Zsákba dugott patkányok

Cosca hunyorogva lépett ki a torony tetejére. Mintha még a napnak sem lett volna jobb dolga, mint hogy őt gyötörje; persze sejtette, hogy meg is érdemli. Visserine terült el alatta: téglából és fából épült házak, krémszínű kövekből felhúzott villák összevisszasága, zöldellő fák lombjai a parkokban és a széles utak mentén. Mindenfelé ablakok csillantak, a háztetőket díszítő, színes üvegből készült szobrok visszaverték a nap fényét, és ékszerként ragyogtak fel. Szerteszét többtucatnyi másik torony is a környező házakra vetette hosszú árnyékát, bár sok közülük jóval alacsonyabb volt, mint az, amelyiknek a tetején állt.

Délen, a szürkéskék tenger irányában madarak apró pontjai köröztek, a város part menti szigeten épült kerülete fölött most is ott gomolygott a nagyhírű üvegműves kemencék füstje. Kelet felé a Visser sötét kígyóként kanyargott az épületek között, a város két felét négy híd kötötte össze. Salier nagyherceg palotája féltékenyen kuporgott a folyó ködbe vesző szigetén. Cosca számos kellemes estét töltött el itt magának a nagy ínyencnek a díszvendégeként. Amikor még szerették, féltek tőle és rajongtak érte. Olyan régen, mintha egy másik életben történt volna.

Monza mozdulatlanul állt a mellvédnél a kék ég háttere előtt. A pengéje és a karja a vállától a fegyver hegyéig egyetlen hosszú, egyenes vonalat alkotott. Az acél ragyogott a napsütésben, a rubin a nő középső ujján vérvörösen izzott, a bőrén fénylő verejték a mellényét is a testéhez tapasztotta. Ahogy a férfi közelebb ért, és nagyot húzott a kezében tartott boroskancsóból, leengedte a kardot.

– Kíváncsi voltam, meddig fog tartani.

– Sajnálatos módon csak víz van benne. Vagy nem voltál tanúja, amikor ünnepélyes esküt tettem, hogy soha többé nem nyúlok borhoz?

A nő felhorkant.

– Ezt korábban is hallottam már, mégsem lett belőle semmi.

– Lassú és gyötrelmes folyamat, de azon vagyok, hogy helyrebillentsem magam.

– Ezt is hallottam, aztán még kevesebb lett belőle.

Cosca sóhajtott.

– Mit kell tennem, hogy komolyan vegyenek végre?

– Egyszer éltedben állni a szavad?

– Oly sokszor tört már össze a szívem! Vajon el tud viselni ilyen kínokat? – A férfi egyik csizmáját a mellvédnek támasztotta a nő mellett. – Tudod, Visserinében születtem, alig pár utcányira innen. Boldog gyerekkorom volt, de vad, csúf afférokkal telt az ifjúságom. Egy ilyen után nem maradt más választásom, mint hogy elhagyjam a várost, és fizetett katonaként próbáljak szerencsét.

– Az egész életed tele volt csúf afférokkal.

– Így igaz. – Ami azt illeti, Cosca kevés kellemes emléket tudott felidézni. Ahogy a szeme sarkából Monzára pillantott, egyszerre rájött, hogy ezek közül a legtöbbnek a nő is részese volt. Vele élte meg élete legjobb és legrosszabb pillanatait. Mély lélegzetet vett, és tenyerével árnyékolva be a szemét nyugat felé nézett a városfal szürke vonalán túl nyújtózó tarka földek felé. – Nincs hír talinsi barátainkról?

– Hamarosan lesz. Ganmark tábornok nem arról híres, hogy elkésik a bevetésről. – Monza egy pillanatra elhallgatott, és szokás szerint Összeráncolta a homlokát. – Mikor jön az, hogy te megmondtad?

– Mit mondtam meg?

– Hogy mit fog lépni Orso.

– Te is tudod, mit mondtam.

– Soha ne bízz a munkaadódban. – Nagy árat fizetett érte, hogy ezt a leckét megtanulja Sefeline ospriai hercegnőtől. – És most tőlem kapod a béredet.

