A legbiztonságosabb hely a világon

A Valint és Balk westporti fiókjában vörös kőből és fekete márványból készült terem várta az ügyfeleket. A komor nagyzolás leginkább egy császár mauzóleumára emlékeztetett. A magasan lévő apró ablakokon alig szűrődött be fény, a vastag rácsok kockás árnyékot vetettek a csillogó padlóra. Fentről hatalmas márvány mellszobrok sora tekintett le öntelten: ránézésre a styriai történelem legnevezetesebb kereskedői és pénzemberei lehettek. Bűnözők, akiket a roppant siker hősökké varázsolt. Morveer kíváncsi lett volna, vajon Somenu Hermon is köztük van-e, és kicsit szélesebbre húzta önelégült vigyorát a gondolatra, hogy ha közvetve is, de a nevezetes kereskedő fizeti a bérét.

A vagy hatvan, egyforma papírhalmokkal teli egyforma íróasztal mögött ülő hivatalnokok előtt hatalmas bőrbe kötött könyvek álltak nyitva. A legkülönfélébb emberek dolgoztak itt. Minden létező bőrszín előfordult, néhányan az egyik vagy a másik kantai szektára jellemző sapkát, turbánt vagy jellegzetes frizurát viseltek. Nem néztek itt rossz szemmel senkire, csak az számított, hogy ki forgatja leggyorsabban a pénzt. Tollszárak csordultak tintásüvegekben, tollhegyek sercentek a nehéz papíron, lapok fordultak ropogva. Csoportokba gyűlt kereskedők alkudoztak suttogva. Sehol egyetlen pénzérme sem volt szem előtt. A vagyont itt szavak, gondolatok, híresztelések és hazugságok alkották, túl értékes volt ahhoz, hogy hivalkodó aranyban vagy közönséges ezüstben tartsák.

Az egész helynek az volt a célja, hogy elképessze és félelemmel töltse el az embert, Morveer azonban nem hagyta magát olyan könnyen megfélemlíteni. Tökéletesen illett ide, mint mindenhová és sehová. Az újgazdagokra jellemző önelégültséget árasztotta magából, ahogy elsietett a hosszú sort alkotó kérelmezők mellett. Nyájas, kezében egy páncélozott ládával követte, Nappal pedig félénken tipegett utánuk.

Morveer csettintett az ujjaival a legközelebbi hivatalnoknak.

– Megbeszélésem van… – A hatás kedvéért belenézett a kezében tartott levélbe. – Egy bizonyos Mauthisszal. Komolyabb betétről volna szó.

– Természetesen. Ha megtenné, hogy vár egy pillanatot.

– Egyet, de semmivel sem többet. Az idő meg a pénz egy és ugyanaz.

Morveer feltűnés nélkül felmérte a biztonsági intézkedéseket. Ha elrettentőnek nevezi őket, még finoman fogalmazott volna. Tizenkét őrt számolt meg a teremben, akik egytől egyig éppúgy állig fel voltak fegyverkezve, akár az Unió királyának testőrei. Még egytucatnyi hasonló marcona férfi állt odakint a magas kétszárnyú ajtó előtt.

– Ez a hely egy erődítmény – mormogta maga elé Nappal.

– Kivéve, hogy lényegesen szigorúbban őrzik – felelte Morveer.

– Meddig maradunk még?

– Miért?

– Éhes vagyok.

– Máris? Hogy a fene essen beléd! Hát nem fogsz éhen halni, ha… Várj!

Magas, szikár, sasorrú, ritkuló ősz hajú férfi lépett be az egyik boltíven keresztül. Nehéz szőrgallérral díszített elegáns köpenyt viselt.

– Mauthis – állapította meg Morveer, Murcatto kimerítő személyleírása alapján azonosítva a férfit. – A célpontunk.

