Egy részeges élete

– Inni, inni, inni. Hol lehet itt inni?

Nicomo Cosca, a hírhedt szerencselovag nekidőlt a sikátor falának, és reszkető kézzel ismét beletúrt az erszényébe. Továbbra sem talált benne mást, csak egy kis szürke bakaszöszt. Kipiszkálta, aztán lefújta az ujja hegyéről, és figyelte, ahogy lassan a földre szállingózik. Ez volt minden vagyona.

– A kurva anyját! – Erőtlen dühében az út menti árokba hajította az erszényt, aztán meggondolta magát, és hangosan nyögve, mint valami öregember, lehajolt érte. Valóban öregember volt. Elveszett ember. Halott ember, ha még nem is lehelte ki a lelkét. Lassan térdre rogyott, és a tükörképére meredt a kockakövek között összegyűlt fekete vízben.

Mindenét odaadta volna egyetlen korty szeszért. Tény és való, nem volt semmije. De a teste még az övé volt. Hercegeket emelt a hatalom legmagasabb csúcsaira, hogy aztán le is taszítsa őket onnan. A történelem fordulópontjainak volt a szemtanúja. A kor legünnepeltebb szépségeit csókolta. Övé volt még viszkető farka, égő gyomra, roskatag nyaka is, bár boldogan megvált volna mindegyiktől egy apró pohárka hódító szőlőnedűért cserébe. Persze nehéz volt elképzelni, hol fog találni valakit, akivel megkötheti az üzletet.

– Én is csak egy üres erszény vagyok. – Esedezve emelte fel ólomnehéz karját, és beleüvöltött az éjszaka sötétjébe. – Adjon már valaki innom, a kurva életbe!

– Fogd be a szád, seggfej! – kiáltotta egy goromba hang, aztán záródó zsalu csattanása hallatszott, és a sikátor még sötétebb lett.

Régen hercegek asztalánál evett és bárónők ágyában hált. Városok reszkettek Cosca nevének hallatán.

– Hogy juthattam idáig? – Visszanyelte a hányingerét és feltápászkodott. Hátrasöpörte a haját lüktető halántékáról, és megigazította petyhüdt bajsza végét. Léptei valamelyest régi magabiztosságát idézték, ahogy elindult az utca felé. A szellemszerű épületek közé érve egy lámpa fénykörében találta magát. Párás éjszakai levegő csiklandozta fájó arcát. Lépések közeledtek, és Cosca hunyorogva pördült hátra.

– Jó uram! Ideiglenes pénzhiánnyal küzdők, és érdeklődnék, ki tudna-e segíteni egy kisebb kölcsönnel, amíg…

– Húzz a gecibe, koldus! – A férfi a falhoz taszította Coscát, és továbbvágtatott.

A zsoldos elvörösödött a dühtől.

– Nem mással beszél, mint Nicomo Coscával, a hírhedt szerencselovaggal! – A hatást némiképp rontotta hangjának rekedtsége. – Az Ezer Kard tábornoka vagyok! Vagyis inkább csak voltam. – A férfi beintett és eltűnt a ködben. – Hercegek… ágyában… ettem! – Cosca köhögőroham közepette rángatózva a földre rogyott, kétrét görnyedt, remegő kezével ugyancsak remegő térdét szorította, sajgó bordái, mint egy rossz fújtató, emelkedtek és süllyedtek.

Ilyen egy részeges élete. Negyedét a földön ülve, negyedét a pocsolyában fekve, negyedét térdre rogyva, negyedét összegörnyedve tölti. Végül felkrákogott egy nagy adag váladékot, összegyűjtötte fájó nyelve hegyén és egy utolsó köhögéssel kiköpte. Vajon ezt hagyja örökül a világra? A nyálát ezer útszéli árokban? A neve egyet fog jelenteni a szánalmas árulással, a kapzsisággal, az elvesztegetett élettel? Elkeseredett sóhajjal felegyenesedett, és felnézett a semmibe; a Sipanit borító köd elrejtette előle a csillagokat.

