Bajkeverők

Nicomo Cosca becsukta a szemét, megnyalta mosolygó ajkát, mélyen, várakozással telve beszívta a levegőt, és felemelte az üveget. Inni, inni, inni. Az üveg ismerős koccanása a fogán, a hűsítő nedvesség a szájában, a nyelés megnyugtató reflexe… Bár ne víz lett volna.

Kimászott az izzadságtól lucskos ágyból, és átázott hálóingében a konyhába sietett borra vadászni. Vagy bármilyen ócska húgyra, amitől berúghat. Valamire, amitől poros hálószobája megszűnik úgy rázkódni, mint az útról lesodródott kocsi, ami elkergeti a bőrén mászkáló hangyákat, és bármi áron elűzi lüktető fejfájását. Le van szarva a változás meg Murcatto bosszúja.

Azt remélte, hogy mindenki ágyban van még, így beleremegett a frusztrált dühbe, amikor Nyájast pillantotta meg a tűzhelynél, aki éppen zabkását készített reggelire. Egy kis idő elteltével különös módon mégis örült, hogy itt találta a fegyencet. Volt valami szinte varázslatos a Nyájast körüllengő nyugalomban. Mérhetetlen magabiztosság kellhetett hozzá, hogy néma maradjon, és egyszerűen ne érdekelje, mit gondolnak mások. Ennyi elég volt hozzá, hogy Cosca is tegyen egy szokatlan lépést valamiféle nyugodtabb lelkiállapot felé. Persze csendben azért nem maradt. Ahogy az első hajnali fénysugarak átszűrődtek a zsalu rései között, gyakorlatilag szünet nélkül beszélt.

– …miért csinálom ezt, Nyájas? Harcolni az én koromban? Harcolni! Soha nem szerettem a melónak ezt a részét. Ráadásul ugyanazon az oldalon állok, mint az a fennhéjázó féreg Morveer! Egy méregkeverő! Gusztustalan így megölni valakit. És természetesen tisztában vagyok vele, hogy megszegem a katonák első szabályát.

Nyájas árnyalatnyit felhúzta a szemöldökét, miközben lassan keverte a zabkását. Cosca gyanította, hogy a fegyenc pontosan tudja, miért jött le, de ha így is állt a dolog, volt olyan udvarias, hogy ne tegye szóvá. A fegyencek általában csodálatosan udvarias emberek. A rossz modor végzetes lehet a börtönben.

– Első? – kérdezte.

– Soha ne állj a gyengébbik oldalra. Bár mindig is lobogó szenvedéllyel gyűlöltem Orso nagyherceget, hatalmas és alkalmasint végzetes szakadék húzódik a gyűlölet és a cselekvés között. – Öklével könnyedén az asztalra csapott, amitől Cardotti Gyönyörpalotájának makettje finoman megremegett. – Különösen így, hogy egy olyan nő fogadott fel, aki egyszer már elárult…

Mint a szeretett és gyűlölt kalitkájához visszavágyó postagalamb, gondolatai kilenc kárba veszett évet átívelve újra meg újra Afieriben kötöttek ki. Látta maga előtt a hosszú lankán viharzó lovakat, ahogy korábban már annyiszor a száz bűzlő szobában, nevetségesen olcsó panzióban meg lepukkant külvárosi kocsmában szerte a Világ Körén belül. Szép kis színjáték, gondolta akkor, ahogy a lovasság közeledett, és alkoholmámorban úszva, mosollyal az arcán nyugtázta, milyen nagyszerűen hajtják végre a tervet. Emlékezett a jeges rémületre, amikor a lovasok csak nem lassítottak. A gyomorforgató undorra, ahogyan saját girbegurba soraik közé rontottak. A düh, a reménytelenség, az iszony és a kába részegség keverékére, amivel felkapaszkodott a lovára, hogy elmeneküljön, miközben szedett-vedett csapatát hírnevével együtt megtépázták. A düh, a reménytelenség, az iszony és a kába részegség keverékére, ami azóta is árnyékként követte. Komoran pillantott gyűrött arcának torz tükörképére a vizespalack üvegében.

