Mi történt?

Nicomo Cosca, a hírhedt szerencselovag meglapult az árnyékban és a raktárépületet figyelte. Minden csendesnek tűnt, a zsaluk bezárva sötétlettek korhadó keretükben. Nem tolongott bosszúszomjas tömeg, katonák sem csörgették a fegyvereiket. Cosca ösztönei azt súgták, hogy szívódjon fel az éjszakában, ne is gondoljon többé Monzcarro Murcattóra meg az őrült bosszúvágyára. Csakhogy szüksége volt a pénzre, az ösztönei meg soha nem értek szart se. Visszahúzódott a kapualjba, ahogy egy kuncogó nő futott végig szoknyáját felhúzva az utcán. Egy férfi kergette.

– Gyere vissza! Csókolj meg, te céda! – Lépéseik távolodtak, aztán fokozatosan elhalkultak.

Cosca úgy vonult végig az utcán, mintha az övé lenne, aztán befordult a raktár mögé és a falhoz tapadt. A hátsó ajtóhoz surrant, és fémes csattanással előcsúsztatta a pengét a botjából. A fegyver hűvösen villant az éjszakában. Lenyomta a kilincset, és óvatosan résnyire nyitotta az ajtót. Beosont a sötétbe…

– Ne tovább! – Fém lehelt csókot a nyakára. Cosca szétnyitotta az ujjait, és a bot a padló deszkáira hullott.

– Fegyvertelen vagyok.

– Te vagy az, Cosca? – A penge eltávolodott. Vitari lépett elő az ajtó mögötti árnyékból.

– Átöltöztél, Shylo? Sokkal jobban tetszettél azokban a ruhákban, amik a Cardottiban voltak rajtad. Sokkal… nőiesebbnek tűntél.

– Hah! – Vitari kikerülte a férfit, és elindult a hosszú folyosón. – Az az alsónemű kész gyötrelem volt.

– Meg kell elégednem vele, hogy álmaimban látom.

– Mi történt a Cardottiban?

– Mi történt? – Cosca merev derékkal lehajolt, és két ujjával felvette fegyverét a földről. – Azt hiszem, a vérfürdő a legmegfelelőbb szó a körülményeket tekintve. Aztán tűz ütött ki. Be kell vallanom… sietve távoztam. – Igazság szerint undorodott magától, amiért eliszkolt a saját nyavalyás bőrét mentve. De a hosszú, haszontalan élet során berögzült szokásokkal nehéz felhagyni. – Mi lenne, ha inkább te mondanád el, mi történt?

– Az Unió királya történt.

– Hogy mi? – Coscának eszébe jutott a fehér ruhás alak a felkelő napot mintázó álarcban. Az ember, aki nem igazán emlékeztetett Foscarra. – Aááááá! Ez megmagyarázza, miért volt annyi testőr.

– És mi a helyzet a komédiásaiddal?

– Teljes mértékben feláldozhatóak. Még egyikük sem dugta ide a képét?

Vitari megrázta a fejét.

– Egyelőre nem.

– Akkor azt gyanítom, hogy nagyjából teljes mértékben fel is lettek áldozva. Zsoldoséknál ez már csak így megy. Könnyen felfogadják őket, de ugyanolyan könnyen meg is szabadulnak tőlük, és senkinek sem hiányoznak, ha eltűntek.

Nyájas a konyhában ült, az asztal fölé görnyedt, és az egyetlen lámpa gyenge fényében ide-oda gurította a kockáit. Nehéz, rendkívül fenyegető bárd hevert mellette.

Cosca közelebb lépett, és a kockákra mutatott.

– Három és négy, mi?

– Három és négy.

– Hét. Elég közönséges pontszám.

– Átlagos.

– Szabad?

Nyájas élesen pillantott fel a zsoldosra.

– Igen.

Cosca felvette a kockákat és könnyedén visszagurította őket.

– Hat. Te nyertél.

– Épp ez a gondom.

