Veszett fejsze

Tűz.

Az éjszakai Visserine tűz és árnyak lakhelyévé vált. Ledőlt falak, beomlott háztetők, kettétört gerendák labirintusává. Testetlen kiáltások harsantak, szellemalakok villantak a sötétben. Az utcákon kibelezett épületek magasodtak, az ablakok és az ajtók üres nyílásaiból előtörő lángnyelvek az éjszakát nyaldosták. Elszenesedett gerendák böködték a lángokat, azok pedig visszabökték őket válaszul. Fehér szikrák záporoztak a sötét égbolt felé, és fekete hamu hullott alá puhán. A városban új tornyok emelkedtek: füst tekergő oszlopai magasodtak a nekik életet adó tűz fényében és takarták el a csillagokat.

– Hányat szedtünk össze legutóbb? – Cosca szemében sárgán tükröződtek az utca túloldalán lobogó tűz lángjai. – Hármat, ugye?

– Hármat – bólintott Nyájas. A szerzeményeket a szobájában lévő ládában helyezte biztonságba. Két talinsi katona páncélját – az egyiken szögletes lyukat ütött egy számszeríjból kilőtt nyílvessző – meg egy törékeny fiatal hadnagy egyenruháját kaparintották meg, akit egy összedőlő kémény nyomott agyon. Pechje volt, de Nyájas arra gondolt, hogy mégiscsak az ő serege gyújt fel mindent.

Kőhajítókat állítottak fel a falakon kívül, ötöt a folyó nyugati partján, hármat pedig kelet felé. Kőhajítók voltak a kikötőben horgonyzó huszonkét fehér vitorlájú hajó fedélzetén is. Az első éjszakán Nyájas hajnalig fennmaradt, hogy figyelhesse őket. Száztizennyolc égő lövedéket küldtek át a falakon, tüzek sorát gyújtva a városban, melyek fellángoltak, kialudtak, kettéváltak, összeolvadtak egymással, így képtelenség volt megszámolni őket. A számok elhagyták Nyájast, egyedül érezte magát és félt. Mindössze hat rövid nap, háromszor két éjszaka kellett hozzá, hogy a békés Visserine pokollá változzon.

Az egész városban egyedül a sziget maradt érintetlen, ahol Salier herceg palotája állt. Murcatto szerint festmények is voltak ott, és más csinos holmik, amikre Ganmark, Orso seregének vezére, a férfi, akinek a megölését tervezték, rá akarta tenni a kezét. Számtalan házat volt kész felgyújtani ezért, számtalan embert ítélt halálra, parancsok sorát adta ki a gyilkolásra éjt nappallá téve, ezeket az élettelen tárgyakat azonban meg kellett óvni. Nyájas úgy gondolta, hogy ezt az embert be kellene zárni az Óvóba, és akkor a külvilág biztonságosabb hely lenne. Ehelyett az emberek engedelmeskedtek neki, csodálták, a világ pedig égett. Úgy tűnt, minden kifordult a sarkából és a feje tetejére állt. Nyájas persze nem tudott különbséget tenni jó és rossz között; ezt a bírái mondták neki.

– Készen állsz?

– Igen – hazudta Nyájas.

Cosca megvillantotta őrült vigyorát.

– Akkor irány az ostrom, barátom! – Ezzel egyik kezét kardja markolatán tartva, a másikkal a kalapját szorítva a fejére, nekiindult. Nyájas nyelt egyet, és követte, ajka némán mozgott, miközben a lépteit számolta. Muszáj volt valami mást számolnia, mint azt, hogy hányféleképpen érheti utol a halál.

A helyzet csak rosszabb lett, ahogy a város nyugati végéhez közeledtek. A tüzek rettenetes pompával, ropogva törtek a magasba, ágaskodó ördögökként falták az éjszakát. Könnyek fakadtak Nyájas égő szeméből. Talán a pusztítást siratta. Ha valaki meg akar szerezni magának valamit, miért gyújtja fel? Ha pedig nem kell neki, miért háborúzik, hogy elvegye valaki mástól? Az Óvóban is haltak meg emberek. Folyton meghalt valaki. Ott mégsem pusztítottak el mindent. Szinte semmijük nem volt, és nem kockáztatták, hogy azt a keveset is elveszítsék. Minden apróságot megbecsültek.

