A csonttolvaj

Amikor kinyitotta a szemét, csontokat látott.

Hosszú és rövid, vékony és vastag, fehér, sárga és barna csontokat. A földtől a mennyezetig borították a málló falat. Több száz volt belőlük. Egy őrült mozaikját alkották, ahogy különféle mintákban felszegezték őket. A nő lefelé fordította szúró, csipás szemét. A kormos kandallóban egyetlen lángnyelv reszketett. A párkányról három gondosan egymás tetejére rakott koponya vigyorgott rá üresen.

Tehát emberi csontok voltak. Monza bőrén jeges borzongás futott végig.

Megpróbált felülni. A zsibbadt merevség olyan hirtelen lobbant fájdalommá, hogy majdnem elhányta magát. Az elsötétített szoba megindult vele. Valami keményen feküdt, szorosan lekötözve. Mintha sárral telt volna meg a feje; nem emlékezett rá, hogy került ide.

Oldalra fordította a fejét, egy asztalt pillantott meg, rajta pedig egy fémtálcát. Szerszámokat rendeztek el rajta gondosan. Voltak ott csipeszek, fogók, tűk, ollók. Egy kicsi, de nagyon komolynak tűnő fűrész. Legalább tucatnyi különböző formájú és méretű kés. A nő egyre kerekebb szeme végigjárt a fényesre pucolt pengéken – ívelt, egyenes, fogas élek villantak éhesen, könyörtelenül a tűz fényében. Talán egy sebész eszközei?

Vagy egy kínvallatóé?

– Benna? – Szellemszerű nyöszörgés volt csak a hangja. A nyelve, az ínye, a torka, az orrjáratai olyanok voltak, mint a megnyúzott nyers hús. Újra mozdulni próbált, de alig tudta megemelni a fejét. Ez a kevés erőfeszítés is elég volt hozzá, hogy éles fájdalom hasítson a nyakán keresztül a vállába, és tompa lüktetés induljon el felfelé a lábán, ami aztán a bordáin keresztül a karjáig is eljutott. A fájdalom félelmet hozott magával, a félelem fájdalmat. Zihálva lélegzett, a levegő szaggatott sípolással áramlott sajgó orrlyukain.

Kipp-kopp.

Monza megmerevedett, a csend a fülét csiklandozta. Aztán kaparászás hallatszott, kulcs a zárban. A nő vadul vonaglani kezdett, a fájdalom az izmaiba tépett, belerobbant minden ízületébe. A vér dübörgött a szeme mögött, duzzadt nyelvét a fogai közé ékelte, hogy ne sikítson. Nyikorogva kinyílt, aztán becsapódott egy ajtó. Lépések koppantak a csupasz deszkán – alig hallhatóan, mégis mindegyiktől erősebben szorult el a torka. Árnyék nyújtózott végig a padlón – hatalmas, torz, rettenetes alak. A nő, amennyire csak tudta, oldalt fordította a szemét. Nem tehetett mást, mint hogy felkészült a legrosszabbra.

Egy ember jelent meg az ajtóban, és vonult el mellette egy magas szekrényhez. Átlagos magasságú, rövid szőke hajú férfi volt, csak a vállán cipelt vászonzsák miatt vetett torz árnyékot. Magában dudorászva kiürítette a tartalmát, mindent elhelyezett a megfelelő polcon, majd addig igazgatta a holmikat, amíg pontosan a szoba belseje felé nem néztek. Ha szörnyeteg volt, akkor afféle hétköznapi típus, aki odafigyelt a részletekre.

A férfi óvatosan behúzta maga mögött az ajtót, kétszer összehajtotta az üres zsákot, fürge mozdulattal lesimította, majd megfordult és mozdulatlanná merevedett. Sápadt, szikár arca volt. Mély ráncai ellenére nem tűnt öregnek. Éles járomcsontja felett szeme éhesen ült horzsolásokkal körülvett üregében.

Egy pillanatig egymásra meredtek, egyikük jobban megdöbbent, mint a másik Aztán a férfi színtelen ajka bágyadt mosolyra húzódott.

– Hát felébredt!

– Ki maga? – A riadt hang kaparta a nő kiszáradt torkát.

– A nevem nem fontos. – A férfi enyhe uniós akcentussal beszélt. – Legyen elég annyi, hogy az orvoslás tudományával foglalkozom.

– Gyógyító?

– Többek között. Mint nyilván rájött, elsősorban a csontokért rajongok. Ezért örülök annyira, hogy maga… belepottyant az életembe. – Újra elmosolyodott, de olyan volt ez, mint a koponyák mosolya; a szemében nyoma sem látszott.

– Hogy… – Monzának birkóznia kellett a szavakkal, az álla merev volt, akár a rozsdás zsanérok. Olyan volt, mintha ürülékkel a szájában kellett volna beszélnie. Még az ízét is érezni vélte. – Hogy kerültem ide?

