Álnok barátok

Ez volt Benna kedvenc helye Westportban. Ha a városban jártak, hetente kétszer elcibálta ide Monzát. Tükrökből és metszett üvegből, lakkozott fából és ragyogó márványból készült valóságos szentély volt ez. A férfiszépség temploma. A főpap – egy sűrűn hímzett kötényt viselő alacsony, karcsú borbély – a terem közepén állt, mereven kihúzva magát. Álla a mennyezet felé mutatott, mintha előre tudta volna, hogy vendégei éppen abban a pillanatban fognak belépni.

– Hölgyem! Örömömre szolgál, hogy ismét betért hozzánk. – Egy pillanatra összehúzta a szemét. – A férje ezúttal nem kísérte el?

– Az öcsém. – Monza nyelt egyet. – És nem, ő… nem jön vissza. Sokkal nehezebb feladatom van az ön számára…

Ahogy belépett az ajtón, Reszket éppen olyan riadtan nézett körül, mint a nyírásra váró birka. A nő nyitotta volna a száját, hogy folytassa, de a borbély a szavába vágott.

– Azt hiszem, már látom is a problémát. – Körbejárta az összehúzott szemöldökkel bámuló északföldit. – Atyavilág! Mindent le? – Micsoda? – kérdezte Reszket.

– Mindent le – bólintott Monza, majd megragadta a borbély könyökét, és a kezébe nyomott egy negyedtallérost. – Azért csak óvatosan. Kétlem, hogy hozzászokott volna az ilyesmihez. Megijedhet. – Hirtelen rájött, hogy úgy beszél, mintha az északföldi egy ló lenne. Persze talán még így is túlságosan sokra tartotta.

– Úgy lesz. – A borbély megfordult, és élesen beszívta a levegőt. Reszket máris levette az új ingét, és holtsápadtan látott hozzá, hogy kicsatolja az övét.

– A hajadról volt szó, te hülye – szólt Monza. – Nem a ruháidról.

– Aha. Furcsállottam is, de hát a déli divat… – Monza figyelte, ahogy a férfi megint összegombolta az ingét. Hosszú, rózsaszín heg indult ki a vállától, és húzódott végig izmos mellkasán. A nő valaha talán csúnyának találta volna, de néhány más dologgal egyetemben a hegekről is meg kellett változtatnia a véleményét.

Reszket letelepedett a székre.

– Egész életemben így hordtam a hajamat.

– Akkor ideje kiszabadulnia a fojtogató öleléséből. Hajtsa előre a fejét. – A borbély színpadias mozdulattal elővette az ollóját, mire Reszket felugrott a székből.

– Azt hiszi, csak úgy a közelembe engedek egy vadidegent, aki pengével hadonászik?

– Na de kérem! Westport legfinomabb úriembereinek a haját szoktam nyírni.

– Hé! – Monza elkapta a hátráló borbély vállát, és visszatolta a székhez. – Maga csak fogja be a száját, és álljon neki a hajvágásnak. – Újabb negyedtallérost csúsztatott a kötény zsebébe, majd szigorúan pillantott Reszketre. – Te meg fogd be, és ülj nyugodtan.

Az északföldi visszaült a székbe, és olyan szorosan ragadta meg a karfákat, hogy a kézfején kidagadtak az inak.

– Magán tartom a szemem – vicsorogta.

A borbély hosszan felsóhajtott, és az ajkát csücsörítve munkához látott.

Monza körbejárt a helyiségben, miközben az olló a háta mögött csattogott. Végigballagott egy polc mellett, szórakozottan kihúzta a dugókat a színes üvegekből, és megszagolta az illatosított olajokat. Megpillantotta magát a tükörben. Kemény volt az arca. Soványabb, szikárabb, élesebb, mint valaha. A lábát gyötrő szüntelen fájdalomtól meg a fájdalmat elűző kender utáni vágyakozástól karikásak lettek a szemei.

Különösen gyönyörű vagy ma reggel, Monza…

A kender gondolata vele maradt, mintha egy csont akadt volna meg a torkán. Napról napra korábban támadt rá a hiányérzet. Egyre többször érezte rosszul magát, és számolta feszülten a perceket, amíg félrevonulhatott a pipájával, és elmerülhetett a puha, meleg semmiben. Az ujjai bizseregtek a gondolatra, a nyelve éhesen járt kiszáradt szájában.