– Kurva gurkhuli tűz! – Cosca káromkodva került ki egy újabb tomboló fészket. – Tíz évvel ezelőtt senkinek nem jutott eszébe fegyverként használni, míg hamuvá nem égették Dagoskát, és lyukat nem ütöttek vele az Agriont falába. Most jóformán el sem kezdődik egy ostrom, és már mindenki azon töri magát, hogy fölrobbantsa, ami az útjába kerül. Mi is szívesen felgyújtottunk néha egy-egy épületet a magam idejében, hogy előremozdítsuk a dolgokat, de semmi ilyesmi nem jutott eszünkbe. A háború a pénzszerzésről szólt. Mellékhatásként némi szerény nyomorúság sajnálatos módon elkerülhetetlennek bizonyult. Most viszont minden a rombolásról szól. Minél alaposabb, annál jobb. A tudomány, barátom, a tudomány. Pedig én azt hittem, meg fogja könnyíteni az életünket.

Koromlepte katonák csörtettek el mellettük, páncéljukon narancsszínben tükröződtek a lángok. Koromlepte civilek adták kézről kézre a vízzel teli vödröket, kétségbeesett arcukat megvilágította az elolthatatlan tűz ragyogása. Dühös szellemek fekete körvonalaiként lepték el az izzó éjszakát. Mögöttük egy félig-meddig összedőlt épület falán hatalmas festmény maradványai látszottak. A teljes páncélzatot viselő Salier herceg szigorú tekintettel mutatta a győzelembe vezető utat. Nyájas úgy sejtette, hogy zászló is lehetett nála, a fal teteje azonban a herceg felfelé nyújtott kezével együtt leomlott. A lángok táncoló fényében olybá tűnt, mintha rángatózna a festett arc, mintha mozogna a festett száj, és mintha rohamra indulnának a festett katonák a háta mögött.

Amikor Nyájas még fiatal volt, lakott egy öregember a tizenkettedik cellában a folyosóján, aki gyakran mesélt a régmúltról. Azokról az ősi időkről, amikor ez a világ és a lenti világ még egy volt, és démonok járták a földet. A fegyencek kinevették a vénembert. Nyájas is velük nevetett, mert az Óvóban tanácsos volt azt tenni, amit mindenki más, és nem kilógni a sorból. Azért amikor senki nem volt ott, visszament, és megkérdezte, pontosan hány év telt azóta, hogy lelakatolták a kapukat, és Euz kizárta a démonokat a világból. A vénember nem tudta megmondani. Most úgy tűnt, a lenti világ áttörte a kapukat, és káoszt hozva magával, elárasztotta Visserinét.

Elsiettek egy lángoló torony mellett. A tűz az ablakokban világított, és keresztüldöfte a tetőt, gigantikus fáklyává változtatva az épületet. Nyájas izzadt, köhögött, majd még jobban izzadt. Egy szeméttel teli utca végén megpillantotta a városfal csipkézett körvonalait.

– Közeledünk! Maradj velem.

– Én… én… – Nyájas rekedt hangja beleveszett a füstbe. Ahogy befordultak egy keskeny sikátorba, aminek a végén vörös fény világított, hirtelen zajt hallott. Zörgést, csörömpölést, dühös kiáltások elsöprő áradatát. Éppen ilyen ricsajjal járt a nagy lázadás is az Óvóban, mielőtt a hat legveszélyesebb fegyenc – köztük Nyájas – beleegyezett, hogy véget vet az őrületnek. Vajon itt ki vet véget az őrületnek? Akkora durranás hallatszott, hogy a föld is beleremegett, és vöröses fény töltötte be az éjszakai égboltot.

Cosca egy kiégett fa mögé osont, és hozzásimult a törzséhez. A zaj egyre hangosabb lett, de Nyájas szíve olyan vadul vert, hogy a belső dübörgés szinte teljesen elnyomta a kinti hangorkánt.

