Partra vetett hal

A tenger felől fújó hideg szél alaposan ellátta Talins kikötőjének baját. Volt, aki nem bánta, volt, aki igen, attól függően, ki hogy öltözött. Reszket egyáltalán nem öltözött melegen. Szorosan összefogta maga körül vékony kabátját, bár fölöslegesen strapálta magát: semmire sem ment vele. Összehúzta a szemét, és hunyorogva feszült neki az újabb szélrohamnak. Ma aztán rászolgál a nevére. Mint hetek óta mindig.

Felidézte az estét, amikor egy jó uffrithi házban melegedett a tűz mellett Északföldön. A gyomra tele volt hússal, a feje tele volt álmokkal, ahogy Vossula Talins csodálatos városáról mesélt neki. Némi keserűséggel emlékezett vissza a beszélgetésre. Könnybe lábadt szemével meg az otthonáról előadott negédes meséivel a nyavalyás kereskedő beszélte rá erre a rémálomszerű styriai kiruccanásra.

Vossula azt állította, hogy Talinsban sosem megy le a nap, ezért Reszket eladta a jó kabátját, mielőtt útnak indult. Nem lett volna szerencsés, ha izzadnia kell, nem igaz? Most, hogy úgy remegett, akár az utolsó erejével az ágba kapaszkodó, felpöndörödött őszi falevél, úgy tűnt, Vossula némileg a maga képére formálta az igazságot.

Reszket figyelte, ahogy a nyugtalan hullámok a rakpartot csócsálják, jeges permettel terítve be az öreg mólóknál veszteglő pár korhadó szkiffet. Hallgatta a hajókötelek nyikorgását, a tengeri madarak nyamvadt rikácsolását, a körülötte nyüzsgő emberek zsivaját, egy nyitva maradt zsalu csapkodását a szélben. Rengetegen gyűltek össze a kikötőben, remélve, hogy sikerül kiszagolniuk valamiféle munkát. Nem volt még egy hely a világon, ahol ennyi szomorú történetet lehetett hallani. Viseltes, piszkos, rongyos ruhákat, vörös arcokat lehetett látni mindenfelé. Elkeseredett embereket. Éppen olyanokat, mint Reszket. Kivéve, hogy a többiek ide születtek, ő pedig ostobaságában maga választotta ezt a helyet.

Óvatosan, akár a kincsét féltő fösvény, előhalászta az utolsó kemény gyürkét a zsebéből, és aprót harapott belőle; ügyelt rá, hogy minden egyes morzsa ízét kiélvezze. Aztán rajtakapta a közvetlenül mellette álló férfit, ahogy az ajkát nyalogatva őt bámulja. Reszket megadóan letört egy darabot a kenyérből, és a kezébe nyomta.

– Köszönöm, barátom – mondta a férfi.

– Nem nagy ügy – felelte Reszket, bár órákon át fát hasogatott érte. Valójában igencsak nagy és fájdalmas ügy volt. A többiek mind őket nézték, nagy, szomorú szemük olyan volt, mint egy etetésre váró kiskutyáé. Felemelte a kezét. – Ha lenne elég kenyerem mindenkinek, mi a pöcsömet keresnék itt?

Az emberek morogva elfordultak. Reszket hátraszívott egy adag hideg taknyot, és kiköpte. A szikkadt kenyéren kívül ez volt az egyetlen, ami megfordult a szájában, és ez is fordított irányban haladt. Amikor megérkezett, a zsebe duzzadt az ezüsttől, az arcáról egy pillanatra sem tűnt el a mosoly, útiládája csordultig telt reménnyel. Tíz hetet töltött Styriában, és az ezüst, a mosolyok meg a remény mind elapadtak.

Vossula szerint a talinsiak barátságos népek, és vendégként köszöntik az idegent. Reszketet egytől egyig mindenki megvetéssel fogadta, sőt sokan minden mocskos trükköt bevetettek, hogy megszabadítsák egyre fogyó pénzétől. Errefelé nem osztogatták minden sarkon a második esélyeket. Mint ahogy Északföldön sem.

Egy hajó kötött ki éppen az egyik mólónál, fedélzetén halászok sürgölődtek, a köteleket rángatták, és káromkodva üvöltöztek a vitorlával. Reszket érzékelte az elkeseredett tömeg izgatott nyüzsgését, ahogy az emberekben feléledt a remény, hogy talán egy műszaknyi munkához juthatnak. A remény nyomorúságos kis lángja gyúlt a saját szívében is, hiába igyekezett elfojtani. Lábujjhegyre állva figyelte, mi történik.

A hálókból halak siklottak a partra, és ezüst csillogással vonaglottak a sápadt napfényben. A halászat igazi jó, becsületes mesterség volt. Ezek a férfiak a sós vízen töltötték az életüket, ahol nem hangzottak el haragos szavak, és vállt vállnak vetve küzdöttek az elemekkel, hogy elvehessék csillogó zsákmányukat a tengertől meg minden. Nemes mesterség, győzködte magát Reszket a bűz ellenére. Persze akkortájt bármelyik mesterség nemesnek tűnt volna a szemében, amelyik befogadja őt.