Cosca megpróbált kipréselni magából egy mosolyt, még ha bele is fájdult az ajka.

– De mi kellőképpen gyanakvóak vagyunk egymás dolgaival kapcsolatban.

– Természetesen. Azt sem bíznám rád, hogy elvidd a patakig, amit kiszartam.

– Kár. Biztos vagyok benne, hogy rózsaillatút szarsz. – A férfi a hátával a mellvédnek támaszkodott, és hunyorogva nézett a napba. – Emlékszel, hogy vívtunk reggelente? Amíg túl jó nem lettél.

– Amíg nem lettél végleg iszákos.

– Hát utána már aligha vívhattam, igaz? Azért annak is van határa, hogy az ember mennyire hajlandó leégetni magát már a reggeli előtt. Az egy kalvéz a kezedben?

Ahogy a nő felemelte a kardot, a napfény könnyedén siklott végig a pengén.

– Bennának csináltattam.

– Bennának? Mi a fenét kezdett volna ő egy kalvézzal? Nyársnak használta volna, hogy megsüssön rajta egy almát?

– Ami azt illeti, még ilyesmire sem használta.

– Nekem is volt egy. Átkozottul jó kard volt. Elkártyáztam. Kérsz inni? – Felkínálta a kancsót.

A nő érte nyúlt.

– Éppenséggel…

– Hah! – Cosca az arcába löttyentette a vizet, mire Monza döbbenten hátrálni kezdett. A férfi előkapta a kardját a hüvelyéből, és a kancsó még össze sem tört a tető kövén, amikor már támadott is. Monzáznak sikerült hárítania az első csapást, kétségbeesetten hajolt el a második elől, majd megcsúszott és a földre zuhant. Ahogy oldalt gördült, a férfi pengéje máris megcsikordult a tetőn, ahol egy pillanattal korábban még Monza teste volt. A nő, kardját készenlétben tartva, pattant guggolásba.

– Elpuhulsz, Murcatto. – Cosca kuncogva vonult a tető közepére. – Tíz évvel ezelőtt biztosan nem ugrottál volna be a jó öreg vizet az arcba trükknek.

– Most sem ugrottam be, te barom. – Monza kesztyűs kezével lassan megtörölte a homlokát, nedves hajáról vízcseppek hullottak alá, tekintetét egyetlen pillanatra sem vette le a férfiról. – Többet is tudsz, vagy manapság abban merül ki a kardforgató tudományod, hogy leöntöd az embert?

Ha őszinte akart lenni magához, Coscának el kellett ismernie, hogy ez nagyjából így igaz.

– Járjunk utána.

Monza előreszökkent, a két penge hangos csattanással ütközött egymásnak. A nő csupasz jobb vállán hosszú seb húzódott, egy másik a jobb karján futott körbe és eltűnt fekete kesztyűjében.

Cosca felé bökött a kardjával.

– Bal kézzel vívsz, mi? Remélem, nem azért, mert megszántál egy öregembert.

– Megszánni? Jobban ismersz te engem annál.

A férfi hárított egy döfést, de a második olyan gyorsan követte, hogy alig tudott kitérni előle; a penge széles lyukat hasított az ingébe, mielőtt fürgén visszahúzódott.

Cosca felhúzta a szemöldökét.

– Még jó, hogy valamelyest lefogytam az utóbbi időben.

– Lenne még mit leadnod, ha engem kérdezel. – Monza körözni kezdett a férfi körül, nyelve hegyét kidugta a fogai között.

– Próbálsz úgy helyezkedni, hogy a nap a hátadba kerüljön?

– Nem kellett volna megtanítanod nekem ezeket a mocskos trükköket. Nem akarod te is a bal kezed használni, hogy egyenlítsünk kissé az esélyeken?

