Magok
Hideg és tiszta téli reggel volt, Monza lélegzete párafelhőként emelkedett a levegőbe.
A terem előtt állt, ahol megölték az öccsét. A teraszon, ahonnan őt ledobták. Keze azt a korlátot markolta, amelyiken átgördítették. Arról a hegyoldalról nézett le, amelyik összetörte. Most is érezte a gyötrő fájdalmat a lábában, kesztyűs keze fejében, a halántékában. Bizsergette a kenderpipa utáni vágy, amiről tudta, hogy soha nem fog elmúlni. Nem volt éppen kellemes lenézni a mélybe, azokra az apró fákra, amik annak idején az esését fogták fel. Ezért jött ide minden reggel.
Egy jó vezető soha ne kényelmesedjen el, írta Stolicus.
A nap egyre magasabbra kapaszkodott az égen, a világ megtelt színekkel. A vér elszivárgott az égről, és élénk kékséget meg fehér bárányfelhőket hagyott maga után. Keleten az erdő egyre ritkásabb lett, aztán földek mozaikjának adta át a helyét – zöld ugar, gazdag fekete föld és aranybarna tarló négyszögei váltogatták egymást. Az ő mezői. Még távolabb a folyó szigetecskéktől zsúfolt deltává szélesedett, mielőtt találkozott volna a szürke tengerrel. Monza éppen hogy csak ki tudta venni a tornyok, az épületek, a falak körvonalait arrafelé. A nagy Talins nem tűnt nagyobbnak, mint a hüvelykujján a köröm. És az ő városa volt.
A gondolat még mindig egy elmeháborodott ostoba agymenésének tűnt.
– Excellenciás asszonyom. – Monza kamarása az egyik magas ajtónyílásban ólálkodott. Olyan mélyre hajolt, hogy kis híján megnyalta a követ. Ugyanez az ember tizenöt évig szolgálta Orsot, aztán valami úton-módon sértetlenül megúszta Fontezarmo feldúlását, és csodálatra méltó könnyedséggel cserélte le régi urát új úrnőjére. Monza végül is ellopta Orso városát, palotáját, sőt némi igazítás után még pár ruháját is. Akkor miért ne venné igénybe az embereit is? Kik tudhatták volna náluk jobban, mit kell tenniük?
– Mi van?
– Megérkeztek a miniszterei. Lord Rubine, Grulo kancellár, Scavier kancellár, Volfier ezredes és Vitari… úrhölgy. – Megköszörülte a torkát, látszott rajta, hogy némiképp feszeng. – Érdeklődhetnék, hogy Vitari úrhölgy rendelkezik-e már megfelelő címmel?
– Ő azokkal a dolgokkal foglalkozik, amikhez a megfelelő címek birtokosai hozzá sem tudnak szagolni.
– Természetesen, excellenciás asszonyom.
– Küldje be őket!
A rézzel borított, tekergő kígyókkal vésett ajtószárnyak kitárultak. Tán nem számítottak olyan nagyszerű műalkotásnak, mint Orso oroszlánfejes ajtaja, de jóval erősebbek voltak. Erről Monza maga gondoskodott. Öt vendége közül ki peckesen, ki feszülten, ki könnyedén vonult be, lépteik zaját visszaverték Orso fogadószobájának rideg márványfalai. Két hónap telt el, de Monza még mindig képtelen volt a sajátjaként gondolni rá.
Vitari érkezett elöl éppen olyan sötét ruhákban és éppen olyan önelégült mosollyal az arcán, mint amikor először találkoztak Sipaniban. Aztán a zsinóros egyenruhájában mereven vonuló Volfier következett. Scavier és Grulo egymással versengve követte. Az öreg Rubine hivatali láncának súlya alatt hátul vánszorgott görnyedten. Mint mindig, most sem kapkodott, hogy célhoz érjen.
– Szóval még mindig nem szabadultál meg tőle? – Vitari felnézett Orso falról lefelé bámuló hatalmas portréjára.
– Miért tenném? A győzelmeimre és a vereségeimre emlékeztet. Arra, hogy honnan jöttem. És arra, hogy nem áll szándékomban visszamenni oda.
– Különben is igazán szép festmény – jegyezte meg Rubine, és szomorúan körülnézett. – Nem sok maradt belőlük.
