Aratás

Reszket a tanyaház lépcsőjén ült, a felhorzsolt bőrt kapargatta a karján, és egy férfit figyelt, aki az egyik holttest fölött zokogott. A barátja lehetett. Talán a fivére. Nem is próbálta titkolni, hogy sír, csak ült ott görnyedten, az álláról csöpögtek lefelé a könnyek. Megható látvány lehetett, ha az ember fogékony az ilyesmire.

Márpedig Reszket mindig is az volt. A bátyja kölyökkorában Malackának szólította, olyan érzékenynek találta. Később sírt a bátyja temetésén, és sírt az apja temetésén is. Sírt, amikor a barátját, Dobbant keresztüldöfték egy lándzsával, két napig tartott, mire visszatért a sárba. Sírt a dunbreci csata utáni éjszakán, amikor eltemették a fél csapatát Háromfással együtt. Még a felföldi csata után is sírt – keresett egy magányos helyet, és jókora sós vizű pocsolyát hagyott ott maga után. Bár az talán csak a megkönnyebbülés miatt lehetett, hogy nem kellett tovább harcolnia, és talán nem is az elvesztett bajtársakat siratta meg.

Tudta, hogy sokszor sírt már, és azt is, hogy miért, de ha a fejét veszik, sem sikerült volna visszaemlékeznie rá, milyen érzés volt valójában. Azon gondolkodott, él-e még valaki a világon, akit képes lenne megint megsiratni, és egyáltalán nem volt benne biztos, hogy elégedett lenne a saját kérdésére adott válasszal.

Húzott egy nagy korty savanyú vizet a kulacsából, és a holttestek között kutató két ospriait kezdte figyelni. Az egyikük a hasára fordított egy megölt katonát, akinek kibuggyantak a belei az oldalán tátongó sebből, aztán lerángatta a csizmáját, de miután észrevette, hogy lyukas a talpa, rögtön félre is hajította.

Egy felgyűrt ingujjban ácsingózó páros – egyikük lapátot tartott a vállán – azon vitatkozott, hol lenne a legkönnyebb nekifogni az ásásnak. A sűrű levegőben legyek köröztek a nyitott szájak, a nyitott szemek és a nyitott sebek körül. Reszket tépett szélű vágásokat, törött csontokat, levágott végtagokat, kiontott beleket, ragadós csíkokba alvadt vért és vörösesfekete tócsákat látott az udvar kövén. Nem érzett örömet a jól végzett munka láttán, de nem érzett undort, lelkifurdalást vagy bánatot sem. Csak a horzsolásai szúrtak, a bőre ragadt kellemetlenül a hőségben, a végtagjai zsibbadtak a fáradtságtól, és az éhség kezdte mardosni a gyomrát az elmulasztott reggeli miatt.

Odabent a házban, ahol a sebesültekkel foglalkoztak, valaki hangosan sikítani kezdett. Csak sikított és sikított, aztán bugyborékoló hörgéssel folytatta. Ezzel egy időben az istálló ereszén egy madár csiripelt vidáman, és Reszketnek nem kellett különösebben erőlködnie, hogy inkább az utóbbira koncentráljon az előbbi helyett. Mosolygott, a csicsergés ritmusára bólogatva az ajtókeretnek támasztotta a hátát, és kinyújtotta a lábát. Úgy érezte, az ember idővel mindenhez képes hozzászokni, és esze ágában sem volt hagyni, hogy egy kis sikítozás elüldözze arról a jó kis helyről a küszöbön.

Paták koppanását hallotta, és körbepillantott. Monza ügetett kényelmes tempóban lefelé a lejtőn – fekete alak az ég ragyogó kék háttere előtt. Ahogy a habzó szájú ló befordult az udvarba, gazdája összeráncolt homlokkal nézett végig a holttesteken. Mindene csuromvizes volt, mintha megmártózott volna egy patakban. Haja az egyik oldalon összetapadt a vértől, fél arcát vörös sávok szabdalták.