A rés nem volt szélesebb száz lépésnél, rongyos szélű fekete foltként virított a városfalban, amit tülekedő talinsi katonák töltöttek meg. Hangyákként másztak át rajta a földre hullott köveken meg a kettétört gerendákon keresztül, hogy a túloldalon egy kiégett térre érkezzenek meg a város peremén. Az első támadást még rendezett csata követte, mostanra azonban eluralkodott az áttekinthetetlen, forrongó káosz. A védők a kibelezett épületek tövében sebtében felállított barikádjaik mögül rontottak elő, a támadók pedig szünet nélkül özönlöttek befelé a résen. A vérontás fokozódásával egyre gyűlt a tömeg, és egyre gyűltek a halottak is.

Bárdok és kardok pengéi villantak, dárdák és lándzsák csattantak egymásnak, itt-ott szakadt zászlók lógtak ernyedten a tülekedő katonák fölött. Nyílvesszők szálltak mindenfelől: a falakon kívül gyülekező talinsiak meg a barikádjaik mögött megbújó védők közül éppúgy, mint a rés mellett roskadozó toronyból. Nyájas szeme láttára egy hatalmas kődarab zuhant a fal tetejéről a forrongó tömegbe, tátongó lyukat vágva a katonák sorai közé. Sok százan verekedtek és haldokoltak az égő fáklyák, az égő nyílvesszők, az égő házak pokoli fényénél. Nyájas el sem hitte, hogy ez a valóság. Az egész kitalációnak, egy rikító festményhez készített makettnek tűnt csupán.

– Visserine ostroma – suttogta magának. Két kezével keretbe foglalta a jelenetet, és elképzelte, ahogy egy gazdag előkelőség falán lóg.

Amikor két ember elhatározza, hogy megölik egymást, annak mindig van valamiféle formája. Ami azt illeti, annak is, ha néhány ember teszi ugyanezt. Az ilyesféle helyzetekkel Nyájasnak soha nem akadt gondja. Ilyenkor az események szabályos rendben követik egymást, és aki gyorsabb, erősebb, ügyesebb, élve kerül ki a dologból. Most azonban más volt a helyzet. Ebben a tolongásban nem lehetett rendszert találni. Senki nem tudhatta, mikor taszítja bele a tömeg akár teljesen véletlenül is egy lándzsába. Minden szörnyű véletleneken múlott. Hogyan is lehetne elkerülni egy nyílvesszőt vagy egy felülről alázuhanó kődarabot? Hogyan is lehetne kiszámítani és elkerülni az érkező halált? Ez itt nem volt más, mint egy monumentális szerencsejáték, amiben emberek élete a tét. És mint a Cardotti Gyönyörpalotájában űzött szerencsejátékok esetében, a játékos hosszú távon itt sem nyerhetett.

– Úgy fest, forró a hangulat! – ordította Nyájas fülébe Cosca.

– Forró?

– Láttam már forróbbat is! Muris olyan volt, mint egy vágóhíd, miután végeztünk.

Nyájas megszólalni is alig tudott, forgott vele a világ.

– Maga… volt már ilyenben?

Cosca könnyedén legyintett.

– Párszor. De aki nem teljesen őrült, hamar belefárad. Jó mókának fest talán, de nem úriembernek való hely.

– Honnan tudják, ki kivel van? – kérdezte Nyájas.

Cosca kormos arcára széles mosoly ült ki.

– Leginkább találgatnak. Az ember próbál a megfelelő irányba állni, és reménykedik a… Á!

Egy csapat kivált a forgatagból, és fegyvereiket rázva indultak meg előre. Nyájas még azt sem tudta megállapítani, hogy az ostromlók vagy az ostromlottak közül valók, embereknek is alig tűntek. Ahogy hátrafordult, lándzsák erdejét pillantotta meg közeledni az ellenkező irányból. A hullámzó fény megvilágította a sötét fémet és a merev arcokat. Szinte nem is emberek voltak, hanem egy gyilkoló gépezet alkatrészei.