– Holttestekre van szükségem a munkámhoz, és néha lehet találni egyet-egyet ott, ahol magába botlottam. Élő emberre viszont soha nem bukkantam még. Azt hiszem, különösen szerencsés nőnek tekintheti magát. – Úgy tűnt, ezen elgondolkodik egy pillanatra. – Persze szerencsésebb lett volna, ha eleve le sem esik… de ha már igen…

– Hol van az öcsém? Hol van Benna?

– Benna?

A nőt egyetlen szempillantás alatt rohanták meg az emlékek. Az öccse összeszorított ujjai közül előbuggyanó vér. A hosszú penge, ami a szeme láttára mélyedt a mellkasába. A vörös foltokkal bemázolt arca.

Monza rekedten felkiáltott, dobálta magát. Gyilkos fájdalom nyilallt minden végtagjába, amitől csak még hevesebben vonaglott, reszketett, öklendezett kötelékei szorításában. Házigazdája viasszerű, kifejezéstelen arccal figyelte a küzdelmét. A nő teste végül elernyedt. Köpködött és nyöszörgött, ahogy a fájdalom egyre hevesebb lett, és óriási satuként tartotta fogva.

– A harag semmit sem old meg.

Monza válaszul csak hörögni tudott, a levegő szörcsögve áradt összeszorított fogai között.

– Úgy sejtem, komoly fájdalmai lehetnek. – A férfi kihúzta a szekrény egyik fiókját, és elővett egy megfeketedett, hosszú pipát. – Én a maga helyében a lehetőségekhez mérten igyekeznék hozzászokni. – Lehajolt, és egy fogóval kivett egy darab izzó szenet a tűzből. – Attól tartok, a fájdalom állandó társa lesz.

A kopott csutora a nőre mutatott. Éppen elég kenderszívót látott életében. Olyanok voltak, mint egy holttest, maguk is haszontalan kenderré satnyultak, nem érdekelte őket más, csak a pipájuk. A kender a könyörületet jelentette. A gyengék menedékét. A gyávákét.

A férfi megint megvillantotta halott mosolyát.

– Ez segíteni fog.

Van annyi fájdalom, amitől bárki gyáva lesz.

A füst égette a tüdejét, sajgó bordái beleremegtek. Az ujjai hegyéig összerezzent minden egyes fojtó lélegzettől. Felnyögött, eltorzult az arca, és tovább küszködött, ha egyre erőtlenebbül is. Még egy köhintés, aztán ernyedten hevert. A fájdalom és a pánik elvesztette az élét. Lassan minden szétfolyt körülötte. Puha, kényelmes és meleg lett a világ. Valaki hosszan, mélyen felnyögött. Talán ő volt az. Érezte, ahogy egy könnycsepp végiggördül az arcán.

– Még? – A nő ezúttal bent tartotta a maró füstöt, aztán reszketeg felhőben fújta ki. A légzése fokozatosan lassult, fejében a nemrég még zubogó víz már csak finoman csordogált.

– Még? – A hang olyan volt, mint a sima partot nyaldosó hullámok. A homályba vesző csontok megvillantak a meleg fényben. A kandallóban a szivárvány minden színében izzó széndarabok értékes ékkövekre emlékeztettek. Alig érzett fájdalmat, az a kevés pedig már egyáltalán nem számított. Semmi sem számított. A szeme rebegett még egy darabig, aztán megadóan lecsukódott. Mozaikszerű minták táncoltak a szemhéja belső felén. Meleg, mézédes tengerben lebegett…

* * *

– Hát visszatért közénk? – A férfi arca beúszott a képbe, és a megadás fehér zászlajaként jelent meg előtte. – Bevallom, aggódtam. Nem számítottam rá, hogy magához tér, de ha már így alakult, kár lett volna, ha…

– Benna? – Monza feje még mindig nem tisztult ki. Felnyögött, próbálta megmozgatni az egyik bokáját; a fogcsikorgató fájdalom azonnal eszébe juttatta a valóságot, és reménytelen grimaszba torzult az arca.

– Fáj még? Talán visszahozhatom az életkedvét. – Összedörzsölte hosszú kezét. – Az összes varrást kiszedtem.

– Mennyit aludtam?

– Pár órát.

– És azelőtt?

– Valamivel több mint tizenkét hetet. – A nő bambán nézett vissza rá. – Végigaludta az őszt, és még a télből is egy kicsit. Nemsokára itt az új év. Nagyszerű alkalom az újrakezdésre. Valóságos csoda, hogy magához tért. A sérülései… Nos, azt hiszem, elégedett lesz a munkámmal. Én legalábbis az vagyok.

Előhúzott egy zsíros párnát a priccs alól, és megtámasztotta vele a nő fejét. Semmivel sem kezelte óvatosabban, mint hentes a húst. Előrebillentette az állát, hogy végig tudjon nézni magán. Monzának nem maradt más választása, mint hogy így tegyen. A teste formátlan halom volt a durva, szürke pokróc alatt. Három bőröv rögzítette a priccshez a mellkasánál, a csípőjénél és a bokájánál.

– Az övek a saját érdekében vannak ott. Nélkülük leesett volna a priccsről, amíg aludt. – A férfi elfojtotta hirtelen feltörő kuncogását. – Nem lenne jó, ha eltörné valamijét, igaz? Ha… ha! Nem lenne jó, ha eltörné valamijét!