– Nem lehet azt mondani, hogy az Ezer Kard félmunkát végez. – A szobából szinte mindent eltüntettek, amit nem szögeztek oda, vagy nem a hegyoldalba véstek. Orso hatalmas asztala továbbra is komoran kuporgott a helyiség végében, bár valaki ejtett rajta pár sebet, amikor hiába kutatott benne rejtett fiókok után. A Juvens és Kanedias hatalmas márványfigurája által tartott magas kandallót lehetetlennek bizonyult elmozdítani, így most pár lángoló fahasáb erőlködött hasztalan, hogy egy kis meleget csempésszen a tágas terembe. A nagy kerek asztal is a helyén volt, rajta ugyanazzal a kiterített térképpel. Éppen olyan volt, mint Benna életének utolsó napján, csak most a térkép egyik sarkán Orso alvadt vérének barna foltjai éktelenkedtek.
Monza az asztalhoz lépett, és elhúzta a száját, ahogy fájdalom hasított a csípőjébe, a miniszterei pedig köré gyűltek, éppen úgy, mint annak idején Orso köré a maga emberei. Azt mondják, a történelem ismétli önmagát.
– Mi hír?
– Csupa jó – felelte Vitari –, feltéve, hogy szereted a rossz híreket. Állítólag tízezer baoli átkelt a folyón, és megszálltak egy darabot Ospria területéből. Muris kikiáltotta a függetlenségét, és megint hadat üzent Sipaninak, miközben Sotorius fiai egymással harcolnak a város utcáin. – Ujja a térkép fölött körözött, gondtalanul terjesztve a káoszt a kontinensen. – Visserine továbbra is vezető nélkül van, egykori dicsőségének az árnyéka sem látszik. Egyes hírek szerint Affoiában kitört a pestis, Nicantéban tűzvész tombol, Puranti fellázadt, Musselia pedig nyugtalankodik.
Rubine szomorúan cibálta a szakállát.
– Csapás ez Styriára! Azt mondják, Rogontnak igaza volt. A Vérontás Évei véget érnek, és most kezdődnek a Tűz Évei. Westportban a szent emberek a világ végét hirdetik.
Monza felhorkant.
– Azok a rohadékok akkor is a világ végét hirdetik, ha valahol szarik egy madár. Tudunk olyan helyről, ahol nyugalom van?
– Talins? – Vitari körülnézett a szobában. – Bár a fontezarmói palotában történt némi fosztogatás nemrég. Meg Borletta.
– Borletta? – Alig több mint egy éve Monza éppen ebben a teremben számolt be róla Orsonak, hogy alaposan feldúlta a várost. Arról nem is beszélve, hogy az uralkodó fejét lándzsára tűzte a kapu fölött.
– Cantain herceg ifjú unokahúga meghiúsította a trónfosztására irányuló összeesküvést. Állítólag olyan szép beszédet tartott, hogy mind elhajították a kardjukat, letérdeltek előtte, és ott helyben hűséget esküdtek neki. Legalábbis ezt beszélik.
– Ha valaki eléri, hogy felfegyverzett férfiak letérdeljenek előtte, az nagyon tud valamit, akárhogy is csinálja. – Monzának eszébe jutott, hogyan aratta Rogont a maga nagy győzelmét. A fegyverek megölhetik az embereket, de csak a szavak hathatnak rájuk igazán, és a jó szomszéd jelenti a legbiztosabb menedéket, ha kitör a vihar. – Van nekünk valamiféle követünk?
Rubine körülnézett.
– Bizonyosan keríthetünk egyet.
– Hát akkor kerítsen, és küldje el Borlettába egy megfelelő ajándékkal az ékes beszédű hercegnő számára. És biztosítsa a hölgyet… nővéri szeretetemről.
– Nővéri… szeretet? – Vitari olyan képet vágott, mintha trágyakupacot talált volna az ágyában. – Azt hittem, ez nem a te műfajod.
– Az én műfajom mindig az, ami éppen működik. Úgy hallottam, a jó szomszéd jelenti a legbiztosabb menedéket, ha kitör a vihar.
– A jó szomszéd meg a jó kard.
– A jó kardot mondani sem kell.
Rubine bocsánatkérő tekintettel pillantott Monzára.
– Excellenciás asszonyom, a hírneve nem olyan, mint… lehetne.
– Soha nem volt olyan.
– De széles körben önt vádolják Rogont király, Sotorius kancellár és a Kilencek Ligája többi vezetőjének meggyilkolásával. Mivel ön az egyetlen túlélő…
Vitari önelégült mosolyra húzta a száját.
– Átkozottul gyanús.
– Talinsban ettől persze csak népszerűbb lett. Máshol azonban… Ha Styria nem lenne olyan mélyen megosztott, minden kétséget kizáróan összefogna önnel szemben.
Grulo összeráncolt homlokkal pillantott Scavierre.
– Találnunk kell egy bűnbakot.
