Kétszer hat

Mindkét kocka a hatoson állt meg.

Az Unióban napoknak nevezik az ilyet, a zászlójukon szereplő napra utalva. Baolban azt mondják, dupla győzelem, mert a ház dupla összeget fizet utána. Gurkhulban prófétának vagy császárnak hívják, attól függően, hogy a játékosok kihez hűségesek. Thondban ez az arany tucat. Az Ezer-szigeten a tizenkét szél. Az Óvóban a két hatost foglárnak becézik, mert a foglár mindig győz. A Világ Körén belül mindenhol örültek ennek a dobásnak, Nyájas számára azonban éppen olyan volt, mint a többi. Semmit sem nyert vele. Tovább figyelte hát Puranti nagy hídját, és a rajta átsiető embereket.

A magas oszlopok tetején lévő szobrok arca pacák halmazává kopott, az út kövei megrepedeztek, a korlát málladozott, de a hat kecses boltív továbbra is megvetően magasodott a szédítő mélység fölött. A hatalmas, hatszor hat lépés magas kőpillérek dacoltak a tomboló vízzel. A Birodalmi híd hatszáz évnél is idősebb volt, de az évnek ebben a szakában csak itt lehetett átjutni a Pura mély szurdoka fölött. Errefelé vezetett az egyetlen szárazföldi út Ospriába, Rogont nagyherceg hadserege példás rendben, hatos oszlopokba rendeződve vonult át a hídon. Csizmájuk erőtől duzzadó szívverésre emlékeztető ritmikus dübörgése elvegyült a fegyverek és a lószerszámok csörgése-csilingelése, a tisztek időről időre felharsanó kiáltásai, a bámészkodó tömeg kitartó mormogása és a mélyben vágtató folyó vad zubogása között. Egész délelőtt meneteltek, század követett századot, zászlóalj zászlóaljat, ezred ezredet. Lándzsahegyek, csillogó fém és szegecsekkel kivert bőr erdeje. Poros, piszkos, eltökélt arcok. A mozdulatlan levegőben ernyedten lógó büszke zászlók. Nem sokkal korábban haladt át a hatszázadik sor. Máris úgy négyezer ember vonult át a túlsó partra, és legalább még ugyanennyi követte őket. Hatos oszlopokban egyre csak jöttek, jöttek és jöttek.

– Szép menetoszlop. Ahhoz képest, hogy visszavonulnak. – Reszket hangja torokhangú suttogássá sorvadt Visserinében.

Vitari felhorkant.

– Ha valamihez, hát a visszavonuláshoz Rogont nagyon ért. Elég komoly rutinra tett szert benne.

– Muszáj értékelni az iróniát – jegyezte meg Morveer halvány megvetéssel az arcán, figyelve az elvonuló katonákat. – Ma büszke légiók menetelnek át a tegnap bukott birodalmának maradványain. Mindig így van ez a katonai pompával. A hübrisz hússá válik.

– Milyen hihetetlenül bölcs. – Murcatto mosolyra húzta a száját. – Nos, Morveerrel utazni nemcsak örömteli, de tanulságos is.

– Filozófus is vagyok egyben, nem csak méregkeverő. Nincs oka aggodalomra, a díjam mindkettőt fedezi.

– Valóban ennyire szerencsések volnánk? – mordult fel válaszul Vitari.

A csapatból csak hatan maradtak, és egyikük ingerültebb volt, mint a másik. Murcatto homlokába húzott csuklyája alól kétoldalt szárazon lógott ki a haja, csak hegyes orrát, állát és szája kemény vonalát lehetett látni. Reszket fejének egyik felét bekötözték, a másik pedig falfehér volt, egyetlen szemét sötét karika vette körül. Vitari a lábát nyújtóztatva ült a korláton, hátát egy törött oszlopnak vetette, szeplős arcát a tűző nap felé fordította. Morveer komoran bámulta a zubogó vizet, tanítványa a közelben ácsingózott. Meg persze ott volt Nyájas is. Az hat. Cosca meghalt. Nyájasnak ritkán nyílt alkalma sokáig nyájasnak maradnia valakivel. A barátai korán haltak.

– Ha már a munkabéremre terelődött a szó – folytatta Morveer –, el kellene látogatnunk a legközelebbi bankba, hogy némi készpénzhez jussunk. Gyűlölöm, ha az adósság közém és a munkaadóm közé áll. Keserű marad a szám íze, hiába volna amúgy mézédes a kapcsolatunk.

