Sötét

Vaksötét. Monza hunyorgott, aztán a szemét meresztette, de nem látott semmit, csak kusza, hátborzongató feketeséget. A tulajdon kezét sem érzékelte volna, ha közvetlenül az orra elé emeli. Persze amúgy sem tudta volna odaemelni a kezét, mint ahogy sehova máshová sem.

Csuklóit a mennyezethez, bokáját pedig a padlóhoz láncolták. Ha elengedte magát, lába éppen a nyirkos köveket érte. Ha lábujjhegyre állt, egy könyörületes árnyalatnyival enyhült a lüktető fájdalom a karjában, a bordáiban és az oldalában. Cserébe azonban hamarosan égni kezdett a vádlija, aztán az érzés egyre rosszabb és rosszabb lett, míg végül összeszorított fogakkal megint elengedte magát, és újra lenyúzott csuklójánál fogva himbálózott. Gyötrelmes, megalázó, rettenetes érzés volt, az egészben mégis az tűnt a legrosszabbnak, hogy tudta, ennél csak elviselhetetlenebb pillanatok várnak rá.

Fogalma sem volt, hol lehet Nappal. Nyilván pislogni kezdett azzal a nagy szemével, hullajtott egy kövér könnycseppet, azok meg hittek neki. A lánynak olyasféle arca volt, ami mindenkiben bizalmat ébresztett. Monza ezt sosem mondhatta el magáról. Persze valószínűleg nem is érdemelt volna bizalomgerjesztő arcot. Reszket valahol a sötétben küszködött, csörögve rángatta a láncait, előbb északföldi nyelven, aztán styriaiul káromkodott.

– Kurva Styria! Kibaszott Vossula! Picsába! Picsába!

– Hagyd abba! – szólt rá a nő. – Akár… nem is tudom… tartogathatnád is az erődet.

– Szerinted az erő segíteni fog rajtunk?

A nő nyelt egyet.

– Nem árthat. – Nem segíthetett. Semmi sem segíthetett.

– A haltakra, hugyoznom kell.

– Akkor hugyozz – mordult bele Monza a sötétségbe. – Mi lesz rosszabb tőle?

Morgás hallatszott, aztán folyadék loccsant a kőre. A nő akár maga is követhette volna Reszket példáját, ha a hólyagját nem szorította volna össze a félelem. Megint lábujjhegyre állt, a vádlijába belehasított a fájdalom, a csuklója, a karja, az oldala minden lélegzetvételnél égett.

– Van terved? – Reszket hangja elhalt a föld alá temetett levegőben.

– Szerinted, baszd meg, milyen kurva tervemnek kéne lennie? Azt hiszik, az ellenségnek dolgozunk, és kémkedni jöttünk a városukba. Biztosak benne! Megpróbálnak kicsikarni belőlünk valamilyen vallomást, aztán amikor rájönnek, hogy semmi használhatót nem tudunk nekik mondani, megölnek bennünket. – A férfi állatias hörgését megint lánccsörgés követte. – Gondolod, nem számoltak vele, hogy küzdeni próbálsz?

– Mégis mit vársz tőlem? – A férfiból elfojtottan tört elő a hang, mintha a zokogás határán állna. – Csak lógjak itt, és várjam meg, amíg elkezdenek nyiszálni bennünket?

– Hát… – Monza a könnyek ismerős csiklandozását érezte a saját szemében is. A leghalványabb elképzelése sem volt, hogyan kerülhetnének ki ebből a slamasztikából. Tehetetlennek érezte magát. Mi is lehet reménytelenebb annál, mint amikor az embert vaksötétben, mélyen a föld alatt, anyaszült meztelenül láncra verik? – Nem tudom – suttogta. – Nem tudom.

Zárban forduló kulcs csörgése hallatszott, Monza felkapta a fejét, libabőrös lett a karja. Ajtó tárult ki csikorogva, egyszerre tény vakította el. Egy alak vonult le a néhány kő lépcsőfokon, kezében reszkető fényű fáklyával. Egy másik is követte.

– Lássuk csak, mi a helyzet. – Női hang volt. Langrieré, aki elfogta őket. Aki lelökte Monzát a lépcsőn és elvette a gyűrűjét. A másik jövevény Pello volt, a bajszos. Mindketten hentesnek öltöztek; foltos bőrkötényt és vastag kesztyűt vettek fel. Pello körbejárt a helyiségben, és meggyújtotta a fáklyákat. Néhány lámpa nyilván sokkal hatékonyabb lett volna, de a fáklyák némiképp rémisztőbb hatást keltettek. Nem mintha ebben a pillanatban Monza ijedtségét tovább lehetett volna fokozni. A fény végigkúszott a mohával benőtt nyirkos, durva kőfalakon. Körben néhány asztal állt, rajtuk nehéz, kovácsoltvas eszközökkel. Méghozzá nagyon is gorombának tűnő eszközökkel.

