszényt a hátsó zsebéből.

– Úgy fest, igazuk volt. Kémek. – Érméket számolt ki a gazda tenyerébe. – Öt tallér mindegyikükért. Salier herceg köszöni az éberségüket. Azt mondják, többen is voltak?

– Még négyen.

– Figyeljük a tornyot, és később begyűjtjük őket. Jobban teszi, ha új helyet keres a családjának.

Monza figyelte, ahogy Furli elteszi a pénzt, aztán lenyalta az orrából szivárgó vért, és arra gondolt, hogy ide vezetnek a jó cselekedetek. Eladták öt tallérért. Bennát valószínűleg felháborította volna a fejpénz csekély összege, de neki kisebb gondja is nagyobb volt ennél. A gazda még egyszer utána pillantott, mielőtt kivonszolták az ajtón. Nem volt bűntudat a tekintetében. Talán úgy gondolta, hogy a lehető legjobbat tette a családjával háború idején. Talán dagadt a büszkeségtől, hogy volt mersze cselekedni. Talán joggal érzett így.

A jelek szerint Verturio mondása továbbra is igaz maradt. A könyörület és a gyávaság egy és ugyanaz.