Egy férfi – viharvert, akár az öreg kapufélfa – ugrott a fedélzetről a rakpartra. Sütött róla az öntudat, ahogy a koldusok egymást taszigálva igyekeztek magukra vonni a figyelmét.

– Két ember kell – közölte, és kopott sapkáját hátrabökve járatta végig tekintetét a reménykedő, mégis reménytelen arcokon. – Te és te.

Mondani sem kell, Reszket nem volt közöttük. A többiekkel együtt szegte le a fejét, ahogy a két szerencsés flótás sietve indult meg a kapitány nyomában a hajó felé. Az egyik az a bitang volt, akinek adott a kenyeréből, de a férfi még csak körül sem nézett, nemhogy egy szót szólt volna az érdekében. Talán az teszi a férfit, amit ad, nem az, amit visszakap, ahogy Reszket bátyja mondogatta annak idején. Ettől még átkozottul jól jött visszakapni néha ezt-azt, ha az ember nem akart éhen halni.

– Szar ez így! – Elindult utánuk, átverekedve magát a ficánkoló zsákmányukat vödrökbe és talicskákba szortírozó halászok között. Arcára erőltette lehető legbarátságosabb vigyorát, és odasietett, ahol a kapitány sürgölődött a fedélzeten. – Szép hajója van – próbálkozott, bár ha körülnézett, csak egy nyálkás szarkupacot látott.

– És?

– Megfontolná, hogy felvegyen?

– Magát? Mit tud a halakról?

Reszket bizonyított már bárddal, karddal, lándzsával és pajzzsal. Neves Ember volt, aki ha kellett, rohamokat vezényelt, ha kellett, megtartotta az állásait Északföld széltében-hosszában. Szerzett néhány csúnya sebet, de sokkal csúnyábbakat osztott ki. Most azonban elszánta magát, hogy jobb ember lesz, és úgy kapaszkodott ebbe a gondolatba, mint fuldokló az uszadékfába.

– Kisfiú koromban rengeteget horgásztam apámmal a tónál. – Csupasz lába alatt csikorogtak a kavicsok. A víztükör csillogott a fényben. Apja és bátyja mosolyogtak rá.

A kapitány azonban nem rajongott a nosztalgiázásért.

– A tónál? Mi itt tengeri halászok vagyunk, fiam.

– Be kell valljam, abban nincs gyakorlatom.

– Akkor miért pazarolja a kurva időmet? Rengeteg styriai halászt kaphatok, a legjobbakat, akik tucatnyi évet töltöttek a tengeren. – A kikötőben ténfergő emberei felé intett, akik leginkább úgy festettek, mintha egy söröskrigliben töltöttek volna el tucatnyi évet.

– Keményen dolgozom. Utolért a balsors, ennyi az egész. Csak egy esélyt kérek.

– Mint mindannyian. Azt továbbra sem hallottam, miért kéne pont neked adnom.

– Csak egy esély…

– Tűnés a hajómról, te sápatag kurafi! – A kapitány felkapott egy durva deszkát a fedélzetről, és úgy lépett előre, mintha egy kutyát akarna elnáspángolni. – Tűnés, és vidd magaddal a balszerencsédet is!

– Ha halász nem is vagyok, de ahhoz mindig értettem, hogyan ontsam ki mások vérét. Jobban tenné, ha lerakná azt a deszkát, bassza meg, mielőtt megetetem magával. – A figyelmeztetés mellé egyenesen Északföldről érkezett gyilkos pillantás is járt. A kapitány megtorpant, és morogva állt meg egy helyben. Aztán félrehajította a deszkát, és az egyik saját emberével kezdett ordítani.

Reszket behúzta a nyakát, és nem nézett hátra. A falakra ragasztott, nagybetűs szakadt plakátok mellett elballagott egy sikátor bejáratáig. Belépett az épületek közötti szűk árnyékba, a kikötő zaja tompán hallatszott a háta mögül. Ugyanígy járt a kovácsoknál, a pékeknél és ennek az átkozott városnak az összes átkozott műhelyében. Még egy vargához is elment, aki egészen barátságos figurának tűnt, amíg el nem küldte őt az anyjába.

Vossula azt mondta, Styriában mindenhol lehet munkát találni, csak kérni kell. Úgy tűnt, az a seggfej valami kifürkészhetetlen oknál fogva végig hazudott, mint a vízfolyás. Reszket számtalan kérdést feltett neki. Most azonban, ahogy letelepedett egy mocskos küszöbre néhány halfej társaságában, és a csatornába lógatta kopott csizmáját, eszébe jutott, hogy éppen azt nem kérdezte meg, amit a leginkább kellett volna.

Áruld el nekem, Vossula – ha Styria olyan varázslatos, mi a büdös francot keresel Északföldön?