– Jelentkezem, főnök. Örülök, hogy látlak. – Ennek igaznak kellett volna lennie, valamiért mégis hazugságnak érződött. Reszket valójában semmit sem érzett. – Hűséges meghalt, ugye?

– Meghalt. – Monza nehézkesen csusszant le a nyeregből. – Nehéz volt idecsábítani?

– Nem igazán. Több barátját akarta magával hozni, mint terveztük, de nem tudtam magam rávenni, hogy visszautasítsam őket. Tudod, hogy megy ez, ha az emberek meghallják, hogy összejövetel lesz. Szegény páriák úgy fellelkesültek. Nehéz volt megölni?

Monza megrázta a fejét.

– Vízbe fulladt.

– Tényleg? Azt hittem, le akarod szúrni. – Reszket felvette a földről a nő kardját, és felé nyújtotta.

– Meg is szúrtam egy kicsit. – Monza egy darabig csak nézte a fegyvert, aztán elvette, és visszadugta a hüvelyébe. – Aztán hagytam megfulladni.

Reszket vállat volt.

– A te dolgod. Gondolom, a fulladás éppúgy megteszi.

– A fulladás éppúgy megtette.

– Hétből öt ezek szerint.

– Hétből öt. – Nem úgy tűnt, mintha ünnepelne, inkább mintha a halott barátját gyászolta volna. Senkinek sem volt ez örömteli pillanat, még a győzteseknek sem. Ennyit a bosszúról.

– Ki visongat odabent?

– Valaki. Senki. – Reszket megvonta a vállát. – Hallgasd inkább a madarat!

– Murcatto! – Vitari karba font kézzel állt a pajta ajtajában. – Ezt látnod kell!

Odabent hűvös félhomály uralkodott, csak a sarokban tátongó lyukon és a keskeny ablakokon beáramló fény festett ragyogó csíkokat a sötét szalmára. Az egyik ilyen csík Nappal holttestét világította meg. A lány sárga haja összekuszálódva tapadt az arcára, végtagjai kicsavarodtak. Nem látszott rajta sem vér, sem az erőszak egyéb nyoma.

– Méreg – mormogta Monza.

Vitari bólintott.

– Ó, micsoda irónia!

Rézből készült rudak, üvegcsövek, különös alakú palackok ördöngös kuszasága hálózta be a hulla melletti asztalt. Alattuk két égő sárgás-kékes lángja lobogott, a lombikokban valamiféle folyadék bugyogott, csordogált, csöpögött. Reszket még a méregkeverő holttesténél is ijesztőbbnek találta a méregkeverő felszerelésének látványát. Hullát látott eleget, megszokta már őket, de a tudomány ismeretlen terület volt számára.

– Kibaszott tudomány – mormogta. – Rosszabb, mint a mágia.

– Hol van Morveer? – kérdezte Monza.

– Nyoma sincs.

Egy hosszú pillanatig a három ember komoran nézett egymásra.

– A holtak között sem?

Reszket lassan megrázta a fejét.

– Kellemetlen, de nem láttam.

Monza aggodalmasan lépett hátra.

– Az lesz a legjobb, ha nem nyúlunk semmihez.

– Valóban? – húzta el a száját Vitari. – Mi történt?

– A jelek szerint mester és tanítványa összekülönbözött egymással.

– Méghozzá nem is kicsit – állapította meg Reszket.

Vitari lassan megrázta tüskés fejét.

– Ennyi volt. Én befejeztem.

– Hogy mit csináltál? – kérdezte Monza.

– Kiszállok. Ebben a szakmában az ember megtanulja, mikor kell abbahagyni. Most már háború van, és én próbálok nem belekeveredni. Túl nehéz megjósolni a kimenetelét. – Állával az udvar felé intett, ahol a napsütésben éppen a holttesteket rendezték halomba. – Már Visserinében is úgy éreztem, hogy túl messzire mentünk, most pedig még annál is messzebb járunk. Különben sincs kedvem összerúgni a port Morveerrel. Nem hiányzik, hogy életem minden napján résen kelljen lennem.