– Dicsőségünk emléke elhalványul – suttogta –, és csak a félhülye anekdoták maradnak, azok meg annyit érnek, mint bármelyik jöttment csavargó hazugságai. A bukás, a csalódás, a megbánás éppen olyan fájdalmas marad, mint amilyen az első pillanatban volt. Egy csinos lány viszonzás nélkül hagyott mosolya. Egy bagatell vétség, amiért másra hárítjuk a felelősséget. Egy ismeretlen váll, amelyik meglökött bennünket a tömegben, hogy aztán napokig vagy hónapokig emésszük magunkat miatta. – Cosca elhúzta a száját. – Ilyesmikből áll össze a múlt. A nyomorult pillanatok tesznek bennünket azzá, akik vagyunk.

Nyájas nem szólt, amitől Coscának jobban megeredt a nyelve, mintha valaki heccelte volna.

– És mind közül a legkeserűbb pillanat az volt, amikor Monzcarro Murcatto ellenem fordult. Nekem kéne bosszút állnom rajta, nem segíteni neki, hogy ő állhasson bosszút. Meg kéne ölnöm Andichéval, Sesariával és Victusszal meg az összes valaha volt szemét barátommal együtt az Ezer Kardból. Mi a szart csinálok én itt, Nyájas?

– Beszél.

– Mint mindig – mordult fel Cosca. – Mindig is elhagyott az ítélőképességem, ha nőkről volt szó. – Hirtelen élesen felnevetett. – Igazság szerint minden lehetséges kérdésben rettenetes az ítélőképességem. Ettől lett ilyen izgalmas az életem. – Lecsapta az üveget az asztalra. – De elég az olcsó filozofálgatásból. Tény, hogy szükségem van egy lehetőségre, hogy megváltozzam, és ami még sokkal fontosabb, égető szükségem van pénzre. – Felállt. – A múlt le van hányva. Nicomo Cosca vagyok, a fenébe is! A félelem szemébe nevetek! – Egy pillanatra elhallgatott. – És most visszafekszem aludni. Őszintén köszönöm, Nyájas barátom, jobb beszélgetőpartnert keresve sem találhattam volna.

A fegyenc egy pillanatra felnézett a zabkásából.

– Jóformán egy szót sem szóltam.

– Éppen ez az.

Morveer a kis hálószobájában álló apró asztalon költötte el a reggelijét. Mindig rühellte Sipanit, most pedig itt volt a város legrosszabb kerületében, egy lepukkant raktárépület emeletén egy sufniban. Az étkezés egy csálé tányérnyi hideg zabkásából, egy bögre gőzölgő vajas teából meg egy csorba pohárnyi savanyú, langyos vízből állt. Mellettük pedáns sorokban számos fiola, palack, befőttesüveg és bádogdoboz állt valamiféle krémmel, folyadékkal vagy porral megtöltve. Volt közöttük mindenféle színű az áttetszőtől a fehéren és a fakóbarnán át a skorpióolaj türkizkékjéig.

Morveer kelletlenül lapátolt a szájába egy kanálnyi kását. Miközben minden különösebb élvezet nélkül forgatta a szájában, kihúzta a dugót az első négy tárolóedényből, elővett a zsebéből egy csillogó tűt, belemártotta az elsőbe, és megbökte vele a keze fejét. A második edénnyel ugyanígy tett. A harmadik és a negyedik következett, aztán undorodva eldobta a tűt. Fintorogva figyelte, ahogy az egyik szúrás helyén apró vércsepp serken ki, majd bekapott még egy kanálnyi kását, és lehajtott fejjel várta meg, hogy elmúljon a szédülése.

– Átkozott larincia! – Mindenesetre sokkal szívesebben viselte el minden reggel a kisebb dózissal járó kellemetlenséget, mint hogy később egy ártó szándékkal vagy akár balszerencsés véletlen folytán a szervezetébe kerülő nagyobb adag megrepesszen minden egyes véredényt az agyában.

Lenyomott a torkán még egy kanállal a sós ételből, kinyitotta a soron következő bádogdobozt, kivett belőle egy csipet mustárgyökeret, és az egyik orrlyukát befogva a másikkal felszippantotta. Összerázkódott, ahogy a por égetni kezdte az orrüregét, majd megnyalta a fogait. Kellemetlenül zsibbadt a szája. Kortyolt egyet a teájából; váratlanul forrónak találta, és kis híján vissza is köhögte az egészet.