– Kibaszott Styria – sziszegte északföldi nyelven. Az orra mögött érzett fájdalom azt jelentette, hogy közel áll a síráshoz; annyira elkeseredett volt, hogy még szégyent sem érzett. Caul Reszket. Csörgőnyakú fia. Neves Ember, aki számtalanszor nézett már szembe a halállal. Aki a legnagyobb északföldi harcosok, Háromfás Rudd, Fekete Métely, a Kutyaember, Zordon Harding oldalán harcolt. Aki személyesen vezette a rohamot az Unió ellen Cumnurnál. Aki ezer sanka ellen tartotta a frontot Dunbrecnél. Aki végigküzdötte a hétnapos mészárlást a Felföldön. Kis híján mosolyra görbült a szája, ahogy visszagondolt rá, milyen slamasztikákból keveredett ki élve. Persze azt sem felejtette el, hogy menet közben majd’ összeszarta magát, azok az idők most mégis boldognak tűntek. Legalább nem volt egyedül.

Lépéseket hallott, és felkapta a fejét. Négy férfi jelent meg a sikátorban a kikötő felől, ahonnan ő is jött. Sunyi képükön látszott, hogy rosszban sántikálnak. Reszket igyekezett meghúzni magát a küszöbön, és remélte, hogy akármilyen disznóság is foglalkoztatja őket, ő nem szerepel a terveikben. Nemsokára azonban bánatosan nyugtázta, hogy a négy férfi félkörben állva fölé magasodik. Az egyiknek duzzadt vörös orra volt, amilyet a sok ivás okoz az embernél. A másik kopasz volt, mint a csizmája orra, és egy husángot tartott a kezében. A harmadik tépett szakállt viselt, és szájából kilátszottak barna fogai. Nem tűntek éppen barátságos társaságnak, és Reszket úgy sejtette, az sem lehet túl barátságos, amire éppen készülnek.

Az elöl álló férfi vigyorogva nézett le rá. Csúf, patkányképű ember volt.

– Mid van a számunkra?

– Bár lenne valamim, amit érdemes elvenni tőlem. De nincs. Akár tovább is állhattok.

A patkányképű komoran pillantott kopasz társára, bosszúsnak tűnt, amiért talán üres kézzel kell távozniuk.

– Akkor a csizmádat add ide.

– Ebben az időben? Megfagyok.

– Hát fagyj meg. A kutyát nem érdekli. Na, hoci a csizmádat, mielőtt puszta szórakozásból jól meg nem rugdosunk.

– Kurva Talins – dünnyögte maga elé Reszket. Az önsajnálat forrón égette a torkát. Gyötörte a gondolat, hogy ilyen mélyre süllyedt. Ezeknek a gazembereknek semmi szükségük nem volt a csizmájára, csupán keménynek akarták érezni magukat, de ostobaság lett volna fegyvertelenül szembeszállni négy emberrel. Csak egy bolond öletné meg magát egy öreg bőrdarabért, akármilyen hideg is az idő.

Dörmögve lekuporodott, és nekilátott, hogy lehúzza a csizmáját. Aztán a térde telibe kapta a vörös orrú mogyoróit, mire a férfi tompa sóhajjal kétrét görnyedt. Reszket maga is legalább annyira meglepődött, mint az útonállók. A büszkesége talán már nem tűrte el, hogy mezítláb kelljen járnia. A következő pillanatban állón vágta a vörös orrút, majd megragadta a kabátját, és az egyik társának taszította. A két férfi összegabalyodva, vinnyogva zuhant a földre, mint macskák a zivatarban.

Reszket elhajolt a kopasz feléje sújtó botja elől. A férfi egyensúlyát vesztve tántorgott el mellette, ő pedig gyorsan állcsúcson vágta, majd ahogy a támadó feje hátrabicsaklott, egyik csizmájával elkaszálta a lábát, amitől az nyüszítve hanyatt zuhant. Reszket ráugrott, és ököllel kétszer, háromszor, négyszer az arcába csapott, amíg véres masszává nem változtatta, és a fröccsenő vér el nem lepte mocskos kabátjának ujját.

Elhúzódott, a kopasz pedig a fogait kezdte a csatornába köpködni. A vörös orrú még mindig az ágyékát szorongatva fetrengett, a másik kettő kezében azonban kés pengéje villant. Reszket ugrásra készen ökölbe szorította a kezét, zihálva vette a levegőt, tekintete ide-oda ugrált a két férfi között, dühe sebesen csillapodott. Oda kellett volna adnia a csizmáját. Néhány rövid, de fájdalmas pillanat múlva úgyis leráncigálják hideg, élettelen lábáról. Az a kurva büszkeség csak a bajt hozza az emberre.

A patkányképű letörölte a vért az orra alól.

– Halott ember vagy, északi faszszopó! Neked… – Hirtelen eltűnt alóla a lába, és üvöltve zuhant a földre. A kés kiesett a kezéből.

Egy alak lépett elő a háta mögül az árnyékból. Magas volt, csuklyát viselt, sápadt bal kezében kardot tartott. A vékony penge gyilkosan villant a sikátorba szűrődő kevéske fényben. Az utolsó csizmatolvaj, a korhadt fogú még talpon volt, és tágra nyílt bociszemekkel figyelte a fegyvert. Saját kése hirtelen vacak játékszernek tűnt mellette.

– Talán jobban jársz, ha eliszkolsz. – Reszket csodálkozva húzta fel a szemöldökét. Női hang volt. A barna fogúnak nem kellett kétszer szólni. Sarkon fordult, és futva elmenekült a sikátorban.

