A Halogatás hercege

Rogont nagyherceg a Birodalmi Fürdőben rendezte be a főhadiszállását. Puranti egyik leggrandiózusabb épülete félig árnyékba borította az öreg híd keleti végénél lévő teret, bár miként a város többi része, ez is látott már szebb évszázadokat. A hatalmas timpanon fele és a hat vaskos oszlop közül kettő emberöltőkkel korábban összeomlott, a köveket pedig elhordták, hogy újabb, ócskább épületek össze nem illő falait húzzák fel belőlük. A foltos vakolat alatt kiütközött a fű, a repkény száraz indái között még egy-két apró, csenevész fa is előbújt. Annak idején, mielőtt a styriaiak elkezdték öldökölni egymást, minden bizonnyal nagyobb becsben tartották a fürdést. Boldog idők lehettek, amikor az embereknek az volt a legfőbb gondjuk, elég forró-e a víz. A roskadozó épület egy letűnt kor dicsőségéről suttogott, és szomorú képet festett Styria hosszú hanyatlásáról.

Monza persze magasról leszarta az egészet.

Más dolgok foglalkoztatták. Kivárta, amíg Rogont menetelő seregének két százada között rés nyílik, majd kihúzta magát, és átvonult a téren. Felsietett a fürdő repedezett lépcsőin, igyekezvén visszacsempészni lépteibe a régi peckességet, bár a kattogó csípőjéből kilövellő fájdalom újra meg újra élesen a fenekébe hasított. Hátratolta a csuklyáját, tekintetét a legelöl álló, őszes halántékú veteránra szegezte, akinek olyan széles volt a válla, mint az ajtó, színtelen arcán pedig hosszú heg éktelenkedett.

– Beszélnem kell Rogont herceggel – mondta a nő.

– Természetesen.

– A nevem Mon… Hogyan? – Monza arra számított, hogy magyarázkodnia kell, valószínűleg ki is nevetik, és talán még az egyik oszlopra is felhúzzák. Fel sem merült benne, hogy szó nélkül beinvitálják.

– Ön Murcatto tábornok. – A férfi szürke szája sarkában halvány mosolyszerűség villant. – Már várják. A kardját viszont át kell adnia. – Monza összeráncolt homlokkal engedelmeskedett. Ez még annyira sem tetszett neki, mintha végigrugdosták volna az utcán.

Odabent a nagy márványcsarnok közepén lévő medencét magas oszlopok vették körül, a zavaros víz rothadás bűzét árasztotta magából. Monza régi ellensége, Rogont nagyherceg egy tábori asztalon kiterített térkép fölé hajolt. Egyszerű szürke egyenruhát viselt, ajkával elgondolkodva csücsörített. Tucatnyi tiszt sereglett köré, annyi aranyzsinórral a zekéjükön, hogy egy karakk teljes kötélzete kitelt volna belőle. Páran felkapták a fejüket, ahogy Monza a bűzlő medencét megkerülve elindult feléjük.

– Megjött – szólt az egyik az ajkát biggyesztve.

– Mur… cat… to! – Kontrázott a másik olyan hangon, mintha már maga a név is mérgező lenne. Nyilván így is érezte. Monza az elmúlt néhány évben számtalanszor borsot tört ezeknek az embereknek az orra alá, és senki sem szereti nagydobra verni, ha bolondot csinálnak belőle.

De ha egy tábornoknak kevesebb katonája van, támadásban kell maradnia, írta Stolicus, így hát a nő kényelmes tempóban, bekötözött kezének hüvelyujját könnyedén a derékszíjába akasztva úgy haladt tovább, mintha ez az ő fürdője volna, és az összes kard nála lenne.

– Nocsak, nocsak, a Halogatás hercege, Rogont. Milyen jó látni őóvatosságát! Büszkén feszítenek a cimborái ahhoz képest, hogy az elmúlt hét évet visszavonulással töltötték. Ma azonban legalább nem hátrál éppen. – Tartott egy pillanatnyi hatásszünetet. – Ja, várjunk csak. Dehogynem.