– Átkozott mustárgyökér! – Attól, hogy nem egy alkalommal csodálatra méltó hatékonysággal alkalmazta a szert, annyira nem rajongott érte, hogy maga is fogyasszon belőle. Éppen ellenkezőleg. Vizet vett a szájába, és gargarizált egy sort, hasztalan igyekezvén elűzni a keserű ízt. Pontosan tudta, hogy még órákon át elő-elő fog ólálkodni a torkából.

Sorba állította a következő hat tartályt, és mindegyiknek kihúzta a dugóját, lecsavarta a tetejét vagy lepattintotta a kupakját. Egyesével is lenyelhette volna a tartalmukat, de hosszú évek hasonló reggelijeinek tapasztalatai megtanították rá, hogy jobb egyszerre túlesni rajtuk. Belespriccelte, rázta és lötyögtette hát a megfelelő mennyiségeket a vizébe, gondosan elkeverte az egészet a kanalával, majd vett egy mély lélegzetet, és három förtelmes korttyal lenyelte az egészet.

Morveer letette a poharát, letörölte a könnyeket a szeme alól, és öblös böfögést hallatott. Egy pillanatra elkapta a hányinger, de gyorsan lecsillapodott a gyomra. Végtére is húsz éve minden reggel ezt csinálta. Ha nem szokott volna hozzá…

Az ablakhoz ugrott, kitárta a zsalut, és még éppen időben dugta ki a fejét, hogy szerény reggelijét a raktárépület melletti bűzlő sikátor kockaköveire okádja. Keserűen felnyögött, felegyenesedett, kifújta az égő taknyot az orrából, és bizonytalan léptekkel a mosdótál felé indult. Vizet dörzsölt az arcába, aztán a tükörben figyelte, ahogy a nedvesség lecsöpög a szemöldökéről. Az egészben az volt a legrosszabb, hogy mindezek után újabb adag zabkását kellett beleerőltetnie háborgó gyomrába. Ez volt a számos kellemetlen áldozat egyike, amit meg kellett hoznia azért, hogy kitűnjön.

A többi gyerek az árvaházban sosem értékelte a képességeit, mint ahogy gazdája, a hírhedt Moumah-yin-Bek sem. A felesége sem értékelte. Az inasai sem. Most pedig úgy tűnt, legújabb munkaadója sem értékeli az érdekében tett önzetlen és – nem, nem, egyáltalán nem túlzás – hősies erőfeszítéseit. Az a léha borissza Nicomo Cosca is több tiszteletet érdemelt ki, mint ő.

– Meg van írva a sorsom – dünnyögte vigasztalhatatlanul. – Egyre csak adnom és adnom kell, mégsem kapok cserébe semmit.

Kopogás hallatszott, aztán Nappal hangja csendült fel odakintről.

– Készen van?

– Nemsokára.

– Mindenki odalent gyülekezik. Indulnunk kell a Cardottiba lefektetni az alapokat. Az előkészületek fontossága meg minden. – Olyan volt, mintha a nő teli szájjal beszélne. Ami azt illeti, az lett volna a meglepő, ha nem így van.

– Mindjárt jövök én is. – Morveer hallotta Nappal távolodó lépteit. A nő legalább az elvárt csodálattal tekintett nagyszerű képességeire, megadta neki a kellő tiszteletet, és még túl is szárnyalta az elvárásait. Csak most ismerte fel, hogy az utóbbi időben mind a gyakorlati dolgokban, mind érzelmileg egyre inkább a nőre támaszkodott. Talán óvatosabbnak kellett volna lennie.

De figyelemreméltó képességei ellenére még Morveer sem oldhatott meg mindent egymaga. Hosszan felsóhajtott, és hátat fordított a tükörnek.

* * *

A komédiások – vagy ha úgy tetszik, gyilkosok, hiszen ezek is és azok is voltak egyszerre – szétszóródtak a teremben. Ha Nyájas magát is beleszámolta, huszonöten voltak. A három gurkhuli táncos törökülésben ült – díszes macskaálarcot viseltek, amit ketten feltoltak olajos hajukra, a harmadik pedig az arcába húzott. A szűk nyílások mögött világított a szeme, miközben egy ívelt tőrt dörzsölgetett. A zenészek elegáns fekete zekét és szürke-sárga csíkos harisnyát viseltek, arcukat hangjegyeket formázó ezüst maszk takarta, és éppen egy dalt próbáltak, amit sikerült is félig-meddig tisztességesen előadniuk.