Egy fiatalabb, göndör hajú, barátságosan mosolygó férfi ballagott előtte szerényebb holmikban. Annyira hétköznapi volt a megjelenése, hogy akár méregkeverőnek is elment volna. Az állítólag a bankot irányító Mauthis mégis összefont kézzel sietett utána, mintha a beosztottja lenne. Morveer közelebb húzódott, hogy hallja, miről beszélnek.

– Sulfur uram, remélem, arról fog beszámolni feljebbvalóinknak, hogy minden a legnagyobb rendben. – Mauthis hangjából mintha némi pánik sütött volna. – Minden a legnagyobb és legteljesebb…

– Természetesen – felelte félvállról a Sulfurnak nevezett férfi. – Bár tapasztalatom szerint feljebbvalóink ritkán vannak híján az információknak. Figyelnek. Ha minden a legnagyobb rendben, biztos vagyok benne, hogy elégedettek lesznek. Ha mégsem így áll, nos… – Szélesen Mauthisra mosolygott, majd Morveer felé fordult, és a méregkeverő csak most vette észre, hogy az egyik szeme kék, a másik pedig zöld. – Viszlát – mondta, és nemsokára már el is tűnt a tömegben.

– Segíthetek? – kérdezte Mauthis. Úgy festett, mint aki soha életében nem nevetett. Nem sok ideje maradt, hogy pótolja.

– Erősen remélem. Reevrom a nevem, kereskedő vagyok Purantiból. – Morveernek nevethetnékje támadt, mint mindig, amikor ezt az álnevet használta, az arcára azonban csak kedélyes mosoly ült ki, ahogy kezet nyújtott.

– Reevrom. Hallottam már a cégéről. Örömömre szolgál, hogy megismerhetem. – Mauthis nem fogadta el a felkínált kezet, de gondosan ügyelt rá, hogy ne tartson az udvariasnál nagyobb távolságot kettejük között. Nyilvánvalóan óvatos ember volt, aminek most hasznát is vette. Morveer leopárdvirág oldatába kevert skorpióméreggel töltötte meg a középső ujjára húzott vaskos gyűrű alatt rejtőző tüskét. A bankár végigülte volna a megbeszélést, aztán egy órán belül holtan esett volna össze.

– Bemutatom az unokahúgomat – folytatta Morveer, akit szemernyit sem hangolt le az első kísérlet sikertelensége. – Azzal bíztak meg, hogy kísérjem el első találkozójára egy lehetséges udvarlóval. – Nappal kiszámítottan szende pillantást vetett a bankárra a szemöldöke alól. – Ő pedig a munkatársam. – Egy pillanatra Nyájas felé fordult, aki komoran nézett vissza rá. – Sokkal tartozom neki. A testőröm, Jámbornak hívják. Nem beszél sokat, de ha verekedésre kerül a sor… őszintén szólva, jóformán hasznavehetetlen. De hát megígértem idős édesanyjának, hogy a szárnyaim alá…

– Üzleti ügyben jött, ha jól sejtem? – szólt közbe Mauthis.

Morveer meghajolt.

– Jelentős összeget szeretnék letétbe helyezni önöknél.

– Sajnos a társainak itt kell maradniuk, de ha lenne olyan kedves, és velem fáradna, természetesen örömmel fogadjuk a betétjét, és elkészítjük a bizonylatot.

– Az unokahúgom biztosan…

– Bizonyára megérti, hogy biztonsági okokból senkivel sem tehetünk kivételt. Az unokahúga itt is nagyszerű helyen lesz.

– Természetesen. Minden rendben lesz, kedvesem. Jámbor uram! A páncéldobozt. – Nyájas átnyújtotta a fémmel bevont kis ládát egy szemüveges hivatalnoknak, aki azonnal megrogyott a súly alatt. – Maradjatok itt, és ne csináljatok zűrt! – Morveer hangos sóhajjal követte Mauthist az épület belsejébe, mintha megoldhatatlan nehézséget jelentene neki, hogy megfelelő segítőket találjon. – Biztonságban lesz itt a pénzem?