– Tényleg? Az enyém az, ha vesztek. Mi történt? Probléma adódott a játékszobában?

– Némi.

A fegyenc nyakán alvadt vér hosszú csíkja húzódott sötéten a lámpafényben.

– Van ott valami – mutatott rá Cosca.

Nyájas letörölte; érzései egy üres mosdótáléval vetekedtek, ahogy lenézett vörösesbarna ujjaira.

– Vér.

– Igen. Sok vér folyt ma este. – Cosca megint kezdte többé-kevésbé biztonságban érezni magát, a szédítő veszélyérzet fokozatosan alábbhagyott benne, és a régi bánat kúszott a helyére. A keze megint remegni kezdett. Inni, inni, inni. Kilépett a konyha ajtaján a raktárhelyiségbe.

– Á! A ma esti mészárcirkusz porondmestere! – Morveer a lépcső korlátjának támaszkodott és vigyorogva nézett le Coscára. Nappal mögötte állt és egy narancsot hámozott.

– Nicsak, a méregkeverőink! Sajnálattal látom, hogy élve megúszták. Mi történt?

Morveer mosolya még szélesebb lett.

– Ránk azt a feladatot bízták, hogy távolítsuk el az őröket az épület felső emeletéről. Ezt gyorsan és diszkréten meg is tettük. Arra nem kértek meg bennünket, hogy a továbbiakban is maradjunk az épületben. Valójában parancsot kaptunk az ellenkezőjére. A munkaadónk nem bízik meg bennünk teljes mértékben. Tartott tőle, hogy válogatás nélküli mészárlás veszi kezdetét.

Cosca megvonta a vállát.

– A mészárlás természeténél fogva nem válogat.

– Akárhogy is, nincs már több felelősség a vállán. Kétlem, hogy bárkinek is kifogása lenne ez ellen.

Morveer tett egy gyors csuklómozdulat, és valami megcsillant a homályban. Cosca ösztönösen elkapta a felé repülő tárgyat. Egy fémkulacs volt az, benne lötyögő folyadékkal. Éppen olyan, mint amit régebben magával hordott. Amilyet eladott… vajon hol lehet most? A hűvös fém és az erős alkohol édes összhangja csiklandozta az emlékeit, és nyállal árasztotta el a száját. Inni, inni, inni…

Félig lecsavarta a kupakot, de a mozdulat közepén megállt a keze.

– Megfontolandó, hogy az ember elfogadjon-e bármilyen ajándékot egy méregkeverőtől.

– Az egyetlen méreg, ami abban van, ugyanaz, amit évek óta nyakai. Ugyanaz, amit mindig is nyakalni fog.

Cosca felemelte a kulacsot.

– Egészségünkre! – Fejjel lefelé fordította, hagyta, hogy az ital a raktár kövére folyjon belőle, majd a sarokba hajította. Azért jól megnézte, hol ért földet, hátha maradt benne még egy csepp. – A munkaadónk még nem került elő? – kiáltotta oda Morveernek. – És északföldi ölebe?

– Egyik sem. Foglalkoznunk kell a lehetőséggel, hogy ez alkalmasint így is marad.

– Igaza van. – A világosabb konyha ajtajában álló Vitarinak csak a sötét körvonalai látszottak. – Jó rá az esély, hogy mind a ketten meghaltak. Akkor mit csinálunk?

Nappal a körmeit vizsgálgatta.

– Személy szerint nekem patakokban fog folyni a könnyem.

Morveernek más tervei voltak.

– Megegyezésre kéne jutnunk, hogyan fogjuk elosztani Murcatto itt lévő pénzét.

– Nem – szólt Cosca, akit valamiért végtelenül felbosszantott a gondolat. – Én azt mondom, várjunk.

– Ez a hely nem biztonságos. Valamelyik komédiást elfoghatták a hatóságok, és ebben a pillanatban talán éppen elkottyantja nekik, hol találnak meg bennünket.

