Béketeremtők

Szokatlanul tiszta nap köszöntött a Köd Városára. A levegő friss volt, az ég tökéletesen kék, és az Unió királyának békekonferenciája készen állt, hogy megkezdje nemes munkáját. A csálé háztetők, a piszkos ablakok, a koszhadt ajtók mind megteltek bámészkodókkal, akik alig várták, hogy a nagy emberek megjelenjenek. A tarkabarka sokadalom az út két szélét is ellepte, és nekifeszült a visszaszorításukra kirendelt katonák komor, szürke sorfalának. A tömeg moraja súlyosan nehezedett a városra. A sokezernyi mormogó hangot időnként egy portékáját kínáló árus kiáltása, egy elbömbölt fenyegetés vagy egy izgatott sikoly harsogta túl. A nép olyan volt, mint egy csatára készülő hadsereg.

Feszülten várták, hogy folyni kezdjen a vér.

A düledező raktárépület tetején kuporgó öt alakban nem volt semmi különös. Reszket lefelé bámult, nagy keze a mellvéd fölött lógott a levegőben. Cosca könnyedén a repedezett kőnek támasztotta a lábát, és vörhenyes nyakát vakargatta. Vitari a falnak vetette a hátát, és karba fonta a kezét. Nyájas egyenes háttal állt mellettük, bezárkózva a saját világába. Monzát nem nyugtatta meg, hogy Morveer meg az inasa távol maradt, és inkább a saját dolgaikat intézték. Amikor először találkozott a méregkeverővel, egyáltalán nem bízott benne, azóta pedig még annál is sokkal kevésbé. Ezek voltak az ő saját szövetségesei. Hosszan, elkeseredetten szívta be a levegőt, végignyalta a fogsorát, és az odalent nyüzsgő tömegbe köpött.

Ha Isten meg akar büntetni valakit, áll a kantai szentírásban, ostoba barátokat és okos ellenségeket küld neki.

– Jó sokan vannak – jegyezte meg Reszket, hűvösen húzva össze a szemét. Monza éppen ilyen eget rengető felfedezésre számított tőle. – Rettenetesen sokan.

– Igen. – Nyájas tekintete ide-oda ugrált a tömegen, ajka némán mozgott. Monzának az a kellemetlen benyomása támadt, hogy próbálja megszámolni az embereket.

– Ez semmi! – Cosca egy könnyed legyintéssel intézte el fél Sipanit. – Látnotok kellett volna, hányan lepték el Ospria utcáit, miután megnyertem a Szigetek csatáját! Tömegével dobálták ránk a virágokat. Legalább kétszer ennyien tolongtak. Kár, hogy nem voltatok ott.

– Én ott voltam – mondtam Vitari. – Legfeljebb fele ennyien voltak.

– Valami beteges elégedettséggel tölt el, ha telibe hugyozhatod az álmaimat?

– Egy kicsit. – Vitari Monzára vigyorgott, de a másik nő nem nevette el magát. A diadalmenetre gondolt, amit Talinsban szerveztek a tiszteletére Caprile eleste után. Vagy a caprilei mészárlás után, ha más szemszögből tekintett rá az ember. Ő komoran nézett maga elé, de Benna széles mosollyal állt fel a kengyelbe támasztva a lábát, és csókokat hintett az erkélyek felé. Az emberek az ő nevét kiáltozták, bár Orso is ott lovagolt mögötte méla csöndben, Arióval az oldalán. Már akkor tudnia kellett volna, mi következik…

– Megjöttek! – Cosca egyik kezével a szemét árnyékolva veszélyesen messzire hajolt ki a korlát fölött. – Köszöntsétek nagyszerű vezetőinket!

A tömeg zsivaja egyre hangosabb lett, ahogy megpillantották a menetet. Hét zászlóvivő lovagolt elöl, lobogóik rúdja pontosan egyforma szögben állt, a béketárgyalásokhoz szükséges egyenlőség látszatát keltve. Sipani kagylója. Ospira fehér tornya. Visserine három méhe. Talins fekete keresztje. Puranti, Affoia és Nicante szimbólumai lustán lobogtak mellettük. Mögöttük aranyozott páncélt viselő férfi léptetett, fekete lándzsájáról az Unió aranyszínű napjával ékesített zászló lógott.