– A lábam! – ordította a patkányképű, véres kezével szorítva a térdhajlatát. – A kibaszott lábam!

– Ne vinnyogj, különben a másikat is elvágom.

A kopasz mozdulatlanul hevert, és egy szót sem szólt. A vörös orrú nyöszörögve térdelt fel.

– Szóval a csizmám kéne, mi? – Reszket közelebb lépett, és megint tökön rúgta a férfit, aztán felemelte, de csak hogy arccal előre ismét a földre taszítsa. – Hát megkaptad az egyiket, rohadék! – Figyelte, ahogy az újabb rúgás nyomán friss vér serken a férfi arcából. Maga sem értette, hogyan úszta meg ezt az affért anélkül, hogy kést kapott volna a gyomrába. Valójában nem volt benne teljesen biztos, hogy elmúlt a veszély. Ez a nő nem festett valami bizalomgerjesztően. – Mit akar? – kérdezte tőle vicsorogva.

– Semmi olyasmit, amiből bajod lehetne. – Reszket egy mosoly szélét vélte megpillantani a csuklya alatt. – Esetleg akad némi munka a számodra.

* * *

Egy nagy tál hús meg zöldség valamiféle szószban, mellette néhány szelet sületlen kenyér. Reszket még azt sem tudta, hogy jó-e vagy nem, olyan sebességgel tömte a szájába az ételt. Kéthetes szakállával és a kapualjakban – azok közül is a rosszabbakban – való alvástól kivörösödött zsíros bőrével úgy nézhetett ki, mint valami vadállat. Persze rég nem érdekelte a külseje, még így sem, hogy egy nő figyelte. A csuklyát továbbra sem húzta hátra, bár bementek a hidegről. Nem mozdult el a fal mellől a sötétből. Ha valaki a közeibe tévedt, leszegte a fejét, amitől kátrányfekete haja félig az arcába hullott. Azért amikor nagy néha felnézett az ételből, Reszket meg-megpillantotta az arcát, és egészen kellemesnek találta.

Éles, határozott vonásai voltak; karakteres áll és karcsú nyak, oldalán duzzadó kék érrel. Veszélyes lehet, gondolta Reszket, bár persze ez nem tűnt különösebben merész tippnek azok után, hogy a nő minden lelkifurdalás nélkül átvágta az egyik csizmatolvaj térdízületét. Volt valami hátborzongató abban, ahogy összehúzta a szemét. Higgadt és hűvös volt a pillantása, mintha máris kiismerte volna Reszketet, és pontosan tudta volna, mit fog tenni legközelebb. Jobban tudta, mint ő maga. A nő egyik arcán három vágás húzódott végig, régi, be nem gyógyult sebek. Jobb kezén kesztyűt viselt, és alig használta. Reszket útközben azt is észrevette, hogy sántít kissé. Talán valami sötét ügybe keveredett. Reszketnek mindenesetre nem volt annyi barátja, hogy válogathatott volna közöttük. Jól van hát – aki ételt ad neki, az teljes mértékben rászolgált a bizalmára.

A nő figyelte, ahogy eszik.

– Éhes vagy?

– Kissé.

– Messze kerültél otthonról?

– Kissé.

– Nem szegődött melléd a szerencse?

– A legkisebb mértékben sem. De én is hozok rossz döntéseket.

– A kettő együtt jár.

– Tény, ami tény. – Reszket csörömpölve ejtette a kést és a kanalat az üres tányérra. – Át kellett volna gondolnom. – Az utolsó szelet kenyérrel kitörölte a szósz maradékát. – De mindig én voltam a saját legnagyobb ellenségem. – Egymással szemben ültek a sötétben, miközben a férfi csendben rágott. – Nem mondtad meg a nevedet.

– Nem.

– Ennyi?

– Megfizetlek, nem? Az van, amit mondok.

– Miért fizetsz? Egy barátom… – Megköszörülte a torkát. Most már kételkedett benne, hogy Vossula tényleg a barátja volt-e. – Egy ember egyszer azt mondta nekem, hogy Styriában semmit nem kapok ingyen.

– Pontos megállapítás. Akarok tőled valamit.

Reszket megnyalta a szája belsejét, és keserű ízt érzett. Most már tartozott ennek a nőnek, és nem tudta, mivel kell fizetnie. Ránézésre úgy sejtette, nem fogja olcsón megúszni.

– Mit akarsz?

– Először is fürödj meg. Ebben az állapotban senki nem fog szóba állni veled.

Most, hogy már nem fázott, és éhes sem volt, a szégyennek is jutott a lelkében egy kevéske hely.

– Ha hiszed, ha nem, én is jobban érzem magam a bőrömben, ha nem bűzlök. Ennyi még maradt a kurva büszkeségemből.

– Jó neked. Akkor lefogadom, hogy alig várod a tisztálkodást. Reszket kelletlenül mozgatta meg a vállát. Úgy érezte magát, mint aki anélkül lép bele egy tóba, hogy tudná milyen mély.

– Aztán mi lesz?

– Nem sok minden. Elmész egy füstölőbe, és megkeresel egy Sajaam nevű embert. Azt mondod neki, hogy Nicomo várja a megszokott helyen, és elhozod hozzám.