– Mondjak le az előnyömről? Jobban ismersz te engem annál! – Cosca jobbra cselezett, aztán balra lépett, a nő támadása csak a levegőt érte. Monza gyors volt, de közel sem annyira, mint a jobb kezével volt. Ahogy elszáguldott a férfi mellett, az rálépett a lábára, mire ő megtántorodott, és Cosca kardja csinos kis karcolást hagyott a vállán lévő hegre merőlegesen, keresztet formálva belőle.

A nő a friss seb sarkában kibuggyanó vércseppre pillantott.

– Te vén gazember!

– Csak egy apróság, ami mindig eszedbe juttat majd engem. – Ezzel megforgatta a kardját, és színpadiasan a levegőbe hasított. Monza ismét rátámadt, a két kard összecsattant. Vágás, vágás, védés, visszaszúrás. Kicsit esetlen volt az egész, mintha valaki kesztyűben próbált volna varrni. Korábban előfordult, hogy bemutatót tarthattak másoknak, de az eltelt idő egyiküknek sem vált javára. – Egy kérdésem van… – szólt Cosca a nőre szegezve tekintetét. – Miért árultál el?

– Meguntam a kurva vicceidet.

– Természetesen rászolgáltam, hogy eláruljanak. Végül minden zsoldost mellbe vagy hátba szúrnak. De hogy éppen te? – Monza felé szúrt, aztán egy vágás következett, amitől a nő grimaszolva lépett hátra. – Miután annyi mindent tanítottam neked? Annyi mindent adtam? Biztonságot, pénzt, egy helyet, ahová tartozhattál. Úgy bántam veled, mintha a saját lányom lettél volna.

– Inkább mintha az anyád lettem volna. Azt kihagytad, hogy rendszeresen összeszartad magad részegen. Tartoztam neked, de mindennek van határa. – Körözni kezdett a férfi körül, kereste a lehetőséget. Kardjaik hegye talán egyujjnyira volt egymástól. – A pokolba is követtelek volna, de szó sem lehetett róla, hogy az öcsémet is magammal vigyem.

– Miért ne? Otthon érezte volna magát.

– Baszódj meg! – Monza cselezett, aztán más szögben támadott, arra kényszerítve a férfit, hogy egy haldokló béka méltóságával szökkenjen odébb. Cosca már el is felejtette, mennyi munkával jár a vívás. A tüdeje máris égetett, a válla, az alkarja, a csuklója, a kézfeje sajgott a fájdalomtól. – Ha nem én teszem meg, valamelyik másik századosod árult volna el. Sesaria! Victus! Andiche! – A nő minden egyes gyűlölt nevet éles vágással kísért, megcsörgetve a kardot Cosca kezében. – Afierinél az egyik jobban meg akart szabadulni tőled, mint a másik.

– Lehetne, hogy nem is említjük azt a nyavalyás helyet? – Cosca hárította a nő következő döfését, és már-már a régi harciasságával lendült át támadásba, egészen a tető sarkáig szorítva Monzát. Még azelőtt le kellett zárnia ezt az ügyet, hogy belehal a kimerültségbe. Újra támadott, a nő egyensúlyát vesztve dőlt a mellvédnek, hátradőlve a semmi fölé hajolt. A markolatvédők csikorogva feszültek egymásnak, az arcuk már alig néhány ujjnyira volt egymástól, Monza mögött tátongott a mélység. Cosca egy kurta pillanatig kísértést érzett, hogy megcsókolja a nőt, aztán lelökje a tetőről. Talán csak azért nem tette meg egyiket sem, mert nem tudott választani a két dolog között.

– A jobb kezeddel ügyesebb voltál – sziszegte.

– Tíz évvel ezelőtt ügyesebb voltál. – Monza kicsúszott a kard alól, aztán a semmiből megjelent kesztyűs kisujja, és a férfi szemébe bökött.

– Íííí! – nyüszített fel Cosca, és szabad kezével az arcához kapott. A nő térde tompa puffanással találta telibe a golyóit, az égető fájdalom végigszáguldott a gyomrán, és egészen a nyakáig hatolt. – Ufffffff… – Megtántorodott, kiejtette a kardot erejüket vesztett ujjai közül, és levegő után kapkodva kétrét görnyedt.