Sotorius, Sipani kancellárja bukkant fel először a hatalmasságok közül. Vagy az aljas és gonosz rohadékok közül, ha más szemszögből tekintett rá az ember. Az ősöreg férfinak ritkás ősz haja és szakálla volt; szinte roskadozott hivatali láncának súlya alatt, amit már jóval Monza születése előtt is ő viselt. Botjára támaszkodva kitartóan bicegett számos fia közül a legidősebb segítségével, aki már maga is a hatvanas éveiben járhatott. Sipani vezető polgárai hosszú sorokban követték, a nap megcsillant ékszereiken, fényes bőrből, ragyogó selyemből és aranyló szövetből készült ruháikon.

– Sotorius kancellár – mondta Cosca hangosan Reszketnek. – A hagyományok szerint a házigazda gyalogol. Még él a vén gazember.

– Azért a jelek szerint ráférne némi pihenés – mormogta Monza.

– Valaki szerezzen neki egy koporsót.

– Nem hinném, hogy itt lenne az ideje. Lehet, hogy félig megvakult, de így is tisztábban lát, mint a legtöbb ember. A kompromisszumok rutinos mestere. Így vagy úgy, de húsz éven át sikerült megőriznie Sipani semlegességét. A Vérontás Évei alatt. Azóta, hogy alaposan lerendeztem őt a Szigetek csatájában.

Vitari felhorkant.

– Azért emlékeim szerint nem utasítottad vissza a pénzét, amikor összerúgta a port ospriai Sefelinével.

– Miért utasítottam volna vissza? A fizetségért dolgozó katona nem válogathatja meg a munkaadóit. Ebben a szakmában sodródni kell az áramlattal. Egy zsoldosnak a hűség olyan, mint egy úszónak a páncél. – Monza a szeme sarkából a férfira pillantott. Azon gondolkodott, vajon neki szánta-e a megjegyzést, de a férfi tovább hadováit, mintha a szavai nem jelentettek volna senkinek semmit.

– Az öreg Sotorius nekem azért sosem felelt meg igazán. Érdekházasság volt a mi kapcsolatunk, annak is boldogtalan, és a győzelem után mindketten boldogan egyeztünk bele a válásba. A békés emberek nem sok hasznát veszik a zsoldosoknak, és Sipani vén kancellárja a békére alapozta gazdag és dicsőséges pályafutását.

Vitari megvetően figyelte az alattuk elvonuló gazdag polgárok hadát.

– A jelek szerint ezt a gondolatot most terjeszteni kívánja.

Monza megrázta a fejét.

– A béke az, amire Orso sosem lesz vevő.

A Nyolcak Ligájának vezetői következtek a sorban. Orso ősellenségei, így egyben Monzáéi is, amíg le nem bucskázott a hegyoldalon. Terebélyes slepp kísérte őket százféle össze nem illő egyenruhában. Rogont herceg lovagolt elöl egy nagy fekete csataménen, fél kézzel a kantárt szorította, és ha valaki odakiáltott neki, válaszul a hang irányába biccentett. Népszerű ember volt, így sűrűn kellett biccentenie; a feje szüntelen fel-alá járt, akár egy pulykáé. Sallernek valahogy sikerült egy zömök, deres ló nyergébe préselnie magát. Rózsaszín tokája egyenruhája aranyozott gallérja alól a küszködő állat lépteinek ritmusára buggyant ki egyszer az egyik, aztán a másik oldalon.

– Ki az a kövér ember? – kérdezte Reszket.

– Salier, Visserine nagyhercege.

– Talán még egy-két hónapig – kuncogott Vitari. – Nyáron veszni hagyta a város katonáit. – Monza Hűséges Carpival az oldalán rontott nekik a Magastöltésen. – Ősszel veszni hagyta a város élelmiszer-tartalékait. – Monza boldogan gyújtotta fel a mezőket a falak körül, és kergette el a gazdákat. – És gyorsan fogynak a szövetségesei. – Monza Borletta falaira tűzte Cantain herceg bomlásnak induló fejét. – Szinte innen is látni, ahogy a hájas disznót kiveri a víz.

– Kár – mondta Cosca. – Mindig kedveltem. Látnotok kéne, mi mindent állított ki a palotájában. A világ legnagyszerűbb műgyűjteménye, vagy legalábbis ő azt mondja. Igazi ínyenc. A maga idejében Styria legjobb konyhája volt az övé.

– Meg is látszik rajta – jegyezte meg Monza.

– Érdekelne, hogy kerül fel a nyeregbe.

– Csigákkal felhúzzák – tippelt Vitari.

Monza felmordult.

– Vagy árkot ásnak, és alávezetik a lovat.

– És kicsoda a másik?