Monza jobban érezte magát, amíg sötét volt.

Langrier egy parázstartó rézkosár felé hajolt, és tüzet gyújtott benne. Türelmesen fújta a szenet, amíg lélegzetvételei nyomán narancssárga ragyogás nem árasztotta el az arcát.

Pello beleszagolt a levegőbe.

– Melyikőtök pisált?

– A férfi – felelte Langrier. – De nem mindegy? – Monza figyelte, ahogy a nő néhány vasrudat csúsztat a tűzbe, és érezte, ahogy elszorul a torka. Reszketre pillantott, a férfi pedig visszanézett rá, de nem szólt egy szót sem. Nem is lehetett mit mondani. – Több mint valószínű, hogy nemsokára mind a ketten pisálni fognak.

– Magának mindegy, de aztán nekem kell felmosni.

– Mostam már fel rosszabbat is. – Langrier Monzára nézett, az arcára kiült az unalom. Nem volt gyűlölet a tekintetében. Leginkább semmi nem volt benne. – Adjon nekik vizet, Pello.

A férfi egy kancsót kínált fel. Monza legszívesebben szembeköpte volna, obszcén sértéseket vágott volna a fejéhez, de szomjas volt, és nem találta éppen alkalmasnak a pillanatot, hogy a büszkeségével törődjön. Kitátotta hát a száját, Pello pedig beledugta a kancsó csőrét. Monza ivott, köhögött, aztán tovább ivott. A víz végigcsorgott a nyakán, és lecsöpögött a hideg kövekre pucér lába mellett.

Langrier kivárta, amíg megint levegőhöz jut.

– Tudod, mi is emberek vagyunk, de őszinte leszek. Valószínűleg ez lesz az utolsó barátságos gesztusunk, ha nem találunk benneteket elég segítőkésznek.

– Háború van, fiacskám. – Pello felkínálta a kancsót Reszketnek. – Háború van, ti pedig a másik oldalon álltok. Nem érünk rá finomkodni.

– Csak mondjatok valamit – szólt Langrier. – Egy apróságot, amit továbbíthatok az ezredesemnek. Akkor egyelőre békén hagyhatunk benneteket, és mindenkinek sokkal jobb lesz.

Monza rezzenéstelen tekintettel a nő szemébe nézett, és megtett minden tőle telhetőt, hogy hihetően adja elő a mondandóját.

– Nem Orsoval vagyunk. Ellenkezőleg. Azért jöttünk…

– Egyenruháitok voltak, nem?

– Csak hogy elvegyülhessünk közöttük, ha betörnek a városba. Azért jöttünk, hogy megöljük Ganmarkot.

– Orso tábornokát? – Pello felhúzott szemöldökkel pillantott Langrierre. A nő megvonta a vállát.

– Vagy úgy van, ahogy mondja, vagy kémek, és a talinsiaknak dolgoznak. Talán azért jöttek, hogy merényletet hajtsanak végre a herceg ellen. Na most melyik tűnik valószínűbbnek?

Pello felsóhajtott.

– Régóta játsszuk ezt a játékot, és tíz esetből kilencszer a nyilvánvalónak tűnő válasz a helyes válasz is egyben.

– Tízből kilencszer. – Langrier bocsánatkérően tárta szét a karját. – Szóval ennél valami jobbal kell előállnotok.

– Kurvára nem tudok semmi jobbal előállni – szűrte összeszorított fogai között Monza. – Ez minden, amit…

Langrier ökle Monza bordái közé vágódott.

– Az igazat! – Másik ökle a nő másik oldalát találta el. – Az igazat! – Egy ütés a gyomorba. – Az igazat! Az igazat! Az igazat! – Ahogy ordított, nyála Monza arcába fröccsent, ökle pedig újra meg újra lecsapott. Monza előre-hátra billent, ahogy a palota nedves falai sorra verték vissza a testét érő ütések sorának tompa puffanásait.

