A győztesekre…

Fekete Métely mindig azt mondta, hogy a csatánál csak az esik jobban, ha utána rögtön dugás következik, és Reszket úgy találta, hogy ezzel voltaképpen egyetért. A jelek szerint a nő is így volt vele. Végül is anyaszült meztelenül, az ágyon kinyújtózva várt rá, amikor belépett az elsötétített szobába, és egyik sima, hosszú lába felé mutatott.

– Mi tartott ilyen sokáig? – kérdezte ide-oda ringatva a csípőjét. Volt idő, amikor azt gondolta magáról, hogy minden helyzetben képes gyorsan kapcsolni, de ebben a pillanatban semmi más nem kapcsolt gyorsan, csak a farka.

– Én csak… – Képtelen volt másra gondolni, mint a szőr sötét háromszögére a nő lábai között. Úgy szivárgott el a haragja, mint sör a repedt kancsóból. – Én csak… Szóval… – Berúgta maga mögött az ajtót, és lassan a nőhöz ballagott. – Nem igazán számít, azt hiszem.

– Nem igazán. – A nő felállt az ágyról, és nekilátott, hogy kigombolja Reszket kölcsönkapott ingét. Úgy viselkedett, mintha az egészet előre eltervezték volna.

– Nem mondhatnám, hogy számítottam… erre. – Kinyújtotta a kezét. Szinte félt megérinteni a nőt, hátha kiderül, hogy csak álmodik. Ujjait végigfuttatta csupasz, libabőrös karján. – A legutóbbi beszélgetésünk után biztosan nem.

A nő Reszket hajába túrt, lefelé húzta magához a fejét, az arcába lehelt. Megcsókolta a nyakát, aztán az arcát, aztán a száját.

– Menjek el? – Még egyszer finoman megszívta Reszket ajkát.

– Basszus, dehogy! – Reszket hangja alig volt több krákogásnál.

A nő kicsatolta az északföldi övét, kiszabadította a farkát, és egyik kezével masszírozni kezdte, miközben Reszket nadrágja a térdéig csúszott, övcsatja a padlót karcolta. Ajkak hűvös érintését érezte a mellkasán, aztán a hasán, a nő nyelve a köldökét csiklandozta. A kezét hirtelen Reszket golyói alá csúsztatta, mire az furcsán magas hangot adva nyögött fel a hideg, csiklandós érintéstől. Az északföldi halk cuppanást hallott odalentről, ahogy az ajkak körbeölelték a farkát, és csak állt ott kissé görnyedten, remegő térdekkel, tátott szájjal. A nő feje lassan fel-alá kezdett mozogni, ő pedig ösztönösen ritmusra mozgatta a csípőjét, miközben úgy röfögött maga elé, mint disznó a vályúnál.

* * *

Monza a karjával megtörölte a száját, végignyúlt az ágyon, és maga után húzta a nyakát csókolgató, fogaival a mellét csipegető, a csontját védelmező kutya módjáró morgó férfit.

Felrántotta a térdét, és a hátára fordította a másikat. A férfi összeráncolta a homlokát; arca bal felét sötétség rejtette, jobb felére pedig a lámpa vibráló fénye rajzolt árnyékokat. Ujjait gyengéden végigfuttatta a Monza oldalát borító hegeken. A nő eltolta a kezét.

– Meséltem már, leestem egy hegyről. Vetkőzz!

A férfi kapkodva rázta le magáról a nadrágját, amíg az rá nem tekeredett a bokájára.

– Picsába! A rohadt életbe! A nyavalyás… Á! – Végre sikerült megszabadulnia a ruhadarabtól, Monza pedig azonnal hanyatt lökte, és rámászott. A férfi végigsimította a combját, nedves ujjai a lába között kalandoztak. Monza egy darabig úgy maradt fölé görnyedve, nyöszörögve hajolt az arcába, érezte forró leheletét, csípőjét a kezéhez dörgölte, érezte, ahogy a farka a combja belső felét masszírozza…

– Várj! – A férfi odébb csúszott, felült, és fintorogva igazgatta a farka végén a bőrt. – Rendben. Mehet!

– Majd én megmondom, mikor mehet. – Monza térden állva előrébb araszolt, amíg meg nem találta a megfelelő helyet, a férfi farkához igazította a hüvelyét, és óvatosan mozogni kezdett rajta, nem ki-be, inkább csak előre-hátra.