– Kivételesen azt vádoljuk meg a gyilkossággal, aki valóban elkövette – felelte Monza. – Nyilvánvalóan Castor Morveer mérgezte meg a koronát Orso utasítására. Hadd tudja meg minél több ember. Lehetőleg mindenki.
– De excellenciás asszonyom… – Rubine most már egyenesen alázatosra váltott. – Senki sem ismeri ezt a nevet. Nagy bűnökkel nagy embereket kell megvádolni.
Monza felnézett. Orso herceg diadalmasan mosolygott rá egy olyan csatát ábrázoló festményről, amelyiknek a közelében sem járt. A nő azon kapta magát, hogy visszamosolyog. Egy elegáns hazugság mindig jobb, mint az unalmas igazság.
– Akkor fújják föl! Castor Morveer, az arc nélküli halál, minden méregkeverő mesterek leghírhedtebbike! A történelem legnagyobb és legügyesebb gyilkosa! Egy méregkeverőbe oltott költő! Egy férfi, aki képes volt beosonni Styria leggondosabban őrzött épületébe, hogy megölje az uralkodót és négy másik nagyvezért, és aztán észrevétlenül továbbálljon, akár az éji szellő! Ki is lehetne biztonságban a mérgek királyától? Én magam is csak nagy szerencsével menekültem meg élve.
– Te szegény, ártatlan lányka! – Vitari lassan megrázta a fejét. – Semmi kedvem híressé tenni azt a taknyot.
– Merem állítani, hogy ennél szörnyűbb dolgokkal is együtt tudsz élni.
– A halottakból pocsék bűnbakok lesznek.
– Jaj hát, igazán lehelhetünk belé egy kis életet! Plakátokat ragaszthatunk minden sarokra, bűnösnek nyilváníthatjuk, és felajánlhatunk mondjuk százezer tallért a fejéért.
Volfier pillanatról pillanatra aggodalmasabbnak tűnt.
– De… meghalt, nem?
– Elföldeltük a többiekkel együtt, amikor betemettük az árkokat. Ami azt jelent, hogy nem kell kifizetni a vérdíjat. A fenébe is, legyen kétszázezer, akkor még gazdagnak is tűnünk.
– És gazdagnak tűnni majdnem olyan hasznos, mint gazdagnak lenni – bólintott Scavier, miközben Grulót méregette komoran.
– Olyan mesét terjesztek el, hogy Morveer nevét akkor is csak suttogva merik majd kimondani, amikor mi már rég nem élünk. – Vitari elmosolyodott. – Az anyák vele fogják ijesztgetni a gyerekeiket.
– Nincs felőle kétségem, hogy elégedetten mosolyog a sírjában a gondolatra – felelte Monza. – Azt hallottam, csírájában fojtottál el egy kisebb lázadást.
– Sértő lenne a lázadókra nézve, ha ezeket az amatőröket annak nevezném. Akkora marhák voltak, hogy plakátokon hirdették a találkozóikat. Amúgy is tudtunk róluk, de plakátok? Közszemlére téve? Ha engem kérdezel, pusztán az ostobaságukért is megérdemelnék a halálbüntetést.
– Vagy száműzhetnénk őket – javasolta Rubine. – Ha egy kis könyörületet gyakorol, igazságosnak, erényesnek és erősnek mutathatja magát.
– És mind a háromból rám férne egy kevés, mi? – Monza elgondolkodott egy pillanatra. – Szabjanak ki rájuk súlyos pénzbüntetést, hozzák nyilvánosságra a nevüket, hurcolják őket végig pucéran a Szenátus épülete előtt, aztán… engedjék szabadon mindegyiket.
– Szabadon? – Rubine felhúzta sűrű fehér szemöldökét.
– Szabadon? – Vitari ugyanígy tett saját narancsszínű szemöldökével.
– Így tűnök majd csak igazán erényesnek, erősnek és igazságosnak. Ha keményen megbüntetjük őket, azzal csak alkalmat adunk a barátaiknak a bosszúra. Ha megkíméljük őket, minden ellenállás abszurdnak fog tűnni. Magad mondtad, hogy ostobák. Ha megint felségárulást terveznek, maguk vezetnek majd bennünket a nyomukra. Akkor felköthetjük őket.
Rubine megköszörülte a torkát.
– Ahogyan excellenciád parancsolja. Plakátokon fogom hirdettetni, hogy ön megkönyörült ezeken az embereken. A talinsi kígyó nem mar a méregfogaival.
– Egyelőre. Mi a helyzet a piacokon?
Scavier puha arcán kemény mosoly futott át.
