Bosszúra fel hát!

Ganmark tábornok fényes lovaglócsizmája hangosan kopogott a fényes padlón. A kamarás cipője mögötte csikorgott. A két pár lábbeli hangját csattogva verték vissza a nagy, üres teret határoló falak, sietős lépteik nyomán lusta porszemek kavarogtak a fénysugarakban. Shenkt hosszú használattól puha, betört csizmája semmiféle hangot nem adott ki.

– Amint őexcellenciája színe elé érünk – hadarta a kamarás –, önök túlzott sietség nélkül elindulnak felé, sem jobbra, sem balra nem fordulnak, tekintetüket a földre szegezik, egyetlen pillanatra sem néznek őexcellenciája szemébe. Megállnak a fehér vonalnál a szőnyegen. Nem előtte, és semmilyen körülmények között sem léphetnek át rajta. Aztán letérdelnek…

– Én nem térdelek le – szólt közbe Shenkt.

A kamarás egy sértett bagoly tekintetével kapta oda a fejét.

– Csak államfőkkel teszünk kivételt. Mindenkinek le kell…

– Nem térdelek le.

A kamarás felháborodottan kapott levegő után, Ganmark azonban letorkolta.

– Könyörgöm, most gyilkolták meg Orso nagyherceg fiát és örökösét! Őexcellenciáját egyáltalán nem fogja érdekelni, letérdel-e előtte valaki, ha az illető elhozza neki a bosszút. Ha ettől jobban érzi magát, ne térdeljen le. – A két, fehér libériába öltözött őr felemelte keresztbe tett alabárdját, Ganmark pedig belökte a kétszárnyú ajtót.

Ijesztően tágas, fényűző, előkelő helyiségbe léptek be. Éppen olyanba, amilyennek Styria legnagyobb hatalmú emberének tróntermét képzeli az ember. Csakhogy Shenkt állt már nagyobb termekben nagyobb emberek előtt, és többé semmi nem nyűgözte le. A mozaikpadlón keskeny vörös szőnyeget terítettek le a végén magányos fehér vonallal. A szőnyegen túl magas emelvény nyújtózott, előtte tucatnyi teljes páncélzatot viselő katona állt őrt. A pódiumon aranyból készült széket helyeztek el. A székben ült Orso, Talins nagyhercege. Tetőtől talpig feketébe öltözött, de a tekintete még a ruháinál is sötétebb volt.

Különös, vészjósló külsejű emberek térdeltek széles ívben Orso és a testőrei előtt. Lehettek vagy hatvanan, akadtak közöttük fehérek és feketék, kicsik és nagyok, kövérek és soványak. Nem volt náluk fegyver, de Shenktnek az az érzése támadt, hogy egyébként meglehetősen sokat hordhatnak maguknál. Látásból többet is ismert közülük. Gyilkosok voltak. Merénylők. Embervadászok. Az ő szakmájának művelői, már ha a meszeléssel megbízott tanoncról azt lehet mondani, hogy ugyanabban a szakmában dolgozik, mint a festőmester. Túlzott sietség nélkül elindult az emelvény felé, sem jobbra, sem balra nem nézett. Átvágott a válogatott gyilkosok félkörén, és pontosan a vonalnál megállt. Ganmark tábornok továbbhaladt, el az őrök mellett, fel a trónhoz. Lehajolt és Orso fülébe súgott valamit, míg a kamarás mogorva tekintettel megállt a másik oldalán.

A nagyherceg egy hosszú pillanatig Shenktre meredt, ő pedig rezzenéstelenül állta a tekintetét. A teremre az a fajta nyomasztó csend telepedett, ami csak az igazán nagy terekben fordulhat elő.

– Szóval ez volna ő. Miért nem térdel?

– Azt mondja, nem térdel le – felelte Ganmark.

– Mindenki más letérdel. Maga mitől olyan különleges?

– Nem vagyok különleges – mondta Shenkt.

– Mégsem térdel le.

– Valaha megtettem. Régen. Többé már nem.

Orso összehúzta a szemét.

– És mi lenne, ha valaki kényszerítené rá?

– Volt, aki megpróbálta.

– És?

– És nem térdelek le.

– Akkor álljon hát. Meghalt a fiam.

– Részvétem.

– Nem tűnik szomorúnak.

– Nem az én fiam volt.

A kamarás majdnem lenyelte a nyelvét, de Orso nem vette le a szemét Shenktről.