– Csak egy apróság, ami mindig eszedbe juttat majd engem. – Monza kardjának villanó hegye égő sebet hagyott Cosca arcán.

– Ah! – A férfi lassan lerogyott a tetőre. Már megint térdre kényszerült. Mindenütt jó, de a legjobb otthon…

Az iszonyatos fájdalom ködén keresztül lépések koppanását hallotta a lépcső felől.

– Vitari – nyögte, ahogy hunyorogva pillantott a napfényben közelítő nőre. – Miért mindig a legrosszabb pillanataimban kerülsz elő?

– Mert annyira élvezem őket.

– Ti átkozott ribancok… fogalmatok sincs, mekkora mázlisták vagytok… amiért sosem tudjátok meg… micsoda fájdalom… ha tökön rúgják az embert.

– Próbálj meg gyereket szülni.

– Bájos ötlet… Ha kicsit kevésbé lennék lestrapálva a szükséges területeken, kapnék az ajánlaton.

De mint oly sokszor előfordult, szellemessége most is hiábavaló volt. Vitari és Monza már a látóhatárt fürkészte messze a mellvéden túl. Cosca az ágyékát markolva tápászkodott fel. A várostól nyugatra lovasok hosszú sora foglalt el egy dombtetőt. Két közeli torony fogta közre a látványt, ahogy az állatok patája felverte a port, és piszkosszürke felhőt rajzolt az égre.

– Itt vannak – szólt Vitari. Valahol a hátuk mögött harang kondult, majd hamarosan több is csatlakozott hozzá.

– És ott is – mondta Monza. Egy második sor is megjelent észak felé, mögötte füstoszlop emelkedett az égbe.

A nap egyre magasabbra vándorolt a kék égbolton, és kétségkívül arra készült, hogy jól megégesse Cosca egyre terebélyesebb kopasz foltját, ahogy a férfi végre kihúzta magát, és figyelte Orso nagyherceg hadseregének felfejlődését a várost körülvevő mezőkön. Regiment regiment után foglalta el fennakadás nélkül a helyét, jóval az íjak lőtávolán túl. Észak felé egy nagyobb különítmény átgázolt a folyón, és teljessé tette a bekerítést. A lovak csinos sorokban követték egymást, aztán egy csapat megfordult, és visszavonult a többiek mögé, nyilvánvalóan azért, hogy feldúljon mindent, amit az előző évben puszta hanyagságból feldúlatlanul felejtettek.

Sátrak jelentek meg, ellátmánnyal megrakott kocsik gördültek elő és vájtak árkokat a sáros földbe a vonalak mögött. A falakon álló apró városvédők tehetetlenül figyelték, ahogy a talinsiak egy gigantikus óramű fogaskerekeinek hibátlan precizitásával ásták be magukat körülöttük. Persze az ilyesmi sosem volt Cosca stílusa, még józan korában sem. Inkább mérnöki teljesítménynek tűnt, mint művészetnek, de muszáj volt csodálni a fegyelmezettséget.

Széttárta a karját.

– Üdvözlök mindenkit Visserine ostrománál!

A többiek is mind összegyűltek a tetőn, hogy megnézzék, hogyan szorul Ganmark gyűrűje a város körül. Monza bal kezét csípőre tette, kesztyűs jobbját kardja markolatán nyugtatta, fekete haja lobogott összeráncolt homloka körül. Reszket Cosca másik oldalán állt, és komoran figyelte a fejleményeket. Nyájas a lépcsőhöz vezető ajtó mellett ült egy széken, és a kockáit görgette a combjai között. Nappal és Vitari egymással beszélgettek a mellvédnél. Morveer a szokásosnál is savanyúbbnak tűnt, ha ez lehetséges volt egyáltalán.

– Hát nincs köztetek olyan, akinek a humorérzéke kibír egy aprócska ostromot? Fel a fejjel, barátaim!

Cosca kedélyesen Reszket széles hátára csapott.