– Izgalmas, mi? Én azt mondom, várjunk.

– Maga várjon, ha úgy tetszik, én viszont…

Cosca egyetlen könnyed mozdulattal előkapta a kését. A fegyver csillogva zúgott át a sötéten, és puhán vibrálva állt bele a fába nem sokkal Morveer arca előtt.

– Ez pedig az én ajándékom.

A méregkeverő felhúzta a szemöldökét.

– Nem örülök, ha iszákos alakok késeket dobálnak felém. Mi lett volna, ha elvéti a célt?

Cosca elvigyorodott.

– Elvétettem. Várunk.

– Ahhoz képest, hogy milyen hírhedten szeszélyes, ha lojalitásról van szó, meglepőnek találom, milyen hűséges ahhoz a nőhöz, aki egykor elárulta magát.

– Én is. De mindig is kiszámíthatatlan gazember voltam. Talán megváltozom. Talán ünnepélyes esküt teszek, hogy mostantól fogva józan, lojális és szorgalmas emberként élek.

Vitari felhorkant.

– Na, azt megnézem magamnak.

– És meddig várunk? – kérdezte Morveer.

– Gondolom, ki fog derülni, amint azt mondom, hogy mehetünk.

– Én meg gondolom, úgy döntök, hogy előbb megyek el.

– Közel olyan okos sincsen, mint amilyennek hiszi magát. – Cosca állta a méregkeverő tekintetét. – De ennél azért okosabb.

– Mindenki nyugodjon meg! – csattant fel Vitari az elképzelhető legnyugtalanítóbb hangon.

– Nem parancsol nekem, maga pácolt hulladék!

– Talán meg kell tanítanom magának, hogyan…

A raktár ajtaja kivágódott, és két alak esett be rajta. Cosca előugrasztotta a pengét a botjából, Vitari kezében lánc csörrent, Nappal pedig előkapott valahonnan egy kis számszeríjat és megcélozta az ajtót. De nem a hatóságok támadtak rájuk, csak Reszket és Monza érkezett meg. Mindketten bőrig áztak, por és korom borította őket, és úgy lihegtek, mintha valaki végigkergette volna őket Sipani utcáin. Talán így is történt.

Cosca elvigyorodott.

– Csak ki kell mondani a nevét, és máris előugrik! Morveer mester éppen arról értekezett, miképp kéne felosztanunk a pénzedet, ha kiderülne, hogy szénné égtél a Cardotti falai között.

– Sajnálom, hogy csalódást kellett okoznom – szólt rekedt hangon a nő.

Morveer gyilkos pillantást vetett Coscára.

– Biztosíthatom, hogy a legkisebb mértékben sem vagyok csalódott – fordult Monza felé. – Sok ezer tallérom múlik az életben maradásán. Csak számolni akartam ezzel az eshetőséggel is.

– Jobb mindenre felkészülni – mondta Nappal. Eltette az íjat, és a narancs nedvét kezdte szopogatni.

– Első az óvatosság, mint mindig.

Monza egyik lábát maga után húzva indult el a terem közepe felé, összeszorított szájjal tűrve a nyilvánvaló fájdalmat. Ruhája, amely eleve nem sok mindent bízott a képzeletre, csúnyán elszakadt. Cosca hosszú, vörös sebhelyet látott egyik vékony combján és több másikat a vállán meg sápadt, libabőrös alkarján. Jobb keze májfoltos, csontsovány karom volt csupán, amit a csípőjéhez szorított, mintha csak arra próbálna ügyelni, nehogy észrevegye valaki.

Váratlan szomorúság kerítette hatalmába az erőszak nyomait látván. Mintha egy valaha gyönyörű festményt tettek volna szándékosan tönkre. Talán egyenesen azt a festményt, amit titokban magáénak szeretett volna tudni. Erről lett volna szó? Kibújt a kabátjából, és a mellette elhaladó nő felé nyújtotta. Monza mintha észre sem vette volna.