– Így is, úgy is résen kell lenned Orso miatt – jegyezte meg Monza.

– Azt akkor is tudtam, amikor elvállaltam a munkát. Szükségem volt a pénzre. – Vitari előrenyújtotta nyitott tenyerét. – Jut eszembe…

Monza összeráncolt homlokkal nézett előbb a nő kezére, aztán a szemébe.

– Csak fél útig jöttél, szóval a fele jár annak, amiben megállapodtunk.

– Így tisztességes. Ha megkapom az összes pénzt, de meghalok, az nem éppen jó fizetség. Megelégszem a fele pénzzel és az életemmel.

– Inkább megtartanálak. Tudnálak használni. És úgysem leszel biztonságban, amíg Orso életben van…

– Akkor az lesz a legjobb, ha végigcsinálod, és megölöd a rohadékot, nem igaz? De nélkülem.

– A te döntésed. – Monza benyúlt a kabátja alá, és előhúzott egy víztől foltos, lapos bőrerszényt. Kétszer széthajtotta, aztán kicsúsztatott belőle egy cirkalmas kézírással teli, sarkánál nedves papírdarabot. – Több, mint a fele annak, amiben megegyeztünk, ami azt illeti. Ötezer-kétszáztizenkét tallér.

Reszket összehúzott szemöldökkel nézett a papírra. Még mindig nem tudta felfogni, hogyan érhet ez a fecni ugyanannyit, mint az a rengeteg ezüst.

– Kibaszott bankok – dünnyögte. – Még rosszabbak, mint a tudomány.

Vitari elvette a papírt Monza kesztyűs kezéből, és gyorsan végigfutotta.

– Valint és Balk? – Még a szokásosnál is jobban összehúzta a szemét, ami igazán szép teljesítmény volt tőle. – Ajánlom, hogy fizessenek rá. Mert ha nem, nincs olyan hely a Világ Körén belül, ahol biztonságban lennél tő…

– Fizetni fognak. Igazán nincs szükségem még egy ellenségre.

– Akkor váljunk el barátokként. – Vitari összehajtogatta a papírt, és eltüntette az ingében. – Talán dolgozhatunk még együtt valamikor.

Monza állta a másik nő pillantását.

– Számolom a perceket.

Vitari hátrált pár lépésnyit, aztán az ajtó napfényes négyszöge felé fordult.

– Beleestem egy folyóba! – kiáltott utána Reszket.

– Mi?

– Fiatal koromban. Amikor először voltam fosztogatni. Jól becsűrtem, elmentem hugyozni, és beleestem a folyóba. Az áramlat leszippantotta a nadrágomat, és vagy fél mérfölddel odébb sodort ki a partra. Mire visszaértem a táborba, többé-kevésbé elkékültem a hidegtől. Annyira reszkettem, hogy kis híján lepottyantak az ujjaim a kezemről.

– És?

– Akkor neveztek el Reszketnek. Még Sipaniban kérdezted. – Az északföldi elvigyorodott. Mostanra láthatólag a humoros oldaláról is képes volt a dologra tekinteni. Vitari egy pillanatig még egy helyben állt, aztán kisietett az ajtón. – Nos, főnök. Nagyon úgy fest, hogy csak te meg én maradtunk…

– És én! – Reszket megpördült, és már nyúlt is a bárdjáért. Monza ugrásra készen lekuporodott, kardját félig előhúzta a hüvelyéből. Mindketten fürkész tekintettel meredtek a homályba. Ishri vigyorgó arca jelent meg a szénapadlás pereme fölött. – Szép napot kívánok az én két hősömnek! – Hason csúszott le a létrán, olyan könnyedén, mintha bepólyált testében nem lettek volna csontok. Ahogy felegyenesedett, és Nappal holtteste felé indult, lehetetlenül soványnak tűnt a kabátja nélkül.

– Az egyik gyilkosuk megölte a másikat. Ilyenek ezek a gyilkosok. – Koromfekete szemével Reszkette nézett, mire az északföldi még szorosabbra fogta a bárdot a kezében.