– Még egy utolsó esély. Csak ennyit kérek. – Meg sem tudta számolni, hány utolsó esélyt szalasztott már el. – Csak még egyet! Istenem! – Soha egyetlen pillanatig sem hitt istenben. – Végzetem! – Soha nem hitt a végzetben sem. – Bárki! – Soha nem hitt semmiben a következő pohár italon kívül.

– Csak még egy… esélyt… kérek.

– Jól van. De csak egyet.

Coscának fennakadt a szeme.

– Istenem? Te vagy az?

Valaki felnevetett. Női hang volt, éles, gunyoros, egyáltalán nem istenszerű.

– Letérdelhetsz, ha gondolod, Cosca.

A férfi hunyorogva meredt a ködbe, alkoholban ázó agya kezdett életre kelni. Gyanította, hogy nem sok jó sül ki abból, ha valaki ismeri a nevét. Lényegesen több ellensége volt, mint barátja, hitelezője pedig még annál is több. Bizonytalanul tapogatózott aranyozott kardja markolata után, amíg rá nem jött, hogy hónapokkal korábban egy ospriai zaciba csapta és olcsóbbat vett helyette. Inkább annak a markolata után nyúlt hát, amíg rá nem jött, hogy azt meg egy sipani zaciba csapta rögtön azután, hogy a városba érkezett. Leengedte remegő kezét. Nem sokat számított, megvan-e a kardja. Kételkedett benne, hogy képes lenne-e még egyszer megforgatni.

– Ki a kurva élet? Ha tartozom magának, készüljön… – a gyomra felfordult, és hosszú, fanyar böfögés tört fel belőle – …a halálra.

Sötét körvonalak rajzolódtak ki mellette a ködből. Arrafelé fordult volna, de megbotlott a saját lábában, és eldőlt, mint egy zsák. Beverte a fejét a falba, vakító villanás cikázott át a szeme előtt.

– Ezek szerint még élsz. Mert élsz, ugye? – Egy magas, szikár nő volt az. Keskeny arcára árnyék vetült, haja vörös tüskékben meredezett. Cosca tompán forgó agya küzdött, hogy felismerje.

– Shylo Vitari, hogy a tücsök rúgja meg. – Ellenségének talán nem mondhatta a nőt, de egészen biztos, hogy a barátjának sem. Felkönyökölt, de forgott vele a világ, ezért inkább úgy döntött, ennyi bőven elég is lesz. – Gondolom, szó sem lehet róla, hogy meghívj egy italra.

– Kecsketej jó lesz?

– Mi?

– Azt hallottam, jót tesz az emésztésnek.

– Mindig mondták, hogy kovakő van a szíved helyén, de sosem gondoltam volna, hogy ennyire kegyetlen tudsz lenni. Még hogy tejet igyak, hogy a rosseb essen beléd! Csak még egy pohárral kell a bódító szőlőnedűből. Inni, inni, inni. Csak még egy pohárral, és annyi.

– Neked annyi, ez nem is kérdés. Ezúttal mióta vagy részeg?

– Úgy rémlik, nyár lehetett, amikor nekiláttam az ivásnak. Most mi van?

– Nem ugyanaz az év, az hétszentség. Mennyi pénzt vertél el?

– Mindent, amim volt, és annál is többet. Meglepne, ha létezne olyan érme a világon, amelyik egyszer vagy másszor meg ne fordult volna az erszényemben. A jelek szerint viszont időközben kifogytam a forrásokból, úgyhogy ha szánnál rám egy kis aprót…

– Változtatnod kéne inkább, méghozzá nem is aprót.

A férfi feltérdelt, és reszkető ujjával saját mellkasára bökött.

– Gondolod, hogy az aszott, húgyban ázó, halálra vált jobbik felem, az a részem, amelyik visítva követeli, hogy kiszabadulhasson végre ebből a rémálomból, nem tudja ezt? – Tehetetlenül megvonta a vállát. – De ahhoz, hogy valaki megváltozzon, jó barátok, sőt jó ellenségek kellenek. A barátaim rég halottak, az ellenségeimnek pedig, kénytelen vagyok elismerni, jobb dolguk is akad.