Kicsatolta az öveket, és két ujja közé fogta a pokrócot. Monza lenézett, most már nem akart mást, csak hogy mindent lásson végre.

A gyógyító úgy rántotta félre a takarót, mint a mutatványos, amikor felfedi nagy becsben tartott ereklyéjét.

Monza alig ismerte meg a saját testét. Anyaszült meztelen volt, csupa csont és bőr, akár egy koldus. Csontjaira feszülő fakó bőrén nagy fekete, barna, lila, sárga foltok éktelenkedtek. Tekintete ide-oda ugrált elcsúfított tagjain, ahogy egyre tágabbra nyíló szemmel próbálta befogadni a látványt. Mindenhol sötét, dühös vörös csíkok húzódtak rajta, mellettük a rózsaszín húst a kihúzott varratok után maradt pöttyök borították. Négy ilyen csík követte egymással párhuzamosan a bordái ívét, de jutott belőlük a csípőjére, a lábszárára, a jobb karjára és a bal lábfejére is.

Monza reszketni kezdett. Ez a levágott tetem nem lehet az ő teste. A levegő sziszegve áramlott vacogó fogai között, foltos, összeaszott mellkasa ütemre mozdult.

– Uhh – nyögött fel. – Uhh…

– Ugye? Szép munka, mi? – A gyógyító a nő fölé hajolt, és ujjával végigkövette a létraszerű vörös nyomokat a mellkasán. – A bordák és a szegycsont alaposan összetörtek, mindenképpen fel kellett vágnom, hogy összerakjam őket, és a tüdejével is dolgozhassak. Igyekeztem a lehető legkevesebbet vágni, de láthatja, hogy a károsodás…

– Uhh…

– A bal csípővel különösen elégedett vagyok. – A Monza beesett hasától töppedt combja belsejéig húzódó fakó cikcakkra mutatott, amit mindkét oldalon piros pöttyök sora kísért. – Sajnos a combcsont itt gyakorlatilag összecsúszott. – Csettintett a nyelvével, és ujjával összeszorított öklébe döfött. – Egy kevéskével rövidebb lett a lába, de úgy hozta a szerencse, hogy a másik sípcsontja szilánkjaira tört, és ki tudtam venni belőle egy darabot, amivel éppen ki is egyenlítettem a különbséget. – Összeráncolt homlokkal nyomta egymáshoz a nő két térdét, majd figyelte, ahogy tehetetlenül kifelé bicsaklanak. – Az egyik térde hangyányit magasabban van, mint a másik, és nem lesz olyan magas, mint volt, de tekintve, hogy…

– Uhh…

– Mindenesetre most már minden a helyén van. – Mosolyogva nyomogatta végig a nő összeaszott lábát a combja tövétől a göcsörtös bokájáig. Monza figyelte, ahogy a férfi gyömöszöli, mint szakács a tolla fosztott tyúkot, de alig érezte. – Minden a helyén, a csavarokat kivettem. Csoda, higgye el nekem. Ha a kételkedők az akadémiáról látnák, nem nevetnének. Ha a régi mesterem látná, még ő is…

– Uhh… – A nő lassan felemelte a jobb kezét. Vagy inkább a szánalmas, reszketeg kézutánzatot, ami a karja végén lógott. A tenyere meghajlott, összetöppedt, oldalán csúf heg maradt, ahol Gobba drótja belevágott. Az ujjai görbék voltak, mint egy fa gyökerei, és egymáshoz préselődtek, csak kisujja állt el különös szögben. A levegő sziszegett a fogai között, ahogy megpróbálta ökölbe szorítani a kezét. Az ujjai alig moccantak, a fájdalom mégis olyan erővel száguldott végig a karján, hogy a feltoluló epe a torkát égette.

– Ennyit tudtam kihozni belőle. Apró csontok, és súlyosan sérültek. A kisujj ízületei lényegesen rövidebbek lettek. – A házigazda határozottan csalódottnak tűnt. – Sokkoló, tudom. A nyomok elhalványulnak majd… valamelyest. De komolyan, tekintve, honnan zuhant le… Tessék.

Egyszerre a kenderpipa csutorája jelent meg Monza előtt, ő pedig mohón szívott bele. Úgy kapaszkodott bele a fogával, mintha az egyetlen reménye lenne. Az is volt.

A férfi letört egy apró darabot a vekni sarkából, akkorát, amekkorával madarakat szokás etetni. Monza figyelte, mit csinál, és keserű nyállal telt meg a szája. Éhség vagy hányinger, nem volt nagy különbség. Mereven átvette a falatot; olyan gyenge volt, hogy bal keze reszketett az erőfeszítéstől, ahogy az ajkához emelte és a fogai közé kényszerítette. Lenyelte.

Mintha üvegszilánk csúszott volna le a torkán.

– Lassan – mormogta a férfi. – Nagyon lassan. A zuhanása óta csak tej és cukros víz került a gyomrába.

A kenyér elakadt a torkán, és öklendezni kezdett. A hasizmai összerándultak a seb körül, amit Hűséges kése okozott.