– Mindig hosszú volt. Mindig. – A nő visszafordult a helyiség belseje felé. Reszket olyan képet vágott, mint akit éppen kínoznak, miközben fürtökben lehulló haja kupacokba gyűlt a fényes padlódeszkákon a szék alatt. Akadnak férfiak, akik kukák lesznek, ha elfogja őket az idegesség, másoknak viszont be nem áll a szájuk. A jelek szerint Reszket az utóbbi táborba tartozott. – Az lehet, hogy mivel a bátyámnak hosszú haja volt, én is megnövesztettem. Őt próbáltam utánozni. Felnéztem rá. Tudod, hogy megy ez a kistestvéreknél. A te öcséd milyen volt?

Monzának megrándult az arca. Eszébe jutott Benna mosolygó arca a tükörben, mögötte pedig a sajátja.

– Jó ember volt. Mindenki szerette.

– A bátyám is jó ember volt. Sokkal jobb, mint én. Legalábbis apám úgy gondolta. Nem is mulasztott el egyetlen alkalmat sem, hogy közölje velem… Végső soron csak azt akarom mondani, hogy ott, ahonnan én jövök, semmi különös nincs a hosszú hajban. Háborúban a népek nem egymás haját akarják levágni, azt hiszem. Fekete Métely mindig kiröhögött, mert ő lenyiszálva hordta a sajátját, hogy ne legyen útban csata közben. Persze Fekete Métely bármiért képes volt basztatni az embert. Nagyszájú, kemény ember. Nála csak maga a Véres Kilences keményebb. Azt hiszem…

– Ahhoz képest, hogy milyen esetlenül bánsz a szavakkal, kicsit sokat beszélsz, nem? Tudod, én mit hiszek?

– Mit?

– Az emberek akkor beszélnek sokat, amikor nincs mondanivalójuk.

Reszket felsóhajtott.

– Csak azon vagyok, hogy a holnap kicsit jobb legyen, mint a ma. Egy olyan izé vagyok. Van erre valami szó, ugye?

– Hülye?

Reszket a szeme sarkából pillantott a nőre.

– Nem erre gondoltam.

– Optimista?

– Az az! Optimista vagyok.

– És hogy vált be eddig?

– Nem valami jól, de a remény hal meg utoljára.

– Ilyenek vagytok ti, optimisták. Semmiből sem tanultok. – Figyelte, ahogy Reszket arca előtűnik a zsíros haj dzsungele mögül. Kemény vonások, éles orr, apró heg a szemöldök fölött. Jó arc volt, amennyire Monzát érdekelte az ilyesmi. Hirtelen aztán azon kapta magát, hogy jobban érdekli, mint gondolta volna. – Katona voltál, igaz? Minek is hívják őket Északföldön? Pribéknek?

– Neves Ember voltam, ami azt illeti. – A nő hallotta a büszkeséget a hangjában.

– Jó neked. Szóval másokat vezettél?

– Voltak, akik tőlem vártak útmutatást. Apám híres ember volt. A bátyám is. Talán egy kicsi rám is ragadt az ő hírnevükből.

– Akkor miért dobtad el magadtól? Miért jöttél le ide, ahol egy senki vagy?

Reszket a nőre nézett a tükörben, miközben az olló az orra előtt csattogott.

– Morveer azt mondta, te is katona voltál. Méghozzá híres.

– Annyira nem híres. – Csak félig hazudott. A hírhedt lényegesen találóbb szó lett volna.

– Az én hazámban ritkaság, hogy egy nő ilyen foglalkozást válasszon magának.

Monza vállat vont.

– Könnyebb, mint a földművelés.

– Szóval ismered a háborút, igaz?

– Igen.

– Biztosan jó pár csatában megfordultál. Halottakat is láttál.

– Igen.

– Akkor tudod, mivel jár. Meneteléssel, várakozással, betegségekkel. Olyanokat erőszakolnak vagy csonkítanak meg, olyanokat rabolnak ki, olyanokra gyújtják rá a házat, akik semmivel sem szolgáltak rá erre.

Monzának eszébe jutottak saját égő földjei annyi évvel korábbról.

– Ha ki akarsz lyukadni valahová, hát ne tartsd magadban.