– Rogont, Ospria nagyhercege.

– Úgy is néz ki. – Ebben volt valami. Magas termetéhez, széles vállához nemes vonású arc és sötét, göndör haj tartozott.

– Igen – bólintott undorral Monza. – De sokkal többet nem mondhat el magáról.

– Egykori munkaadóm, az időközben hála az égnek elhunyt Sefeline hercegnő unokaöccse. – Cosca olyan vadul vakarta a nyakát, hogy kiserkent a vére. – A Hezitálás hercegének nevezik. A Bizonytalanság bárójának. A Késlekedés királyának. Jó tábornok, ez aligha vitás, de nem szívesen kockáztat.

– Én nem lennék ilyen nagyvonalú vele – mondta Monza.

– Nem sokan lehetnek kevésbé nagyvonalúak nálad.

– Nem szeret harcolni.

– Egyetlen jó tábornok sem szeret harcolni.

– Időnként minden jó tábornoknak muszáj. Rogont a Vérontás Évei alatt végig szemben állt Orsoval, de kisebb csetepatéknál komolyabbra sosem került sor. Ő tud a legjobban visszavonulni egész Styriában.

– Semmit sem nehezebb levezényelni, mint egy visszavonulást. Talán csak még nem jött el számára a megfelelő pillanat.

Reszket felsóhajtott.

– Mind a megfelelő pillanatra várunk.

– Időközben elpazarolta minden esélyét – mondta Monza. – Amint Visserine elesik, megnyílik az út Purantiba, utána pedig maga Ospria következik Orso koronájával egyetemben. Nincs több késlekedés. A homok már átpergett az ujjai között, addig tökölt.

Rogont és Salier elhaladt alattuk. Az a két férfi, akik a becsületes, tiszteletreméltó és halott Cantain herceggel megalapították a Nyolcak Ligáját, hogy megóvják Styriát Orso kielégíthetetlen hatalomvágyától. Vagy hogy megtagadják tőle azt, ami jogosan őt illette, aztán egymásnak essenek a maradékért, ha más szemszögből tekintett rá az ember. Cosca rejtélyes mosollyal az arcán figyelte az alatta elhaladókat.

– Aki elég sokáig él, láthatja, hogyan dől romba minden. Caprile csak árnyéka korábbi dicső önmagának.

Vitari Monzára vigyorgott.

– Ez a te sarad, mi?

– Musselia áthatolhatatlan falai ellenére szégyenletes módon megadta magát Orsonak.

Vitari még szélesebbre húzta a mosolyát.

– Ugye ez is a te sarad?

– Borletta elesett – merengett Cosca. – A bátor Cantain herceg halott.

– Igen – mordult föl Monza, mielőtt Vitari kinyithatta volna a száját.

– A legyőzhetetlen Nyolcak Ligája ötfős társasággá fogyott, nemsokára pedig csak négyen maradnak, akik közül hárman nem lelkesednek az egészért.

Monza éppen hogy csak ki tudta venni Nyájas suttogását.

– Nyolc… öt… négy… három…

A szóban forgó három ember jelent meg éppen, sleppjük úgy követte őket, akár a kacsákat a víz fodrai. Ők voltak a Liga kevésbé befolyásos tagjai. Elöl jött a dacos tekintetű Lirozio, Puranti hercege elegáns páncélban és még elegánsabb bajusszal. Az ifjú affoiai Cotarda grófnőt, akinek amúgy is színtelen arcát halványsárga selyemruhája csak még sápadtabbnak mutatta, nagybátyja, egyben első számú tanácsadója – sőt egyesek szerint első számú szeretője – kísérte. Mögöttük lovagolt Patine, Nicante első polgára – a haja csapzott volt, és öv helyett közönséges kötéllel megerősített zsákvászon ruhát viselt, ezzel mutatva ki, hogy semmivel sem különb a gondjaira bízott utolsó parasztnál. A pletykák szerint selyem alsóneműt hordott és aranyból készült ágyban aludt, ahol társaságnak sem volt híján. Ennyit a hatalmasok alázatosságáról.

Cosca máris a nagyszerű menet következő szakaszát stírölte.

– Azt a mindenit! Ki az a két ifjú istenség?

Tagadhatatlanul felséges páros volt. Ugyanolyan fehér és aranyszínű ruhát viseltek, és egyforma deres méneken léptettek könnyed magabiztossággal. A nő hófehér köpenye valószerűtlenül magas és karcsú testére tapadt, csillogó cérnával átszőtt uszálya mögötte lobogott. Aranyozott mellvértjét tükörfényesre suvickolták, egyszerű koronáját akkora kő díszítette, hogy Monza száz lépés távolságból is el tudta különíteni egymástól a csiszolt fazettákat.