– Tessék. – A férfi finoman, de határozottan Monza tarkójára tette a tenyerét, majd felemelte a fejét, és az ajkához illesztette egy vízzel teli üveg száját. A nő nyelt, aztán megint nyelt, végül házigazdája ujjai felé fordította a tekintetét. Különös érzés volt, ahogy oldalt a fejét érintették.

– Kénytelen voltam néhány darabot kivenni a koponyájából. Érmékkel helyettesítettem őket.

– Érmékkel?

– Jobb lenne, ha szabadon maradt volna az agya? Az arany nem rozsdásodik. Az arany nem rohad el. Persze drága kezelés volt, de ha meghalt volna, visszakaptam volna a befektetésemet, és mivel megmaradt… úgy vagyok vele, hogy jó helyre került a pénz. Kicsit göcsörtösnek fogja találni a fejbőrét, de idővel visszanő a haja. Gyönyörű a haja. Fekete, mint az éjszaka.

A férfi visszafektette Monza fejét a priccsre, és egy pillanatra elidőzött a keze. Puha volt az érintése, szinte dédelgetésnek hatott.

– Általában szűkszavú vagyok. Talán túl sok időt töltöttem egyedül. – Megvillantotta hullamosolyát. – De úgy találom, hogy maga… a legjobbat hozza ki belőlem. A gyerekeim anyja is ilyen. Maga tulajdonképpen rá emlékeztet.

Monza egy félmosollyal felelt, közben azonban mélységes undort érzett, amibe az újabban oly gyakran érzett izzasztó vágyakozás vegyült.

Nyelt egyet.

– Kaphatnék…

– Hát persze. – A férfi már nyújtotta is a pipát.

* * *

– Csukja össze!

– Nem lehet – vicsorította a nő. Három ujja éppen csak meghajlott, a kicsi továbbra is elállt, és olyan egyenes volt, mint talán még soha. Monzának eszébe jutott, milyen ügyes, biztos és gyors volt valaha a keze; tehetetlen dühe talán még a fájdalmánál is erősebb volt. – Nem lehet becsukni őket.

– Hetek óta ott fekszik. Nem azért toldoztam össze, hogy kendert szívjon, és ne csináljon semmit. Próbálja erősebben!

– Akkor segítsen, bassza meg!

– Hát jó. – A férfi keze kérlelhetetlenül összezáródott Monzáé körül, görbe ujjait hangos ropogással kényszerítette ökölbe. A nő szeme kidülledt, a levegő olyan sebességgel áradt ki a tüdejéből, hogy még sikítani sem tudott.

– Kétlem, hogy felfogja, mennyit segítettem magán. – A gyógyító egyre nagyobb erővel szorította Monza ujjait. – Fájdalom nélkül senki nem juthat előre. Nem lehet jobb ember belőle. A szenvedés hajt bennünket a nagy dolgok felé. – A nő a jó kezével hasztalan tépte és kaparta házigazdája öklét. – A szeretet kellemes párna, amin megpihenhetünk, de csak a gyűlölet tehet bennünket jobb emberré. – Ezzel elengedte Monzát, aki nyüszítve dőlt vissza a párnára, és figyelte, hogyan nyílnak szét fokozatosan félig reszkető ujjai, miközben lilán virítanak rajtuk a hegek.

Meg akarta ölni a férfit. Az arcába akart üvölteni minden létező káromkodást. Csakhogy túlságosan nagy szüksége volt rá. Tartotta hát a száját, zokogott, zihált, a fogát csikorgatta, és a priccshez csapkodta a fejét.

– Most pedig zárja össze a kezét! – Monza a férfi arcába bámult, de az olyan üres volt, mint egy frissen ásott sír. – Most, vagy megint én teszem meg maga helyett.

A nő hörgött az erőfeszítéstől, karja a válláig lüktetett. A kezét fokozatosan ökölbe szorította, csak a kisujja állt el továbbra is.

– Nesze, faszfej! – Monza megrázta zsibbadt, rücskös, torz öklét a férfi orra alatt. – Nesze!

– Olyan nehéz volt? – A gyógyító felkínálta a pipát, a nő pedig kitépte a kezéből. – Nem kell megköszönnie.

* * *

– És meglátjuk, képes-e…

A nő felnyüszített, a lába összecsuklott alatta, és ha a férfi nem kapta volna el, el is esik.

– Még mindig? – A gyógyító összeráncolta a homlokát. – Mostanra tudnia kéne járni. A csontok összeforrtak. Természetes, hogy fáj, de… Talán egy szilánk maradt az egyik ízületben. Hol fáj?

– Mindenhol – vicsorította Monza.

– Bízom benne, hogy nem csak a makacssága miatt van. Nem szívesen nyitnám fel újra a sebeket a lábán fölöslegesen. – Egyik karjával a nő térde alá nyúlt, felkapta, és különösebb erőfeszítés nélkül visszafektetette a priccsre. – Egy időre el kell mennem.

Monza felé nyúlt.

– Gyorsan visszajön?