Erre már felemelkedett pár áll nagy gőgösen, és néhány orrlyuk is kitágult, Rogont ennek ellenére kapkodás nélkül nézett fel a térképből. A herceg talán kissé fáradtnak tűnt, de továbbra is idegesítően jóképű volt, és feszültségnek nyoma sem látszott rajta.

– Murcatto tábornok, minő boldogság! Bárcsak egy nagy csata után találkozhattunk volna, lehetőleg önnel a legyőzött hadifogoly szerepében, de hát nem mondhatni, hogy egyik győzelmem követné a másikat.

– Ritkák, mint a nyári hó.

– Maga eközben fürdik a dicsőségben. Csupasznak érzem magam győzedelmes tekintete tüzében. – A terem hátulja felé pillantott. – De hol van a mindig diadalmas Ezer Kard?

Monza megszívta a fogát.

– Hűséges Carpi kölcsönvette őket.

– Kérés nélkül? Milyen… udvariatlan. Attól tartok, ön jobb katona, mint amilyen politikus. Magam éppen az ellenkezője volnék. A szavak néha hatalmasabbak a kardnál, ahogy Juvens mondta, én azonban a magam kárán tanultam meg, hogy bizonyos esetekben semmi sem helyettesítheti a gondosan edzett acélt.

– A Vérontás Éveit éljük.

– Való igaz. Mindannyian a körülmények foglyai vagyunk, és nekem ismét nem maradt más választásom, mint hogy visszavonulót fújjak. A nemes Lirozio, Puranti hercege, és ennek a csodálatos fürdőnek a tulajdonosa olyan rendíthetetlen és harcias szövetségesem volt, amilyet csak kívánhat magának az ember, amikor a nagyhatalmú Orso herceg még hosszú mérföldekre volt innen, és a keze nem ért el Musselia falainak erre az oldalára. Hallania kellett volna, hogy csikorgatta a fogait akkor. Alig várta, hogy megindulhasson előre, és vért onthasson végre.

– A férfiak imádnak a harcról beszélni. – Monza tekintete végigjárta Rogont tanácsadóinak duzzogó arcát. – Egyesek előszeretettel be is öltöznek hozzá. Összevérezni viszont már nem szeretik az uniformisukat. – Néhány páva ingerülten hátravetette a fejét, de Rogont csak mosolygott.

– Magam is erre a szomorú következtetésre jutottam. Musselia falain időközben áttörtek, Borletta önnek köszönhetően elesett, és Visserine is porig égett. A talinsi sereg az ön egykori baráti társasága, az Ezer Kard értő közreműködésével Lirozio orra előtt fosztja ki a vidéket. A bátor herceg immáron korántsem lelkesedik annyira a dobpergésért és a kürtszóért. A nagy hatalmú emberek olyan kiszámíthatatlanok, mint a hullámzó víz. Gyengébb szövetségeseket kellett volna választanom.

– Késő bánat.

A herceg felfújta az arcát.

– Késő bánat, késő bánat, ez lesz a sírfeliratom. Édesluchoz alig két nap csúszással érkeztem, és az a hűbelebalázs Salier nélkülem bocsátkozott harcba. Veszített is, így Caprile védtelen maradt az ön alaposan dokumentált haragjával szemben. – Meglehetősen ostobának kellett lenni hozzá, hogy valaki így lássa a történteket, de Monza ezt egyelőre inkább megtartotta magának. – Musseliába a teljes seregemmel állítottam be, hogy megvédjem a falakat, és elzárjam az ön útját az Etrisi Foghíjon át, de azt kellett látnom, hogy maga az előző nap lenyúlta a várost, gyorsan kifosztotta, aztán pedig ellenem védte. – Ez sem felelt meg éppen a valóságnak, de a nő továbbra sem szólt. – Aztán a Magastöltésen képtelen voltam kikerülni a néhai Ganmark tábornokot, miközben a szintén néhai Salier herceg, aki szentül elhatározta, hogy másodszor nem fog bedőlni magának, másodszor is bedőlt magának, és a serege szétszóródott, mint pelyva a szélben. Szóval Borletta… – Az ajkai közé dugta a nyelvét, és hüvelykujját lefelé fordítva szellentésszerű hangot hallatott. – A bátor Cantain herceg… – Elhúzta az ujját a torka előtt, és megismételte a hangot. – Késő bánat, késő bánat. Mondja, Murcatto tábornok, hogyan csinálja, hogy mindig elsőnek érkezik a csatamezőre?

