Üzleti ügyek

A felső gázlónál lassan csordogált a sekély részen felgyülemlő víz. A túlsó partról induló, alig kivehető ösvény előbb az elszórtan elhelyezkedő épületek között kanyargott, aztán áthaladt egy gyümölcsöskerten, majd felvezetett a hosszú emelkedőn, egészen az Ospria legkülső falában nyíló fekete kapuig. Elejétől a végéig elhagyatottnak tűnt. Rogont gyalogságát nagyrészt lefoglalta a hevesen dúló csata az alsó gázlónál. Csak néhány kisebb egység maradt hátra, hogy a folyó közepén csörtető katonákat továbbra is nyílzáporral elárasztó íjászokat őrizze.

Az ospriai lovasság a fal árnyékában várt bevetésre, de túl kevesen voltak és túl messze. Úgy tűnt, semmi sem állhat az Ezer Kard győzelmének útjába. Cosca finoman megsimogatta a nyakát. Tökéletesen alkalmasnak találta a pillanatot a támadásra.

Andiche nyilvánvalóan egyetértett vele.

– Kezd forróvá válni a helyzet odalent. Szóljak az embereknek, hogy szálljanak nyeregbe?

– Még ne zargassuk őket. Korán van.

– Biztos vagy benne?

Cosca rezzenéstelen tekintettel pillantott századosára.

– Úgy nézek ki, mint aki nem biztos a dolgában? – Andiche felfújta himlőhelyes arcát, aztán elviharzott, hogy konzultáljon a saját beosztott tisztjeivel. Cosca nyújtózott egyet, ujjait összefonta a tarkóján, és figyelte, hogyan alakul a csata. – Hol is tartottam?

– Hogy esélye volt kiszállni – felelte Nyájas.

– Tényleg! Esélyem volt végleg kiszállni ebből, mégis visszajöttem. A változás sosem egyszerű, igaz, őrmester? Pontosan látom, milyen értelmetlen és hasztalan ez az egész, mégis csinálom. Rosszabb vagy jobb ember vagyok hát, mint az, aki ugyanezt teszi, de úgy érzi, valamiféle nemes ügyet szolgál, és ez feljogosítja a harcra? Vagy mint az, aki csak a saját hasznáért megy csatába, és bele sem gondol, mi helyes és mi helytelen? Vagy talán mind ugyanolyanok vagyunk?

Nyájas csak megvonta a vállát.

– Sokan meghalnak. Sokakat megcsonkítanak. Életek vesznek oda. – Annyi érzelem volt a hangjában, mintha zöldségek neveit olvasta volna fel. – A fél életemet gyilkolással töltöttem, a másik felét pedig elszánt önpusztítással. Semmit sem hoztam létre. Semmit, csak özvegyeket, árvákat, romokat és nyomorúságot, talán egy-két fattyút meg rengeteg okádékot. Dicsőség? Becsület? Az is többet ér, amit kihugyozok, mert attól legalább nő a csalán. – Ha a saját lelkiismeretét akarta felébreszteni, hát nem sikerült neki: az aludt tovább, mintha mi se történt volna. – Rengeteg csatában harcoltam, Nyájas őrmester.

– Hányban?

– Tucatnyiban? Húszban? Még többen? A csata és egy csetepaté között egészen keskeny a határvonal. Pár ostrom elhúzódott, és újra meg újra egymásnak estünk. Az egy csatának számít vagy soknak?

– Maga a katona.

– És még én sem tudom a választ. A háborúban nincsenek egyenes vonalak. Hol is tartottam?

– A sok csatánál.

– A, igen! Sok volt. És bár mindig próbáltam elkerülni, hogy közvetlen részese legyek a harcoknak, ez gyakorta nem sikerült. Tökéletesen tisztában vagyok vele, milyen egy összecsapás közepében lenni. Tudom, milyenek a villogó pengék. A kettészelt pajzsok és az összetört lándzsák. A forgatag, a forróság, a verejték, a halál bűze. Az apró hősködések és a szánni való gazemberségek. Az eltiport büszke lobogók és a tiszteletre méltó katonák. A lecsapott végtagok, a fröccsenő vér, a kettéhasított koponyák, a kiontott belek meg a többi. – Felhúzta a szemöldökét. – Meg feltételezhetően néhány vízi hulla is jelen körülmények között.