– Nagyon gyorsan.

A házigazda léptei távolodtak a folyosón, aztán a nő hallotta a bejárati ajtó csukódását. Kulcs fordult a zárban.

– Kibaszott kurafi! – Lecsúsztatta a lábát a priccsről. Ahogy a talpa a padlót érintette, elfintorodott. Összeszorított fogakkal egyenesedett fel, majd egy halk nyögéssel elengedte a priccset. A saját lábán állt.

Fájt, mint a rosseb. De jólesett.

Mély lélegzetet vett, összeszedte minden erejét, és bicegve elindult a szemközti fal felé. Fájdalom hasított a bokájába, a térdébe, a csípőjébe, a hátába és az egyensúly miatt kinyújtott karjába. Eljutott a szekrényig, a sarkába kapaszkodott, és kihúzta a fiókot. Meglátta odabent a pipát, mellette egy zöld befőttesüveg alján fekete csomókban hevert a kender. Hogy mennyire szüksége volt rá! Kiszáradt a szája, a tenyere izzadt a vágyakozástól. Belökte a fiókot, és visszacsoszogott a priccshez. A testét még mindig áthatotta a hideg fájdalom, de napról napra erősebb lett. Nemsokára készen fog állni. De még nem.

A türelem a siker anyja, írta Stolicus.

Át a szobán és vissza, összeszorított foggal vicsorítva. Át a szobán és vissza, inogva, grimaszolva. Át a szobán és vissza, nyöszörögve, billegve, köpködve. A priccsnek dőlve megvárta, amíg megint levegőhöz jut.

Át a szobán és vissza.

* * *

A tükrön repedés futott végig, de Monza azt kívánta, bár sokkal jobban össze lenne törve.

Hajad, mint az éjfél függönye.

Leborotválták a bal oldalon, és var meg visszanőtt borosta látszott a helyén. A maradék erőtlenül, kócosan, zsírosan lógott, mint a kiszáradt hínár.

Úgy ragyog a szemed, mint két felbecsülhetetlen értékű zafír.

Sárga volt, véreres, a pillák csomókban tapadtak össze, körben a bőrt lilára és feketére festette a fájdalom.

Ajkad, mint a rózsaszirom.

Repedezett, száraz, a sarkában sárga és szürke bőrdarabok hámlottak. Beesett arcának viasszerű fehér bőrén három barna heg húzódott.

Különösen gyönyörű vagy ma reggel, Monza.

Sápadt ráncok kötegévé fonnyadt nyakának mindkét oldalán vörös csíkot hagyott Gobba drótja. Úgy nézett ki, mint akit éppen most vitt el a pestis. Alig festett jobban, mint a kandallópárkányon felstószolt koponyák.

A tükör mögül házigazdája mosolygott rá.

– Nem megmondtam? Jól néz ki.

Magad vagy a háború istennője!

– Úgy nézek ki, mint valami csodabogár egy kibaszott karneválon. – Monza elhúzta a száját, és a rút banya a tükörben visszanézett rá.

– Jobb, mint amikor megtaláltam. Meg kell tanulnia, hogyan nézze ezt az ügyet a szebbik oldaláról. – A férfi félredobta a tükröt, felállt, és belebújt a kabátjába. – Most el kell mennem, de mint mindig, most is visszajövök. Dolgoztassa csak a kezét, de őrizze meg az erejét. Később fel kell vágnom a lábát, hogy megnézzem, miért nem tud felállni.

A nő halvány mosolyt erőltetett az arcára.

– Igen. Értem.

– Jó. Akkor hamarosan találkozunk. – A férfi átvetette a vállán a vászonzsákot. Léptei végigcsikorogtak a folyosón, aztán a kulcs elfordult a zárban. Monza lassan elszámolt tízig. Felállt a priccsről, és elvett két tűt meg egy kést a tálcáról. A szekrényhez bicegett, feltépte a fiókot, a pipát az üveggel együtt a csípőjén lógó kölcsönkapott nadrág zsebébe süllyesztette. Végigbotorkált a folyosón, a padló nyikorgott csupasz talpa alatt. A hálószobába érve széles grimasszal halászta ki az öreg csizmát az ágy alól, majd hangos nyögések kíséretében felhúzta.

Az erőfeszítéstől, a fájdalomtól és a félelemtől zihálva lépett ki megint a folyosóra. A bejárati ajtónál letérdelt, vagyis inkább csikorgó ízületekkel, apránként leereszkedett, amíg égő térdei a deszkákat nem érintették. Hosszú idő telt el azóta, hogy utoljára feltört egy zárat. Amennyire eltorzult keze engedte, kotorászni kezdett a tűvel.

– Fordulj el, te rohadék! Fordulj el!

Szerencsére a zár nem bizonyult különösebben jónak. A reteszek megmozdultak, és barátságos kattanással fordultak el. A nő megragadta a kilincset, és felrántotta az ajtót.