– Forgalmasak, reggeltől estig forgalmasak. A kereskedők hozzánk menekültek a Sipaniban, Ospriában meg Affoiában uralkodó káosz elől, és lelkesen megfizetik a vámot, ha gond nélkül behozhatják az árujukat.
– És a magtárak?
– Elég jól sikerült az aratás, úgyhogy remélhetőleg kihúzzuk a telet lázadás nélkül. – Grulo csettintett a nyelvével. – De Musselia felé a föld nagy része ugar maradt. A gazdák elmenekültek Rogont hódító csapatainak dúlása elől. Ráadásul az Ezer Kard is csak pusztítást hagyott maga után egészen az Etris partjáig. Nehéz időkben mindig a földművesek szenvednek leginkább.
Ezt a leckét Monza már rég megtanulta.
– A várost ellepték a koldusok, igaz?
– A koldusok és a menekültek. – Rubine megint a szakállát kezdte cibálni. Monza tartott tőle, hogy ha még sok szomorú történetet fog elmesélni, az utolsó szálig kitépi az arcszőrzetét. – Ilyen időket élünk…
– Osszanak földet mindenkinek, aki meg tudja művelni, és képes adót fizetni nekünk. A termőföld gazdák nélkül nem ér többet a közönséges sárnál.
Grulo meghajtotta a fejét.
– Gondoskodom róla.
– Nagyon csendes ma reggel, Volfier.
A veterán katona egy helyben állt, a térképre meredt, és a fogait csikorgatta.
– Az a kibaszott Etrisani! – fakadt ki, öklével kardja markolatára csapva. – Mármint elnézését kérem, excellenciás asszonyom, de… azok a szemetek!
Monza elmosolyodott.
– Ismét gondok akadtak a határon?
– Három tanya leégett. – A nő arcáról lefagyott a mosoly. – A gazdák eltűntek, aztán a keresésükre indult őrjáratra rálőttek az erdőből. Egy ember meghalt, kettő megsebesült. A többiek a támadók üldözésére indultak, de az ön parancsát szem előtt tartva a határnál visszafordultak.
– Próbára akarnak tenni – mondta Vitari. – Dühösek, mert ők voltak Orso első számú szövetségesei.
Grulo bólintott.
– Mindenről lemondtak az ő ügye érdekében, és remélték, hogy cserébe busásan megjutalmazza őket, ha király lesz.
Volfier dühösen csapott az asztalra.
– A rohadékok azt hiszik, olyan gyengék vagyunk, hogy nem tudjuk megállítani őket.
– És azok vagyunk? – érdeklődött Monza.
– Háromezer gyalogosunk van, és ezer lovasunk. Mind jól felfegyverzett, képzett, jó katonák, akik több csatában is megfordultak már.
– És harcra készek?
– Egyetlen szavába kerül, és már be is bizonyítják.
– Mi a helyzet az etrisaniakkal?
– Csak hetvenkedni tudnak – vigyorodott el Vitari. – A csúcson is legfeljebb másodrendű seregük volt, és az a csúcs is régi emlék csupán.
– Több emberünk van, ráadásul jobbak is – jelentette ki Volfier.
– És tagadhatatlanul mellettünk az igazság – tette hozzá Rubine. – Egy kurta csapással a határ túloldalán megregulázhatjuk őket…
– Elegendő pénz áll rendelkezésünkre egy komolyabb hadjáratra is – szólt közbe Scavier. – Máris támadt néhány ötletem, milyen anyagi jellegű követelésekkel javíthatnánk jelentősen a pénzügyi helyzetünkön…
– A nép támogatná önt – vágott a szavába Grulo. – A hadisarc pedig bőségesen fedezné a költségeket!
Monza komoran pillantott a térképre, főleg a vérfoltokra a sarkában. Benna óvatosságra intette volna. Időt kért volna, hogy kigondolhasson egy tervet… De Benna rég meghalt, ő pedig mindig annak a híve volt, hogy előbb jöjjön a gyors csapás, a tervekkel pedig ráérnek később szöszmötölni.
– Készítse fel az embereit a menetelésre, Volfier ezredes. Arra jutottam, hogy ostrom alá vesszük Etrisanit.
– Ostrom? – mormogta Rubine.
Vitari féloldalas mosolyra húzta a száját.
– Így hívják, amikor körülvesznek egy várost, és megadásra kényszerítik.