– Óóó! – A férfi felkönyökölt, de hiába feszült neki a nő testének, nem jutott beljebb.

– Ááá! – Monza a férfi fölé hajolt, haja az arcát csiklandozta, az pedig elmosolyodott, és a fogával kapott a tincsek után. – Óóó… hrr! – Hüvelykujját a férfi szájába dugva elfordította vele a fejét, az pedig szopni és harapdálni kezdte, aztán elkapta a nő csuklóját, végignyalta a karját, az állát, aztán találkozott a nyelvük.

– Ááá! – Monza maga is mosolygott, ahogy hangos nyögésekkel ráfeküdt a legalább olyan hangosakat nyögő férfira.

– Óóó!

* * *

A nő egyik kezével Reszket farkának végét dörzsölte magához, nem ki-be, inkább csak előre-hátra mozgott rajta. Másik kezével a férfi fejét szorította a mellei közé, miközben az folyvást gyömöszölte és harapdálta őket. A nő ujjai Reszket álla alá csúsztak, hüvelykje hegye gyengéden végigsiklott a tönkretett arcon, simogatta, birizgálta, kaparta. A férfiban hirtelen feltört a düh, keményen megragadta nőt a csuklójánál fogva, lerántotta magáról, a karját a háta mögé csavarva térdre kényszerítette, az arcát a lepedőbe préselte, hogy az nem győzött levegő után kapkodni. Morgott valamit északföldi nyelven, igazából maga sem tudta, hogy mit. Égető kényszert érzett, hogy fájdalmat okozzon a nőnek. Hogy fájdalmat okozzon saját magának. Szabad kezével a nő hajába markolt, és erővel a falhoz préselte a fejét. Szűkölő, hörgő hangokat adott ki magából, miközben a nő tátott szájjal, nyöszörögve zihált, arcára tapadó haját meg-meglobogtatta ki-be áramló lélegzete. Reszket még mindig a háta mögött tartotta a karját, ő pedig kifordította a kezét, elkapta a férfi csuklóját, úgy rántotta magába.

Önkívületben hörögtek, az ágy mozgásuk ütemére csikorgott, Reszket combja újra meg újra hangos cuppanással ütközött a nő fenekének.

* * *

Monza még egypárszor megforgatta a csípőjét. A férfi minden egyes mozdulatra felhördült, a fejét hátravetette, az erek kidagadtak feszülő nyakán. Monza összeszorított fogakkal vicsorgott, izmai fájdalmas görcsbe feszültek, aztán lassan ellazultak. Egy pillanatig úgy maradt térdelve, ernyedten, akár az ázott falevél, torkát kaparta a zihálva beszívott levegő. Elfintorodott, és beleremegett, ahogy még egyszer utoljára hozzádörzsölte magát a férfihoz. Aztán lecsúszott a farkáról, belemarkolt a lepedőbe, és megtörölte magát vele.

A férfi a hátán feküdt, verejtékező mellkasa emelkedett és süllyedt, karját széttárva az aranyozott plafonra meredt.

– Szóval ilyen érzés a győzelem. Ha tudtam volna, hamarabb kockáztatok.

– Dehogy. Maga a Halogatás hercege, ne feledje!

A férfi lenézett csatakos farkára, előbb erre lökte, aztán arra.

– Bizonyos dolgokat jobb nem elkapkodni…

* * *

Reszket szétnyitotta az egész nap a markában szorongatott bárdtól merev, elgémberedett, csikorgó, sebes ujjait. A fehér nyomok, amiket a nő bőrén hagyott velük, lassacskán rózsaszínre váltottak. A férfi leült a sarkára, sajgó izmai elernyedtek, zihálva kapkodott levegő után. A vágya elillant, és odalett vele a haragja is. Egyelőre.

A nő Reszket felé gördült, nyaklánca vörös kövei hangosan koccantak egymásnak. Ahogy elnyúlt a hátán, mellei a bordáihoz lapultak, csípőcsontjának két csúcsa élesen kiállt a hasából, kulcscsontjának két hegye pedig élesen kiállt a vállából. Fintorogva dörzsölte meg a csuklóját.