– Korán kelek, még pirkadat előtt szarok, ügyelek rá, hogy a megfelelő irányba induljak el, és nem hagyom, hogy bármi is az utamba álljon. Továbbá én próbálok is célba érni.

– Ezzel meg mit akar mondani? – csattant fel Rogont mellett egy többieknél is savanyúbb képű fiatalember.

– Hogy mit akarok mondani? – visszhangozta Monza kidülledő szemmel játszva az idiótát. Aztán megint a herceghez fordult. – Azt, hogy időben odaérhetett volna Édesluchoz, de inkább úgy döntött, töketlenkedik még egy kicsit, tudván, hogy a hájas Salier összehugyozza magát, mielőtt ideje lenne letolni a nadrágját, és minden valószínűség szerint elveszíti a seregét, akár győz, akár nem. Végül vesztett, mindenki őt nézte hülyének, maga meg a bölcs szerepében tetszeleghetett, ahogy remélte. – Most Rogonton volt a sor, hogy óvatos csendben maradjon. – Két évvel később időben érkezhetett volna a Foghíjhoz, és akár az egész világ ellen is megvédhette volna, de kényelmesebbnek találta addig húzni az időt, amíg én mondattam fel a büszke musseliaiakkal a leckét, amit maga szeretett volna. Miszerint viseltessenek alázattal Őhezitáló excellenciája előtt. – A teremben néma csend volt, csak Monza mondta tovább a magáét. – Mikor jött rá, hogy kifutott az időből? Hogy addig késlekedett, amíg a szövetségesei végképp meggyengültek, Orso pedig túlságosan megerősödött? Kétségtelen, hogy a Magastöltésre kivételesen valóban időben kívánt megérkezni, csakhogy Ganmark az útját állta. Hiába próbálta eljátszani a jó szövetségest, addigra már nem mondhatott mást, csak hogy… – Közelebb hajolt, és suttogva fejezte be a mondatot. – Késő bánat. Az egyetlen célja az volt, hogy maga legyen a legerősebb szövetséges a Nyolcak Ligájának győzelme után, hogy az első lehessen közülük. Nagyszerű elképzelés, ügyes húzások. Kivéve, hogy végül Orso győzött, és a Nyolcak Ligája… – Az ajkai közé dugta a nyelvét, és hosszú szellentő hanggal örvendeztette meg a férfinép egybegyűlt színe-javát. – Ennyit a késő bánatról, faszkalapok.

A legingerlékenyebb tiszt a sleppből ökölbe szorított kézzel toppant Monza elé.

– Ezt nem vagyok hajlandó tovább hallgatni, maga… Maga ördög! Apám Édeslucnál esett el!

Úgy tűnt, mindenkin esett valami sérelem, amiért bosszút akart állni, de Monza maga is túlságosan sok sebet kapott hozzá, hogy mások bajával törődjön.

– Köszönöm – mondta.

– Hogyan?

– Mivel az apja feltehetőleg az ellenségeim közé tartozott, és a csata célja, hogy az ember végezzen az ellenségeivel, dicséretnek tekintem, hogy említést tett a haláláról. Ezt igazán nem pont egy katonának kéne fejtegetnem.

A tiszt arcán rózsaszín és fehér foltok váltakoztak egymással.

– Ha férfi lenne, itt helyben megölném.

– Már úgy érti, ha maga lenne férfi. Azért ha már az apja miattam veszett oda, úgy van rendjén, hogy kapjon tőlem valamit kárpótlásul. – Monza bepöndörítette a nyelvét, és a tiszt szeme közé köpött.