Éjszaka volt, a komorabb fajtából. Hideg eső zuhogott a túlburjánzott kertre, a dúsan növő gazokat halványan világította meg a hold fénye, a roskatag falakat átitatta a nedvesség. A düledező kerítésen túl csupasz fák nőttek, ágaik alatt sűrűbbnek tűnt a sötétség. Nem invalidusnak való éjszaka volt. Ahogy azonban az élénk szél az arcát csípte, és tiszta levegő töltötte meg a száját, szinte megint úgy érezte, hogy él. Jobb szabad emberként halálra fagyni, mint még egy percet csontok között tölteni. Kilépett az esőbe, és a lábát csapkodó csalánok között átsántikált a kerten. Elhagyta az ösvényt, befordult az esőtől csillogó fatörzsek közé. Nem nézett hátra.

Kétrét görnyedve tartott felfelé egy hosszú emelkedőn, jó kezével a sáros földbe kapaszkodva vonszolta magát előre. Minden egyes bizonytalan lépésnél felnyögött, izmai kétségbeesetten tiltakoztak. Fekete eső csöpögött a fekete ágakról a földet ellepő avarra. Végigcsorgott a haján, ellepte az arcát, lopott ruhái alá folyt, és hozzátapasztotta fájó bőréhez.

– Még egy lépés.

El kellett távolodnia a priccstől, a késektől, a löttyedt, fehér, üres arctól. Attól az arctól meg a másiktól a tükörben.

– Még egy lépés… még egy lépés… még egy lépés.

Fekete föld kúszott alatta, kezét a sárban, a gyökerek között húzta maga után. Mint amikor réges-régen az eke szarvát markoló apját követte, kövek után túrva a felforgatott földet.

Mihez is kezdenék nélküled?

A hideg erdőben térdelt Cosca mellett, várta az ellenséget. Orra megtelt a fák nyirkos, ropogós illatával, szíve hevesen vert a félelemtől és az izgalomtól.

Az ördög lakik benned.

Arra gondolt, amire kellett, ahhoz, hogy tovább tudjon menni. A száguldó emlékek megelőzték botladozó csizmáit.

Dobjátok le a teraszról, essünk már túl rajta.

Monza megtorpant, görnyedten állt, reszketeg párafelhőket fújt az átázott éjszakába. Fogalma sem volt, milyen messze jutott, merről indult, merre tart. Egyelőre nem is számított.

Egy nyálkás fatörzsnek vetette a hátát. Jó kezével a nadrágszíját kezdte feszegetni, miközben másik tenyere élével igyekezett segíteni. Úgy tűnt, a végtelenségig küszködött összeszorított fogakkal, mire valahogy kinyitotta azt a vackot. Legalább nem kellett lehúznia a nadrágját. Magától is lecsúszott csontos hátsójáról és összeszabdalt lábáról. A nő egy pillanatra elbizonytalanodott: nem tudta, hogy fog megint felöltözni.

Mindig a következő csatával törődj, írta Stolicus.

A nő megragadott egy esőtől csúszós alacsony ágat, és leguggolt. Jobb kezével átázott ingét tartotta, csupasz térde remegett.

– Gyerünk – vicsorította, ahogy igyekezett ellazítani görcsösen szoruló hólyagját. – Ha pisilned kell, hát pisilj. Csak pisilj. Csak…

Megkönnyebbülten horkant fel, ahogy vizelete az esővel együtt tocsogott a sárban, hogy aztán lecsorogjon a domboldalon. A jobb lába hevesebben égett, mint valaha, sorvadt izmai remegtek. Fintorogva igyekezett odébb húzni a kezét az ágon, hogy a másik lábára nehezedhessen. Aztán egyetlen gyomorforgató pillanat alatt megcsúszott és hanyatt vágódott, a levegő a tüdejébe szorult, a fejét megtöltötte a zuhanás szédítő emléke. A nyelvét elharapta, a feje a sáros földhöz koccant, aztán csúszott egy-két lépésnyit, mielőtt megállt egy rothadó levelekkel teli gödörben. Ott feküdt a kopogó esőben, nadrágjával a bokája körül, és sírt.

Nehéz pillanat volt, semmi kétség.

Úgy bömbölt, mint egy csecsemő. Tehetetlen volt, gyámoltalan, elkeseredett. Úgy érezte, fuldoklik, egész elgyötört teste rázkódott a zokogástól. Nem emlékezett rá, mikor sírt utoljára. Talán soha. Benna kettejük helyett is bőgött. Most tucatnyi, vagy talán még több sötét év fájdalma és félelme tört elő belőle. Elkámpicsorodva feküdt a sárban, és azzal gyötörte magát, hogy számba vette a veszteségeit.

Benna meghalt, és vele együtt meghalt minden jó. Ahogy megnevettették egymást. Ahogy együtt töltött életük alatt kiismerték egymás minden gondolatát. Benna volt az otthona, a családja, az egyetlen barátja – és most egyszerre minden odalett. Olyan könnyedén oltották ki az életét, mint egy gyertya lángját. Monza keze tönkrement. Mellkasához szorította a nyomorúságos roncsot. Gobba csizmája gondoskodott róla, hogy soha többé ne ránthasson kardot, ne írhasson a tollával vagy rázhasson határozottan kezet úgy, mint régen. A zuhanás Orso erkélyéről elintézte, hogy soha többé ne járhasson, futhasson, lovagolhasson úgy, mint régen. Tíz évbe telt, mire vérrel és verejtékkel felküzdötte magát a semmiből, és elfoglalta a helyét a világban, most pedig mindez semmivé lett. Minden, amiért harcolt, amiben reménykedett, amiről álmodott.