– Nem akartam fájdalmat okozni magának – morogta Reszket. Rosszul hazudott, de nem is igazán érdekelte.

– Ó, nem vagyok én cukorból. És nyugodtan hívhatsz Carlotnak. – Egyik ujja hegyét gyengéden végighúzta a férfi ajkán. – Azt hiszem, most már elég jól ismerjük egymást.

* * *

Monza lekászálódott az ágyról, és az asztalhoz vonult. Erőtlen lába fájt, talpa csattogott a hűvös márványon. A kender ott hevert a lámpa mellett. A pipa simára csiszolt szára ragyogott a fényben. A nő leült elé. Tegnap képtelen lett volna távol tartani tőle remegő kezét. Bár számtalan friss húzódást, vágást és horzsolást szerzett a csatában, ma feleolyan hangosan sem hívogatta. Felemelte a bal kezét, és komoran figyelte rajta a lassan varasodó sebeket. Nem remegett.

– Nem hittem volna, hogy képes leszek rá – mormogta.

– Mire?

– Legyőzni Orsot. Azt gondoltam, jó eséllyel elkaphatok közülük hármat, talán négyet, mielőtt megölnek, de egy pillanatig sem hittem, hogy ilyen messzire eljuthatok. Fel sem merült bennem, hogy végig tudom csinálni.

– Most pedig az embernek az az érzése, hogy az esélyek maga mellett szólnak. Milyen gyorsan erőre kaphat a remény!

Rogont megállt a magas, színes virágmintákkal körbevett, visserinei üvegből készült tükör előtt. Ahogy a férfi pózolását figyelte, hihetetlennek tűnt, hogy valaha ő maga is minden ízében ilyen hiú volt. Órákat fecsérelt tollászkodásra a tükör előtt. Bennával vagyonokat költöttek ruhákra. A hegyről való lezuhanásnak, az összetört testnek, a használhatatlan kéznek és az űzött vadként töltött hónapoknak a jelek szerint annyi haszna legalább volt, hogy kigyógyították ebből. Talán ugyanezt az orvosságot kellett volna javasolnia Rogontnak is. A herceg uralkodói gesztussal felszegte az állát, és kidüllesztette a mellkasát. Aztán összehúzta a szemöldökét, elengedte magát, és megpiszkált egy hosszú forradást közvetlenül a válla alatt.

– A francba!

– Megkarcolta magát a körömreszelőjével, mi?

– Tudatom önnel, hogy az efféle brutális vágások egy gyengébb ember számára akár végzetesek is lehetnek! Én azonban mit sem törődve vele, zokszó nélkül küzdöttem tovább, akár egy tigris, pedig ömlött, mondom ömlött a vér a páncélomon! Kezdem gyanítani, hogy örökre megmarad a nyoma.

– Nincs felőle kétségem, hogy büszkén fogja viselni. Ha lyukat vágat ott az ingeibe, az embereknek is mutogathatja.

– Ha nem lennék biztos az ellenkezőjében, azt gyanítanám, hogy gúnyolódik rajtam. Ugye tisztában van vele, hogy ha minden a terveim szerint alakul – márpedig megjegyzem, egyelőre jó úton haladok afelé –, élcelődésének tárgya hamarosan Styria királya lesz? Ami azt illeti, már meg is rendeltem a koronámat Zoben Casoumtól, a világhírű coronitzi ékszerésztől…

– Nyilván gurkhuli aranyból önti majd.

Rogont egy pillanatig nem mozdult, csak a homlokát ráncolta össze.

– A világ nem olyan egyszerű hely, mint hiszi, Murcatto tábornok. Nagy háború dúl.

A nő felhorkant.

– Gondolja, hogy nem tűnt fel? A Vérontás Éveit éljük.

Rogont ugyanolyan horkantással válaszolt.

– A Vérontás Évei csak a legutóbbi csetepaté. Ez a háború jóval korábban elkezdődött, mint hogy maga vagy én megszülettünk volna. Gurkhul és az Unió küzd egymással. Mindenhol vannak csatamezők, és mindenkinek el kell döntenie, melyik oldalon áll. A két fél között csak halottak hevernek. Orso az Uniót választotta. Orso élvezi a bankok támogatását. Nekem is megvannak a… támogatóim. Minden férfinak le kell térdelnie valaki előtt.