Nem tudott megtenni semmit azok közül a dolgok közül, amikre a teste elkeseredetten próbálta utasítani – képtelen volt maga elé kapni a kezét, kétrét görnyedni, elesni, de még lélegezni is. Éppen olyan tehetetlen volt, mint egy kampóra akasztott holttest. Amikor Langrier belefáradt, hogy kiverje belőle a lelket, pár pillanatig csak némán remegett dülledő szemekkel; minden izma görcsök között próbált szétrobbanni, ahogy nyikorogva hintázott ide-oda a csuklójánál fogva. Aztán lucskos epét hányt a hónaljába, nyöszörgő lélegzetet vett, és tovább nyáladzott. Ernyedten lógott, akár egy vizes lepedő a szárítókötélen, haja kuszán tapadt az arcához, minden egyes felszínes lélegzetvétellel nyüszített, akár egy megvert kutya, de nem érdekelte.

Hallotta, ahogy Langrier csoszogva közelít Reszket felé.

– Szóval a nő egy kurva nagy barom, ez bebizonyosodott. Kezdjük valami egyszerűvel. Mi a neved?

– Caul Reszket. – A férfi hangja reszketett a félelemtől.

– Reszket – nevette el magát Pello.

– Északföldiek. Ki találja ki ezeket a fura neveket? És őt hogy hívják?

– Murcattónak mondja magát. Monzcarro Murcattónak. – Monza lassan megrázta a fejét. Nem mintha zokon vette volna, hogy Reszket elárulta a nevét, de tudta, hogy az igazság nem segíthet.

– Hogy mik vannak! Maga a caprilei mészáros kötött ki az én kis cellámban! Murcatto meghalt, maga szerencsétlen, hónapokkal ezelőtt. Kezdem ezt unni. Úgy húzzák az időt, hogy az ember azt hinné, mindenre ráérünk.

– Maga szerint nagyon hülyék vagy nagyon bátrak? – kérdezte Pello.

– Mi a különbség?

– Akarja lefogni?

– Megtenné inkább maga? – Langrier körözni kezdett a könyökével. – Sajog ma a francos vállam. Mindig bedurran, ha ilyen nyirkos az idő.

– Már megint az a kurva váll. – Fém zördült, ahogy Pello kiengedte a láncot egy csigán keresztül; Reszket keze azonnal lehullott. Mégsem maradt ideje megkönnyebbülni. A katona mögé lépett, és hátulról belerúgott a lábába. Amikor Reszket térdre rogyott, Pello a vádlijára taposva tartotta a földön.

– Figyeljen! – Hideg volt, de Reszket arcán gyöngyözött a verejték. – Nem Orsoval vagyunk. Semmit sem tudok a seregéről. Egyszerűen… fogalmam sincs.

– Ez az igazság – szólt közbe Monza, de olyan halkan, hogy senki sem hallotta. Viszont ennyi is elég volt hozzá, hogy köhögni kezdjen. Minden egyes rázkódással mintha megviselt bordái közé döftek volna.

Pello egyik könyökét Reszket álla alá csúsztatta, a másik kezével pedig hátrafeszítette a fejét.

– Ne! – vonyított az északföldi. Kidülledő szemét Monza felé fordította. – Ő volt az! Murcatto! Ő fogadott fel! Meg kell ölnöm hét embert, hogy bosszút álljunk az öccséért! És… és…

– Tartja? – kérdezte Langrier.

– Tartom.

Reszket hangja még magasabb lett.

– Ő volt az! Meg akarja ölni Orso nagyherceget! – Egész testében remegett, még a fogai is vacogtak. – Megöltük Gobbát és egy bankárt. Egy bankárt… Mauthisnak hívták! Megmérgeztük, aztán… aztán… Ario herceget Sipaniban. A Cardottiban. Most meg…

Langrier kopott fapálcát dugott Reszket szájába, sebesen vetve véget az elhadart vallomásnak.

– Nem szeretném, hogy leharapd a nyelvedet. Hátha még olyasmit is mondanál, amit érdemes meghallgatni.

– Van pénzem! – hörögte Monza, akinek kezdett visszatérni a hangja.

– Mi?

– Van pénzem! Aranyam! Sok tele ládával! Nincs nálam, de… Hermon aranya. Csak…

Langrier elnevette magát.

– Csodálkoznál, hány embernek jutnak eszébe ilyenkor az elásott kincsei. Ritkán jön be a dolog.

Pello széles mosolyra húzta a száját.

– Hacsak tizedannyi pénzem lenne, mint amennyit ebben a szobában ígértek, gazdag ember lennék. Nem vagyok az, csak hogy tisztázzuk.