– Látom, nem szeret kertelni. Az őszinte tanács komoly értékkel bír az erős emberek számára. Igen jókat hallottam ön felől.

Shenkt nem felelt.

– Az az ügy Kelnben. Úgy tudom, maga intézte. Ráadásul azt hallottam, egyedül dolgozik. Állítólag még holttesteknek se nagyon lehetett nevezni, amiket maga után hagyott.

Shenkt nem felelt.

– Nem erősíti meg.

Shenkt Orso nagyherceg szemébe nézett, de nem felelt.

– Viszont nem is tagadja.

Semmi.

– Szeretem a szűkszavú embereket. Aki keveset mond a barátainak, az a semminél is kevesebbet kotyog el az ellenségeinek.

Csend.

– Megölték a fiamat. Kidobták egy kupleráj ablakából, mint a szemetet. Sokan meghaltak a barátai és az üzletfelei közül is. A hazám polgárai közül. A vejem, őfelsége, az Unió királya éppen hogy csak ki tudott menekülni a lángokban álló épületből. A házigazdájuk, Sotorius, Sipani fél lábbal a sírban kóricáló kancellárja a kezét tördeli, és azt mondja, nem tehet semmit. Elárultak. Megfosztottak az örökösömtől. Kínos helyzetbe hoztak. Engem! – ordított fel hirtelen. Hangját visszaverték a falak, körben mindenki összerezzent.

Mindenki, csak Shenkt nem.

– Bosszúra fel hát!

– Bosszúra! – Orso öklével a szék karfájára csapott. – Gyors és rettenetes bosszúra!

– Nem ígérhetem, hogy gyors lesz. De hogy rettenetes, azt igen.

– Akkor legyen lassú, gyötrelmes és könyörtelen.

– Talán úgy hozza a szükség, hogy kárt kell tennem néhány alattvalójában és a tulajdonukban.

– Nem számít. Csak hozza el nekem a fejüket. Minden férfiét, nőét és gyerekét, akinek a legkisebb mértékben is része volt ebben. Tegye, amit kell! Hozza el nekem a fejüket!

– A fejüket hát.

– Mennyi előleget kér?

– Semennyit.

– Még csak…

– Ha elvégzem a munkát, százezer tallért kérek a vezér fejéért, és húszezret minden egyes segítőjéért. Összesen legfeljebb negyedmillió tallért. Ez az ára.

– Nagyon magas! – morogta a kamarás. – Mihez kezd ennyi pénzzel?

– Számolgatom, közben meg nevetek, és azon elmélkedem, milyen jó, hogy egy gazdag embernek nem kell hülyék kérdéseire felelnie. Keresve sem talál olyan munkaadót, aki ne lett volna elégedett a munkámmal. – Shenkt lassan körbejáratta tekintetét a háta mögött térdelő söpredékek félkörén. – Ha gondolja, fizethet kevesebbet kisebb embereknek.

– Úgy lesz – bólintott Orso. – Feltéve, hogy közülük találja meg először valaki a gyilkosokat.

– Más feltételekkel nem is vállalnám, excellenciás uram.

– Jó – bólintott a nagyherceg. – Akkor menjen. Mind menjenek. Hozzák el nekem… a bosszút!

– Távozhatnak – rikoltotta el magát a kamarás. A bérgyilkosok csoszogva, zörögve, csörömpölve hagyták el a nagytermet. Shenkt megfordult, és elindult a szőnyegen, vissza a kétszárnyú ajtó felé. Túlzott sietség nélkül haladt, nem fordult sem jobbra, sem balra.

Az egyik bérgyilkos elállta az útját. Sötét bőrű, átlagos magasságú férfi volt, de olyan széles, mint egy kétajtós szekrény. Rikító színű inge alól szálkás izmok kandikáltak ki. Elhúzta vastag száját.

– Te vagy Shenkt? Többre számítottam.

– Imádkozz az istenhez, amelyikben hiszel, hogy többet sose láss belőlem.

– Nem szoktam imádkozni.

Shenkt közelebb hajolt és a férfi fülébe suttogott.

– Azt tanácsolom, hogy kezdd el.