– Talán nem vette észre, de én nem vagyok férfi.

Rogont megint mosolyra húzta a száját.

– Ó, észrevettem én azt! Ez volt a második dolog, ami oly vonzóvá tette.

– És mi volt az első?

– Segíthet egyesíteni Styriát.

– És miért tenném?

– Az egyesült Styria… Éppen olyan nagy lehet, mint az Unió, éppen olyan nagy, mint Gurkhul. Akár még nagyobb is! Kiszabadulhat a szorításukból, és a saját lábára állhat. Önállóvá válhat! Soha nem voltunk még hozzá közelebb! Nicante és Puranti hanyatt-homlok igyekszik ismét a kegyeimbe férkőzni. Affoia soha nem is távolodott el tőlem. Sotorius az én emberem, csak néhány csekély engedményt kell tennem Sipaninak. Megkapnak pár szigetet meg Borletta városát…

– És mit szólnak ehhez a borlettai polgárok?

– Amit én mondok nekik, hogy szóljanak hozzá. Alkalmazkodó népség, mint azt maga is nyugtázhatta, amikor tálcán kínálták fel szeretett Cantain hercegük fejét. Muris évekkel ezelőtt fejet hajtott Sipani előtt, most pedig Sipani hajt fejet előttem, legalábbis névlegesen. Visserine hatalmának vége szakadt. Ami Musseliát, Etreát és Caprilét illeti, nos… Gyanítom, hogy maga meg Orso sikeresen taposták ki belőlük a függetlenség iránti vágyat.

– És Westport?

– Részletkérdés. Vagy az Unió, vagy Kanta része, attól függ, éppen kitől kérdezi. Nem, bennünket inkább Talins érdekel. Talins a kulcs a zárban, a csapágy a kerékben, a hiányzó darab az én pompás kirakósomban.

– Szereti a saját hangját hallgatni, igaz?

– Úgy találom, sok okosságot beszélek. Orso serege szétszéledt, az ereje szertefoszlott, mint füstpamacs a szélben. Bizonyos más egyénekkel szöges ellentétben mindig is főként a fegyvereire támaszkodott. Ami azt illeti… – Felhúzott szemöldökkel pillantott Monzára, aki egy intéssel jelezte, hogy folytassa. – Most, hogy a fegyverei semmivé lettek, észre fogja venni, hogy barátai sem maradtak. Ennyi azonban nem lesz elég hozzá, hogy megsemmisítsük Orsot. Szükségem van valakire, aki a helyébe lép, és Talins polgárait az én szívélyes nyájamba tereli.

– Értesítsen, ha rátalált a megfelelő pásztorra.

– Ó, már rá is találtam! Egy tehetséges, ravasz, példátlanul szívós, félelmetes hírű illetőről van szó. Talinsban sokkal jobban szeretik, mint Orsot magát. Olyannyira, hogy a herceg meg is akarta öletni… mert félt, hogy előbb-utóbb a trónjára tör.

Monza résnyire húzta össze a szemét.

– Akkor sem kellett a trónja. Most sem kell.

– De ha egyszer csak bele kell ülnie… Mi lesz a bosszúhadjárata után? Rászolgált, hogy emlékezzenek magára. Rászolgált, hogy alakíthassa ezt a kort. – Benna is ezt mondta volna, és Monzának el kellett ismernie, hogy tulajdonképpen jólesik neki a hízelgés. Jólesik megint ilyen közel lenni a hatalomhoz. Mindkettőhöz hozzászokott, és hosszú idő telt el azóta, hogy bármelyikben is része volt. – Meg aztán nem az lenne az igazi bosszú, ha valóra váltaná Orso legnagyobb félelmét? – Rogont tudta, hogy ezzel kellemes gondolatokat ébreszt Monzában, és ezt egy halvány mosollyal a tudtára is adta. – Őszinte leszek. Szükségem van magára.

* * *

– Őszinte leszek. Szükségem van rád. – Eider tudta, hogy ezzel felébreszti Reszket büszkeségét, és ezt egy halvány mosollyal a tudtára is adta. – Alig maradtak barátaim a Világ Körén belül.

– Úgy fest, értesz hozzá, hogyan szerezz újakat.