– Tisztában vagyok a definícióval! – csattant fel az öregember. – Óvatosságra intem, excellenciás asszonyom! Talins csak nemrég lett úrrá egy igen fájdalmasan zűrzavaros időszakon…
– Nagy tisztelettel borulok le az ön jogi ismeretei előtt, Rubine – közölte Monza –, de a háború az én asztalom, és higgye el nekem, ha egyszer háborúzni kezdünk, semmi sem rosszabb a félmegoldásoknál.
– De nem kellene szövetségeket kötni…
– Senkinek sem kell olyan szövetséges, aki nem tudja megvédeni azt, ami az övé. Bizonyítanunk kell az elszántságunkat, különben a farkasok a tetemünket fogják szaglászni. Az etrisani kutyáknak meg kell hunyászkodniuk előttünk!
– Fizettessünk meg velük a bűneikért! – vicsorította Scavier.
– Zúzzuk őket porrá! – hörögte Grulo.
Volfier fülig érő mosollyal szalutált.
– Egy héten belül szemlézem és felkészítem az embereket!
– Én meg kisuvickolom a páncélomat – szólt Monza, bár nagyon ügyelt rá, hogy mindvégig fényes maradjon. – Van még valami? – Öt minisztere néma maradt. – Ez esetben köszönöm.
– Excellenciás asszonyom! – Mindenki a maga módján hajolt meg; Rubine súlyos kétségek ráncaival a homlokán, Vitari halvány, magabiztos mosollyal az ajkán.
Monza figyelte, ahogy sorban egymás után kivonulnak. Szívesen félretette volna a kardot, és inkább azzal törődött volna, hogy gyarapodjanak a dolgok a keze alatt. Ahogyan réges-régen vágyott rá, apja halála után. Mielőtt a Vérontás Évei megkezdődtek volna. De eleget látott már ahhoz, hogy tudja, nem létezik olyan, hogy utolsó csata, bármit is szeretnének hinni az emberek. Az élet megy tovább. Minden háború magában hordozza a következő magjait, ő pedig elszánta magát, hogy felkészül az aratásra.
Vedd elő az ekét, ne habozz, írta Farans, de azért biztos, ami biztos, mindig legyen kéznél a kardod is!
Összeráncolt homlokkal mustrálta a térképet, bal keze a hasán állapodott meg. Már kezdett duzzadni. Három hónap telt el, amióta utoljára vérzett. Ez azt jelentette, hogy a gyerek Rogonté. Vagy talán Reszketé. Egy halott gyereke vagy egy gyilkosé, egy királyé vagy egy koldusé. Igazából csak az számított, hogy az övé.
Lassan az íróasztalhoz ballagott, lerogyott a székre, előhúzta a láncot az inge alól, és elfordította a kulcsot a zárban. Kivette a fiókból Orso koronáját. A fejdísz megnyugtató súllyal simult a tenyerébe, jobb kezébe ismerős fájdalom hasított, ahogy felemelte, és gondosan a finom bőr asztallapon szétszórt papírlapokra helyezte. Az arany ragyogott a téli nap fényében. Az ékköveket már korábban kifeszegette a helyükről, és eladta őket, hogy fegyvereket vehessen rajtuk. Az aranyból acél lesz, abból pedig még több arany, ahogy Orso mondta neki mindig. Valamiért mégis képtelen volt megválni magától a koronától.
Rogont agglegényként, örökösök nélkül halt meg. A gyereke, még ha fattyú is, joggal követelheti majd magának a címeit. Ospria nagyhercege lehet. Akár Styria királya is. Hiszen Rogont viselte a koronát, még ha csak egy mérgezett példányt is pár öntelt pillanat erejéig. Monza szája sarkában egészen halvány mosoly játszadozott. Ha valaki mindenét elveszíti, mindig elkezdheti a bosszún törni a fejét. De mi lesz, ha sikerrel jár? Ez ügyben Orsonak volt igazsága. Az élet megy tovább. Az embernek új álmokat kell keresnie.
Megrázta magát, felkapta a koronát, és visszacsúsztatta a fiókba. Azt sem volt jobb bámulni, mint a kenderpipát, azon elmélkedve, hogy rápöffentsen-e vagy sem. Éppen elfordította a kulcsot a zárban, amikor az ajtó kitárult, és a kamarása lépett be rajta, hogy ismét megkísérelje az arcával érinteni a padlót.
– Mi van megint?
– A Valint és Balk Pénzintézet képviselője érkezett, excellenciás asszonyom.
Monza persze tudta, hogy előbb-utóbb sor kerül erre a látogatásra, de ettől még; nem örült jobban a vendégnek.
– Küldje be!
Ahhoz képest, hogy olyan intézményt képviselt, amelyik alkalmasint egész nemzeteket adott-vett, a jövevényből nem nézett volna ki sokat. Göndör hajú, meglepően fiatal férfi volt, barátságos mosollyal az arcán. Monza ettől csak még jobban aggódott.