* * *

Bár a legtöbb ember mércéje szerint nagynak számított volna, Ganmark tábornok dolgozószobája inkább zsúfoltnak hatott. A kandalló fölött Juvens túlméretezett mellszobra nézett le vészjósló tekintettel, kőből faragott kopasz foltját a színes visserinei üvegből készült pazar tükörben csodálhatta meg a látogató. Az íróasztal két oldalán egy-egy vállmagasságig érő monumentális váza állt. A falakat aranyozott keretben kifeszített vásznak díszítették, kettő közülük határozottan óriási volt. Nagyszerű képek. Túlságosan jók hozzá, hogy kicsiben fessék meg őket.

– Figyelemreméltó gyűjtemény – állapította meg Shenkt.

– Az ott egy Coliere. Csak elégett volna a kúriában, ahol találtam. Ezt a kettőt Nasurin festette, azt meg Orhus. – Ganmark mutatóujja precíz mozdulataival bökött rá a festményekre. – A korai időszakból, de akkor is. A vázákat Gurkhul császárának készítették sok száz évvel ezelőtt, és valamiképpen utat találtak egy gazdag ember házába Caprilénál.

– Onnan pedig ide kerültek.

– Igyekszem megmenteni, amit tudok – mondta Ganmark. – Ha a Vérontás Évei véget érnek, talán marad még néhány megőrzésre érdemes kincs Styriában.

– Vagy legalábbis magánál.

– Jobb, ha nálam vannak, mintha elégnek. Kezdődik a harci szezon, és reggel indulok Visserinébe megostromolni a várost. Csetepaték, fosztogatás, gyújtogatás. Masírozás erre, masírozás arra. Éhínség és dögvész, mondanom sem kell. Csonkolás és gyilkosság nyilván. Mindez a villámcsapás kiszámíthatatlanságával. Kollektív büntetés. Mindenki bűnhődik a semmiért. Háború, Shenkt, háború. Ha belegondolok, hogy valaha arról álmodtam, hogy becsületes ember leszek. Hogy jót cselekszem.

– Mind arról álmodunk.

A tábornok felhúzta a szemöldökét.

– Még maga is?

– Még én is. – Shenkt előhúzta a kését. A gurkhuli hentesek sarlószerű szerszáma volt, kicsi, de borotvaéles.

– Akkor azt kívánom, lelje benne örömét. Tőlem legfeljebb annyi telik, hogy igyekszem mérsékelni a pusztítás fokát, hogy csak… irdatlan legyen.

– Manapság elkerülhetetlen a pusztítás. – Shenkt elővett a zsebéből egy kis fadarabot, aminek az egyik oldalából már kifaragta egy kutya fejét.

– Így van ez mindig. Bort? Cantain saját pincéjéből való.

– Nem kérek.

Shenkt munkához látott a késével, miközben a tábornok megtöltötte a poharát. Faforgácsok hullottak a padlóra a csizmái közé, és lassan formát öltött a kutya hátsó fertálya is. Aligha vehette föl a versenyt a körülötte sorakozó műalkotásokkal, de azért megtette. Volt valami megnyugtató az ívelt penge ismétlődő mozgásában meg a forgács finom szállingózásában.

Ganmark a kandallópárkánynak támaszkodott, felvette a piszkavasat, és teljesen fölöslegesen bele-belepiszkált a tűzbe.

– Hallott Monzcarro Murcattóról?

– Az Ezer Kard tábornagya. Rendkívül sikeres katona. Úgy tudtam, meghalt.

– Tud titkot tartani, Shenkt?

– Sok százat őrzök.

– Hát persze. Hát persze. – Mély lélegzetet vett. – Orso nagyherceg rendelte el a halálát. Az övét és az öccséét is. A győzelmei népszerűvé tették Talinsban. Túlságosan népszerűvé. Őexcellenciája attól tartott, hogy elbitorolhatja tőle a trónt, ahogy az a zsoldosokkal elő szokott fordulni. Nem lepődött meg?

– Láttam már a halál minden lehetséges formáját és minden lehetséges indítékát.

– Hát persze. – Ganmark komoran pillantott a tűzbe. – Ez nem volt jó halál.

– Egyik sem az.

– Igaz. De ez különösen csúnya volt. Két hónappal ezelőtt eltűnt Orso nagyherceg testőre. Senkit nem lepett meg, ostoba ember volt, nem ügyelt a biztonságára, bűnös életet élt, rossz társaságba járt, és számos ellenséget szerzett. Nem gondoltam, hogy jelentősége lehet az ügynek.

– Aztán?