– Maga szerint hány lehet?

– Nehéz megmondani. – Cosca a dagoskai várárokba fulladt bátor gurkhuli férfiakra gondolt, akiknek a holtteste kisodródott a tengerre, hogy aztán minden dagály partra vessen párat. A zsoldosvezér hosszan felsóhajtott. – Valahogy úgy találom, hogy érzelmek nélkül tudok szemlélődni. Könyörtelen volnék? Vagy úgy helyes, ha egy parancsnok kellő távolságot tart a dolgoktól? A születésem pillanatát befolyásoló csillagállás tenné ezt? Azon veszem észre magam, hogy a halál torkában mindig jókedvű leszek. Intenzívebben, mint bármikor máskor. Boldog vagyok, amikor rémüldöznöm kéne, és rettegek, amikor derűlátásra lenne okom. Én sem tudok kiigazodni magamon. Fordított ember vagyok, Nyájas őrmester. – Nevetett, aztán csak kuncogott, majd felsóhajtott, és elhallgatott. – Fejjel lefelé és kifordítva a bőrömből.

– Tábornokom! – Megint Andiche állt mellette, ritkás haja a vállára lógott.

– Mi van, hogy a rossznyavalya törne ki? Éppen filozofálni próbálok.

– Az ospriaiak végleg elkötelezték magukat. Minden gyalogosuk Foscar csapatai ellen harcol. Nem maradt tartalékuk néhány lovason kívül.

Cosca hunyorogva nézett le a völgybe.

– Látom, Andiche százados. Mind jól látjuk. Semmi szükség rá, hogy kimondjuk, ami nyilvánvaló.

– Nos, gond nélkül elsöpörhetjük a gazembereket. Adja ki a parancsot, és már gondoskodom is róla. Ennél jobb esélyre nem várhatunk.

– Köszönöm, de szörnyű melegnek tűnik az idő. Jól érzem magam itt, ahol vagyok. Talán később.

– De miért nem…

– Kissé meglep, hogy ennyi hadakozás után ez az egész izé a parancsnoki láncolattal még mindig ilyen zavaros a számodra. Sokkal könnyebben fogsz boldogulni, ha ahelyett, hogy megpróbálod előre kitalálni a parancsaimat, egyszerűen megvárod, hogy kiadjam őket. Tényleg ez a legegyszerűbb katonai elv.

Andiche megvakarta zsíros fejét.

– Értem én a koncepciót.

– Akkor aszerint cselekedj. Keress egy árnyas helyet, öregem, és dőlj le egy kicsit. Ne zizegj itt nekem. Tanulj a kecskémtől! Látod rajta idegeskedés nyomait?

A kecske egy pillanatra felemelte a fejét az olajfák között, aztán mekegett egyet.

Andiche csípőre tette a kezét, és elfintorodott. Végigpillantott a völgyön, aztán Coscára emelte a tekintetét, majd komoran a kecskére nézett. Végül sarkon fordult, és a fejét rázva elvonult.

– Mindenki csak kapkod és kapkod, Nyájas őrmester. Hát nem hagynak nekünk egy kis békét? Tényleg olyan nagy kérés egy csendes pillanat az árnyékban? Hol is tartottam?

* * *

– Miért nem támad?

Amikor Monza meglátta a dombtetőn az Ezer Kard katonáinak távoli körvonalait a lovakkal meg a ragyogó kék égbolt felé mutató lándzsákkal, tudta, hogy támadásra készülnek. Arra, hogy boldogan átcaplassanak a felső gázlón, és oldalba kapják Rogont embereit, éppen, ahogy megjósolta. Éppen úgy, ahogy ő azt előre megjósolta. Véres véget szántak a csatának, a Nyolcak Ligájának, meg Monza reményeinek úgy, ahogy voltak. Senki sem sietett jobban, hogy letépje az érett gyümölcsöt, mint Nicomo Cosca, és senki sem falta fel gyorsabban a termést, mint az emberek, akiket nemrég még ő maga vezetett.