– És miért nem magad teszed meg?

– Mert megfizetlek érte, te hülye. – Kesztyűs kezével felemelt egy érmét. Ezüst villant a tűz fényében, a világos fémbe egy mérleget véstek minta gyanánt. – Amint elhozod hozzám Sajaamot, kapsz egy tallért. Ha úgy döntesz, hogy szeretnél még halat, vehetsz magadnak egy teli hordóval.

Reszket összeráncolta a homlokát. Előkerült a semmiből ez a csinos nő, minden valószínűség szerint megmentette az életét, aztán pénzt ajánlott neki. Soha nem érte ilyen szerencse egész életében. De az evés csak arra emlékeztette, hogy mennyire szerette valaha a jó ételeket.

– Megoldható.

– Jó. És ha megteszel valami mást is, ötvenet kapsz.

– Ötvenet? – Reszketnek egészen rekedt lett a hangja. – Ez valami vicc?

– Szerinted nevetek? Azt mondtam ötvenet, és ha még akkor is halat akarsz, vehetsz magadnak egy saját hajót, és egy rendes szabóra is marad pénzed. Na, mit szólsz hozzá?

Reszket kissé szégyenkezve igazította meg rongyos kabátját. Ennyiből felszállhatna a következő Uffrithba tartó hajóra, és elrugdoshatná azt a vézna seggű Vossulát a város egyik végéből a másikba. Egy ideje már csak ez az álom tartotta benne a lelket.

– Mit akarsz ötvenért?

– Nem sokat. Elmész egy füstölőbe, és megkeresel egy Sajaam nevű embert. Azt mondod neki, hogy Nicomo várja a megszokott helyen, és elhozod hozzám. – Egy pillanatra elhallgatott. – Aztán segítesz megölni egy embert.

Ha kivételesen őszinte akart lenni magához, Reszketnek be kellett vallania, hogy nem lepődött meg. Egyetlen dologhoz értett igazán. Főleg ha olyasmiről volt szó, amiért mások alkalmasint hajlandók ötven tallért fizetni. Azért jött ide, hogy jobb emberré váljék. De úgy volt, ahogy a Kutyaember megmondta. Aki egyszer vérrel mocskolja be a kezét, az nem mossa le róla egykönnyen.

Valami megbökte a combját az asztal alatt, mire kis híján felugrott a székéről. Egy hosszú kés markolata hevert a lábai között. Harcra való kés volt, acél kézvédője narancsszínben villant, tokba bújtatott pengéjét a nő tartotta kesztyűs kezében.

– Jobb, ha elveszed.

– Nem mondtam, hogy bárkit is megölök.

– Tudom, mit mondtál. A fegyver csak arra van, hogy Sajaam lássa, nem viccelsz.

Reszket nem repesett az örömtől, amiért egy nő meg tudta lepni egy késsel a combjai között.

– Nem mondtam, hogy bárkit is megölök.

– Nem mondtam, hogy mondtad.

– Rendben. Akkor ezt tisztáztuk. – Elvette a kést a nőtől, és a kabátja alá csúsztatta.

* * *

Ahogy közeledett az épület felé, a kés a mellkasának nyomódott, böködte, akár egy többre vágyó régi szerető. Reszket tudta, hogy nincs mire büszkének lennie. Minden hülye képes kést hordani magánál. Azért még így is jólesett érezni a fegyver súlyát a bordáinál. Mintha megint lett volna valaki.

Becsületes munkát keresni jött Styriába. Csakhogy amikor az embernek kiürül a pénztárcája, a becstelen munkával is meg kell elégednie. Reszket nem merte volna kijelenteni, hogy látott valaha életében ennél becstelenebbnek tűnő helyet. A piszkos, csupasz, ablaktalan falban nyíló nehéz ajtó mindkét oldalán egy-egy megtermett férfi állt őrt. Reszket a tartásukból látta, hogy fegyver van náluk, és nem kell sok hozzá, hogy használják is. Az egyik sötét bőrű, fekete hajú déli volt.

– Mit akar? – kérdezte, miközben társa alaposan végigstírölte Reszketet.

– Sajaamhoz jöttem.

– Van magánál fegyver? – Reszket előhúzta a kést, markolattal előre átnyújtotta, a férfi pedig elvette tőle. – Akkor kövessen. – A zsanérok csikorogtak, ahogy az ajtó kitárult.

Odabent édes füsttől volt sűrű a levegő. Kaparta Reszket torkát, legszívesebben köhögött volna, a szeme égett és könnyezett. A csendes félhomályban uralkodó párás forróság nem esett jól a kinti csípős hideg után. Színes üveggel borított lámpák vetítettek mintákat a zsíros falakra – zöld, vörös és sárga foltok táncoltak a szürkeségben. Az egész hely olyan volt, mint egy rossz álom.

Körben drapériák lógtak, piszkos selyem zizegett a homályban. Félig felöltözött emberek hevertek párnákon álom és ébrenlét között. Egy férfi tátott szájjal hanyatt feküdt, a kezében lógó pipából még mindig szivárgott a füst. Egy nő simult az oldalához. Mindkettejük arcán gyöngyözött az izzadság, ernyedtek voltak, mint két holttest. Mintha kéj és kétségbeesés között ingadoztak volna, inkább az utóbbi felé húzva.