– Nehezebb, mint gondolnád. Mindenhol kívülálló vagyok. – Az elmúlt pár hónap után Reszket számára nem volt újdonság, milyen érzés ez. Amennyire meg tudta ítélni, a nő nem hazudott, csak az orránál fogva vezette az igazságot az éppen neki tetsző irányba. – És néha nehéz megkülönböztetni a barátot az ellenségtől.

– Igaz, ami igaz. – Reszket számára ez sem volt újdonság.

– Ahonnan te jössz, a hűséget nemes tulajdonságnak tekintik. Idelent Styriában az embernek arra kell hajolnia, amerre a szél fúj. – Nehéz volt elhinni, hogy annak, aki ilyen szépen mosolyog, sötét gondolatok is foroghatnak a fejében. De Reszket szemében most minden sötétnek tűnt. Mindenhol kés rejtőzött. – A te barátaid meg az enyémek, például Murcatto tábornok és Rogont nagyherceg. – Carlot két szemével Reszket egyetlen szemébe nézett. – Kíváncsi lennék, mit csinálnak éppen.

– Basznak! – horkant föl a férfi olyan dühödten, hogy Carlot hátrahőkölt, mintha attól félne, hogy rögvest a falhoz csapja a fejét. Talán majdnem meg is tette. Vagy a nő feje forgott veszélyben, vagy a sajátja. De Carlot hamarosan rendezte a vonásait, és tovább mosolygott, mintha a gyilkos düh pont az a tulajdonság volna, amit a legtöbbre értékel egy férfiban.

– A talinsi kígyó és az ospriai hernyó egymásra tekeredett. Szép kis csalárd páros. Styria legtehetségesebb hazudozója és Styria legtehetségesebb gyilkosa. – Ujja hegyével gyengéden végigsimított egy heget Reszket mellkasán. – Mi lesz, ha annak a nőnek sikerült bosszút állnia? Ha Rogont felemeli, és mint egy gyerekjátékot, meglengeti Talins népe előtt? Akkor is meglesz a helyed, ha a Vérontás Éveinek egyszer csak vége szakad? Ha befejeződik a háború?

– Nincs nekem ott helyem, ahol nem háborúznak. Ez bebizonyosodott.

– Ez esetben féltelek.

Reszket felhördült.

– Szerencsére itt vagy, és vigyázol rám.

– Bár többet is tehetnék. De tudod, hogyan oldja meg a gondjait a caprilei mészáros, Rogont herceg pedig nem tartja éppen nagyra az őszinte embereket…

* * *

– Igen nagyra tartom az őszinte embereket, de félmeztelenül harcolni? Ez annyira… – Rogont olyan képet vágott, mintha savanyú tejbe kortyolt volna bele. – Közhelyes. Én biztosan nem fogok ilyesmit tenni!

– Mit? Harcolni?

– Hogy merészeli, asszony? Stolicus méltó utódja vagyok! Tudja, kiről beszélek. A maga északföldi segédjéről, akinek olyan… – Rogont könnyedén az arca felé legyintett. – Fura a szeme. Vagyishogy nincs neki.

– Máris féltékeny? – mormogta a nő. Rosszul volt már a téma gondolatától is.

– Egy kicsit. De inkább az ő féltékenysége aggaszt. Az az ember hajlamos az erőszakra.

– Ezért fogadtam fel.

– Talán ideje, hogy megszabaduljon tőle. A veszett kutyák előbb marcangolják szét a gazdájukat, mint az illető ellenségei.

– És főleg a gazdájuk szeretőjére utaznak.

Rogont idegesen köszörülte meg a torkát.

– Ezt semmiképpen sem szeretnénk. Úgy fest, rendkívül ragaszkodik önhöz. Ha egy kagyló ráragad egy hajó törzsére, néha csak hirtelen, határozott erővel lehet elmozdítani onnan.

– Nem! – Monza hangja sokkal élesebben tört elő, mint szerette volna. – Nem! Megmentette az életemet. Nem is egyszer, a saját élete kockáztatásával! Tegnap megmentett, ma meg végezzek vele? Nem. Az adósa vagyok. – Eszébe jutott a szag, ahogy Langrier a férfi arcába nyomta a forró vasat, és összerezzent. Veled kellett volna megtenniük. – Nem! Egy ujjal sem érhetünk hozzá!