Az Ezer Kard azonban egyre csak álldogált a Menzes-domb tetején, és várt. Várt a semmire. Eközben Foscar talinsi serege az alsó gázlónál kaszabolta egymást Rogont ospriai seregével a vízben, a parton és a domboldalon, miközben nyílvesszők újabb és újabb zápora zúdult rájuk gyilkos rendszerességgel. Az áramlat elesett katonákat sodort magával, ernyedt holttestek vetődtek a partra vagy akadtak fenn a sekély vízben a gázló alatt.

Az Ezer Kard mégsem moccant.

– Eleve miért mutatná meg magát, ha nem akar lejönni onnan? – Monza az ajkát rágta. – Cosca nem hülye. Miért mondana le a meglepetésről?

Rogont herceg csak megvonta a vállát.

– Miért panaszkodik? Minél tovább várnak, annál jobb nekünk, nem? Éppen elég bajunk akad Foscarral.

– Miben mesterkedik? – Monza felnézett a dombtetőn elterülő olajfaliget mellett felsorakozott lovasokra. – Miben mesterkedik az a vén gazember?

* * *

Rigrat ezredes vágtatva érkezett a sátrak közé ziháló lova hátán. A szétrebbenő zsoldosok között durván visszafogta az állatot, és leugrott a nyeregből. Kis híján elesett, de kitépte a csizmáját a kengyelből és a kesztyűjét lerántva, verejtékező, dühtől vörös arccal elviharzott. – Cosca! Nicomo Cosca, hogy a rosseb esne magába!

– Rigrat ezredes! Milyen szép napunk van, fiatal barátom! Remélem, minden rendben halad.

– Miért nem támad? – Rigrat ujjával bökött a folyó felé; a pálcáját nyilvánvalóan elvesztette valahol. – A völgyben harcolunk! Méghozzá elég heves csata dúl!

– Ó, és valóban! – Cosca előredőlt, és könnyedén felemelkedett a tábornoki székből.

– Talán jobb lenne, ha az embereimtől távolabb beszélgetnénk erről. A civakodás nem vall jó modorra. Ráadásul megriasztja a kecskémet is.

– Micsoda?

Cosca óvatosan megveregette az állat hátát, ahogy elballagott mellette.

– Ő az egyetlen, aki igazán megért engem. Jöjjön be a sátramba! Odabent vannak gyümölcsök is. Andiche! Légy oly kedves, csatlakozz hozzánk!

Elvonult, Rigrat fortyogva követte, Andiche pedig csodálkozva szegődött a nyomukba. Elhaladtak a bejáratot kivont szkimitárral őrző Nocau mellett, és beléptek a sátor hűvös, félhomályos, dicső múlt emlékeivel feldíszített belsejébe. Cosca a keze fejével szeretetteljesen végigsimított az egyik foszladozó, égett szélű szövetdarabon.

– Ez a zászló lógott Muris falain az ostrom alatt… Tényleg 12 éve volt már? – Éppen megfordult, amikor Nyájas lépett be utánuk a nyíláson. – Saját kezemmel hoztam le a legmagasabb mellvédről.

– Miután kitépted annak a halott hősnek a kezéből, aki először kapaszkodott fel érte – jegyezte meg Andiche.

– Mi célt szolgálnának a halott hősök, ha nem azt, hogy továbbadják a lopott zászlókat a mögöttük érkező, óvatosabb társaiknak? – Felkapott egy tál gyümölcsöt, és Rigrat orra alá tolta.

– Betegnek tűnik, ezredes úr. Egyen egy kis szőlőt!

A férfi remegő arcának színe egyre jobban hasonlított a szőlőére.

– Szőlőt? Szőlőt? – Kesztyűjével rácsapott a bejáratot takaró vászondarabra. – Követelem, hogy azonnal támadjon! Határozottan követelem!

– Támadjak? – Cosca elfintorodott. – A felső gázlón keresztül?

– Igen!