– Erre. – Reszket követte kísérőjét a füstben. Ahogy egy sötét folyosón haladtak, az egyik ajtófélfát támasztó nő élettelen tekintettel végigmérte, de nem szólt egy szót sem.

– Oh, oh, oh – nyögte valahol szinte unottan egy hang.

Egy kopogó gyöngyökből álló függöny mögött kevésbé füstös, de annál nyomasztóbb helyiségbe jutottak. A legkülönfélébb fajtájú és bőrszínű férfiak voltak odabent, ránézésre mindannyian hozzászoktak az erőszakhoz. Nyolcan egy poharakkal, üvegekkel és aprópénzzel megrakott asztalnál kártyáztak, többen pedig a sötétebb sarokban húzták meg magukat. Reszket tekintete azonnal az egyikük keze ügyében heverő hátborzongató külsejű szekercére tévedt. Úgy sejtette, nem ez lehet az egyetlen fegyver a szobában. A falra akasztott óra ingái ide-oda hintáztak – tikk, takk, tikk –, elég hangosan ahhoz, hogy tovább cibálják Reszket idegeit.

Az asztalfőnél, ami Északföldön mindig a főnök helyének számított, tagbaszakadt férfi ült. Öreg volt, arca gyűrött, rég túljutott a fénykorán. Zsíros, sötét bőréhez rövid haj társult, szakállát acélszürke szálak tarkították. Egy aranypénzzel játszadozott, előbb az egyik, aztán a másik irányban futtatta végig az ujjai között. A kísérő lehajolt, a férfi fülébe súgott valamit, és átadta neki a kést. A szobában minden tekintet Reszketre szegeződött. Kezdett úgy tűnni, hogy egy tallér nem megfelelő fizetség a feladatért.

– Maga Sajaam? – Reszket hangosabban szólalt meg, mint szeretett volna, a hangja csikorgós lett a füsttől.

Az öregember mosolya sárga ív volt sötét arcában.

– Sajaamnak hívnak, mint ahogy azt kedves barátaim mindannyian megerősíthetik. Tudja, rengeteget elárul egy emberről, milyen fegyvert visel.

– Valóban?

Sajaam kihúzta a kardot a hüvelyéből, és feltartotta, az acél megvillant a gyertyák fényében.

– Nem olcsó vacak, de nem is drága. Alkalmas a feladatra, nem csorba a pengéje. Éles, kemény, komolyan kell venni. Jó felé tapogatózom?

– Valahogy úgy. – Nyilvánvaló volt, hogy a férfi az a típus, aki szereti a saját hangját hallgatni, így inkább nem szúrta közbe, hogy a kés valójában nem az övé. Minél kevesebbet beszél, annál előbb leléphet innen.

– Mi a neve, barátom? – Azért a „barát” szó nem hangzott éppen meggyőzően.

– Caul Reszket.

– Brrr. – Sajaam megmozgatta széles vállát, mintha fázna. Emberei kuncogni kezdtek körülötte; a jelek szerint csiklandósak lehettek. – Igen messze került az otthonától.

– Hát ez kurvára feltűnt. Üzenetet hoztam. Nicomo találkozni akar magával.

A jókedv olyan sebesen folyt ki a szobából, mint a vér az elvágott torokból.

– Hol?

– A szokott helyen.

– Szóval találkozni akar? – Sajaam emberei közül kettő ellépett a faltól, kezek mozdultak a sötétben. – Merész. És vajon miért küldött az én öreg Nicomo barátom egy drabális fehér északföldit, hogy tárgyaljon velem? – Reszketnek nagyjából csak ekkor esett le, hogy a nő talán igen nagy szarba keverte. Nyilvánvalóan nem ő volt Nicomo. De kapott már ezen a héten hideget-meleget, és inkább ment volna a holtak közé, mint hogy leálljon huzakodni.

– Kérdezze meg maga. Nem azért jöttem, hogy kérdezz-feleleket játsszunk, öreg. Nicomo találkozni akar magával a szokott helyen, ez minden. Most pedig emelje fel a hájas fekete seggét, mielőtt kijövök a sodromból.

Hosszú, rút csend következett, amíg mindenki elgondolkodott.

– Tetszik – mordult fel Sajaam. – Neked is tetszik? – kérdezte az egyik emberétől.

– Elmegy, gondolom, ha valakinek bejön ez a stílus.

– Nekem alkalmasint igen. Nagy szavak, hevület, és szőrös mellű férfiasság. Ha túl sok jut belőle, gyorsan unalmas lesz, de egy kevés megmosolyogtat. Szóval Nicomo találkozni akar velem?

– Úgy van – bólintott Reszket. Nem volt más választása, mint hogy hagyja magát sodorni az árral, remélve, hogy egészben evickél partra.

– Nos, rendben. – Az öreg az asztalra dobta a lapjait, és lassan felállt. – Ne mondhassák, hogy Sajaam adósa maradt valakinek. Ha Nicomo hív… akkor irány a szokott hely. – Az övébe dugta Reszket kését. – Ezt viszont megtartom, hm? Egyelőre.