– De még ha lenne is pár ládára való aranyad, ugyan hol a fenében költhetném el most? Pár hetet késtetek a vesztegetéssel. A talinsiak körülvették a várost, a pénznek nem vennénk hasznát. – Langrier megdörzsölte a vállát, elfintorodott, körözni kezdett a karjával, majd kiragadott egy vasdarabot a parázstartóból, narancssárga szikrákat kavarva fel. Monzának görcsbe rándult a gyomra.

– Igaz – suttogta. – Igaz. – De minden ereje elszivárgott.

– Hát persze, hogy igaz. – Langrier előrelépett, és az izzó fémet Reszket arcába nyomta. Úgy sistergett, mint amikor szalonnát dobnak a serpenyőbe, csak hangosabb volt, és persze a férfi éles, hörgő sikolya kísérte. Reszket háta ívbe hajlott, és egész testében vonaglani kezdett, mint a horogra akadt hal, Pello azonban komor tekintettel szorosan tartotta.

Zsíros gőz szállt fel, Langrier pedig gyakorlott ajakcsücsörítéssel fújta el az apró lángocskákat, miközben előbb az egyik, aztán a másik irányba forgatta meg a vasat Reszket szemében. Mindeközben éppen olyan volt a tekintete, mintha egy asztal lapját törölné tisztára. Fárasztó, undok kötelességet teljesített, amin sajnos túl kellett esnie.

A sistergés elcsendesedett. Reszket sikolya nyöszörgéssé szelídült, ahogy az utolsó csipetnyi levegő is kiszorult a tüdejéből. A szájában tartott fadarab mellől habzó nyál csorgott elő. Langrier hátralépett. A vas sötét narancsszínűre hűlt, egyik oldalára elkenődött, füstölgő fekete hamu tapadt. A nő némi undorral dobta vissza az izzó szén közé.

Pello elengedte Reszketet, a férfi feje előrebillent, a levegő bugyogva áramlott be a száján. Monza nem tudta, hogy magánál van-e, de nagyon szerette volna, ha nincs. A szobában égett hús bűze terjengett. A nő nem akarta látni Reszket arcát. Nem tudott odanézni. Mégis muszáj volt odanéznie. Futólag megpillantott egy hosszú, elfeketedett csíkot az arcán, körülötte a csupasz, vörös hús hólyagokat vetett és fénylett a megsült zsírtól. Monza megint a padlóra kapta a tekintetét, a szeme tágra nyílt, a levegő éppen hogy csak vánszorgott a torkában. A bőre nyirkos volt és hideg, mint a folyóból kihalászott vízi hulláé.

– Megvolnánk. De kinek jó ez így? Mindezt azért, hogy pár perccel tovább őrizgethessétek a titkaitokat. Amit nem árultok el, később úgyis kiszedjük abból a kis sárga hajú picsából. – A kezével legyezett az orra előtt. – A fenébe, ez büdös. Szedje le a nőt, Pello!

A láncok megcsördültek, és Monza a földön találta magát. Meg sem tudott állni a lábán. Túlságosan félt, túlságosan fájt mindene. Térdét dörzsölte a padló köve. Reszket lélegzete el-elakadt. Langrier a vállát dörzsölte. Pello halkan csettintett a nyelvével, és visszaakasztotta a helyére a lánc felszabadult végét. Monza érezte, ahogy a férfi csizmájának talpa mélyen a vádlijába vág.

– Kérem – suttogta. Egész testében reszketett, a fogai vacogtak. Monzcarro Murcatto, a rettegett caprilei mészáros, a félelmetes talinsi kígyó, a szörnyeteg, aki bemocskolta a kezét a Vérontás Évei alatt, távoli emlék maradt csupán. – Kérem!

– Szerinted mi ezt élvezzük? Szerinted nem örülnénk, ha jobban kijönnénk egymással? A legtöbben alapvetően kedvelnek engem, nem igaz, Pello?

– A legtöbben.

– Az ég szerelmére, mondjatok valamit, amit fel tudok használni. Legalább azt áruljátok el… – Langrier lehunyta a szemét, és a csuklójával megdörzsölte. – Legalább azt áruljátok el, kitől kapjátok a parancsokat. Kezdjük talán ezzel.

– Jól van, jól van! – Monzának szúrt a szeme. – Beszélek! – Könnyek folytak végig az arcán. – Beszélek! – Maga sem volt biztos benne, mi bukik ki a száján. – Ganmark! Orso! Talins! – Halandzsa. Semmi. Bármi. – Nos… szóval Ganmarknak dolgozom.