Reszket zsírfoltos bőrtunikában álldogált, vállára kopott szőrmét terített, egyik karjára fából készült nagy kerek pajzsot húzott, a másikban pedig egy kardot szorongatott. A vele szemben elhelyezkedő Őszbozont teljes ábrázatát vasálarc fedte, és egy vasszegecsekkel kivert husángot markolt két kézzel. Reszket északföldi nyelven hadarva magyarázta neki, hogyan lendíti majd a kardját és mit szeretne Őszbozonttól, hogy begyakorolhassák az előadandó műsorukat.

Barti és Kummel, a két akrobata testhez simuló kockás bohócruhát viselt, és az Unió nyelvén vitatkoztak egymással, miközben egyikük vadul hadonászott egy kurta karddal. Káprázatos Ronco élénk narancsszínűre, pirosra és sárgára mázolt, lobogó lángokra emlékeztető maszk mögül figyelt. Mögötte a három zsonglőr villogva szálló késekkel töltötte meg a félhomályt. Mások a ládáknak dőltek, törökülésben ültek a padlón, fel-alá mászkáltak, fegyvereiket élezték vagy a jelmezeikkel vacakoltak.

Nyájas alig ismerte fel Coscát, aki nehéz ezüstszálakkal átszőtt bársonykabátot viselt cilinderrel, kezében pedig súlyos aranygombbal díszített fekete botot tartott. A kiütéseket a nyakán púderrel takarták el. Őszülő bajszát viasszal rögzítették kanyargó ívekbe, csizmáját fényesre suvickolták. Maszkját csillogó tükörcserepek borították, a szeme azonban annál is jobban csillogott.

Egy cirkuszi porondmester vigyorával az arcán vonult oda Nyájashoz.

– Remélem, jól vagy, barátom. Még egyszer köszönöm, hogy reggel meghallgattál.

Nyájas bólintott, és igyekezett nem elmosolyodni. Volt valami szinte mágikus a Coscát körüllengő kedélyességben. A zsoldosnak megvolt hozzá az önbizalma, hogy csak beszéljen és beszéljen; tudta, hogy úgyis meghallgatják, együtt nevetnek vele, megértik. Nyájas szinte kedvet kapott hozzá, hogy ő is kinyissa a száját.

Cosca feléje nyújtott valamit. Egy álarc volt az. Két dobókockát formázott, amikkel valaki két egyest dobott: a szemnyílások helyettesítették a pontokat.

– Reméltem, megteszed nekem azt a szívességet, hogy felügyeled a kockaasztalt.

Nyájas remegő kézzel vette át a maszkot.

– Az nagyon jó lenne.

* * *

A veszedelmes társaság kanyargós utcákon haladt, miközben fokozatosan felszállt a köd. Szürke utcákon, keskeny hidakon, haldokló, párás kerteken, dohos alagutakon jutottak előre, lépteik tompán visszhangoztak a félhomályban. Az alattomos víz sosem volt messze, Reszket fintorogva szívta be a csatornák sós vizének szagát.

A fél város álarcot és jelmezt viselt, úgy tűnt, mindenkinek van mit ünnepelnie. Akiket nem hívtak meg a Sipani királyi vendégeinek tiszteletére rendezett nagy bálra, saját mulatságokat rendeztek, és sokan idejekorán útnak indultak. Voltak, akik nem választottak különösebben vad jelmezt – elegáns kabátot vagy ruhát viseltek egyszerű álarccal a szemük körül. Mások nem fogták vissza magukat, és irdatlan nadrágokat, magasított cipőket, állati vicsorokat vagy őrült grimaszt ábrázoló arany- és ezüstmaszkokat választottak maguknak. Reszketnek a Véres Kilences vérrel telefröcskölt ördögi mosolya jutott eszébe, ahogy a körben harcolt. Nem lett tőle nyugodtabb. Az sem segített, hogy szőrmékbe és bőrbe öltözött, mint régen Északföldön, és nehéz kardja meg pajzsa sem különbözött sokban azoktól, amiket a csatákban használt. Csupa sárga tollal kidekorált, nagy csőrös maszkot viselő és eszüket vesztett sirályok módjára rikácsoló emberek csapata vágtatott el mellettük. Reszket ettől sem érezte jobban magát.

