Az áruló

Reszket úgy számolta, egy-két óra lehet hátra hajnalhasadtáig. Az eső elállt, de a vízcseppek továbbra is kopogva hulltak a földre a fák leveleiről. A levegő súlyos volt a hideg párától. Az ösvény mellett duzzadó patak gurgulázása elnyomta a lódobogás zaját. Az északföldi tudta, hogy közel jár, látta a tábortüzek ragyogását a karcsú fatörzsek között.

A sötét idők a legalkalmasabbak a sötét üzletekre, mondta mindig Fekete Métely, márpedig ő csak tudta. Reszket egyre gyakrabban noszogatta lovát a nyirkos éjszakában, remélve, hogy egyetlen ideges őrszemnek sem jut eszébe nyílvesszőt küldeni a gyomrába. Kevésbé fájt volna talán, mint amikor kiégették a szemét, de azért aligha esett volna jól. Szerencsére hamarabb észrevette az első őrt, mint hogy az megpillantotta volna őt. A katona egy fának támaszkodott, lándzsáját a vállán nyugtatta. A fejére egy darab viaszosvásznat terített, és akkor sem látott volna semmit, ha történetesen ébren van.

– Hékás! – A férfi megpördült, és a lándzsát leejtette a sárba. Reszket lazán megtámaszkodott a nyeregkápán, és vigyorogva figyelte, hogyan tapogatózik utána a sötétben. – Most akkor megállítasz, vagy inkább ügessek tovább?

– Állj, ki vagy? – mormogta az őr, miközben lándzsája hegyével jókora adag vizes füvet tépett ki a földből.

– Caul Reszket vagyok, és Hűséges Carpit érdekelni fogja a mondanivalóm.

Az Ezer Kard tábora nagyjából-egészéből úgy nézett ki, mint bármelyik másik hasonló tábor. Emberek, vászon, fém és sár. Leginkább sár. Mindenfelé sátrak álltak. A fához pányvázott lovak lélegzete füstölt a sötétben. A lándzsákat egymásnak támasztották. Egy-két tábortűz még égett, a többiből már csak a pernye maradt; a füst szúróssá tette a levegőt. A még ébren lévő katonák őrt álltak, vagy takaróba burkolózva ittak. Összevont szemöldökkel figyelték a mellettük elhaladó Reszketet.

Neki az északföldi táborokban töltött hideg, csapadékos éjszakák jutottak eszébe, amikor a tábortűz körül összegyűlve reménykedtek benne, hogy nem kezd el erősebben esni az eső. Húst sütöttek, a holtak dárdáit használva nyársnak. Összekuporodva reszkettek a havon a környéken fellelhető összes takaró alatt. Pengéket éleztek a másnapi munkára készülődve. Férfiak arcát látta maga előtt, akik már visszamentek a sárba, pedig együtt ivott és együtt nevetett velük. Látta a bátyját. Az apját. Tul Durut, akit Viharfelhőnek neveztek. Látta Háromfás Ruddot, az Uffrithi Sziklát. Látta Zordon Hardingot, aki csendesebb volt az éjszakánál is. Az emlékek váratlanul piszkálták fel a büszkeségét. Aztán hirtelen szégyellni kezdte magát amiatt, amire készült. Nem érzett ennyi mindent, amióta kiégették a szemét, és nem is hitte, hogy megtapasztalhat még valaha ilyesmit.

Szipákolt egy sort, de az arca szúrni kezdett a kötések alatt. A pillanat gyorsan elszállt, és megint nem érzett mást a hidegen kívül. Megálltak egy háznak is beillő sátor előtt; a bejáratot fedő vászonlap körül fény szivárgott ki odabentről.

– Jobban jár, ha tisztességgel viseli magát odabent, maga északföldi gazember! – Az őr megbökte Reszketet a saját bárdjával. – Különben…

– Kapd be, te barom! – Reszket egyik karjával félresodorta a férfit, aztán belépett a sátorba. Odabent állott bor, penészes vászon és mosdatlan férfiak szaga terjengett. A körben rongyos zászlók és régi csatákból származó trófeák között elhelyezett lámpák szolgáltattak némi fényt.

A sátor túlsó végében két ládán kapott helyet egy elefántcsonttal díszített foltos, csupa karc, sok használattól kifényesedett szék. Nyilván a tábornok helye volt ez. Coscáé, aztán Monzáé, most pedig Hűséges Carpié. Nem tűnt flancosabbnak egy gazdag ember megviselt ebédlőszékénél. Az meg aztán végképp nem látszott rajta, hogy ölni is érdemes lenne érte, de hát az ilyesmihez gyakorta nem is kellett különösebb ok.