– Az épület falai sehol sem keskenyebbek tizenkét lábnál. Az egyetlen bejáratot nappal tizenkét felfegyverzett ember őrzi. Éjjel három lakattal zárjuk le, amiket három különböző lakatos készített. A kulcsokat három különböző alkalmazott őrzi. Odakint két csapat őrjáratozik reggelig. Egy éles szemű és megbízható őr még idebent is mindent szemmel tart. – Egy szegekkel kivert bőrzekét viselő, unott tekintetű férfi felé intett, aki a folyosó falánál ült egy íróasztal mögött.

– Bezárják?

– Egész éjszakára.

Morveer kissé kelletlenül húzta el a száját.

– Figyelemreméltó alaposság.

Elővette a zsebkendőjét, és úgy tett, mintha finoman beleköhögne. A selymet mustárgyökérrel itatta át, azon számtalan szer egyikével, amire ő maga már rég immúnis volt. Csak néhány négyszemközt eltöltött pillanatra volt szüksége, hogy Mauthis arcára szorítsa a kendőt. A férfi egyetlen lélegzetvétele elég lett volna hozzá, hogy véres köhögés közepette perceken belül meghaljon. Csakhogy a hivatalnok végig közöttük lihegett a páncéldobozzal a karjában, és a lehető legapróbb lehetőség sem kínálkozott. Morveer kénytelen-kelletlen eltette a gyilkos zsebkendőt, aztán összehúzta a szemét, ahogy befordultak egy hatalmas festményekkel díszített hosszú folyosóra. A fejük fölül fény szűrődött be; a tetőt százezer gyémánt alakú üvegtábla alkotta.

– Ablakokból álló mennyezet! – Morveer hátravetette a fejét, és lassan körbefordult. – Igazi építészeti csoda!

– Ez egy teljesen modern épület. A pénze nem is lehetne nagyobb biztonságban, nekem elhiheti.

– Talán csak Aulcus romjai alatt – tréfálkozott Morveer, ahogy elhaladtak az ókori várost ábrázoló bombasztikus festmény mellett.

– Még ott sem.

– Úgy sejtem, a pénzkivétel lényegesen nagyobb nehézségekbe fog ütközni. Haha, haha!

– Jól sejti. – A bankár arcán a lehető leghalványabb mosoly sem jelent meg. – A páncélterem ajtaja egy láb vastag masszív unióbéli acélból készült. Nem túlzás azt állítani, hogy ez a legbiztonságosabb hely a Világ Körén belül. Erre parancsoljon!

A bankár egy nyomasztóan sötét fával borított falú, hivalkodó, de barátságtalan helyiségbe kísérte Morveert. A teret egy akkora íróasztal uralta, hogy egy szegény ember háza is elfért volna a helyén. A hatalmas kandalló fölött lógó sötét olajfestményről zömök, kopasz férfi meredt a méregkeverőre, mintha gyanítaná, hogy rosszban sántikál. Morveer úgy tippelte, az Unió valamelyik bürokratája lehet a poros múltból. Zoller vagy talán Bialoveld.

Mauthis letelepedett egy magas támlájú kemény székre, Morveer pedig vele szemben foglalt helyet. A hivatalnok felemelte a páncéldoboz tetejét, és gyakorlott mozdulatokkal kezelve egy e célt szolgáló szerkezetet, nekilátott megszámolni a pénzt. Mauthis figyelte, még pislogni is csak néha pislogott. Ő maga nem érintette meg sem az érméket, sem a ládát. Óvatos ember volt. Átkozottul, dühítően óvatos. Lassan felemelte a tekintetét.

– Bort?

Morveer felhúzott szemöldökkel pillantott a magas szekrény üvege mögött sorakozó poharakra.