A párába burkolózó utcákon még különösebb alakok rajzolódtak ki a távolból; rikkantásaik és trilláik visszhangoztak a fából épült házak között. Szörnyetegek és óriások. Reszketnek viszketett a tenyere: eszébe jutott a Félelmetes, ahogy előbukkant a dunbreci ködből, és halált hozott magával. Persze ezek csak gólyalábon egyensúlyozó buta városiak voltak, de akkor is. Ha az emberek álarcot viselnek, valami különös történik velük. Nemcsak a külsejük változik meg, hanem a viselkedésük is. Néha nem is embernek tűnnek, hanem valami egészen másnak.

Reszketnek akkor sem tetszett volna ez a felhajtás, ha nem gyilkosságra készülnek. Úgy érezte, a város a pokol szomszédságában épült, ördögök lepték el az utcákat, befolyásuk alá vonva az emberek hétköznapjait, furcsamód mégsem talált ebben az egészben senki semmi különöset. Újra meg újra emlékeztetnie kellett magát, hogy a különös, rémisztő alakok közül minden valószínűség szerint éppen ő a legkülönösebb és legrémisztőbb. Ha tényleg jártak ördögök a városban, ő volt az egyik legrosszabb közülük. Ez sem volt éppen megnyugtató gondolat, miután gyökeret eresztett a fejében.

– Erre, barátaim! – Cosca átvezette őket egy téren, ahol négy nyálkás, csupasz fa állt – meg egy nagy faépület, ami három oldalról egy udvart zárt körbe. Ugyanennek a háznak a kicsinyített mása ücsörgött a konyhaasztalon az elmúlt néhány napban. A vasrudakból álló kapu mellett négy komor őr strázsált. Cosca könnyedén eléjük lépett, és összecsapta a sarkát. – Szép reggelt önöknek, uraim!

– A Cardotti ma zárva van – morogta válaszul az egyik őr. – És este is zárva lesz.

– De nem előttünk. – Cosca botjával körbemutatott a vegyes társulaton. – Mi fogunk fellépni a ma esti zártkörű rendezvényen. Ario herceg szíve hölgye, Carlot dan Eider személyesen válogatott ki és fogadott fel bennünket e célból. Most pedig nyissák ki fürgén azt a kaput, rengeteg dolgunk van még, mire felkészülünk. Befelé, gyermekeim, ne ácsingózzatok! Az emberek szórakozásra vágynak!

Az udvar nagyobb volt, mint Reszket számított rá, ráadásul meglehetősen kiábrándító is; nem értette, miért ezt a helyet tekintették a világ legjobb bordélyházának. A mohalepte kockaköveken néhány düledező asztal és szék állt, az aranyszínű festék nagyrészt lepergett róluk. Az emeleti ablakokból kifeszített köteleken lepedők száradtak lustán lobogva. Az egyik sarokban csálén egymásra rakott boroshordók álltak. Egy görnyedt öregember söprögetett egy kopott partvissal, egy kövér asszony pedig valami fehérneműszerűséget gyepált egy mosódeszkán. Egy asztal körül három unatkozó nő ült. Egyikük nyitott könyvet tartott a kezében, a másik összehúzott szemöldökkel reszelte a körmeit, a harmadik pedig a székén terpeszkedve agyagpipát szívott, és a befelé igyekvő komédiásokat tanulmányozta.

Cosca felsóhajtott.

– Semmi sem banálisabb és kiábrándítóbb, mint egy bordély nappal, hm?

– Úgy fest. – Reszket a zsonglőröket figyelte, amint helyet kerestek maguknak az egyik sarokban, és nekiláttak előpakolni az eszközeiket, köztük a villogó pengéjű késekkel.

– Mindig azt hittem, hogy kellemes dolog lehet kurvának lenni. Legalábbis sikeres kurvának. Napközben szabadok, és igaz, hogy esténként dolgozniuk kell, de többnyire akkor is csak fekszenek.

– Nincs benne sok becsület – jegyezte meg Reszket.