– A vér még több vért szül. A bosszú csak újabb bosszúra ad okot. A háború keserű szájízt hagy mindenkiben, aki nem félbolond, és idővel csak rosszabb lesz az érzés. – Monza nem ellenkezett. – Szóval most már tudod, miért szabadulnék az egésztől. Szívesebben csinálnék valami hasznosat a pusztítás helyett. Valamit, amire büszke lehetek. Szívesebben lennék… jó ember, azt hiszem.

Csitt-csatt. A haj egyre csak gyűlt a padlón.

– Jó ember, mi?

– Pontosan.

– Szóval te is láttál halottakat?

– Éppen eleget.

– És láttál sokat is együtt? – kérdezte a nő. – Ahogy hegyekbe hordták őket össze a pestisjárvány után, vagy terítették ki őket a csata végeztével?

– Igen, láttam ilyet.

– És észrevetted, hogy némelyik holttestet valamiféle ragyogás veszi körül? Édes rózsaillat egy tavaszi reggelen?

Reszket felhúzta a szemöldökét.

– Nem.

– Ezek szerint a jó emberek meg a rosszak pontosan ugyanúgy festettek? Mert én nem láttam különbséget köztük, azt bizton mondhatom. – Most a férfin volt a sor, hogy néma maradjon. – Ha jó ember vagy, és nap mint nap megpróbálsz helyesen cselekedni, ha felépítesz mindenfélét, amire büszke lehetsz, hogy aztán a gazemberek a következő pillanatban felgyújtsák, ha ügyelsz rá, hogy minden egyes alkalommal szép szavakkal köszönetet mondj, amikor valaki kitépi a beleidet, gondolod, hogy halálod után, amikor elásnak a sárba, arannyá változol?

– Mi van?

– Vagy belőled is csak kibaszott trágya lesz, mint mindenki másból?

Reszket lassan bólintott.

– Trágya lesz belőlem, odáig világos. De talán valami jót hagyhatok magam után.

Monza üres nevetéssel válaszolt.

– Mit hagyunk magunk után el nem végzett, ki nem mondott, be nem fejezett dolgokon kívül? Üres ruhákat, üres szobákat, ürességet azokban, akik ismertek bennünket? Soha helyre nem hozott hibákat és szertefoszlott reményeket?

– Talán másra szálló reményeket. Kimondott szavakat. Szép emlékeket.

– És a halottak mosolyai, amiket gondosan megőriztél a szívedben, melegen tartottak, amikor beléd botlottam, ugye? Milyennek találtad az ízüket, amikor éhes voltál? Még elkeseredettségedben is megnevettettek, igaz?

Reszket felfújta az arcát.

– Te aztán értesz hozzá, hogyan derítsd jókedvre az embert. Lehet, hogy hasznát vettem azoknak a mosolyoknak.

– Jobban, mint egy marék ezüstnek vetted volna?

A férfi Monzára pillantott, aztán elfordította a fejét.

– Talán nem. De azt hiszem, mégiscsak ragaszkodnék a magam gondolkodásmódjához.

– Hah! Sok szerencsét hozzá, jó ember! – A nő megrázta a fejét, mintha soha életében nem hallott volna ekkora ostobaságot. Csak álnok embereket akarok barátomnak tudni, írta Verturio. Őket értem.

Az olló csattant egy utolsót, a borbély hátralépett, és ruhája ujjával megtörölte izzadó homlokát.

– Végeztünk.

Reszket a tükörbe bámult.

– Más embernek látszom.

– Uram, így olyan, mint egy styriai arisztokrata.

Monza felhorkant.

– Legalábbis kevésbé tűnik északföldi koldusnak.

– Talán. – Reszket nem tűnt éppen elégedettnek az eredménnyel. – Annyi biztos, hogy csinosabb férfit látok. Okosabb férfit. – Egyik kezével rövid barna hajába túrva komoran meredt a tükörképére. – Viszont egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy megbízom a rohadékban.

– Végezetül pedig… – A borbély kezében egy színes kristálygömbbel közelebb hajolt, és finom cseppekben parfümöt permetezett Reszket fejére.

Az északföldi úgy pattant fel, akár egy macska a forró szénről.

– Ez meg mi a faszom? – bömbölte nagy kezét ökölbe szorítva, majd akkorát taszított a borbélyon, hogy az nyüszítve tántorgott a falig.