– Édes – hördült fel teli szájjal Nappal, de senki nem tudta megállapítani, hogy a süteményéről vagy a szóban forgó kapcsolatról beszél.

– Tartozik nekem a Ganmark tábornok elhalálozásában játszott mellékesnek tűnő, mégis jelentős szerepemért. Voltaképpen az én közreműködésem eredményeképpen sikerült elkerülnie saját elhalálozását. Meg aztán pótolnom kell a Visserinében oly felelőtlenül elveszített felszerelésemet is. Rá kell-e mutatnom ismét, hogy ha eltávolítjuk a problémás parasztokat, miként azt javasoltam, nem lett volna szükség…

– Elég – fojtotta belé a szót Murcatto. – Nem azért fizetem, hogy a hibáimra emlékeztessen.

– Úgy sejtem, ez a szolgáltatás is ingyenes. – Vitari lecsusszant a korlátról. Nappal lenyelte a sütemény utolsó darabkáját is, és megnyalta az ujjait. Mindannyian induláshoz készülődtek Nyájas kivételével. A fegyenc nem mozdult, némán figyelte a vizet.

– Indulnunk kell – szólt Murcatto.

– Igen. Visszamegyek Talinsba.

– Micsoda?

– Úgy volt, hogy Sajaam ide üzen nekem, de nem kaptam levelet.

– Talinsig hosszú az út. Háború van…

– Ez Styria. Itt mindig háború van.

Egy pillanatra csend lett, amíg a nő a csuklyája fedezékéből méregette Nyájast. A többiek szótlanul figyelték őket, egyikük sem adta jelét, hogy különösebbképpen zavarná a távozása. Az emberek általában így voltak vele, ha elment, és ami azt illeti, általában ő maga is.

– Biztos vagy benne? – kérdezte Murcatto.

– Igen. – Látta fél Styriát, Westportot, Sipanit, Visserinét meg a közbeeső vidékeket, és mindet gyűlölte. Sajaam füstölőjében ülve elveszettnek és riadtnak érezte magát, ahogy az Óvóról álmodott. Most azok a hosszú napok, a pipák szaga, a véget nem érő kártyapartik, a megszokott pénzgyűjtő körök a nyomornegyedekben, a kiszámítható és jól felépített erőszak mind boldog álomnak tűntek. Itt, ahol mindennap más volt felette az égbolt, végképp nem találta a helyét. Murcatto a káoszt jelentette, és ő nem kért többet belőle.

– Akkor fogd ezt! – Előhúzott egy erszényt a kabátja alól.

– Nem pénzért tartottam magával.

– Azért fogadd csak el. Sokkal kevesebb, mint amennyit érdemelsz. Megkönnyítheti az utadat. – A fegyenc nem tiltakozott, amikor Murcatto végül a tenyerébe nyomta az erszényt.

– Szerencse kísérjen utadon! – mondta Reszket.

Nyájas biccentett.

– Ma hatosokból áll a világ.

– Ez esetben a hatos kísérjen utadon.

– Úgy lesz, ha akarom, ha nem. – Nyájas felkapta a kockákat, gondosan bebugyolálta, és a kabátjába rejtette őket. Egyetlen pillantást sem vetve hátrafelé, beleolvadt a vég nélkül áradó katonák mellett, a vég nélkül áradó víz fölött összegyűlt tömegbe a hídon.

Miután maga mögött hagyta a nyüzsgést, a városnak a folyó nyugati partján lévő kisebb, silányabb szegletében kötött ki. Hogy jobban teljen az idő, számolni kezdte, hány lépést kell megtennie, hogy eljusson Talinsba. Amióta elköszönt, máris háromszázhatvanhatot lépett…

– Nyájas barátom! – A fegyenc sarkon fordult, keze viszketett, hogy a kése és a bárdja felé kapjon. Egy alak támaszkodott lustán az egyik ajtóban, kezét karba fonta, csizmái is keresztezték egymást. – Mekkora lehet annak az esélye, hogy éppen itt találkozunk? – A hang szörnyűségesen ismerősnek tűnt. – Persze te ezt sokkal könnyebben ki tudod számolni, mint én, ez egészen biztos. Abban egyetérthetünk, hogy igen szerencsés véletlenről van szó.

– Abban egyetérthetünk – felelte Nyájas, és lassan mosolyra húzta a száját, ahogy felismerte az illetőt, aki megszólította.

– Már-már olyan érzés, mintha két hatost dobtam volna.