A legfélelmetesebb ellenségek mosolya a legnyájasabb. Verturio. Ki más?
– Excellenciás asszonyom! – A vendég majdnem olyan mélyre hajolt, mint a kamarás, ami pedig igen szép teljesítmény volt.
– Ön pedig?
– Sulfur vagyok. Yoru Sulfur, szolgálatára. – Ahogy a férfi közelebb ért az asztalhoz, Monza észrevette, hogy a két szeme különböző színű. Az egyik kék volt, a másik zöld.
– A Valint és Balk Pénzintézettől.
– Abban a megtiszteltetésben van részem, hogy eme büszke intézményt képviselhetem, igen.
– Szerencsés ember. – A nő körülnézett a nagy teremben. – Attól tartok, sok minden megsemmisült itt, amikor elfoglaltuk az erődöt. Most minden… sallangmentesebb, mint Orso idejében volt.
A férfi mosolya szélesebb lett.
– Úton idefelé magam is észrevettem, hogy a fal egy része némi károsodást szenvedett. De semmi kifogásom a sallangmentesség ellen, excellenciás asszonyom. Üzleti ügyekről kívánok tárgyalni önnel. Ami azt illeti, munkaadóim a támogatásukat ajánlják fel.
– Tudomásom szerint ön gyakorta fordult meg elődömnél, Orso nagyhercegnél is, hogy felajánlja neki a támogatását.
– Így igaz.
– Most pedig, hogy megöltem, és a helyére ültem, hozzám jött el.
Sulfurnak a szeme sem rebbent.
– Így igaz.
– Meglehetősen könnyedén alkalmazkodnak az új helyzetekhez.
– Bank vagyunk. Minden változás új lehetőségeket rejt magában a számunkra.
– És mit ajánl?
– Pénzt – felelte Sulfur. – Pénzt, amiből hadsereget tarthat fent. Pénzt, amiből karbantarthatja a közműveket. Pénzt, amiből visszaállíthatja Talins és Styria dicsőségét. Talán még a palotájának sem kellene ilyen… sallangmentesnek lennie.
Monza egy vagyonra való aranyat hagyott eltemetve a tanya mellett, ahol született. Egyelőre szerette volna, ha ott is marad.
– És ha nekem megfelel ilyen szegényesen?
– Meglehetősen biztos vagyok benne, hogy politikai segítséget is nyújthatunk. Tudja, a jó szomszéd jelenti a legbiztosabb menedéket, ha kitör a vihar. – Monzának nem tetszett, hogy a bankár ugyanazokat a szavakat használja, mint amiket ő maga nem sokkal korábban, de a férfi rezzenéstelenül folytatta a mondanivalóját. – A Valint és Balk mély gyökereket eresztett az Unióban. Rendkívül mélyeket. Nem kétlem, hogy a közreműködésünk révén szövetséget köthetne a királyukkal.
– Szövetséget? – Nem említette, hogy kevés híján igencsak más jellegű szövetségre lépett az Unió királyával Cardotti Gyönyörpalotájának egyik csicsás hálószobájában. – Annak ellenére, hogy Orso lányát vette feleségül? Annak ellenére, hogy a fiai akár igényt is tarthatnának a nagyhercegségemre? Sokak szerint inkább formálhatnának rá jogot, mint én.
– Az a célunk, hogy mindig abból a helyzetből hozzuk ki a legtöbbet, amit találunk, és csak utána próbáljunk változtatni rajta. A megfelelő vezető a megfelelő támogatással megszerezheti magának Styriát. A Valint és Balk a győztes pártját kívánja fogni.
– Annak ellenére, hogy betörtem a westporti irodájukba, és megöltem a Mauthis nevű emberüket?
– Szóban forgó vállalkozásának sikere is csak a leleményességét bizonyítja. – Sulfur vállat vont. – Új embert mindig könnyű találni. Tele van velük a világ.
Monza elgondolkodva dobolt az asztal lapján.
– Különös, hogy eljött hozzám, és ilyen ajánlatot tesz.
– Hogyhogy?
– Éppen tegnap látogatott meg a gurkhuli próféta követe is, hogy felajánlja a támogatását.
Ezen már Sulfur is fennakadt egy pillanatra.
– Kit küldött?
– Egy Ishri nevű nőt.
Sulfur alig észrevehetően összehúzta a szemét.
– Nem bízhat meg benne.
– De magában megbízhatok, mert olyan édesen mosolyog. Az öcsém is édesen mosolygott, mégis minden szava hazugság volt.