Vége.

Felrángatta rothadó levekkel teleragadt nadrágját, és nagy nehezen becsatolta az övét. Még egy darabig zokogott, aztán visszaszívta a taknyát, és a maradékot letörölte az orráról hideg kezével. Korábbi élete véget ért. A nő, aki valaha volt, nem létezett többé. Ami eltört, azt már nem lehet megjavítani.

Kár lett volna sírni miatta.

A sárban térdelt, és némán reszketett. Mindezek nem egyszerűen eltűntek az életéből; ellopták őket tőle. Az öccse nem egyszerűen meghalt; meggyilkolták. Lemészárolták, mint valami állatot. Ökölbe kényszerítette torz, reszkető ujjait.

– Megölöm őket!

Felidézte az arcukat, egyiket a másik után. Gobbáét, az árnyékban settenkedő kövér disznóét. Monza vágott egy grimaszt, ahogy maga előtt látta a testőr kezére taposó csizmáját, és újra érezte a csont roppanását. Mauthisét, a bankárét, ahogy jeges tekintetével Benna holttestét bámulta. Láthatólag kényelmetlenül érezte magát. Hűséges Carpiét. A férfiét, aki évről évre mellette masírozott, mellette evett, mellette harcolt. Őszintén sajnálom. Látta, ahogy a férfi karja hátralendül, készen rá, hogy ledöfje; érezte az oldalát nyúzó sebet, nedves ingén keresztül nyomogatni kezdte, addig mélyesztette bele az ujját, amíg már őrülten égetett.

– Megölöm őket!

Ganmark. Látta a férfi puha, fáradt arcát. Vágott egy grimaszt, amikor a kardja áthatolt Benna testén. Erről ennyit. Látta Ario herceget, ahogy borospoharát lógatva a fotelben tespedt. Kése felvágta Benna nyakát, öccse ujjai között vér bugyogott. Monza kényszerítette magát, hogy tisztán lásson minden részletet, és visszaemlékezzen minden egyes elhangzott szóra. Látta Foscart is. Ebben én nem veszek részt! De ez mit sem számított.

– Mindet megölöm!

És végül Orso. Orso, akiért küzdött, harcolt, gyilkolt. Orso nagyherceg, Talins ura, akinek egy pletyka elég volt hozzá, hogy ellenük forduljon. Meggyilkolta az öccsét, őt pedig ott hagyta megnyomorítva. Attól félt, hogy az uralmára törnek. Monza olyan erővel szorította össze a fogait, hogy megfájdult az állkapcsa. Érezte Orso atyai kezét a vállán, és még jobban reszketett tőle. Látta a férfi mosolyát, hangja lüktető koponyájában visszhangzott.

Mihez is kezdenék nélküled?

Hét férfi.

Ajkát rágva talpra kászálódott, és megindult a sötét fák között. Az átázott hajából ömlő víz végigfolyt az arcán. A fájdalom belemart a lábába, az oldalába, a kezébe, a koponyájába, de az ajkába harapott, és kényszerítette magát, hogy továbbmenjen.

– Megölöm őket… Megölöm őket… Megölöm őket…

Aligha kellett kimondani. Befejezte a sírást.

* * *

A régi ösvényt szinte a felismerhetetlenségig benőtte a gaz. Ágak csapkodták Monza sajgó testét. Bogáncsok tapadtak égő lábához. Átfurakodott a gazos sövény egyik résén, és komoran pillantott a helyre, ahol született. Annak idején hiába álmodott róla, hogy úgy teremjen itt a gabona, mint ahogy most a galagonya és a csalán. A felső parcellában nem maradt más, csak kiszáradt cserjék. Az alsó parcellát tüskebokor nőtte be. Az ócska ház maradványai szomorúan hunyorogtak felé, ő pedig szomorúan hunyorgott vissza rájuk.

Úgy festett, az évek alaposan elbántak mindkettejükkel.

A nő leguggolt, összeszorította a fogát, ahogy sorvadt izmai megfeszültek elgyötört csontjai körül, hallgatta, ahogy a madarak károgva feleselnek a süllyedő napkoronggal, és nézte, ahogy a szél a burjánzó füvet cibálja és a csalánba tép. Amikor meggyőződött róla, hogy a hely éppen olyan elhagyatott, mint amilyennek tűnik, óvatosan életre keltette megviselt lábait, és sántítva az épületek felé indult. A házból, ahol az apja meghalt, a düledező falakon kívül csak néhány korhadt gerenda maradt. Annyira kicsi volt; hihetetlennek tűnt, hogy valaha itt élt. És nemcsak ő, hanem az apja és Benna is. Elfordította a fejét, és a száraz porba köpött. Nem a keserédes emlékekért jött.