– Jól érzékeljük, hogy a legkevésbé sem elégedett a ma esti kaland végkifejletével? – kérdezte Morveer.

– Elkaptuk Ariót. Rosszabbul is elsülhetett volna. Száraz ruhákra van szükségem. Azonnal elhagyjuk Sipanit. – Sántítva indult felfelé a lépcsőn, vállával meglökve Morveert, ahogy elhaladt mellette. Szakadt szoknyája felverte mögötte a port. Reszket becsapta a háta mögött az ajtót és nekitámaszkodott.

– Kőszívű picsa – mormogta Vitari Monza után pillantva.

Cosca csücsörített az ajkával.

– Mindig mondtam neki, hogy az ördög lakik benne, mégis az öccse volt az igazán kegyetlen kettejük közül.

– Hm. – Vitari visszalépett a konyhába. – És akkor még hízelegtél neki.

* * *

Monzának sikerült bezárnia maga mögött az ajtót és megtennie pár lépést a szobájában, mielőtt úgy kétrét görnyedt, mint akit ököllel gyomorszájba vágtak. Olyan hevesen öklendezett, hogy levegőt is alig kapott, ajkáról hosszú csíkban lógott a keserű nyál és cseppekben hullott a padló deszkáira.

Az undortól remegve próbálta lehámozni magáról a kurváknak való ruhákat. Megborzongott az érintésüktől, a gyomra görcsbe rándult a belőlük áradó csatornaszagtól. Zsibbadt ujjai a kapcsokkal birkóztak, gombokat és csatokat kaparásztak. Zihálva, hörögve tépte le magáról és hajította a sarokba a lucskos rongyokat.

Az egyetlen lámpa fényénél megpillantotta magát a tükörben. Meggörnyedt, mint egy koldus, reszketett, mint egy részeg, a vörös hegek élesen kiütköztek hófehér bőrén, fekete haja csapzottan lógott. Olyan volt, mint egy két lábon járó vízi hulla. Az ocsmányabbak közül.

Álom vagy. Látomás. Magad vagy a háború istennője!

Újabb görcsök közepette támolygott a ládájához, és remegő kézzel látott hozzá, hogy másik ruhát húzzon. Az ing egykor Bennáé volt. Egy pillanatra úgy érezte, mintha az öccse karolná át. A valóságban már úgysem fog megtörténni soha.

Leült az ágyra, jobb híján ő karolta át saját magát, és két csupasz lábfejét összeszorítva hintázott előre-hátra, minden erejével arra koncentrálva, hogy szétáradjon benne a melegség. Megint elfogta a hányinger, felállt, és epét köpött. Amikor kicsit megnyugodott a gyomra, begyűrte Benna ingét az övébe, és lehajolt, hogy felrángassa a csizmáját. Grimaszolva tűrte a lábában végigfutó jeges fájdalmat.

A mosdókagylóba süllyesztette a kezét, hideg vizet fröcskölt az arcába, majd nekilátott, hogy lekaparja a festék meg a púder maradványait, a fülébe, az orrára meg a hajába tapadó korom- és vérfoltokat.

– Monza! – hallatszott az ajtó elől Cosca hangja. – Illusztris vendégünk érkezett.

A nő felhúzta a bőrkesztyűt viccnek is rossz, torz kezére, fintorgott, ahogy görbe ujjait a helyükre erőltette. Hosszú, reszelős lélegzetet vett, aztán kihúzta a kalvézt a matrac alól, és az övére csatolta. Már attól is jobban érezte magát, hogy ott volt. Kinyitotta az ajtót. Carlot dan Eider állt a raktár közepén, vörös kabátjában arany hímzés világított. Megvárta, amíg a sántítását leplezni igyekvő Monza Coscával a nyomában a lépcső aljára ér.

– Mi a fene történt? A Cardotti még mindig ég! A város őrjöng!

– Hogy mi történt? – mordult rá Monza. – Mi lenne, ha te mondanád el, mi történt? Ő kibaszottul Magasztos Felsége jelent meg Foscar helyett!