* * *

Késő volt, mire eljutottak a helyre, amit a nő mutatott neki. A haldokló kert olyan sötét volt, mint egy pince. Amennyire Reszket meg tudta állapítani, éppen olyan üresnek is tűnt. Csak szakadt papírdarabok tapadtak a kerítés nyálkás tégláihoz.

– Nos? – mordult fel Sajaam. – Hol van Cosca?

– Azt mondta a nő, hogy itt lesz – mormogta félig magának Reszket.

– A nő? – Sajaam a kés markolatához kapott. – Maga meg miről…

– Itt vagyok, te vén fasz. – A nő hátrahajtott csuklyával lépett ki egy fatörzs mögül egy halvány fénysugárba. Reszket végre tisztán láthatta. Még szebbnek tűnt, mint gondolta – és még keményebbnek. Nagyon szép volt és nagyon kemény, nyakán éles vörös csík húzódott, amilyet akasztott embereken látni. Homlokát mély ráncok szabdalták, száját vékony vonallá préselte, és összehúzott szemmel meredt előre. Mintha elhatározta volna, hogy a fejével tör be egy ajtót, és tojt volna rá, milyen következményei lesznek.

Sajaam arca petyhüdt lett, mint egy elázott ing.

– Élsz.

– Penge vagy, mint mindig.

– De azt hallottam…

– Nem.

Az öregnek nem kellett hozzá sok idő, hogy összeszedje magát.

– Nem kéne Talinsban lenned, Murcatto. Nem kéne Talins száz mérföldes körzetébe jönnöd. Legfőképpen pedig nem kéne az én száz mérföldes körzetembe jönnöd. – Egy Reszket számára ismeretlen nyelven elkáromkodta magát, majd hátravetette a fejét, és a sötét égboltra nézett. – Istenem, istenem, miért nem adtál nekem becsületes életet?

A nő felhorkant.

– Mert nincs hozzá elég vér a pucádban. Meg túlságosan szereted a pénzt is.

– Sajnálatos módon ez így igaz. – Bár régi barátok módjára beszélgettek, Sajaam nem vette le a kezét a késről. – Mit akarsz?

– Segíts nekem megölni néhány embert.

– A caprilei mészárosnak az én segítségemre van szüksége a gyilkoláshoz, mi? Feltéve, hogy egyikük sem áll túl közel Orso nagyherceghez…

– Ő lesz az utolsó.

– Á, te őrült szuka! – Sajaam lassan megrázta a fejét. – Hogy te mennyire szeretsz próbára tenni engem, Monzcarro! Mindig is szívesen tettél próbára mindannyiunkat. Sosem fog sikerülni. Ha megvárod, amíg kihűl a nap, akkor se.

– Mi lenne, ha mégis meg tudnám csinálni? Ne akard azt mondani, hogy nem ez a leghőbb vágyad évek óta.

– Azokra az évekre gondolsz, amíg te azzal voltál elfoglalva, hogy Styria széltében-hosszában gyújtogass és gyilkolássz az ő nevében? Amíg örömmel fogadtad a parancsait és a pénzét? Amíg a seggét nyaltad, mint valami kiskutya, aki új csontot kapott? Ezekről az évekről van szó? Nem emlékszem, hogy felajánlottad volna a válladat, hogy azon zokogjam ki magam.

– Megölte Bennát.

– Valóban? A plakátokon az állt, hogy Rogont herceg ügynökei végeztek mindkettőtökkel. – Sajaam néhány régi papírra bökött a háta mögött a falon. Egy nő és egy férfi arca volt rajtuk. Reszket gyomra összeszorult, ahogy tudatosult benne, hogy a női arc tulajdonosa áll előtte. – Hogy áldozatul estetek a Nyolcak Ligájának. Mindenkit nagyon felzaklatott a hír.

– Nincs kedvem viccelni, Sajaam.

– Mert volt valaha is? De ez nem vicc. Hősnek tekintettek errefelé. Így nevezik azt, aki olyan sok embert ölt meg, hogy a gyilkos már nem kifejező szó rá. Orso nagy beszédet tartott, azt mondta, mostantól keményebben kell harcolnunk, hogy megbosszuljunk benneteket, és mindenki sírt. Sajnálom Bennát. Mindig kedveltem a fiút. De megbékéltem az ördögeimmel. Neked is ezt kellene tenned.

– A halottak meg tudnak bocsátani. A halottaknak meg lehet bocsátani. Nekünk, többieknek jobb dolgunk is van. A segítségedre van szükségem, és tartozol nekem. Hát fizess, mocsadék!

Egy hosszú pillanatig komoran meredtek egymásra, aztán az öreg megeresztett egy mély sóhajt.

– Mindig mondtam, hogy te leszel a halálom. Milyen árat kérsz?

– Iránymutatást. Össze kell hoznod ezzel meg azzal. Értesz az ilyesmihez, nem?

– Ismerek pár embert.

– Aztán kölcsön kell kérnem valakit, akinek hideg a feje és erős a karja. Valakit, aki nem ijed meg a kiontott vér látványától.