– Milyen kibaszottul fejedelmi! – húzta el a száját.

– Az ember szinte érzi a magasztos illatot – szúrta közbe Cosca. – Letérdelnék, ha bíznék benne, hogy kibírja a térdem.

– Ő Magasztos Felsége, az Unió királya. – Vitari hangjából csöpögött az irónia. – És a királyné természetesen.

– Terez, Talins ékköve. Fényesen ragyog, igaz?

– Orso lánya. – Monza összeszorított fogai között préselte ki a szavakat. – Ario és Foscar testvére. Az Unió királynéja, egy igazi fejedelmi picsa, ami azt illeti.

Annak ellenére, hogy styriai földön külhoninak számított, és az Unió ambícióit alapvető gyanakvással kezelték errefelé, ráadásul Orso lányát vette feleségül, a tömeg még hangosabban éljenzett az idegen királynak, mint saját vénséges kancellárjának.

Az emberek sokkal jobban kedvelik az önmagát nagyszerűnek mutató vezetőt, írta Bialoveld, mint azt, aki valóban nagyszerű.

– Aligha ő a legsemlegesebb közvetítő. – Cosca elgondolkodva fújta föl az arcát. – Olyan szoros kötelék fűzi Orsohoz meg a fészekaljához, hogy egy garast sem lehet közéjük préselni. Talins férje, fivére és sógora egy személyben.

– Kétségkívül úgy tekint magára, mint aki fölötte áll az ilyen földi dolgoknak. – Monza fintorogva figyelte a közeledő királyi párt. Úgy tűnt, mintha egyenesen egy tarka mesekönyv lapjairól léptek volna le, és csak véletlenül tévedtek volna a szürke és mocskos városba. Csak a szárnyak hiányoztak a lovaikról, hogy teljes legyen az illúzió. Csoda, hogy valaki nem ragasztott rájuk egy-egy párat. Terez hatalmas kövekből álló vaskos nyakékén olyan fényesen csillant a nap, hogy szinte fájt ránézni.

Vitari a fejét rázta.

– Mennyi ékszert lehet egy nőre halmozni?

– Hát sokkal többet már csak a temetésén aggathatnak a ribancra – morogta Monza. A rubin, amit Bennától kapott, egy gyerek közönséges bizsujának tűnt mellette.

– Rémes dolog a féltékenység, hölgyeim. – Cosca oldalba bökte Nyájast. – Nekem úgy fest, nagyon rendben van a nő, hm, barátom? – A fegyenc nem felelt, úgyhogy Cosca Reszkettel is megpróbálkozott. – Hm?

Az északföldi a szeme sarkából Monzára pillantott, aztán elfordította a tekintetét.

– Én nem igazán értem, mire ez a felhajtás.

– Hát ti aztán szép kis pár vagytok! Soha nem találkoztam még ilyen fatökű harcosokkal. Lehet, hogy túl vagyok már a fénykoromon, de nem sorvadtam el úgy belül, mint ti, savanyúképű barátaim. Egy ifjú szerelmespár ma is meg tudja dobogtatni a szívemet.

Monza kételkedett benne, hogy lobog közöttük a tűz, hiába mosolyogtak egymásra.

– Pár évvel korábban, amikor Terez legfeljebb még csak a saját fejében volt királyné, Benna kötött velem egy fogadást, hogy le tudja fektetni.

Cosca felhúzta a szemöldökét.

– Emlékeim szerint az öcséd mindig szívesen hintette a magját. Mi sült ki a dologból?

– Nem volt Terez esete. – Kiderült, hogy a lányt lényegesen jobban érdekelte Monza, mint Benna valaha is tudta volna.

A királyi párt tisztelettudóan követő gyülekezet még a teljes Nyolcak Ligájánál is grandiózusabb volt. A legalább húsz udvarhölgy mindegyike töménytelen ékszerrel dekorálta ki magát. A súlyos szőrméket viselő midderlandi, anglandi és stariklandi nemesek vastag aranyláncot vetettek át a vállukon. Mögöttük fegyveresek masíroztak, páncéljukat ellepte az előttük dobogó paták által felvert por. Mindenki a nálánál nagyobbak porában fuldoklott. Ez a hatalom csúf igazsága.