Középen, egy hosszú asztal két oldalán emberek ültek. Az Ezer Kard századosai. Kemény külsejű, sebhelyes férfiak, megviseltek, mint a szék, és tisztes mennyiségű fegyvert tartottak maguknál. Reszket ennél komorabb társaságtól sem szokott megijedni, és most is mosolygott. Különös, de hónapok óta nem érezte magát olyan otthonosan, mint ezek között az emberek között. Itt ismerte a szabályokat, nem úgy, mint Monzánál. Az asztalon szétterített térképek arra utaltak, hogy elkezdtek tervezgetni valamit, de az éjszaka közepén a stratégiai tanácskozás kockázásba fulladt. A térképeket most szétszórt érmék, félig kiürült üvegek, csorba bögrék és repedezett poharak borították. Az egyik tocsogott a kiömlött vörösbortól.

Az asztalfőnél nagydarab férfi állt – arca csupa heg, kurtára nyírt ősz haja erősen megfogyatkozott már. Bozontos bajszot növesztett, állát fehér borosta fedte. Monza leírása alapján ő lehetett Hűséges Carpi. Egyik hatalmas öklében éppen a kockákat rázta.

– Gyerünk, szarfaszúak, gyerünk, ide nekem egy kilencest! – Az egyik kocka az egyesen, a másik a hármason állapodott meg. Néhányan megkönnyebbülten sóhajtottak fel, mások nevettek. – A francba! – Carpi odadobott néhány érmét egy himlőhelyes arcú, sasorrú behemótnak, akinek a fején hosszú fekete haj és egy kopasz folt alkotott rusnya elegyet. – Egy nap még rájövök, hogy csinálod ezt, Andiche.

– Nincs ebben semmi különös, csak szerencsés csillagzat alatt születtem. – Andiche megvetően pillantott Reszketre; semmivel sem volt barátságosabb a tekintete, mint a csirkéket méregető rókáé. – Ki ez a bekötözött seggfej?

Az őr megkerülte Reszketet, dühösen lesve felé a szeme sarkából.

– Tábornok úr, ez az északföldi azt mondja, feltétlenül beszélnie kell önnel.

– Valóban? – Hűséges egyetlen kurta pillantásra méltatta Reszketet, aztán folytatta az érméi rendezgetését. – És miért akarnék én szóba állni egy ilyennel? Dobd ide a kockákat, Victus, még nem végeztem.

– Ez a baj a tábornokokkal. – Victus feje sima volt, akár egy tojás, és az ujjain sorakozó gyűrűk meg a nyakában lógó láncok sem tették szemrevalóbbá. – Sosem tudják, mikor kell abbahagyniuk. – Ezzel néhány társának kuncogása közepette visszalökte a kockákat.

Az őr nyelt egyet.

– Azt mondja, tudja, ki ölte meg Ario herceget.

– Á, szóval tudja? És ki volt az?

– Monzcarro Murcatto. – Hirtelen minden kemény tekintet Reszket felé fordult a sátorban. Hűséges résnyire húzta össze a szemét, és óvatosan letette a kockákat az asztalra. – Szóval ismeri ezt a nevet.

– Fogadjuk fel bolondnak, vagy akasszuk fel hazudozásért? – kérdezte reszelős hangon Victus.

– Murcatto meghalt – szólt közbe valaki más.

– Valóban? Akkor vajon kit dugtam az elmúlt pár hónapban?

– Ha tényleg Murcattót dugta, akkor azt tanácsolnám, inkább ezzel foglalkozzon a továbbiakban is. – Andiche fülig érő vigyorra húzta a száját. – Ha az öccse igazat mondott nekem, senki nem szopja úgy a dákót, mint ő.

Erre jó páran felnevettek. Reszket nem igazán értette, mit mondott a férfi Murcatto öccséről, de nem is számított. Már letekerte a kötés java részét, most pedig egy hirtelen mozdulattal az egészet lerántotta a fejéről, és a lámpák fénye felé fordult. A nevetés egy szemvillanás alatt halt el. Úgy festett, Reszket arca gyorsan véget vetett a jókedvnek.