– Erre! – Nyájas karját megragadta egy kéz, és betaszította egy düledező falban nyíló törött ajtón. Elvesztette az egyensúlyát, megcsúszott, és az oldalára zuhant. Félig futva, félig kúszva verekedte át magát a fojtogató hamu felhőjén egy nagy törmelékhalom túloldalára, és Cosca mellett hasra vágódva leste az utcán zajló csatát. Férfiak csaptak össze, öltek és haltak tomboló, formátlan masszává olvadva. Dühödt ordításukon kívül Nyájas valami mást is hallott. Oldalra nézett. Cosca mellette térdelt, és egész testében rázkódott az alig visszafojtott hahotától.

– Maga nevet?

A vén zsoldos megtörölte a szemét kormos ujjával.

– Mi mást tehetnék?

Sötét, törmelékkel teli völgyszerűségben bújtak meg. Egy utca lehetett? Kiszáradt csatorna? Szennyvizet elvezető kanális? Rongyokba öltözött emberek turkáltak a szemétben, ahol nem messze egy férfi holtteste hevert. Egy nő kuporgott felette, és késével sorra egymás után vágta le az ujjait élettelen kezéről, így szerezve meg a gyűrűit.

– El attól a hullától! – Cosca kihúzott karddal indult el a nő felé.

– A miénk! – Vézna, kócos férfi jelent meg husánggal a kezében.

– Nem. – Cosca suhintott egyet a pengével. – A miénk. – Előrelépett, mire a fosztogató hátrálni kezdett, és átesett egy kiégett bokron. A nő végül átvágta a csontot, lehúzta a gyűrűt, zsebre vágta, az ujjat pedig válogatott sértések közepette Coscához vágta, mielőtt elcsoszogott volna a sötétbe.

A vén zsoldos kardját egyensúlyozva nézett utánuk.

– Talinsi hulla. Le a holmijával!

Nyájas a holttesthez osont, és nekilátott, hogy kicsatolja a férfi páncélját. Leemelte róla a hátvértet, és a zsákjába csúsztatta.

– Fürgén, barátom, mielőtt visszajönnek a fosztogatók.

Nyájasnak nem állt szándékában késlekedni, de remegett a keze. Maga sem tudta, miért. Általában nem szokott ilyesmi történni vele. Lehúzta a katona sípcsontvédőjét meg mellvértjét, és csörömpölve hajította a zsákba a többi darab mellé. Így már négy öltözetük volt összesen. Három meg egy. Még három kell, és mindenkinek jut. Akkor talán megölhetik Ganmarkot, végezhetnek a dolgukkal, és visszamehetnek Talinsba, ő pedig megint Sajaamnál számolhatja a zsetonokat. Milyen boldognak is tűntek most azok az idők! Kinyújtotta a kezét, és letörte a férfi nyakából kiálló nyílvesszőt.

– Segítsen! – A hang alig volt több suttogásánál. Nyájas egy pillanatig azt hitte, képzelődik, de aztán észrevette, hogy a katona szeme félig nyitva van. Újra megmozdult a szája. – Segítsen!

– Hogyan? – kérdezte Nyájas. Kioldotta a férfi bélelt zekéjének csatjait, és amilyen óvatosan csak tudta, lefejtette róla a ruhadarabot. Az ujját különös gonddal húzta át a levágott ujjak vérző csonkjain. A zekét is belegyömöszölte a zsákba, aztán visszafordította a férfi testét a hasára, ahogy találta.

– Jól van. – Cosca egy kiégett torony irányába mutatott, ami vészterhesen a mellette álló épület beomlott teteje felé dőlt. – Talán arra?

– Miért arra?

– Miért ne arra?

Nyájas képtelen volt megmozdulni. Remegett a térde.

– Nem akarok menni.

– Érthető, de együtt kell maradnunk. – Az öreg zsoldos megfordult, de Nyájas elkapta a karját, és a szavak sorra buktak ki a száján.

– Nem tudok számolni. Nem tudok… nem tudok gondolkodni. Hánynál járunk? Mi… mi… Megőrültem?

– Te? Nem, barátom. – Cosca mosolyogva csapott Nyájas vállára. – Te teljesen normális vagy. Ez itt! Ez az egész! – Lekapta a kalapját, és széles ívben körbemutatott vele. – Ez az őrület!