– Gondolkodjon rajta! – Rogont lassan totyogni kezdett felé. – Értem, miért vonakodik, de lássa be, csak így lehet tőle biztonságban.

– Figyelmeztetem! – Monza most már vicsorgott. – Hagyja békén!

– Monzcarro, kérem, értse meg, én csak az ön biztonságát tartom… Uff! – A nő felugrott a székről, kirúgta a férfi alól a lábát, aztán ahogy az térdre rogyott, a csuklójánál fogva lapockája mögé csavarta a karját, és a földre kényszerítette. Végül Rogont háta fölött guggolt, arcát a hűvös márványhoz préselve.

– Nem hallotta, hogy nemet mondtam? Ha hirtelen, határozott erőt akar… – Kicsit tovább csavarta a férfi kezét. Rogont tehetetlenül nyüszítve vergődött alatta. – Azt magam is megoldom.

– Igen! Á! Igen! Ez elég nyilvánvaló!

– Rendben. Ne essék róla szó még egyszer. – Elengedte a herceg csuklóját. A férfi levegő után kapkodott, pár pillanatig nem mozdult. Aztán a hátára fordult, óvatosan megdörzsölte a csuklóját, és sértetten nézett fel a hasán ülő Monzára.

– Erre semmi szükség nem volt.

– Talán csak a magam örömére tettem. – A nő hátrapillantott a válla fölött. Rogont farka félkeményen böködte a combját. – És nem tartom kizártnak, hogy magának is jólesett.

– Most hogy mondja… Be kell valljam, élvezem, hogy egy erős nő lenéz rám. – Az ujja hegyével megsimogatta a nő térdét, aztán végigfuttatta a tenyerét a combján egészen az ágyékáig, majd vissza. – Gondolom… nem tudnám rábeszélni, hogy… esetleg levizeljen?

Monza felhúzta a szemöldökét.

– Éppen nem kell pisilnem.

– Talán… ihatna egy kis vizet. És utána…

– Azt hiszem, maradok az éjjeliedénynél.

– Micsoda pazarlás! Az éjjeliedény nem fogja értékelni.

– Ha megtelt, azt csinál a tartalmával, amit akar. Mit szól hozzá?

– Pfuj! Az egyáltalán nem ugyanaz.

Monza a fejét rázva szállt le a férfiról.

– Egy jövendőbeli nagyhercegnő lehugyoz egy majdani királyt. Ilyet ki sem lehetne találni.

* * *

– Elég! – Reszket testét vágások, horzsolások, karcolások borították. A hátán hosszú seb húzódott végig, éppen ott, ahol a legnehezebb volt megvakarni. Most, hogy a farka lekókadt, már mindene sajgott az izzasztó hőségben, és lassan kezdett kijönni a sodrából. Elege lett a folyamatos mellébeszélésből, amikor a lényeg ott hevert köztük az ágyon, akár egy oszladozó hulla. – Ha holtan akarod látni Murcattót, nem kell köntörfalaznod, mondd ki.

A nő szája félig tátva maradt egy pillanatra.

– Meglepően egyenes vagy.

– Nem, éppen annyira vagyok egyenes, mint az egy fél szemű gyilkostól elvárható. Miért?

– Mit miért?

– Miért olyan fontos neked, hogy meghaljon? Ostoba vagyok, de annyira azért nem, hogy azt higgyem, a csinos pofikám miatt vonzódsz hozzám. Vagy mondjuk a fergeteges humorom miatt. Talán bosszút akarsz állni azért, amit Sipaniban tettünk veled. Mindenki odavan a bosszúért. De ez csak egy része a dolognak.

– Nem is kis része… – A nő lassan végighúzta az ujja hegyét Reszket lábán. – Ami a vonzalmat illeti, mindig jobban érdekeltek az egyenes férfiak, mint a csinos pofik. Viszont nem tudom… bízhatom-e benned.

– Nem. Ha bízhatnál, nemigen lennék alkalmas a feladatra, ugye? – Elkapta Carlot kósza ujját, maga felé fordította, és egészen közel húzta magához a nő fájdalomtól eltorzult arcát. – Miért jó ez neked?

– Á! Él egy ember az Unióban. Neki dolgozom, ő küldött Styriába, hogy kémkedjek Orso után.

– A kripli? – Reszket Vitaritól hallott erről az emberről. Állítólag ő állt az Unió királya mögött.