– A szartól legalább virágok nőnek. A becsületnek még annyi haszna sincs.

– És mi történik, ha megöregszenek és már senkinek sem kellenek? Úgy sejtem, csak a búsongás marad meg az elmélkedés, hogy mit csináltak rosszul.

Cosca szája szomorú mosolyra görbült az álarca alatt.

– Egyikünk sem csinál mást, barátom. Minden szakma ugyanolyan, még a mienk is. Katonáskodás, gyilkolás, nevezd, aminek akarod. Senkinek sem kellünk, ha megöregszünk. – Elvonult Reszket mellett, és az udvar közepe felé indult. Botja minden lépésnél előre-hátra ugrott. – Így vagy úgy, de mindannyian kurvák vagyunk. – Előkapott egy elegáns kendőt, majd miközben elhaladt a három nő előtt, meghajolt és integetett nekik. – Hölgyeim! Őszinte tiszteletem!

– Hülye vén fasz – hallotta meg Reszket a pipázó nő északföldi nyelvű dörmögését.

A zenekar már hangolt, majdnem olyan keserves vinnyogással, mint amikor játszottak. Az udvarról két magas ajtó nyílt, a bal oldalin át a játékszobába, a jobb oldalin át pedig a pipaszobába lehetett bejutni. Ezekből indult az emeletre vezető két lépcső. Reszket tekintete felfelé siklott a repkénnyel befutott, viharvert deszkák halszálkamintájából álló falon a keskeny emeleti ablakok soráig. Ezekben a szobákban szórakoztatták a vendégeket. Még magasabban, közvetlenül a tető vonala alatt színes üveges, nagyobb ablakok sorakoztak. Itt volt a királyi lakosztály, ahol a legfontosabb látogatókat fogadták. Ahol a tervek szerint pár órán belül ők maguk is fogadni fogják Ario herceget és a fivérét, Foscart.

– Hé! – Valaki megérintette Reszket vállát, mire a férfi megpördült és eltátotta a száját.

Magas nő állt mögötte, ragyogó szőrmével a vállán, hosszú kesztyűvel hosszú karján. Fehér arcába hulló selymes, fekete haját az egyik oldalra igazította. Álarcát kristályok borították, Reszketet mustráló szeme élénken csillogott a keskeny rések mögött.

– Ööö… – Reszketnek kényszerítenie kellett magát, hogy ne a nő dekoltázsát bámulja. A mellek között húzódó árnyék úgy vonzotta a tekintetét, mint a medvéét a méhkas. – Tudok… valamiben… szóval…

– Fogalmam sincs. Tudsz? – A nő félrehúzta a szája egyik sarkát. Félig mosoly, félig gunyoros vigyor volt ez. Mintha lett volna valami ismerős a hangjában. A szoknya hasítéka alatt Reszket hosszú, rózsaszín heg végét pillantotta meg.

– Monza? – kérdezte súgva.

– Szerinted van még egy ilyen úrinő, aki szóba állna veled? – Tetőtől talpig végigmérte Reszketet. – Ezekről a holmikról eszembe jutottak a régi emlékek. Majdnem ugyanolyan barbárnak nézel ki, mint amikor először találkoztunk.

– Gondolom, épp ez a lényeg. Te meg pont úgy nézel ki, ööö… – Nem találta a megfelelő szót.

– Mint egy kurva?

– Méghozzá egy kurva drága kurva.

– Nem akarnék olcsónak tűnni. Elindulok felfelé, ott fogom várni a vendégeinket. Ha minden jól megy, találkozunk a raktárban.

– Ja. Ha minden jól megy. – Reszket életében a dolgoknak megvolt az a rossz szokásuk, hogy nem mentek jól. Komoran pillantott fel a festett ablakokra. – Megoldod?

– Ó, boldogulok én Arióval. Alig várom, hogy találkozzunk. – Tudom, csak azt akartam mondani… ha szükséged lenne rám…

– Te csak azon legyél azzal a csöpp eszeddel, hogy kézben tartod idelent a dolgokat. Magamért majd aggódom én.

– Aggódom én annyira, hogy neked is jut belőle.

– És én még optimistának gondoltalak – szólt vissza a válla fölött Monza, miközben távolodott.