Sulfur mosolya csak még szélesebb lett.
– Akkor beszéljünk az igazságról. Bizonyára tisztában van vele, hogy a próféta és a munkaadóim az ellenkező oldalon állnak egy nagy küzdelemben.
– Futólag hallottam róla.
– Higgye el, nem akar a rossz oldalon kikötni.
– Nem tudom, ki akarok-e kötni bármelyik oldalon is. – Monza lassan visszaült a székébe. Úgy tett, mintha kényelmesen elhelyezkedett volna, közben azonban csalónak érezte magát egy lopott asztal mögött. – De egyet se féljen, azt mondtam Ishrinek, hogy túl nagy árat kér a támogatásáért cserébe. Árulja el, Sulfur uram, a Valint és Balk mit vár a segítségért cserébe?
– Tisztességes árat kérünk. Kamatot a kölcsöneink után. Elsőbbséget az önök és az üzlettársaik ügyleteiben. Azt, hogy ne üzleteljenek a gurkhuliakkal és a szövetségeseikkel. Hogy ha munkaadóim úgy kívánják, cselekedjék az Unió erőivel összhangban…
– Csak ha a munkaadói úgy kívánják?
– Talán egyszer vagy kétszer az életében.
– Vagy talán többször, ha úgy látják jónak. Azt akarja, hogy adjam el magának Talinst, és legyek érte hálás, hogy ilyen kiváltságban részesülhetek. Azt akarja, hogy térdeljek le a kincstáruk ajtajában, és könyörögjek a kegyeikért.
– Ön túldramatizálja a…
– Nem térdelek le, Sulfur uram.
Most a bankáron volt a sor, hogy meglepődjön a nő szavain, ha csak egy pillanatra is.
– Lehetek egyenes, excellenciás asszonyom?
– Ne kerteljen, legyen kedves.
– A hatalom még sok újdonságot tartogat az ön számára. Mindenkinek le kell térdelnie valaki előtt. Ha a büszkesége nem engedi, hogy megfogja a kezünket, mások megteszik ön helyett.
Monza felhördült, és megvető tekintettel próbálta leplezni, hogy a szíve majd kiugrik a helyéből.
– Sok szerencsét nekik is és magának is. Remélem, a baráti kéznyújtásuk több boldogságot hoz nekik, mint Orsonak. Úgy hiszem, Ishri Purantiba indult tovább barátokat keresni. Maga talán mehetne először Ospriába, Sipaniba vagy Affoiába. Biztosan talál valakit Styriában, aki elfogadja a pénzét. Híresek vagyunk a kurváinkról.
Sulfur még szélesebben mosolygott tovább.
– Talins sokkal tartozik a munkaadóimnak.
– Orso tartozik nekik sokkal, tőle visszakérhetik a pénzüket. Azt hiszem, kidobtuk a konyhai hulladékkal együtt, de szerintem még megtalálhatja, ha turkál egy kicsit a szemétben odalent a hegy lábánál. Szívesen kölcsönadok egy ásót erre a célra.
A férfi mosolya rezzenéstelen maradt, de nem lehetett nem kihallani a hangjából a fenyegetést.
– Sajnálnám, ha nem hagyna nekünk más választási lehetőséget, mint hogy szabadjára engedjük Terez királyné haragját, és hozzájáruljunk, hogy bosszút álljon apja haláláért.
– Á, bosszú, bosszú. – Monza maga is elmosolyodott. – Nem ijedek meg árnyékoktól, Sulfur uram. Terez bizonyára nagy háborút óhajt, de az Uniónak nincs elég embere minden frontra. Akadnak ellenségeik északon, délen, de még a határaikon belül is. Ha a maga királyának felesége az én kis székemet akarja, idejöhet, és megküzdhet érte velem. De gyanítom, hogy Ő Magasztos Felségét egyéb dolgok foglalkoztatják inkább.
– Azt hiszem, ön nem is sejti, miféle veszélyek lakoznak a világ sötét sarkaiban. – Sulfur széles mosolyában nyoma sem maradt a jókedvnek. – Most is itt ül… egyedül. – A mosoly hegyes fehér fogú, éhes vicsorrá változott. – Annyira, annyira törékeny.
A nő csodálkozva pislantott.
– Egyedül?
– Téved. – Shenkt néma csöndben osont közelebb, amíg végül már Sulfur mellett állt, olyan közel hozzá, mint a saját árnyéka. A Valint és Balk képviselője megpördült, és döbbenten hátralépett, mintha a holtak lihegtek volna a fülébe.
– Te! – suttogta.