A férfi ügyetlenül, puszta kézzel esett neki, ahogy azt Monza előre sejtette. Akinek ennyire fel kell hergelnie magát ahhoz, hogy támadjon, végül valószínűleg nem jelent komoly veszélyt. A nő készen állt, időben félrelépett a tiszt útjából, megragadta az aranyozott mellvért felső és alsó peremét, majd a férfi saját lendületét kihasználva lendített egyet rajta, miután éppen a megfelelő pillanatban lépett rá a lábára. Ahogy a tiszt kétrét görnyedve, kis híján orra bukva tovább botorkált, elkapta a kardja markolatát, és kirántotta a hüvelyéből. A férfi nyüszítve csobbant a medencébe, csillogó vízoszlopot küldve az ég felé, Monza pedig készenlétben tartott pengével pördült meg.

Rogont a szemét forgatta.

– Ó, a nyavalya… – Az emberei a fegyverük után kaptak, és majdnem fellökték az asztalt, hogy a herceget megkerülve ráronthassanak Monzára. – Ne olyan harciasan, uraim, könyörgöm, ne olyan harciasan! – A tiszt időközben fröcskölve, kapálózva igyekezett a felszínen maradni, de díszes páncélja súlya erősen húzta lefelé. Rogont két másik segédje sietett a segítségére, hogy kirángassák a medencéből. A többiek most már kivont karddal közelítettek Monza felé, egymást taszigálva nagy igyekezetükben, hogy ki szúrja meg először.

– Maguk nem visszavonulni szoktak inkább? – sziszegte a nő, miközben lassan hátrálni kezdett az oszlopok között.

A legközelebbi támadó felé bökött.

– Dögölj meg, te átkozott…

– Elég! – bődült el Rogont. – Elég! Elég! – Az emberei grimaszokat vágtak, mint a rossz gyerekek, ha megfeddik őket. – Nem vívhattok a fürdőben, a nyavalya essen belétek! Hát örökre szégyenben kell maradnom miattatok? – Hosszasan felsóhajtott, aztán széles mozdulatot tett a karjával. – Hagyjatok magunkra! Mindannyian!

Az első számú szárnysegédnek még a bajsza is felborzolódott az iszonyattól.

– De excellenciás uram, ezzel a… szörnyűséges alakkal?

– Egyet se féljetek, túlélem. – Felhúzott szemöldökkel pillantott az embereire. – Tudok úszni. Most pedig kifelé, mielőtt valaki kárt tesz magában! Hess! Tűnés!

A tisztek vonakodva a helyükre csúsztatták a kardjaikat, és morogva kivonultak a teremből. Az elázott férfi dühödt, cuppogó léptei nyomán nedves foltok maradtak a padlón. Monza vigyorogva a medencébe hajította a kardot, ami hangos csobbanással tűnt el a víz alatt. Talán csak apró győzelmet aratott, de mostanság minden ilyet ki kellett élveznie.

Rogont szótlanul kivárta, hogy kettesben maradjanak, aztán hangosan felsóhajtott.

– Megmondta, hogy el fog jönni, Ishri.

– Szerencsére nem tudom megunni, hogy igazam van. – Monza felkapta a fejét. Az egyik magas ablakpárkányon, jó egy-két lépésnyire Rogont feje fölött egy sötét bőrű nő hevert. A lábait felemelte és keresztbe vetve a falnak támasztotta, az egyik karja és a feje úgy lógott lefelé a keskeny párkányról, hogy az arca majdnem fejjel lefelé fordult. – Ez ugyanis gyakran előfordul. – Hátrafelé csusszant le az ablakból, az utolsó pillanatban megperdült, és hangtanul, akár egy gyík, guggolva ért földet.

Monza nem értette, hogy nem vette észre eddig, de nem örült neki, hogy így történt.

– Mi maga? Valami akrobata?

– Ó, nem vagyok én olyan romantikus, mint egy akrobata. A Keleti Szél vagyok. Gondoljon rám úgy, mint a számos ujj egyikére Isten jobb kezén.

– Elég sok sületlenséget beszél ahhoz képest, hogy pap.

– Ó, nem vagyok én olyan száraz és poros, mint egy pap. – Megforgatta a szemét, és felnézett a mennyezetre. – Szenvedélyes hívőnek vallom magam, de csak férfiak ölthetik magukra a papi gúnyát, istennek hála.