– Köszönöm, nem kérek. Nincs rám jó hatással, és magunk közt bevallhatom, nemegyszer kerültem kínos helyzetbe miatta. Végül úgy döntöttem, teljes egészében tartózkodom tőle, és megelégszem azzal, hogy másoknak árulom. A bor… méreg. – Szélesen elmosolyodott. – De azért maga csak ne fogja vissza magát. – Kezét észrevétlenül zakója rejtett zsebébe csúsztatta, ahol egy fiolányi csillagnedv várakozott. Nem lesz nehéz egy pillanatra elterelnie a figyelmet, és néhány cseppet belecsempésznie Mauthis borospoharába, miközben…

– Magam is kerülöm…

– Á! – Morveer elengedte a fiolát, és inkább egy összehajtogatott papírlapot csippentett ki a belső zsebéből, mintha eleve ez lett volna a szándéka. Széthajtotta, és úgy tett, mintha olvasna, bár közben a szeme ide-oda ugrált a helyiségben. – Számításaim szerint ötezer… – Felmérte a zárat az ajtón, a típusát, a konstrukcióját, a keretet, amibe illesztették. – …kétszáz… – A padló kőlapjait, a falat alkotó mozaikokat, a vakolatot a mennyezeten, a bőrt Mauthis székén, a meggyújtásra váró szenet a kandallóban. – …tizenkét tallér. – Semmi sem tűnt ígéretesnek.

Mauthis meg sem rezzent az összeg hallatán. Egy vagyon vagy aprópénz, neki mindegy volt. Felnyitotta az asztalán heverő hatalmas főkönyv nehéz borítóját. Megnyalta az ujját, és sebesen lapozta át az oldalakat. Morveer testében az elégedettség meleg érzése terjedt szét, és alig bírta megállni, hogy ne kezdjen ujjongani örömében. Egy szemérmes mosolyt azért így is megengedett magának.

– A Sipaniba tett legutóbbi utazásom bevétele. Az ospriai bor mindig jövedelmező áru, még ezekben a bizonytalan időkben is. Örömmel állapíthatom meg, Mauthis uram, hogy nem mindenki osztozik az absztinenciánkban.

– Természetesen. – A bankár még egyszer megnyalta az ujját, mielőtt átfordította volna az utolsó néhány lapot is.

– Ötezer-kettőszáztizenegy – mondta a hivatalnok.

Mauthis felkapta a fejét.

– Be akar csapni?

– Hogy én? – Morveer hamis nevetéssel ütötte el a kérdés élét. – Az az átkozott Jámbor a világ minden kincséért sem bír megtanulni számolni. Esküszöm, semmi érzéke a számokhoz.

Mauthis tollának hegye végigszántott a főkönyv lapján; az írnok odasietett, és felitatta a fölös tintát, miközben főnöke gondos, érzelemmentes precizitással elkészítette a bizonylatot. Miután végzett, a hivatalnok átnyújtotta a papírt Morveernek az üres páncéldobozzal együtt.

– A Valint és Balk Pénzintézet igazolja a teljes összeg átvételét – szólt Mauthis. – Ezzel a bizonylattal Styria bármelyik jó nevű kereskedelmi intézményében felveheti a pénzét.

– Alá kell írnom valamit? – kérdezte Morveer reménykedve, és ujjai összezáródtak a belső zsebében tartott toll körül. Az íróeszköz igen hatékony köpőcsőként is funkcionált, a hegyében halálos adag…

– Nem.

– Nos rendben. – Morveer mosolyogva hajtogatta össze és tette el a papírt, ügyelve rá, nehogy beleakadjon szikéje halálos élébe. – Jobb, mint az arany, és lényegesen könnyebb. Egyelőre távozom. Örültem. – Ezzel megint kinyújtotta a kezét, ujján megvillant a mérgezett gyűrű. Abból nem lehet baj, ha próbálkozik.

Mauthis meg sem moccant.

– Nemkülönben.