– Az Unió királya, mi? – elmélkedett Reszket, ahogy a királyi pár távolodott. – Ezek szerint ő lenne a leghatalmasabb ember az egész Világ Körén belül?

Vitari felhorkant.

– Inkább az, aki mögötte áll. Mindenki hajbókol valakinek. Nem tudsz túl sokat a politikáról, igaz?

– A miről?

– A hazugságokról. A kripli uralkodik az Unióban. Az a bearanyozott fiú csak az álarc.

Cosca sóhajtott.

– Ha úgy néznétek ki, mint a kripli, lefogadom, nektek is kéne egy álarc…

A királlyal és a királynéval együtt az éljenző hangok is távolodtak. A gyülekezet komor csendet hagyott maga után, amiben Monza még az utcán végiggördülő aranyozott kocsi kerekeinek zörgését is hallotta. Két oldalán többtucatnyi mogorva testőr haladt makulátlan oszlopokban. Fegyvereik kevésbé voltak fényesek, mint az uniós katonákéi, de láthatólag többet használták őket. Nyomukban jól öltözött és tökéletesen hasztalan urak hada érkezett.

Monza ökölbe szorította jobb kezét, görbe csontjai elmozdultak egymáson. A fájdalom végigfutott az ujjaiban, a kézfején, a karján. Komor mosolyra húzódott a szája.

– Itt vannak – mondta Cosca.

Ario a jobb oldalon terpeszkedett, arcán a megszokott méla megvetéssel, enyhén imbolygott a kocsi mozgásának ritmusára. Foscar egyenes háttal, sápadtan ült mellette, és a legkisebb hangra is odakapta a fejét. Egy pöffeszkedő kandúr és egy lelkes kutyakölyök kettőse.

Gobba egy senki volt. Mauthis csak egy bankár. Orso talán észre sem vette az új arcokat maga körül, amikor lecserélték őket. Ario és Foscar azonban a fiai voltak. A saját drága húsa. A jövője. Monza úgy gondolta, ha megölné őket, az majdnem ugyanolyan jó lenne, mintha egyenesen Orso gyomrába döfné kardját. A mosolya egyre szélesebb lett, ahogy elképzelte, milyen arcot vág majd a férfi, amikor megkapja a hírt.

Excellenciás uram! A fiai… meghaltak…

Hirtelen éles kiáltás hasított a csendbe.

– Gyilkosok! Söpredék! Orso fattyai! – Valaki hadonászva próbált áttörni a katonák kordonján odalent. – Egy átok vagy Styriára!

Dühös mormogás és feszült nyüzsgés támadt a bámészkodók között. Sotorius talán semlegesnek mondta magát, de Sipani népe nem rajongott Orsoért és a családjáért. Amikor feloszlatta a Nyolcak Ligáját, tudták, hogy ők következnek. Egyeseknek semmi sem elég.

A nyeregben ülő urak közül ketten kardot rántottak. Fém villant, aztán halk sikoly hallatszott. Foscar szinte állt a kocsiban, ahogy a hullámzó tömeget bámulta. Ario visszahúzta, mire megint leült és a körmét kezdte elmélyülten mustrálni. A rendzavarás nem folytatódott. A kocsi tovagördült, a két férfi ismét beállt a talinsi egyenruhát viselő katonák elé. Nemsokára az utolsó lovas is elhaladt a raktárépület előtt, és az utca kiürült.

– Vége a műsornak – sóhajtotta Cosca. Eltolta magát a korláttól, és a lépcsőhöz vezető ajtó felé indult.

– Bár örökké tartott volna – jegyezte meg gúnyosan Vitari, ahogy megfordult.

– Ezernyolcszáztizenkettő – szólt Nyájas.

Monza rámeredt.

– Mi?

– Ember. Annyian vonultak fel.

– És?

– Százöt kő volt a királyné nyakékében.

– Kérdeztem, baszd meg?

– Nem. – Nyájas követte a többieket a lépcsőhöz.

A nő egyedül maradt, és komoran nézett szembe az egyre élesebben fújó széllel. A lassan szétszéledő tömeget figyelte, öklét és száját fájdalmas erővel szorította össze.

– Monza. – Mégsem volt egyedül. Amikor megfordult, Reszket nézett a szemébe közelebbről, mint szerette volna. Úgy beszélt, mintha komoly erőfeszítésébe telt volna megtalálni a szavakat. – Úgy tűnik, nem… Nem is tudom. Westport óta… Csak meg akartam kérdezni…

– Jobb lesz, ha nem teszed. – Monza kikerülte a férfit és elsietett.