– Mindegy, csak még pár percig maradjon az a vasrúd a parázsban.

– Tőle kapom a parancsokat.

– Közvetlenül tőle? – Langrier összeráncolt homlokkal pillantott Pellóra, aki abbahagyta a száraz bőr tépkedését az egyik tenyeréről, hogy ugyanígy nézhessen vissza rá. – Természetesen, mint ahogy őexcellenciája, Salier nagyherceg is folyton idelent lóg, és kíváncsiskodik, hogy alakulnak a dolgaink. Teljesen hülyének nézel? – Előbb a tenyerével, aztán visszakézből ütötte arcul Monzát. A nő ajkából kiserkent a vér, a bőre égett, a szoba forogni kezdett vele. – Ezt csak most találod ki!

Monza megrázta a fejét, hátha sikerül kitisztítania.

– Mit akar hallani tőlem? – A szavak tompán buktak elő feldagadt szájából.

– Valamit, ami segít nekem, bassza meg!

Monza véres ajka fel-le mozgott, de semmi nem jött ki rajta egy vörös nyálcsíkon kívül. Hazugságokkal nem ment semmire. Az igazsággal nem ment semmire. Pello karja hátulról a nyaka köré kúszott, és szorosan tartotta, akár a hóhér kötele, miközben a férfi a másik kezével a mennyezet felé fordította Monza arcát.

– Ne! – nyögte a nő. – Ne! N… – A Reszket nyálától nedves fadarabot a szájába ékelték.

Langrier jelent meg Monza homályos tekintete előtt, miközben az egyik karját rázogatta.

– A nyavalyás vállam! Esküszöm, hasonlóan komoly fájdalmaim vannak, mint bárki másnak itt, de rajtam senki sem könyörül, igaz? – Friss vasat húzott ki a parázsból, és a szeme elé tartotta. A sárgás-fehéres ragyogás halványan megvilágította az arcát, homlokán izzadságcseppek csillantak. – Van-e unalmasabb más emberek fájdalmánál?

Felemelte a vasat, Monza könnyes szeme tágra nyílt, és a közelítő fehér, halkan sziszegő hegyet bámulta. A levegő éles sípolással áramlott ki a tüdejéből. Szinte érezte a forróságot az arcán, szinte előre érezte a fájdalmat. Langrier előredőlt.

– Állj! – Monza homályos figurát pillantott meg a küszöbön a szeme sarkából. Hunyorgott, a szemhéja megrebbent. Nagydarab, kövér, fehér köpenybe öltözött férfi állt a lépcső tetején.

– Excellenciás uram! – Langrier úgy lökte vissza a vasat a parázsba, mintha őt égette volna meg. Monza nyakán hirtelen engedett a szorítás, Pello csizmája pedig nem nehezedett többé a vádlijára. Saller nagyherceg kerek, sápadt arcában mélyen ülő szeme Monzáról Reszketre vándorolt, aztán visszatért Monzához.

– Ők azok?

– Ők volnának, igen. – Nicomo Cosca lesett be a szobába a herceg válla fölött. Monza nem emlékezett rá, örült-e valaha az életében ennyire valakinek. A vén zsoldos elfintorodott. – Az északföldi szemét már nem menthetjük meg.

– De az életét legalább igen. Mit tettek a nő bőrével, Langrier százados?

– Azok a sebek már megvoltak, excellenciás uram.

– Valóban? Szép kis gyűjtemény. – Salier megrázta a fejét. – Sajnálatos félreértés történt. Ez a két ember egyelőre az én becses vendégem. Kerítsenek nekik ruhát, és a lehetőségekhez mérten lássák el a férfi sebét.

– Természetesen. – Langrier kikapta a botot Monza szájából, és fejet hajtott. – Őszintén sajnálom a hibámat, excellenciás uram.

– Érhető tévedés volt. Háború van. Sokan nem ússzák meg. – A herceg mélyen felsóhajtott. – Murcatto tábornok, remélem, elfogad egy ágyat a palotámban, és velem költi el a reggelijét.

A láncok megcsörrentek, Monza ernyedt keze az ölébe hullott. Úgy sejtette, sikerült kinyögnie egy igent, mielőtt olyan hevesen kezdett zokogni, hogy egy szót sem tudott szólni többé. A könnyek patakokban ömlöttek az arcán.

Rettegés, félelem, aztán mérhetetlen megkönnyebbülés.