– A nagyszerű terv alapján, amit maga tegnap este felvázolt nekem?

– Igen, hogy a nyavalya törje ki! Igen!

– Őszintén szólva semmi sem szerezne nagyobb örömet. Imádom a jó kis támadásokat, bárkit megkérdezhet. Csakhogy… Tudja… – Súlyos csend telepedett a sátorra, ahogy lassan szétterjesztette a karját. – Irdatlan mennyiségű pénzt kaptam Rogont herceg gurkhuli barátjától azért, hogy ne tegyem.

Ishri a semmiből került elő. Egyszerűen testet öltött a sátor egyik sötét sarkában, és kilépett az öreg zászlók közül.

– Üdvözletem – szólt. Rigrat és Andiche ugyanazzal a döbbenettel a tekintetükben meredtek rá.

Cosca a sátor lágyan hullámzó tetejére emelte a tekintetét, és ujjával csücsörítő ajkát ütögette.

– Komoly dilemma. Erkölcsi kérdés. Borzasztóan szeretnék támadni, de Rogontnak nem mehetek neki. És Foscart sem igen zargathatom, miután az apja oly bőkezűen megfizetett. Fiatal koromban csak sodródtam, amerre a szél fújt, de őszintén próbálok megváltozni, ezredes úr, ahogyan azt a minap éppen önnek fejtegettem. Komolyan, tiszta lelkiismerettel nem tehetek mást, mint hogy itt ülök. – A szájába dobott egy szőlőszemet. – És tétlen maradok.

Rigrat felhördült, és a kardja után kapott, de elkésett. Nyájas egyik lapáttenyere már a markolaton volt, a másikban pedig megvillant a kése. Az ezredes mozdulatlanná merevedett, ahogy a fegyenc kihúzta a kardját a hüvelyéből, és messzire dobta.

Cosca elkapta a levegőben, és mintha gyakorolna, suhintott vele párat.

– Kiváló acél, ezredes úr, gratulálok a fegyverválasztásához. A stratégiája mondjuk kevésbé volt kiváló.

– Mind a ketten lefizettek, hogy ne harcolj egyikkel sem? – Andiche fülig érő mosollyal karolta át Cosca vállát. – Öreg barátom! Miért nem mondtad el? A fenébe is, de jó, hogy visszajöttél!

– Biztos vagy benne? – Cosca könnyedén markolatig döfte Andiche mellkasába Rigrat kardját. A férfi szeme kidülledt, a szája tátva maradt, és hosszú, sípoló lélegzetet vett. Himlőhelyes arca eltorzult, ahogy kiáltani próbált. Csak halk krákogás tört elő a torkából.

Cosca közelebb hajolt.

– Azt hiszed, csak úgy ellenem lehet fordulni? Csak úgy el lehet engem árulni? Másnak lehet adni a székemet néhány ezüstért, aztán újra mosolyogva barátkozni velem? Félreismertél, Andiche. Végzetesen. Lehet, hogy megnevettetem az embereket, de nem vagyok bohóc.

A százados zubbonyán csillogott a sötét vér, reszkető arca egészen vörös lett, a nyakán kidagadtak az erek. Erőtlenül Cosca mellvértje felé nyúlt, ajkán véres buborékok formálódtak. Cosca elengedte a markolatot, beletörölte a kezét Andiche kabátujjába, és fellökte a férfit. Az az oldalára dőlt, halkan felnyögött, és nem mozdult többé.

– Érdekes. – Ishri a holttest fölé guggolt. – Ritkán lepődöm meg. Voltaképpen Murcatto lopta el a székét, őt mégis elengedte, nem?

– Visszagondolva kétlem, hogy az árulásom hiteles története kristálytiszta lenne. Mindenesetre azokat a hibákat, amiket egy randa férfi esetében elviselhetetlennek találna a magam fajta, egy gyönyörű nőnek meg tudja bocsátani. Ha pedig valamit egyáltalán nem tűrhetek, az a hűtlenség. Valami mellett ki kell tartani az életben.