Monza felhúzta a szemöldökét.

– Gurkhul császárának ügynöke.

– Az ügynök olyan… alattomosnak hangzik. Császár, próféta, egyház, állam. Úgy mondanám, hogy a déli hatalmak alázatos képviselője vagyok.

– És miért érdekli őket Styria?

– Harcmező. – A nő szélesen elmosolyodott. – Gurkhul és az Unió talán békét kötött egymással, de…

– A háború folytatódik.

– Mindig. Orso szövetségesei az ellenségeink, tehát az ellenségei a szövetségeseink. Úgy alakult, hogy közös az érdekünk.

– Orsonak, Talins nagyhercegének a bukása – mormogta Rogont. – Kérlek, istenem!

Monza elhúzta a száját.

– Huhh, most már istenhez imádkozik, Rogont?

– Akárkihez, aki meghallgat, méghozzá igencsak buzgón.

A gurkhuli nő felállt, lábujjhegyre emelkedett, és hosszú ujjai végéig kinyújtózott.

– Nos, Murcatto? Maga lenne a válasz ennek a szegény embernek a kétségbeesett imáira?

– Talán.

– Ő pedig a maga imáira esetleg?

– A hatalmasokban többnyire csalódnom kellett, de mindig remélhetek.

– Aligha maga lenne az első barátom, akinek csalódást okozok. – Rogont a térkép felé intett az állával. – A Bizonytalanság bárójának neveznek. A Késlekedés királyának. A Halogatás hercegének. Maga mégis a szövetségesévé fogadna?

– Nézzen rám, Rogont, majdnem olyan kétségbeesett vagyok, mint maga. Farans szerint a nagy viharok különös társakat sodornak egymás mellé.

– Bölcs ember volt. És miben segíthetnék az én különös társamnak? Ami pedig még fontosabb, ő miben segíthetne nekem?

– Meg kell ölnöm Hűséges Carpit.

– Mi hasznát vennénk az áruló Carpi halálának? – Ishri közelebb lépett, fejét könnyedén oldalra billentette, aztán tovább feszítette a nyakát, amíg már nézni is fájt. – Nincsenek más századosok az Ezer Kard tagjai között? Sesaria, Victus, Andiche? – A nő szeme éjfekete volt, üres és halott, mint a szemkészítő pótlékai. – Nem az fog történni, hogy ezek közül a hírhedt keselyűk közül valamelyik egyszerűen átveszi a maga helyét, és nekiáll Styria hullájából lakmározni?

Rogont az ajkát biggyesztette.

– Folytatódik hát a kimerítő tánc, csak ezúttal egy új partnerrel. Csupán egészen kurta pillanatokra lelhetek nyugalmat.

– Ezek hárman nem lojálisak Orsohoz, csak a saját zsebük érdekli őket. Nem volt nehéz rábeszélni őket, hogy árulják el Coscát a kedvemért, mint ahogy arra sem, hogy engem áruljanak el Hűséges kedvéért. Csak meg kellett fizetni őket. Ha Carpi eltűnik a színről, van az a pénz, amiért visszatérnek hozzám, és Orso szolgálatából átállnak az önébe.

Csend lett. Ishri lassan felhúzta finom fekete szemöldökét. Rogont elgondolkodva hátrabillentette a fejét. Egy hosszú pillanatra találkozott a tekintetük.

– Ezzel nagyjából-egészéből ki is egyenlítődnének az esélyek.

– Biztos benne, hogy meg tudja vásárolni őket?

– Igen – hazudta Monza rezzenéstelen tekintettel. – Sosem kockáztatok. – Ez még nagyobb hazugság volt, tehát még magabiztosabban adta elő. Az Ezer Kardot illetően nem létezett semmiféle bizonyosság, ha pedig a parancsnokként szolgáló hitszegő gazemberekről volt szó, még annyira sem. Monzának ettől függetlenül lehetett esélye, ha megöli Hűségest. Ehhez először segítséget kellett kérnie Rogonttól, a többi pedig majd alakul tovább.