– Igen.
– Azt hittem…
– Nem.
– Akkor… ez a te műved?
– Benne volt a kezem. – Shenkt megvonta a vállát. – De a káosz a dolgok természetes állapota, mert úgyis mindenki a maga irányába húz. Igazán nehéz feladat azokra vár, akik szeretnék, ha a világ egy irányba menetelne.
A különböző színű szemek egy pillanatra Monza felé fordultak, aztán visszatértek Shenktre.
– A mesterünk nem fogja…
– A te mestered – szakította félbe a vendéget Shenkt. – Talán elfelejtetted, hogy nekem már nincs olyan? Megmondtam neki, hogy végeztem vele. Mindenkit előre figyelmeztetek, ha lehetőségem van rá, és veled sem teszek kivételt. Tűnj el innen! Ha visszatérsz, már nem fogsz ilyen jókedvemben találni. Menj vissza hozzá, és mondd meg neki, hogy őt szolgálod. Én többé nem. Nem térdelünk le.
Sulfur lassan bólintott, aztán az arcára visszatért az iménti elégedett mosoly.
– Akkor halj meg csizmában! – Monza felé fordult, és megint mélyen meghajolt. – Hallani fog még felőlünk. – Ezzel könnyedén kivonult a szobából.
Shenkt felhúzott szemöldökkel figyelte, ahogy Sulfur eltűnik a szemük elől.
– Jól fogadta.
Monzának nem támadt kedve nevetni.
– Sok mindent nem mond el nekem.
– Igen.
– Kicsoda maga valójában?
– Sok minden voltam. Inas. Követ. Makacs problémák megoldója és előidézője. Úgy fest, mára én lettem az, aki elintézi mások vitás ügyeit.
– Titokzatos süketelés. Ha rejtvényekre vágynék, elmennék egy jósnőhöz.
– Maga nagyhercegnő. Akár hívathatna is egyet.
Monza az ajtó felé intett az állával.
– Ismerte ezt az embert.
– Igen.
– Egy mesterük volt?
– Valamikor régen.
– Maga egy banknál dolgozott?
Shenkt megvillantotta üres mosolyát.
– Bizonyos értelemben. Ott sem csak az érméket számolják.
– Ez nekem is kezd feltűnni. És most?
– Most sem térdelek le.
– Miért segít nekem?
– Mert ők tették Orsot azzá, akivé vált, és én mindent tönkreteszek, amit ők alkotnak.
– Bosszú – mormogta a nő.
– Nem a legjobb mozgatórugó, de néha a rossz indítékokból is jó dolgok sülhetnek ki.
– De ez fordítva is igaz.
– Természetesen. Maga sorban szállította Talins nagyhercegének a győzelmeket, én pedig figyeltem, és az jutott eszembe, hogy ha megölöm magát, azzal ő gyengébb lesz. Aztán úgy alakult, hogy Orso is próbált lépni ez ügyben. Úgyhogy inkább meggyógyítottam magát, és gondoltam, rábeszélem, hogy ölje meg Orsot, és vegye át a helyét. De alábecsültem az elszántságát, úgyhogy meg tudott szökni tőlem. Aztán történetesen magától is elhatározta, hogy megöli Orsot.
Monza kényelmetlenül feszengett egykori munkaadója székében.
– És átvettem a helyét.
– Miért építettem volna hát gátat egy folyóra, ami kedvem szerint hömpölygött? Mondjuk úgy, hogy segítettünk egymásnak. – Újra megvillantotta koponyaszerű vigyorát. – Mindenkinek vannak lerendezendő ügyei.
– Úgy tűnik, mire lerendezte a magáét, nagy hatalmú ellenségeket szerzett.
– Úgy tűnik, mire lerendezte a magáét, káoszba taszította Styriát.
Ebben volt igazság.
– Nem állt szándékomban.
– Ha egyszer kinyitja a szelencét, a szándékai már mit sem számítanak. És az a szelence most tátong, mint a sír. Kíváncsi vagyok, mi fog előkerülni belőle. Vajon erényes vezetők emelkednek ki az őrületből, hogy lámpásként mutassák a szebb, békésebb Styria felé vezető utat? Vagy régi zsarnokok könyörtelen árnyékai taposnak majd újra a múlt véres lábnyomain?
Shenkt csillogó szeme a nő tekintetébe fúródott.
– Melyik lesz ezek közül?
– Gondolom, majd elválik.
– Gondolom, igen. – Shenkt megfordult, léptei nem csaptak zajt, ahogy kisietett a teremből. Némán behúzta az ajtót, és magára hagyta Monzát.