– Talán melletted leszoktam róla – mormogta válaszul a nő hátának Reszket. Nem nagyon tetszett neki, amikor Monza így beszélt vele, de még mindig jobb volt, mintha nem is szólt volna hozzá. Ahogy megfordult, megpillantotta a dühödten rámeredő Őszbozontot. – Ne csak állj ott! Jelöljük ki ezt a kamu kört, mielőtt megöregszünk!

* * *

Monza egyáltalán nem találta kényelmesnek a ruháit, ahogy Coscával az oldalán átbillegett a játékszobán. Nem szokta meg a magas sarkú cipőket. Nem szokta meg, hogy szél fúj a lábai körül. Fűzőt viselni a legjobb pillanatokban is igazi gyötrelemnek bizonyult számára, az pedig végképp nem segített, hogy ebből a példányból két csontot eltávolítottak, és hosszú késekkel helyettesítették őket, amiknek a hegye a lapockái közé, markolata pedig a derekához került. A bokája, a térde meg a csípője máris lüktetett. Mint mindig, most is felcsigázta a pipa gondolata, de mint mindig, most is elűzte. Elég fájdalmat elviselt már az elmúlt hónapokban. Még egy kicsi nem nagy ár azért, hogy Ario közelébe juthasson. Elég közel, hogy a vigyorgó képébe döfhesse a pengéjét. Már a gondolattól is visszatért a lendület a lépteibe.

Carlot dan Eider a szoba végében várt rájuk. Egy uralkodó felsőbbrendűségével állt két szürke terítővel letakart kártyaasztal között. Vörös ruhájában olyan volt, mintha egy mesebeli császárnő kelt volna életre.

– Mi aztán érdekes pár vagyunk – vigyorodott el Monza, ahogy közelebb ért. – Egy kurvának öltözött tábornok, és egy királynőnek öltözött kurva. Ma este mindenki valaki másnak adja ki magát.

– Ilyen a politika. – Ario szeretője felhúzott szemöldökkel pillantott Coscára. – Ez meg ki?

– Eider magiszter, milyen csodálatos és váratlan megtiszteltetés! – A vén zsoldos mélyen meghajolt, és lekapta a kalapját, felfedve rücskös, izzadságtól csillogó kopasz foltját. – Nem is álmodtam róla, hogy ismét találkozhatom önnel.

– Maga az! – Eider hűvösen pillantott a férfira. – Tudhattam volna, hogy benne lesz a dologban. Azt hittem, meghalt Dagoskában.

– Én is, de kiderült, hogy csak rettenetesen berúgtam.

– Annyira azért nem rúgott be, hogy ne tudjon közben elárulni.

Az öreg zsoldos megvonta a vállát.

– Mindig sajnálatos, ha egy becsületes embert elárulnak. Ha azonban egy hitszegővel történik meg a dolog, az ember óhatatlanul is úgy érzi, hogy győzedelmeskedett a kozmikus igazság. – Cosca mosolyogva pillantott Eiderről Monzára, aztán vissza. – Három ilyen lojális ember, mint mi, ugyanazon az oldalon? Alig várom, hogy lássam, mi sül ki ebből!

Monza úgy sejtette, valami véres fog kisülni belőle.

– Mikor érkezik Ario és Foscar?

– Amikor Sotorius bálja véget ér. Éjfél felé vagy nem sokkal korábban.

– Várni fogjuk őket.

– Az ellenszert – csattant fel Eider. – Megtettem, amit kellett.

– Megkapod, amint tálcán hever előttem Ario feje. Egy perccel sem korábban.

– És mi lesz, ha valami nem sikerül?

– Meghalsz velünk együtt. Szóval reménykedj, hogy minden simán megy.

– És mi akadályoz meg benne, hogy így is, úgy is megölj?

– Az, hogy messze földön híres vagyok a tisztességemről és a jóságomról.

Nem volt meglepő, hogy Eider nem nevetett.

– Dagoskában megpróbáltam helyesen cselekedni. – Ujjával a saját mellkasára bökött. – Megpróbáltam helyesen cselekedni. Embereket akartam megmenteni! Nézd, milyen árat kellett fizetnem érte!

– Biztosan le lehet vonni ebből valamilyen tanulságot a helyes cselekedetekkel kapcsolatban. – Monza megvonta a vállát. – De nekem ilyen gondom sosem volt.