– Mennyit kell fizetni nekik?

– Hogy a győzelemre álló oldal ellen forduljanak? Többet, mint amennyit én megengedhetek magamnak, az biztos. – Ez még akkor is igaz lett volna, ha kéznél van Hermon aranyának fennmaradó része, márpedig a legtöbb még mindig ott volt elásva harminclépésnyire a halott apja leégett pajtájától. – De maga, Ospria hercege…

Rogont bánatosan felnevetett.

– Ó, Ospira feneketlen erszénye! Nyakig ülök az adósságban. Az alfelemet is eladnám, ha valaki néhány garasnál többet fizetne érte. Nem, attól tartok, belőlem nem fog aranyat kicsalni.

– És mi a helyzet a déli hatalmakkal? – kérdezte Monza. – Azt hallottam, Gurkhul hegyei aranyból vannak.

Ishri nekidőlt az egyik oszlopnak.

– Földből vannak azok, mint mindenhol máshol. Persze elég sok arany lehet a mélyükön, ha valaki tudja, hol ásson. Mit tervez, hogyan akar végezni Hűségessel?

– Lirozio azonnal megadja magát, amint megérkezik Orso serege.

– Semmi kétség – bólintott Rogont. – Legalább annyira ért a megadáshoz, mint én a visszavonuláshoz.

– Az Ezer Kard délnek indul majd Ospria felé, kifosztják a vidéket. A talinsiak pedig követik őket.

– Nem kell hozzá katonai géniusznak lenni, hogy erre rájöjjön az ember.

– Kivárom a megfelelő alkalmat, és előcsalogatom Carpit. Úgy negyven emberrel meg is tudom ölni. Maguknak szinte nem is kell kockázatot vállalniuk.

Rogont megköszörülte a torkát.

– Ha azt a hűséges vén kutyát ki tudja rángatni a kennelből, biztosan tudok keríteni néhány embert, hogy elaltassák.

Ishri úgy nézte Monzát, ahogy Monza egy hangyát figyelt volna.

– Ha pedig tőle megszabadultunk, előteremtem a pénzt, amiből megvásárolhatja az Ezer Kardot.

Ha, ha, ha. De már ez is jóval több volt, mint amit Monza remélni mert itt. Az is benne volt a pakliban, hogy nem állva hagyja el a találkozót.

– Akkor vehetik úgy, mintha már meg is volnánk. Különös társak, mi?

– Azok, valóban. Isten igazán nagyvonalú volt önnel. – Ishri látványosat ásított. – Azért jött, hogy barátra leljen, és mindjárt kettőt is talált.

– Micsoda szerencse! – Monza távolról sem volt biztos benne, hogy egyetlen barátot is szerzett. Ahogy az ajtó felé indult, csizmája sarka csikorgott a kopott márványon. Remélte, hogy nem kezd el reszketni, mielőtt kijut az épületből.

– Még valami, Murcatto! – A nő visszanézett Rogontra, aki immáron egyedül álldogált a térképei mellett. Ishri éppen olyan hirtelen tűnt el, mint ahogy megjelent. – Gyenge a pozíciója, így nincs más választása, mint hogy erőt mutasson. Ezt látom. Ön nem hazudtolja meg önmagát, a merészsége szinte a vakmerőséggel határos. Nem is örülnék, ha máshogy lenne. Csakhogy én sem hazudtolhatom meg önmagamat. Ha a jövőben kicsit tisztelettudóbban viselkedik, végső kétségbeesésünkön alapuló kapcsolatunk lényegesen zökkenőmentesebben alakulhat.

Monza bemutatott egy eltúlzott pukedlit.

– Fényességes uram, nem csak gyenge vagyok, de alávalónak is érzem magam, amiért megbántottam.

Rogont lassan megrázta a fejét.

– Annak a tisztnek kardot kellett volna rántania, hogy ledöfje magát.

– Ön ezt tette volna a helyében?

– Ó, szánom-bánom, de nem. – A herceg ismét a térképeire pillantott. – Én kértem volna még egy köpést.