Hanem a bosszúért.

Az ásó ott volt, ahol két téllel azelőtt hagyta, az éle még mindig kilátszott a tető nélküli pajta sarkában lévő szemét alól. Harminc lépés a fák között. Ahogy az ásót maga után húzva a gazban botorkált, nehéz volt elképzelni, milyen könnyedén, nevetgélve tette meg ezt a távolságot valaha.

A néma erdőben minden lépésnél elfintorodott, a lenyugvó nap táncoló fénye szaggatott mintákat rajzolt előtte a lehullott levelekre.

Harminc lépés. Az ásóval levágta a tüskés ágakat, és végül sikerült félrerángatnia a korhadt fatörzset. Ásni kezdett. A feladat akkor sem lett volna egyszerű, ha mindkét keze és lába egészséges. Jelen állapotában fullasztó, izzasztó, fogcsikorgató gyötrelem volt. Monza azonban nem attól lett híres, hogy félmunkát végez. Az ördög lakik benned, mondta neki Cosca, és igaza volt. A maga kárán tanulta meg.

Már majdnem leszállt az éj, amikor az ásó éle végre tompán koppant a fán. Félrekaparta az utolsó göröngyöket is, és törött körmeivel kikotorta a vasgyűrűt a földből. Minden izma megfeszült, hörgött az erőfeszítéstől, lopott ruhái hidegen tapadtak sebes bőrére. A csapóajtó fémes csikorgással nyílt ki, és hívogató, fekete lyuk tárult fel alatta; létra vezetett alá a sötétbe.

Monza csigalassúsággal ereszkedett le, nem állt szándékában újra a csontjait törni. A sötétben tapogatózva nagy nehezen megtalálta a polcot, majd rossz viccnek is beillő kezével addig birkózott a kovakővel, amíg sikerült meggyújtania a lámpát. A boltíves pincét betöltő gyenge fény megvilágította Benna tartalékait. Éppen ott voltak, ahol hagyták őket.

Benna mindig szeretett előre tervezni.

Egy sor rozsdás kampóról kulcsok lógtak alá. Styria különböző pontjain álló üres épületek kulcsai. Búvóhelyek kulcsai. A bal oldali falnál lévő állványt ellepték a különböző, hosszú és rövid pengékkel ellátott vágófegyverek. A nő kinyitotta a mellette álló ládát. Gondosan összehajtogatott, soha nem viselt ruhák. Abban sem volt biztos, hogy egyáltalán fel tudná őket húzni eltorzult testére. Megérintette Benna egyik ingét, visszaemlékezett rá, ahogy kiválasztotta hozzá a selymet. Hirtelen saját jobb kezét pillantotta meg a lámpafényben. Gyorsan felkapott egy pár kesztyűt. Az egyiket eldobta, a másikba belegyömöszölte megcsonkított végtagját. Grimaszolva mozgatta az ujjait; a kicsi még mindig makacsul elállt a többitől.

A pince végében faládákat halmoztak egymásra, összesen húszat. A nő odabicegett a legközelebbihez, és félretolta a fedelét. Hermon aranya ragyogott előtte. Érmék tömkelege. Egy kisebb vagyon volt csak ebben a ládában. Ujjával óvatosan megérintette a koponyája oldalát, és kitapogatta a dudorokat a bőre alatt. Arany. Annyi minden másra is alkalmas azon kívül, hogy összetartja az ember koponyáját.

Beletúrt a ládába, és hagyta, hogy az érmék kifolyjanak az ujjai között. Úgy, ahogy muszáj megtennie az embernek, ha egyedül találja magát egy láda pénzzel. Ezek lesznek a fegyverei. Ezek és…

Kesztyűs kezét végighúzta az állványon sorakozó pengéken, aztán megtorpant, és visszalépett egyet. Egy hétköznapi, szürke pengéjű hosszú kardnál állapodott meg. Nem díszítették mindenféle cikornyák, a nő mégis úgy érezte, hogy valami félelmetes szépség árad belőle. Egy tökéletes célszerűség jegyében megalkotott tárgy szépsége. A kard egy kalvéz volt, Styria legjobb fegyverkovácsának alkotása. Bennának adta ajándékba; nem mintha az öccse valaha is meg tudott volna különböztetni egy jó pengét egy répától. Egy hétig maga hordta a fegyvert, aztán lecserélte egy hülye, aranyozott kosárral díszített, túlárazott fémhulladékra.

Arra, amit ki akart vonni, amikor megölték.

A nő a hűvös markolat köré fonta az ujjait. Különös érzés volt a bal kezében tartani a kardot, ahogy kicsúsztatott egy arasznyi acélt a hüvelyéből. A fegyver éhesen villant a lámpafényben. A jó acél hajlik, de sosem törik. A jó acél mindig éles, és mindig készen áll. A jó acél nem tudja, mi az a fájdalom, mi az a szánalom, és főleg nem tudja, mi az a bűntudat. Monza elmosolyodott. Hónapok óta először. Először azóta, hogy Gobba drótja sziszegve megfeszült a nyaka körül.

Bosszúra fel hát!