– Nem mindegyikünknek. – Az újabb hajmeresztően ismerős női hangtól a zsoldosnak végigfutott a hátán a hideg. Egy alak bontakozott ki a homályból, a köd füstszerű örvényekben kavargott hosszú kabátja mögött.

– Ne… – nyögte Cosca.

Eszébe jutott, milyen volt, amikor először pillantotta meg a nőt: kócos tizenkilenc éves lány volt karddal az oldalán, csillogó szeméből sütött az indulat meg a dac, és egy árnyalatnyi izgalmas megvetés sem hiányzott belőle. Most üres volt az arca, a szája sarka fájdalmas grimaszba torzult. A kard a másik oldalán lógott, kesztyűs jobb keze lazán nyugodott a markolat gombján. Tekintete ugyanolyan határozott volt, de mintha még több lett volna benne a düh, a dac, és sokkal, de sokkal több a megvetés. És ki hibáztathatta volna érte? Cosca jól tudta, hogy nem méltó ő másra, csakis megvetésre.

Persze ezerszer is megfogadta, hogy megöli a nőt, ha még egyszer találkoznak az életben. Őt vagy az öccsét vagy Andichét, Victust, Sesariát, Hűséges Carpit vagy bármelyik alattomos gazembert az Ezer Kardból azok közül, akik valaha elárulták. Akik elfoglalták a helyét. Akik a ruháit és a hírnevét egyaránt megtépázva elzavarták a csatamezőről Afierinél.

Ezerszer is megfogadta, hogy megöli, de annyi esküt szegett már meg életében, hogy most, amikor megpillantotta a nőt, nem érzett haragot. Inkább önsajnálat keveredett benne valamiféle fanyar örömmel meg legfőképpen a gyötrő szégyennel, amiért könnyedén leolvashatta a nő arcáról, milyen mélyre süllyedt. Fájdalmat érzett az orrában és a halántéka mögött, de még a könnye is kicsordult. Kivételesen egyáltalán nem bánta, hogy a legjobb napjain is vörös a szeme. Legalább senki nem vette észre a változást, ha sírt.

– Monza. – Próbálta megigazítani mocskos gallérját, de úgy remegett a keze, hogy nem sikerült. – Be kell valljam, halottnak hittelek. Természetesen bosszút akartam állni…

– Rajtam vagy értem?

A férfi megvonta a vállát.

– Nem igazán emlékszem… Útközben megálltam inni egyet.

– A szagból ítélve nem is csak egyet. – A nő arcára kiülő árnyalatnyi csalódottság rosszabb volt, mintha karddal döfték volna át. – Azt hallottam, végül megöletted magad Dagoskában.

Coscának sikerült elég magasra emelnie a karját, hogy elhessegesse a szavakat.

– Mindig is terjesztették a halálhíremet, de az ellenségeim csak szerették volna, hogy igaz legyen. Hol van az öcséd?

– Meghalt. – Monza arckifejezése változatlan maradt.

– Nos, részvétem. Mindig kedveltem a fiút. – Azt a gyomorforgató, hazug cselszövő tetűt.

– Ő is kedvelt téged. – Rühellték egymást, de ez már mit sem számított.

– Bár a nővére is kedvelt volna, ma talán minden másképp lenne akkor.

– A talánokkal semmire sem megyünk. Mind megbánunk ezt-azt.

Egy hosszú pillanatig némán nézték egymást; Monza állva, Cosca térden. A zsoldos nem feltétlenül így álmodta meg a viszontlátást.

– Igaz. Sazine mindig azt mondta nekem, hogy ez a szakmánkkal jár.

– Talán le kéne zárnunk a múltat.

– Még a tegnapra is alig emlékszem – hazudta a férfi. A múlt egy óriás páncélsúlyával nehezedett rá.

– Akkor beszéljünk a jövőről. Munkát kínálok neked, ha elfogadod. Remélem, készen állsz rá, hogy megint dolgozni kezdj.

– Miféle munkáról volna szó?

– Harcolni kell.

Cosca elfintorodott.