– Eddig ez volt az ára, hogy vele tartottam. Egy maroknyi ezüstért? Leszarom, feleakkora barom sem vagyok, mint amekkorának néz, és a büszkeségemet még nem adtam fel. Végeztem a kurvával!

Hűséges Carpi komoran nézett vissza rá.

– Írja le a külsejét!

– Magas, szikár, fekete haj, kék szem, sokat ráncolja a homlokát. És éles a nyelve.

Victus csak legyintett gyűrűktől ékes kezével.

– Ezeket mindenki tudja.

– Eltört a jobb keze, és mindenhol hegek borítják. Állítólag leesett egy hegyoldalon. – Reszket a hasára illesztette az ujját, miközben le sem vette a szemét Carpiról. – Van itt egy sebhely, és a hátán ott a párja. Azt mondja, egy barátjától kapta, aki a saját tőrével szúrta meg.

Carpi tekintete komor lett, akár egy sírásóé.

– Tudja, hol van?

– Na, álljon meg a gyászmenet! – Victus még bosszúsabbnak tűnt, mint a parancsnoka. – Azt mondja, Murcatto életben van?

– Hallottam már ilyen pletykát – jegyezte meg Hűséges.

Egy jókora darab fekete bőrű, hosszú, őszes hajú férfi pattant fel az asztal mellől.

– Hallottam én már mindenféle pletykát! – A hangja lassú és mély volt, akár a tenger. – A pletyka és a tény egyáltalán nem ugyanaz. Mikor tervezted elmondani nekünk, a jó életbe neki?

– Amikor feltétlen tudnotok kell, Sesaria, a jó életbe neki. Hol van most?

– Egy tanyán – felelte Reszket. – Talán egyórányi tempós lovaglásnyira innen.

– Hányán vannak vele?

– Csak négyen. Egy folyton nyüszögő méregkeverő az inasával, aki jóformán még kislány, egy Vitari nevű vörös hajú nő meg valami barna ribanc.

– Pontosan merre van ez a tanya?

Reszket elvigyorodott.

– Hát ezért vagyok itt, nem? Hogy megmutassam, pontosan merre van.

– Nekem bűzlik ez a szar – dörmögte Victus. – Ha engem kérdezel…

– Nem kérdezlek – mordult rá Hűséges anélkül, hogy egy pillantásra is méltatta volna. – Mennyit kér érte?

– A tizedét annak, amit Orso nagyherceg ajánl Ario herceg gyilkosának fejéért.

– Csak a tizedét?

– Úgy számolom, a tizede bőven több, mint amit Murcattótól kapnék, de nem elég hozzá, hogy maguk megöljenek érte. Csak annyit szeretnék kapni, amennyivel élve odébbállhatok.

– Ez bölcsességre vall – nyugtázta Hűséges. – Semmit sem vetünk meg jobban, mint a kapzsiságot, igaz, fiúk? – Néhányan kuncogtak egy sort, de a legtöbben továbbra sem tűntek éppen boldognak a hírtől, hogy egykori tábornokuk hirtelen feltámadt halottaiból. – Jól van, a tizede tisztességes ár. Megegyeztünk. – Ezzel Hűséges előrelépett, Reszket szemébe nézett, és a tenyerébe csapott. – Ha elkapjuk Murcattót.

– Élve vagy halva akarják?

– Sajnálom, de személy szerint jobb szeretném holtan látni.

– Helyes, magam is. Nem repesnék, ha annak az eszement ribancnak elintéznivalója lenne velem. Nem felejt egykönnyen.

Hűséges bólintott.

– A jelek szerint. Azt hiszem, gyümölcsöző lehet a mi kapcsolatunk. Swolle?

– Tábornokom? – Sűrű szakállú férfi lépett elő.

– Hatvan lovas nyergeljen, de sebesen. Azok, akiknek a leggyorsabb a…

– Talán jobb lenne kevesebb emberrel menni – vágott közbe Reszket.

– Igen? És miért lenne jobb kevesebb ember?

– Murcatto azt mondja, még mindig vannak itt barátai. – Reszket tekintete végigvándorolt a felé forduló szigorú arcokon. – Azt mondja, rengetegen akadnak a táborban, akiknek nem volna ellenére, hogy megint ő parancsoljon nekik. Azt mondja, büszkék a vele szerzett dicsőségre, magával pedig csak tökölődnek meg felderítenek, amíg Orso emberei learatják a babérokat. – Hűséges egy pillanatra félrenézett, aztán megint felé fordult. Reszket ennyiből már tudta, hogy feltépett egy sebet. Nem él a világon olyan parancsnok, aki ne aggódna valamelyest. Olyan legalábbis biztosan nem, aki alatt ilyen emberek szolgálnak. – Jobb, ha kevesebben mennek, olyan emberekkel, akikben feltétlenül megbízik. Én gondolkodás nélkül hátba döföm Murcattót, gondolom, kijár már neki. Hogy az emberei közül ki hajlandó leszúrni, az már egy másik kérdés.