Eider nyakán elmozdult a fekete var, ahogy nyelt egyet.

– Foscar nem akart menni. Azt mondta, fáj a feje. Úgyhogy Ario a sógorát vitte el helyette.

– Akit történetesen elkísért egy tucatnyi testőrlovag is – jegyezte meg Cosca. – A király saját emberei. Meg sokkal több vendég, mint ahányra számítottunk. Nem lett valami jó vége a dolognak. Senki számára.

– Ario? – motyogta sápadtan Eider.

Monza a szemébe nézett.

– Egy kibaszott hulla.

– A király? – kérdezte szinte suttogva.

– Amikor otthagytam, még élt. Utána viszont nagyjából-egészéből leégett az épület. Talán kimentették.

Eider lesütötte a szemét, és kesztyűs kezével az egyik halántékát kezdte dörzsölni.

– Reméltem, hogy nem jártok sikerrel.

– Nem volt akkora szerencséd.

– Ennek következményei lesznek. Ha ilyesmi történik, annak mindig következményei vannak. Lesz olyan, amire számítotok, lesz olyan, amire nem. – Kinyújtotta az egyik kezét. – Kérem az ellenszeremet.

– Nincs.

– Megtartottam, amit ígértem.

– Nem volt semmiféle méreg. Csak megszúrtunk egy száraz tűvel. Szabad vagy.

Eider elkeseredetten nevetett fel.

– Szabad? Orso nem fog nyugodni, amíg meg nem etet a kutyáival. Előle talán elbújhatok, de a kripli elől soha. Keresztbe tettem neki, és veszélybe sodortam a csodálatos királyát. Ezt nem fogja annyiban hagyni. Semmit nem hagy annyiban. Most elégedett vagy?

– Úgy beszélsz, mintha nem lenne mindegy. Vagy Orso meg a többiek halnak meg, vagy én. Az elégedettség nem szempont. – Monza megrántotta a vállát és elfordult. – Jobb, ha futni kezdesz.

– Küldtem egy levelet.

Monza megtorpant és visszafordult.

– Levelet?

– Ma délután. Orso nagyhercegnek. Nagyon elkapott a hév, úgyhogy elfelejtettem, pontosan mi is állt benne. Annyi biztos, hogy Shylo Vitari neve szerepelt benne. És Nicomo Coscáé is.

Cosca legyintett.

– Mindig is rengeteg nagy hatalmú ellenségem volt. Büszke vagyok rá. Remek beszédtémát szolgáltatnak vacsora közben.

Eider az öreg zsoldosról Monza felé fordította gunyoros vigyorát.

– És az övéken kívül szerepel még benne a Murcatto név is.

Monza összeráncolta a homlokát.

– Murcatto.

– Mekkora hülyének nézel te engem? Pontosan tudom, hogy ki vagy, és Orso is tudni fogja. Hogy élsz, hogy megölted a fiát, és hogy segítőid is voltak. Talán szánalmas bosszú, de ennyi kitelt tőlem.

– Bosszú? – Monza lassan bólintott. – Értem. Mindenkinek ez jár a fejében. Jobb lett volna, ha ezt nem teszed. – A kalvéz halkan megcsördült, ahogy a kezét a markolatra fektette.

– Miért? Most megölsz? Hah! Lényegét tekintve már úgyis halott vagyok.

– Akkor minek strapáljam magam? Nem vagy rajta a listámon. Elmehetsz. – Eider pár pillanatig tátott szájjal meredt rá, mintha mondani készülne valamit, aztán mégsem szólt egy szót sem, inkább az ajtó felé fordult.

– Nem kívánsz szerencsét? – kérdezte Monza.

– Mi van?

– Ha jól sejtem, leginkább abban reménykedhetsz, hogy megölöm Orsot.

Ario egykori szeretője megtorpant a küszöbön.

– Kurvára semmi esélyed. – És már ott sem volt.