– Nem mindennapi látvány, hogy egy ekkora sereget ilyen jól kezeljenek. Gratulálnunk kellene Monza barátjának, Ganmark tábornoknak a kivételes türelméért és fegyelmezettségéért. Talán fogalmazhatnánk neki ez ügyben egy levelet.

– Kedves Ganmark tábornokom! – Monza elhúzta a száját, csücsörített, aztán átköpött a mellvéden. – Örök híve, Monzcarro Murcatto.

– Egyszerű üzenet – jegyezte meg Morveer de kétségkívül nagyra fogja értékelni.

– Jó sok katona van odalent – mordult föl Reszket.

Nyájas hangja szelíden szállt feléjük.

– Tizenháromezer-négyszáz vagy valahogy úgy.

– Nagyrészt talinsiak. – Cosca feléjük intett a távcsövével. – Orso régi szövetségesei is küldtek néhány regimentet. A jobbszárnyon ott a víz közelében Etrisani zászlóit látom, középen meg van pár másik Cesaléból. Viszont mind reguláris seregek, régi bajtársainknak, az Ezer Kardnak nem látom nyomát. Kár. Jó lenne összefutni néhány régi cimborával, nem igaz, Monza? Sesariával, Victusszal, Andichéval. És persze Hűséges Caprival is. Jó lenne összefutni néhány régi cimborával… és bosszút állni rajtuk.

– A zsoldosok kelet felé lesznek. – Monza a folyó felé kapta a fejét. – Rogont herceget meg az ospriaiakat tartják fel.

– Nyilván remek móka ez minden résztvevő számára. De mi legalább itt vagyunk. – Cosca a város körül tüsténkedő katonák felé intett. – Ganmark tábornok feltételezhetően ott van. A terved nyilván az, hogy találkozót szervezünk vele a régi idők emlékére. Mármint ugye feltételezhetjük, hogy van terved?

– Ganmark művelt ember. Szereti a művészeteket.

– És? – kérdezte Morveer.

– Senkinek sincs több műtárgya, mint Salier nagyhercegnek.

– Figyelemreméltó gyűjteménnyel rendelkezik. – Cosca többször is megcsodálta, vagy legalábbis úgy tett, mert közben leginkább a herceg bora nyűgözte le.

– Azt mondják, a legjobb Styriában. – Monza átsietett a szemközti mellvédhez, és Salier a folyó szigetén épült palotája felé pillantott. – Amint elesik a város, Ganmark egyenesen a palotába siet majd, hogy kimenekítse a felbecsülhetetlen értékű műkincseket a káoszból.

– Hogy mindet ellopja magának – vetette közbe Vitari.

Monza a szokásosnál is elszántabbnak tűnt.

– Orso gyorsan le akarja tudni ezt az ostromot. A lehető legtöbb időt akarja hagyni magának, hogy végleg megszabaduljon a Nyolcak Ligájától, elintézze Rogontot, és még a tél beállta előtt megszerezze magának a koronáját. Ehhez áttörésekre, rohamokra meg az utcákon heverő hullákra lesz szüksége.

– Csodálatos! – Cosca összecsapta a tenyerét. – Hiába ékesítik nemes fák és elegáns épületek az utcákat, az embernek mindig támad némi hiányérzete, amíg nem lepik el őket holttestek, igaz?

– A halottaktól szerzünk páncélt, egyenruhát meg fegyvereket. Amikor a város elesik, azaz hamarosan, talinsiaknak álcázzuk magunkat. Valahogyan bejutunk a palotába, aztán miközben Ganmark Salier gyűjteményének kimenekítésével van elfoglalva, és lankad a figyelme…

– Megöljük a rohadékot? – érdeklődött Reszket.

Egy pillanatra csend lett.

– Aprócska hiányosságot vélek felfedezni a tervben. – Morveer nyüszítő hangja olyan volt, mintha szögeket vertek volna Cosca koponyájába. – Salier nagyherceg palotája Styria legszigorúbban őrzött helyei közé tartozik, mi pedig nem vagyunk odabent. Továbbá az sem valószínű, hogy meghívót kapunk.