– Összesen öten vannak, és abból négy nő? – Swolle elmosolyodott. – Tucatnyi ember elég kell hogy legyen.

Hűséges nem vette le a szemét Reszketről.

– Azért legyenek csak hatvanan, ahogy mondtam. Hátha nagyobb a fogadóbizottság, mint amekkorára számítunk. Zavarba jönnék, ha felkészületlenül érkeznék.

– Tábornokom! – Ezzel Swolle kisietett a sátorból.

Reszket megvonta a vállát.

– Legyen, ahogy akarja.

– Nos, úgy lesz, erre bizton számíthat. – Hűséges homlokukat ráncoló századosai felé fordult.

– Na, vén gazemberek, jön velem valaki vadászni?

Sesaria hosszú haja ide-oda repdesett, ahogy megrázta nagy fejét.

– Ez a te sarad, Hűséges. Takarítsd el, ahogy tudod.

– Én eleget szakítottam ma estére. – Andiche máris kifelé tartott a sátorból. Páran mormogva követték: ki láthatólag gyanakodva, ki láthatólag gondtalanul, ki láthatólag részegen.

– Nekem is távoznom kell, Carpi tábornok úr. – A hang tulajdonosa kitűnt a durva, sebhelyes, mocskos férfiak közül; ha mással nem is, hát azzal, hogy semmi feltűnő nem akadt rajta. Göndör haja volt, se egy sebhely, se öntelt vigyor nem látszott az arcán. Reszket nem vett észre nála fegyvert, és nem áradt belőle a harcosokra jellemző fenyegetés sem. Hűséges mégis úgy pillantott rá, mint akinek kijár a megkérdőjelezhetetlen tisztelet.

– Sulfur uram! – A tábornok két vaskos tenyere közé fogta a férfi kezét, és megrázta. – Hálás vagyok, amiért meglátogatott bennünket. Mindig szívesen látjuk.

– Ó, engem mindenhol szeretettel fogadnak, bármerre is járjak. Könnyű jóban lenni azzal, aki a pénzt hozza.

– Üzenem Orso nagyhercegnek és a kollégáinak a bankban, hogy nincs miért aggódniuk. Mindent elintézünk a megbeszéltek szerint. Amint megoldottam ezt a kis problémát.

– Az élet szeret problémákkal előállni, igaz? – Sulfur fikarcnyi mosollyal az ajkán pillantott Reszketre. Egyik szeme kék volt, a másik különös módon zöld. – Akkor kellemes vadászatot kívánok. – Ezzel kiballagott a pirkadatba.

Egy pillanattal később Hűséges máris megint Reszket arcába bámult.

– Egyórányi lovaglás, azt mondta?

– Ha gyorsan halad a korához képest.

– Aha. És addig vajon nem tűnik fel neki, hogy maga lelépett?

– Alszik. A kendertől. Napról napra többet szív abból a szarból. Az ideje felében a kendertől nyáladzik, a másik felében meg utána. Egyhamar nem fog magához térni.

– Azért jobb, ha nem vesztegetjük az időt. Az a nő képes kellemetlen meglepetéseket okozni.

– Tény és való. És segítséget vár. Holnap délután negyven ember érkezik Rogonttól. Azt tervezik, hogy követik magát, aztán lesből megtámadják, amikor délnek fordul.

– Semmi sem esik jobban, mint visszájára fordítani egy meglepetést, igaz? – Hűséges elvigyorodott. – És maga fog elöl lovagolni.

– A vérdíj tizedéért még asszonyosan oldalt is vetem a lábam a nyeregben.

– Bőven elég lesz, ha elöl megy. Közvetlenül mellettem, hogy meg tudja mutatni a helyet. Mi, becsületes emberek tartsunk össze.

– Úgy legyen – bólintott Reszket. – Így kell tennünk.

– Rendben. – Hűséges összedörzsölte két nagy tenyerét. – Akkor pisálok egyet, és felveszem a páncélomat.