– Kibaszott mágia – dörmögte. – Még rosszabb, mint a bankok.

A nő éhes fehér fogai kivillantak, ahogy egyik ujját mosolyogva a fej hátuljára illesztette, és a föld felé nyomta a bárdot.

– Ha jól sejtem, kellő áhítattal végzett öreg barátjával, Hűséges Carpival.

Monza visszalökte a kardját a hüvelyébe.

– Hűséges halott, ha ez ennek a kibaszott színielőadásnak a lényege.

– Különös, ahogy ünnepel. – Ishri a tető felé emelte bosszú kardját. – Bosszút állt! Isten dicsőségére!

– Orso még él.

– Á, igen. – Ishri olyan nagyra nyitotta a szemét, hogy Monza azt hitte, rögtön kiesik a helyéből mind a kettő. – Amikor Orso meghal, maga is mosolyogni fog.

– Mit érdekli, hogy mosolygok-e?

– Még hogy engem érdekel! Hangyányit sem. Maguknak, styriaiaknak mindig csak a szájuk jár, de sosem tartják a szavukat. Örülök, hogy végre találtam egyet közülük, aki cselekszik is. Tegye a dolgát, és felőlem sorra vághatja a grimaszokat. – Ujjait végigfuttatta az asztalon, aztán a tenyerével könnyedén eloltotta az égők lángjait. – Ha már itt tartunk, emlékeim szerint azt ígérte közös barátunknak, Rogont hercegnek, hogy az ő oldalára tudja állítani az Ezer Kardot.

– Amennyiben megérkezik a császár aranya…

– Ott van az ingzsebében.

Monza komor tekintettel előhúzott valamit a zsebéből, és a fény felé tartotta. Nagy, vöröses-sárgás színű érme volt, csillogásában az arany kézbe kívánkozó melegségével.

– Nagyon szép, de egynél többre számítok.

– Ó, lesz még bőven. Úgy hallottam, Gurkhul hegyei aranyból vannak. – A pajta sarkában tátongó égett peremű lyukra pillantott, és elégedetten csettintett a nyelvével. – Megy ez még nekem. – Egy róka ügyességével kibújt a nyíláson, és már el is tűnt.

Reszket egy pillanatig nem mozdult, aztán egészen közel hajolt Monzához.

– Nem tudnám megmondani, pontosan mi az, de van ebben a nőben valami furcsa.

– Elképesztő, micsoda emberismerő vagy. – A nő egyetlen mosoly nélkül sarkon fordult, és kivonult a pajtából.

Reszket még állt ott egy darabig, komoran nézte Nappal holttestét, aztán megmozgatta az arcizmait. A heg megnyúlt, feszült, viszketett. Cosca halott, Nappal halott, Vitari elment, Nyájas elment, Morveer menekülőre fogta, és a jelek szerint ellenük fordult. Ennyit a vidám csapatról.

Nosztalgiával kellett volna visszagondolnia a réges-régi jó barátokra, a bajtársias csapatra, aminek a tagja volt. Közös célért küzdöttek, még ha ez a cél nem is volt több annál, mint hogy életben maradjanak. A Kutyaember, Zordon Harding és Tul Duru. Még Fekete Métely is meg az összes harcos, aki az ősi szabályok szerint élt. Mindannyian a múlt ködébe vesztek, és ő magára maradt idelent Styriában, ahol nem léteztek semmiféle ősi szabályok.

Kivéve, hogy a jobb szeme szinte ugyanolyan közel állt a síráshoz, mint a bal.

Megvakarta a heget az arcán. Puhán, csak az ujjhegyével. Elfintorodott, és erősebben folytatta. Aztán még erősebben. A fogait csikorgatva kényszerítette magát, hogy hagyja abba. Most jobban viszketett, mint valaha, és ha ez nem lett volna elég, még meg is fájdult. Rá kellett jönnie, hogyan vakarja meg úgy az arcát, hogy utána ne gyötörje még jobban a viszketés.

Nesze neked bosszú!