– Igen! Á! Á! – Carlot nyüszített a fájdalomtól, ahogy a férfi tovább csavarta az ujját, aztán gyorsan visszarántotta a kezét, amikor végre elengedte. – Erre semmi szükség nem volt.

– Talán csak a magam örömére tettem. Folytasd!

– Amikor Murcatto miatt elárultam Orsot… egyben elárultam a kriplit is. Úgy még eléldegélhetek, ha Orso az ellenségem, de…

– De úgy nem, ha a kripli is az?

Carlot nyelt egyet.

– Nem. Úgy nem.

– Ezek szerint ő rosszabb ellenség, mint a nagy Orso herceg?

– Sokkal rosszabb. Murcatto feje kell neki. Fenyegetést jelent gondosan szövögetett terveire, amivel Talinst be akarja vinni az Unióba. Holtan akarja látni. – Lehullott róla az álarc, a válla megereszkedett, és tágra nyílt szemmel meredt a lepedőre. Kétségbeesett és nagyon-nagyon riadt volt a tekintete. Reszketnek tetszett, amit látott. Talán most először találkozott őszinte arckifejezéssel, amióta partra szállt Styriában. – Ha meg tudom ölni valahogy, visszakapom az életemet – suttogta a nő.

– És én vagyok az a valahogy.

Carlot tekintete keményebb lett, ahogy felnézett.

– Meg tudod tenni?

– Ma lett volna rá alkalom. – Eszébe jutott, hogy kettéhasíthatná Monza fejét a bárdjával. Eszébe jutott, hogy az arcába tapos, és a víz alá nyomja a fejét. Akkor a nő végre kénytelen lett volna tisztelni őt. Ehelyett azonban inkább megmentette. Mert reménykedett. Talán még mindig reménykedik… De a remény eddig csak arra volt jó, hogy bolondot csináljon magából. És Reszket torkig volt vele, hogy folyton rá osztották a bolond szerepét.

Hány embert is ölt meg a számtalan csatában, torzsalkodásban, elkeseredett összecsapásban odafent Északföldön? Hány embert is ölt meg csak a Styriában eltöltött fél év alatt? A Cardotti falai közt gomolygó füstben? A szobrok között Salier herceg palotájában? A csatában alig pár órával ezelőtt? Húszat talán. Többet is. És nők is akadtak közöttük. Legalább olyan mélyen gázolt a vérben, mint maga a Véres Kilences. Nem tűnt valószínűnek, hogy éppen a következő áldozata miatt nem kerülhet majd az igazak közé. Elhúzta a száját.

– Megtehetném. – Monza olyan látványosan tojt rá, mint amilyen látványos a seb volt az arcán. Hát akkor ő miért ne tojna Monzára? – Könnyedén megtehetném.

– Akkor ne habozz! – Carlot négykézláb húzódott közelebb hozzá, sápadt mellei telten lógtak, az ajkát lebiggyesztette, Reszket fél szemébe nézett. – A kedvemért. – Mellbimbói Reszket bőrét csiklandozták, ahogy végigkúszott a testén. – A magad kedvéért. – Nyaklánca vérvörös kövei a férfi állának koppantak. – A kettőnk kedvéért.

– Ki kell várnom a megfelelő pillanatot. – Reszket keze fel-lejárt a nő hátsóján. – Első az óvatosság, nem igaz?

– Természetesen. A hamari munka sosem jó.

Reszket orra megtelt a nő aromájával: virágok édes illata keveredett rajta a dugás erős szagával.

– Pénzzel tartozik nekem – mormogta utolsó ellenvetésként.

– A, pénz! Tudod, régen kereskedő voltam. Vásároltam. Eladtam. – A férfi a nyakán, a száján, az arcán érezte Carlot forró lélegzetét. – És a tapasztalat azt mondatja velem, hogy ha a felek az árról kezdenek diskurálni, az üzlet már meg is köttetett. – Ajkával végigsimította a csúf sebet Reszket arcának oldalán. – Tedd meg ezt nekem, és ígérem, annyi pénzt kapsz, hogy el sem tudod költeni. – Nyelve hegye hűvösen, nyugtatón érintette a nyers húst a fém szemgolyó körül. – Van egy megállapodásom… a Valint és Balk Pénzintézettel.