– Ellenkezőleg, én máris szolgálhatok vele. – Cosca elégedetten állapította meg, hogy mindenki rámered. – Salierrel elég jó barátságban voltam pár évvel ezelőtt, amikor felfogadott, hogy rendezzem a határvitáit Purantival. Hetente egyszer együtt étkeztünk, és biztosított felőle, hogy szívesen lát, amikor csak a városban járok.

A méregkeverő arca a megvetés karikatúrája volt.

– Ez még azelőtt történt, hogy borissza semmirekellő lett magából?

Cosca könnyedén elhessegette magától a sértést.

– A hosszú és élvezetes időszak alatt esett meg, amíg azzá váltam. A meghívás mindenesetre még áll.

Vitari összehúzott szemmel pillantott rá.

– És mégis, hogy a fenébe akarod hasznát venni?

– Azt találtam ki, hogy megszólítom az őröket a palota kapujánál, és valami olyasmit mondok nekik, hogy: „Nicomo Cosca vagyok, hírhedt szerencselovag, és vacsorára jöttem.”

Kínos csönd támadt, szinte olyan, mintha a férfi nem egy nyerő ötletet, hanem egy nagy rakás fekáliát dobott volna be.

– Bocsáss meg – mormogta Monza –, de kétlem, hogy a nevedre most is ugyanúgy megnyílnak az ajtók, mint régen.

– A latrinaajtók talán igen. – Morveer gunyoros vigyorral rázta meg a fejét. Nappal halkan kuncogott magában, és még Reszket szája is mintha felfelé görbült volna.

– Akkor ez Vitari és Morveer dolga lesz – jelentette ki Monza. – Figyeljék a palotát. Találják meg a módját, hogy bejussunk. – Ezek ketten minden különösebb lelkesedés nélkül néztek össze. – Cosca, te tudsz valamit az egyenruhákról.

A férfi felsóhajtott.

– Kevesen tudnak róla többet. Minden megbízó a sajátját akarja az emberre tukmálni. Kaptam egyet Westport városatyáitól, ami aranyszövetből készült. Nagyjából annyira volt kényelmes, mintha egy ólomcsövet dugtak volna fel…

– Valami kevésbé szembeszökő talán jobban megfelelne a céljainknak.

Cosca vigyázzállásba vágta magát és feszesen szalutált.

– Murcatto tábornok, minden tőlem telhető erőfeszítést megteszek, hogy engedelmeskedjem a parancsának!

– Csak ne feszegesd magad. A te korodban még megszakadsz bele. Vidd magaddal Nyájast, ha megkezdődik az ostrom. – A fegyenc megvonta a vállát, és megint a kockáira fordította a figyelmét.

– Egy nemes cselekedettel a puszta valagukig le fogjuk csupaszítani a halottakat! – Cosca a lépcső felé fordult, de megtorpant, amint az öbölre tévedt a tekintete. – Á! Orso nagyherceg flottája is beszállt a buliba. – Hajók közeledtek a látóhatáron, fehér vitorlájukat Talins fekete keresztje díszítette.

– Salier hercegnek újabb vendégei érkeznek – állapította meg Vitari.

– Mindig is lelkiismeretes házigazda volt, de nem vagyok benne biztos, hogy fel van készülve egyszerre ennyi látogató fogadására. A város el van vágva a világtól. – Cosca belevigyorgott a szélbe.

– Börtön – szólt Nyájas, és majdhogynem ő is mosolygott.

– Tehetetlenek vagyunk, mint a zsákba dugott patkányok! – csattant fel Morveer. – Úgy beszélnek, mintha ez így lenne rendjén!

– Ötször álltam ostrom alatt, és mindig ínyemre volt a dolog. Az benne a csodálatos, hogy korlátozottak a lehetőségek. Felszabadítja az ember gondolatait. – Cosca mély lélegzetet vett az orrán át, aztán elégedetten fújta ki a levegőt. – Ha az élet egy cella, nincs felszabadítóbb érzés a fogságnál.