– Hűtlenség? – hörögte Rigrat, aki végre megtalálta a hangját. – Ezért fizetni fog, Cosca, maga áruló…

Nyájas kése belevágódott a nyakába, aztán már kint is volt belőle. Vér fröccsent a padlóra, a sátor falára és a musseliai zászlóra, amit Sazine az Ezer Kard megalakulása napján ragadott el.

Rigrat térdre rogyott, egyik kezével a torkához kapott, a vér zekéje ujjába ömlött. Arcra borult, egy pillanatig még remegett, aztán nem mozdult többé. Sötét kör terjengett a sátorlapon, aztán elvegyült azzal, amelyik Andiche holtteste alól szivárgott ki.

– Á! – szólt Cosca. Azt tervezte, hogy váltságdíjat kér Rigratért a családjától, de most már valószínűtlennek tűnt, hogy ez sikerülhet. – Ez nem volt elegáns, Nyájas.

– Ó! – A fegyenc összeráncolt homlokkal pillantott a véres késre. – Azt hittem… Tudja. Maga után mentem. Azt hittem, ha az őrmestere vagyok, ezt kell tennem.

– Hát persze. Én vagyok a hibás. Pontosabban kellett volna fogalmaznom. A… konkréttalanság hibájába estem. Van ilyen szó egyáltalán?

Nyájas megvonta a vállát. Ishri szintúgy.

– Nos… – Cosca óvatosan megvakarta a nyakát, és lenézett Rigrat holttestére. – Idegesítő, öntelt hájfej volt abból ítélve, amit láttam. De ha ezek halálos bűnök, merem állítani, hogy a fél világot fel kéne kötni a bitóra, velem az élen. Talán sok jó tulajdonsága is akadt, amiket nem nyílt alkalmam felismerni. Biztos vagyok benne, hogy az édesanyja ezt állítaná. Viszont ez itt egy csata. A halálesetek sajnos elkerülhetetlenek. – A sátor nyílásához lépett, várt egy pillanatot, amíg összeszedte magát, aztán félrehajtotta a vásznat. – Segítsen valaki! A fene egye meg, segítséget kérünk!

Visszasietett Andiche holttestéhez, leguggolt mellé, aztán éppen fél térdre ereszkedve igyekezett felvenni a lehető legdrámaibb testtartást, amikor Sesaria rontott be a sátorba.

– Isten szaga! – kiáltotta, ahogy meglátta a két hullát. Victus elkerekedett szemmel esett be mögötte a nyíláson.

– Andiche! – Cosca Rigrat kardja felé intett, ami még mindig ott volt, ahol hagyta. – Átszúrta a mellkasát! – Megfigyelte, hogy az emberek hajlamosak szavakba önteni a nyilvánvaló dolgokat, ha sokk éri őket.

– Valaki kerítsen egy felcsert! – bömbölte el magát Victus.

– Vagy inkább egy papot. – Ishri elindult feléjük a zászlók közül.

– Mi történt?

– Rigrat ezredes leszúrta.

– Maga meg ki a fene?

– Ishri.

– Nagy szíve volt! – Cosca gyengéden megérintette Andiche tágra nyílt szemű, tátott szájú, vérfoltos arcát. – Igaz barátomnak mondhattam. A döfés útjába lépett.

– Andiche ezt tette volna? – Sesariát láthatólag nem sikerült meggyőzni.

– Az életét adta… hogy megmentse az enyémet. – Cosca hangja a végére szinte teljesen elhalt. Egy könnycseppet törölt ki a szeme sarkából. – A sorsnak hála Nyájas őrmester gyorsan közbelépett, különben nekem is annyi lenne. – Andiche mellkasára csapott, tenyere hangosan cuppant a véráztatta zubbonyon. – Az én hibám! Az én hibám! Csakis én tehetek róla!

– Miért? – Victus dühösen meredt Rigrat holttestére. – Úgy értem, miért tett ilyet ez a rohadék?

– Én tehetek róla! – jajveszékelt Cosca. – Pénzt fogadtam el Rogonttól, hogy ne avatkozzunk bele a csatába.

Sesaria és Victus összenézett.