Monza harsány nevetésben tört ki.

– Lehet, hogy úgy néz ki, mint egy styriai nemes. – Elővett még két negyedtallérost és a hüledező borbély kötényének zsebébe dugta. – De biztos eltart még egy darabig, amíg viselkedni is megtanul.

* * *

Kezdett sötétedni, mire visszaérkeztek a düledező épületbe. Monza továbbra is az arcába húzott csuklyával közlekedett, Reszket viszont büszkén lépdelt mellette új kabátjában. A romos udvart hideg eső áztatta, csak az egyik első emeleti ablakban világított egyetlen szál lámpa. A nő komoran pillantott rá, aztán Reszketre nézett, és bal kezével kitapogatta a hátul a nadrágjába tűzött kés markolatát. Jobb felkészülni minden eshetőségre. A nyikorgó lépcsők tetején nyitva álló málladozó ajtó mögül fény áradt a folyosó deszkáira. Monza odalépett, és a csizmája orrával belökte az ajtót.

A koromtól fekete kandallóban égő két fahasáb alig melegítette fel a szobát. Nyájas a szemközti ablaknál állt, és a zsalu résein keresztül a bankot fürkészte. Morveer néhány papírlapot terített szét egy düledező asztalon, és tintafoltos kézzel követte a sorokat. Nappal törökülésben ült az asztal tetején, és tőrével narancsot hámozott.

– Határozottan jobb lett – mordult fel, ahogy meglátta Reszketet.

– Egyet kell hogy értsek – vigyorgott Morveer. – Reggel egy mocskos, hosszú hajú idióta lépett ki innen, és egy tiszta, rövid hajú idióta tért vissza helyette. Ez csak varázslat lehet!

Monza elengedte a kést, Reszket pedig északföldi nyelven mormogott valamit dühösen maga elé.

– Mivel nem önmaga dicséretét zengi, feltételezem, nem végzett a feladattal – szólt a nő.

– Mauthis rendkívül óvatos ember, és megtette a szükséges óvintézkedéseket. A bankot napközben túl szigorúan őrzik.

– Akkor munkába menet kell elkapni.

– Páncélozott hintóban indul el otthonról tucatnyi őr kíséretében. Jelentős kockázattal járna, ha megpróbálnánk az útjukat állni.

Reszket még egy hasábot dobott a tűzre, és odatartotta nyitott tenyerét.

– Akkor otthon?

– Hah! – húzta el a száját Morveer. – Követtük hazáig. Egy fallal körülvett szigeten él az öbölben, ahol rajta kívül több városatyának is saját birtoka van. Hétköznapi emberek a lábukat sem tehetik be oda. Még akkor sem juthatnánk be a házába, ha egyáltalán ki tudnánk deríteni, melyik az. Azt sem tudjuk, hány őrrel, szolgálóval, családtaggal kellene számolnunk. Rengeteg az ismeretlen tényező. Határozottan kijelentem, hogy nem vagyok hajlandó sejtésekre alapozva belevágni egy feladatba. Mit nem vállalok soha, Nappal?

– Kockázatot.

– Pontosan. Én bizonyossággal kereskedem, Murcatto. Ezért jött hozzám. Az én feladatom, hogy egy bizonyos ember egészen bizonyosan halott legyen. Nem mészárlást vállalok, hogy aztán a célpont meglépjen a zűrvarban. Nem Caprilében vagyunk…

– Tudom, hol vagyunk, Morveer. Mi hát a terve?

– Megszereztem a szükséges információkat, megterveztem a biztos módját, hogy elérjük a kívánt hatást. Mindössze arra van szükség, hogy az éj leple alatt bejussak a bankba.

– És ezt hogyan kívánja megoldani?

– Hogyan kívánom megoldani, Nappal?

– Megfigyelés, logika és módszeresség következetes alkalmazásával.

Morveer ismét megvillantotta öntelt mosolyát.

– Egészen pontosan így.

Monza a szeme sarkából Bennára pillantott. Kivéve, hogy Benna meghalt, és Reszket állt a helyén. Az északföldi felhúzta a szemöldökét, hosszan felsóhajtott, és megint a tűzbe nézett. Csak álnok embereket akarok barátomnak tudni, írta Verturio. Azért mindennek van határa.