– Mindig is túlságosan vonzódtál a harchoz. Hányszor mondtam neked? Egy zsoldosnak eszébe ne jusson belekeveredni ebbe a marhaságba!

– A kard arra való, hogy megcsörgessék, nem arra, hogy előrántsák.

– Ez a beszéd, kislány, látom, megint a régi vagy. Hiányoztál. – Anélkül mondta ki, hogy gondolkodott volna, és szégyenében olyan heves köhögésbe kezdett, hogy majdnem kiköpte a fél tüdejét.

– Segítsd fel, Nyájas.

Tagbaszakadt férfi állt meg mellettük némán. Nem magas volt, inkább csak zömök. Higgadt erő áradt belőle. Cosca könyöke alá nyúlt, és könnyedén talpra segítette.

– Erős kar és egy jó cselekedet – hörögte a zsoldos hányingerrel küszködve. – Nyájasnak hívnak? Filantróp vagy talán?

– Fegyenc.

– Nem látom okát, miért ne lehetne valaki mind a kettő egyszerre. Akárhogy is, köszönettel tartozom. Most pedig ha lenne olyan kedves, és útbaigazítana bennünket egy kocsmához…

– A kocsmáknak várniuk kell rád – szólt Vitari. – Ez nyilván komoly bevételkiesést okoz majd a borászoknak, de egy hét múlva kezdődik a találkozó, és fontos, hogy józan legyél.

– Nem kenyerem már a józanság. Józannak lenni fáj. Valami találkozót említettetek?

Monza továbbra is csalódottan mustrálta a férfit.

– Egy jó emberre van szükségem. Bátor és tapasztalt emberre. Olyan emberre, aki nem fél keresztbe tenni Orso nagyhercegnek. – A nő szája mosolyra görbült. – Ilyen rövid idő alatt nem találtunk nálad alkalmasabbat.

Coscával megfordult a ködös utca, és megkapaszkodott a tagbaszakadt férfi karjában.

– Ebből a listából rólam mi mondható el? Tapasztalt vagyok?

– Négyből eggyel is megelégszem, ha pénzre van szüksége az emberemnek. Márpedig neked pénzre van szükséged, ugye, öreg?

– A picsába, igen. De nem annyira, mint egy pohár italra.

– Végezd jól a dolgod, és meglátjuk.

– Megegyeztünk. – Azt vette észre hirtelen, hogy kihúzza magát, felszegi az állát és lefelé néz Monzára. – Fogalmaznunk kéne egy toborzási szerződést, mint a régi szép időkben. Kanyargós kézírással, ahogy Sajaam csinálta mindig. Piros tintával írhatnánk alá. Honnan kerítsünk egy közjegyzőt az éjszaka közepén?

– Nyugi. Elég, ha a szavadat adod.

– Fix, hogy te vagy az egyetlen ember Styriában, aki valaha ilyet mondott nekem. De legyen, ahogy gondolod. – Határozottan a következő sarok felé mutatott. – Erre, emberek, próbáljatok lépést tartani velem. – Merészen megindult előre, de összecsuklott, és hangosan felnyögött, ahogy Nyájas elkapta.

– Nem arra – szólalt meg lassú, mély hangján a fegyenc.

Egyik kezét a zsoldos hóna alá csúsztatta, és az ellenkező irányba vonszolta.

– Ön igazi úriember – mormogta Cosca.

– Gyilkos vagyok.

– Nem látom okát, miért ne lehetne valaki mind a kettő egyszerre. – Cosca a szemét erőltetve meredt az előtte nyargaló Vitarira, aztán Nyájas komor vonásaira. Monza határozott léptei kissé csámpásak lettek, mióta réges-rég utoljára látta. Különös társak. Kívülállók. Olyanok, akiknek senki más nem venné hasznukat. Olyanok, akik hajlandóak bajszot akasztani Orso nagyherceggel. Ez azt jelentette, hogy vagy őrültek, vagy kétségbeesettek. De melyik volt ő?

Erre könnyen megtalálta a választ. Miért ne lehetne valaki mind a kettő egyszerre?