– Te pénzt fogadtál el… hogy ne harcoljunk?

– Rengeteg pénzt! Természetesen a rangja arányában mindenki megkapja belőle a részét. – Cosca legyintett, mintha csak valami csekélységről volna szó. – Veszélyességi pótlékot is kap mindenki. Gurkhuli aranyban.

– Aranyban? – dörmögte Sesaria. A szemöldöke felszaladt, mintha Cosca valamilyen varázsszót mondott volna ki.

– De az egészet az óceán mélyére süllyeszteném, ha csak még egy percet az én öreg barátom társaságában tölthetnék! Ha megint hallhatnám a hangját! Ha láthatnám a mosolyát! De soha többé. Örökre… – Cosca lekapta a kalapját, és gyengéden Andiche arcára fektette. – Elhallgatott.

Victus megköszörülte a torkát.

– Pontosan mennyi aranyról beszélünk?

– Igen… nagy… mennyiségről. – Cosca válla remegett, ahogy szipogva folytatta. – Ugyanannyiról, mint amennyit Orso fizetett, hogy harcoljunk mellette.

– Andiche meghalt. Sokba került ez nekünk. – Szavaival ellentétben Sesaria mégis úgy festett, mint aki látja a dolog jó oldalát is.

– Nagyon is sokba. Túlságosan sokba. – Cosca lassan felállt. – Barátaim… Megkezdenétek a temetés előkészületeit? Nekem a csatára kell figyelnem. Küszködnünk kell tovább. Az ő kedvéért. Egy dolog vigasztalhat bennünket, azt hiszem.

– A pénz? – érdeklődött Victus.

Cosca két kezével két századosa vállára csapott.

– Az üzletemnek köszönhetően nem kell harcolnunk. Andiche lesz az Ezer Kard egyetlen halottja ma. Mondhatjuk, hogy mindannyiunkért kellett elesnie. Nyájas őrmester! – Ezzel Cosca sarkon fordult, és kilépett a szikrázó napsütésbe. Ishri hangtalanul követte.

– Jó kis előadás volt – súgta. – Inkább színésznek kellett volna mennie, mint tábornoknak.

– Nincs akkora különbség a kettő között, mint gondolná. – Cosca a tábornoki székhez ballagott, és megragadta a támláját. Hirtelen fáradtnak és ingerültnek érezte magát. Ahhoz képest, milyen régóta álmodott róla, hogy bosszút áll Afieriért, most nem töltötte el elégedettség. Iszonyatosan jólesett volna pár korty ital. Morveer flaskája után nyúlt, de már egy csepp sem volt benne. Komoran pillantott le a völgybe. A talinsiak jó fél mérföld hosszan elkeseredett csatát vívtak az alsó gázlónál, és az Ezer Kard segítségét várták hiába. Emberfölényben voltak, de az ospriaiak megvetették a lábukat, szűkítették a front területét, és visszaszorították a támadókat a sekélyesbe. A tömeg hullámzott, a gázlót eltorlaszolták a katonák, a vízben hullák lebegtek.

Cosca hosszan felsóhajtott.

– Maguk, gurkhuliak azt hiszik, hogy ez az egész valamiféle célt szolgál, ugye? Hogy Istennek van valami terve meg minden.

– Hallottam ilyesmit emlegetni. – Ishri fekete szeme a völgyről a férfira ugrott. – Maga szerint mi lehet Isten terve, Cosca tábornok?

– Gyanítom az, hogy engem bosszantson.

A nő elmosolyodott. Vagy legalábbis felfelé kanyarodott a szája széle, amitől kivillantak hegyes fehér fogai.

– Düh, paranoia és látványos egoizmus egyetlen mondaton belül.

– Mindazok a jó tulajdonságok, amikre egy nagy katonai vezetőnek csak szüksége lehet… – Tenyerével árnyékolva a szemét nyugat felé pillantott. – És itt is vannak. Menetrend szerint. – A talinsi vonalak mögött emelkedő gerincen megjelentek az első zászlók. Az első csillogó lándzsahegyek. Egy meglehetősen nagynak tűnő sereg első katonái.