– Elviccelheted, de tudod, milyen szüntelen félelemben élni?

Monza tett két gyors lépést Eider felé, mire az riadtan hátrált a falig.

– Félelemben élni? – vicsorította. A két nő maszkja kis híján összeért. – Üdv a kibaszott életemben! Most pedig hagyd abba a nyüszítést, és mosolyogj Arióra meg a másik mocsokra az esti bálon! – Suttogásra fogta a hangját. – Aztán hozd el őket hozzánk. Őt is meg a fivérét is. Tégy úgy, ahogy parancsolom, és akár jól is kijöhetsz a dologból.

Tudta, hogy ezt egyikük sem tartja túlságosan valószínűnek. Kevesen fognak jól kijönni az esti ünneplésből.

* * *

Nappal még egyet fordított a halkan csikorduló fúrón, aztán óvatosan kihúzta a fából. Vékony fénysugár kukucskált be a padlás sötétjébe, és élesen megvilágított egy kerek foltot az arcán. Morveerre vigyorgott keserédes emléket idézve fel a férfiban, akinek édesanyja mosolya jutott eszébe a gyertya fényénél.

– Átjutottunk.

Aligha ez volt a legalkalmasabb pillanat nosztalgiázni. Visszanyelte a feltörő érzelmeket, és asszisztense mellé osont, ügyelve, hogy csak a gerendákra lépjen. Ha fekete nadrágos lába áttörte volna a mennyezetet, és vadul rugdalózott volna a semmiben, Orso fiai meg a testőreik óhatatlanul felfigyeltek volna rá. Így viszont láthatatlanságának biztos tudatában kukucskált le a mennyezet vastag lécei között. Pazar folyosót látott berakásos faborítással, díszes gurkhuli szőnyeggel és két magas ajtóval. A közelebbi fölött egy koronát véstek a fába.

– Tökéletes pozíció, drágaságom. A királyi lakosztály. – A lyukon át tökéletes rálátásuk nyílt az ajtóknál posztoló őrökre. Morveer belenyúlt a zakója zsebébe, és felhúzta a szemöldökét. Ahogy a másik zsebét is megütögette, hirtelen elfogta a pánik.

– A nyavalya törje ki! Nem hoztam el a tartalék fúvócsövemet. Mi lesz, ha…

– Hoztam még kettőt, biztos, ami biztos.

Morveer fél kezét a mellkasára szorította.

– Hála a sorsnak! Nem! Tojok a sorsra. Hála az alaposságodnak! Mihez is kezdenék nélküled?

Nappal szája ártatlan mosolyra görbült.

– Nagyjából ugyanahhoz, amihez most, csak nem lenne ilyen elbűvölő társasága. Első az óvatosság, mint mindig.

– Így igaz. – A férfi hangja suttogássá szelídült. – És már jönnek is. – Murcatto és Vitari jelent meg a folyosón. Mindketten álarcot viseltek, alaposan bepúderezték magukat, és úgy öltöztek, vagy inkább vetkőztek, mint a hely számos női alkalmazottja. Vitari kinyitotta a korona alatti ajtót, és belépett. Murcatto vetett egy gyors pillantást a mennyezet felé, biccentett, aztán követte a másik nőt. – Bent vannak. Eddig minden terv szerint halad. – Azért bőven maradt még idő, hogy beüssön a krach. – Az udvar?

Nappal hason a padlás végébe kúszott, ahol a tető a gerendákkal találkozott, és kilesett az előzőleg fúrt lyukakon az udvarra.

– Úgy fest, készen állnak a vendégek fogadására. Most mi jön?

Morveer az apró, mocskos ablakhoz csoszogott, és egyik kezével félresöpörte a pókhálókat. A nap lassan lenyugodott a keszekusza háztetők fölött, és piszkos fénnyel ragyogta be a Suttogások Városát.

– Nemsokára kezdődik a maszkabál Sotorius palotájában. – A csatorna túlpartján meggyújtották a fáklyákat, a fekete házak ablakaiból lámpafény áradt kifelé a kék estébe. Morveer undorral rázta le a pókhálókat az ujjairól. – Most pedig elücsörgünk ezen a penészes padláson, és kivárjuk, hogy megérkezzen őfelsége, Ario herceg.