– Egy hónappal később megmérgezték a nagyherceg bankárát Westportban a fél személyzetével együtt. Ez már teljesen más eset volt. Ő nagyon is odafigyelt a biztonságra. Rendkívül nehéz feladat volt megmérgezni, amit félelmetes szakértelemmel és kivételes könyörtelenséggel hajtottak végre. De a bankár alaposan beleártotta magát a styriai politikába, márpedig a styriai politika halálos játszma, kevés könyörületes játékossal.

– Igaz.

– A Valint és Balknál azt gyanították, hogy a gurkhuli riválisokkal való hosszú ellenségeskedés állhat a háttérben.

– Valint és Balk.

– Ismeri az intézményt?

Shenkt egy pillanatnyi szünet után válaszolt.

– Úgy hiszem, felfogadtak egyszer. Folytassa.

– Most viszont Ario herceget ölték meg. – A tábornok megvakarta a füle tövét. – Éppen azon a helyen szúrták meg, ahol ő döfte le Benna Murcattót, mielőtt ledobta egy magas erkélyről.

– Azt hiszik, Monzcarro Murcatto még él?

– Egy héttel a fia halála után Orso nagyherceg levelet kapott egy bizonyos Carlot dan Eidertől, Ario herceg szeretőjétől. Régóta gyanítottuk, hogy az Uniónak kémkedik, de Orso eltűrte a kapcsolatot.

– Meglepő.

Ganmark vállat vont.

– Az Unió hivatalosan is a szövetségesünk. Segítettünk nekik megnyerni a gurkhuliakkal vívott háborújuk legutóbbi csatáját. Mindketten élveztük a Valint és Balk Pénzintézet támogatását. Arról nem is beszélve, hogy az Unió királya Orso veje. Természetes, hogy küldtünk egymáshoz kémeket, szomszédok között ez hozzátartozik a jó modorhoz. Ha pedig már úgyis vendégül kell látni egy kémet, akkor akár elbűvölő is lehet az illető. Márpedig Eider tagadhatatlanul elbűvölő. Ott volt Ario herceggel Sipaniban, aztán a halála után eltűnt. Nemsokára megjött a levél.

– Mi állt benne?

– Méreggel kényszerítették, hogy segédkezzen Ario herceg meggyilkolásában. A csapat tagja volt egy Nicomo Cosca nevű zsoldos, egy Shylo Vitari nevű kínvallató, és nem más vezette őket, mint maga Murcatto. A nő szerint nagyon is él.

– Elhiszi?

– Eidernek nincs oka hazudni nekünk. Semmilyen levél nem menti meg őexcellenciája haragjától, ha a kezünkbe kerül, és ezt ő is tudja. Murcatto élt, amikor ledobták az erkélyről, az biztos. Nem láttam holtan.

– Bosszúra szomjazik.

Ganmark szomorúan kacagott föl.

– A Vérontás Éveit éljük. Mindenki bosszúra szomjazik. De a talinsi kígyó? A caprilei mészáros? Aki semmi mást nem szeretett a világon, csak a saját öccsét? Ha életben van, izzik a bosszúvágytól. Kevés nála elszántabb ellenséggel találhatnánk szembe magunkat.

– Akkor meg kell találnom ezt a Vitari nevű nőt, ezt a Cosca nevű férfit és ezt a Murcatto nevű kígyót.

– Senkinek nem szabad megtudnia, hogy még él. Ha Talinsban hírét vennék, hogy Orso tervelte ki a halálát… az emberek nyugtalankodni kezdenének. Talán még lázadás is kitörne. Rajongott érte a nép. Talizmán volt. Kabala. Közülük való volt, az érdemei alapján jutott előre. Ahogy a háború elhúzódásával egyre magasabbra nőnek az adók, őexcellenciája… nem olyan népszerű, mint egyébként lehetne. Bízhatok benne, hogy néma marad?

Shenkt néma maradt.

– Jó. Murcattónak most is vannak szövetségesei Talinsban. Valamelyikük talán tudja, hol van. – A tábornok felnézett, a tűz narancsos ragyogása megvilágította fáradt arca egyik felét. – De mit is beszélek? A maga feladata, hogy megtaláljon embereket. Hogy megtalálja őket és… – Megint az izzó szén közé túrt, táncoló szikrák hada reppent a levegőbe. – De nem kell elmondanom, mi a dolga, ugye?

Shenkt eltette a félig kész faragást és a kését, majd az ajtó fel fordult.

– Nem.