Sajaam ezen elgondolkodott. Aztán elfordította a fejét, és hátraszólt a válla fölött.

– Ismersz ilyen embert, Nyájas?

Lépések hallatszottak a sötétből, abból az irányból, ahonnan Reszketék érkeztek. Ezek szerint valaki követte őket, méghozzá meglehetősen ügyesen. A nő támadó pozíciót vett fel, összehúzta a szemét, bal kezét kardja markolatára csúsztatta. Reszket is fegyverért nyúlt volna, ha lett volna neki egy is, de a sajátjait még Uffrithban eladta, a kése pedig ott nyugodott Sajaam övében. Jobb híján csak az ujjai rángatóztak hát, amivel persze senki nem ment sokra.

Az új jövevény görnyedt háttal, leszegett fejjel döcögött oda hozzájuk. Egy jó fél fejjel, talán többel is alacsonyabb volt Reszketnél, de volt valami félelmetes a koponyájánál is vastagabb nyakában, meg nehéz kabátja ujjából kilógó vaskos kezében.

– Nyájas! – Sajaam széles mosollyal nyugtázta a többiek meglepetését. – Ez itt egy régi barátom, Murcatto. Egy darabig neki fogsz dolgozni, ha nincs ellenvetésed. – A férfi megvonta erős vállát. – Mit is mondtál, hogy hívnak? – kérdezte Sajaam az északfölditől.

– Reszket.

Nyájas egy pillanatra felkapta a fejét, aztán a földre szegezte a tekintetét, és nem emelte fel többé. Szomorú, különös szeme volt. Egy pillanatra csend lett.

– Jó ember? – kérdezte Murcatto.

– A legjobb, akit ismerek. Vagy a legrosszabb, ha a másik oldalon állsz. Az Óvóban találkoztam vele.

– Mit tett, amiért odazárták a magadfajtákkal?

– Mindent, meg még annál is többet.

Megint csend lett.

– Ahhoz képest, hogy Nyájasnak hívják, nincs valami sok mondanivalója.

– Éppen ez ütött szöget az én fejembe is, amikor először találkoztam vele – mondta Sajaam. – Gyanítom, hogy némi irónia is lehetett a névadásban.

– Irónia? Egy börtönben?

– A legkülönfélébb emberek kerülnek be oda. Néhányuknak még humorérzéke is van.

– Ha te mondod. Meg egy kis kender is kéne.

– Neked? Az inkább az öcsédnek volt való, nem? Minek neked kender?

– Mióta érdekel, hogy a vásárlóidnak miért kell az árud, öreg? – Jogos. – Sajaam előhúzott valamit a zsebéből, és odavetette a nőnek, aki röptében kapta el.

– Szólok, ha kell még valami.

– Számolom a perceket. Mindig esküdni mertem volna, hogy te leszel a halálom, Monzcarro. – A férfi elfordult. – Te leszel a halálom.

Reszket elállta az útját.

– A késem. – Nem nagyon értette a finomságait annak, amit hallott, de annyit meg tudott állapítani, hogy jó eséllyel keveredik hamarosan valami sötét és véres küzdelembe. Olyanba, amelyikben hasznát veszi egy éles pengének.

– Örömmel. – Sajaam Reszket tenyerébe csapta a fegyvert. – Bár azt tanácsolom, szerezzen valami nagyobbat, ha úgy tervezi, hogy vele marad. – Körülnézett, és lassan megrázta a fejét. – Ti, három hős fogtok végezni Orso herceggel? Amikor megölnek benneteket, tennétek nekem egy szívességet? Haljatok meg gyorsan, és ne említsétek a nevemet. – Ezzel a vidám gondolattal elballagott az éjszakába.

Amikor Reszket megfordult, a Murcatto nevű nő egyenesen a szemébe nézett.

– És mi lesz veled? A halászat rohadt egy szakma. Majdnem olyan kemény, mint a földművelés, csak rettenetesebb a szag. – Ahogy kinyújtotta a kezét, ezüst csillant a tenyerén. – Tudnék használni még egy embert. Elviszed a tallérodat? Vagy szeretnél még ötvenet?

Reszket összehúzott szemöldökkel pillantott le a fémdarabra. Ha jobban belegondolt, kevesebbért is ölt már embert. Csatákban, összezördülésekben, harcokban, a legkülönfélébb helyeken, a legkülönfélébb körülmények között. Viszont mindig megvoltak a maga okai. Nem feltétlenül jó okok voltak, de mindig úgy érezte, hogy helyre kell hoznia valamit. Soha nem gyilkolt csak úgy egyszerűen, nem pénzért ontott vért.

– Ez az ember, akit meg fogunk ölni… Mit tett?

– Elintézte, hogy ötven tallért fizessek a hullájáért. Ennyi nem elég?

– Nekem nem.

A nő egy hosszú pillanatig komoran bámult rá. Egyenes tekintete valamiért aggodalommal töltötte el Reszketet.

– Szóval te is olyan vagy?

– Milyen?

– Olyan, aki szereti, ha oka van annak, amit tesz. Akinek kifogásokra van szüksége. Veszélyes népség vagytok. Nehéz kiszámítani benneteket. – Megvonta a vállát. – De ha ez segít, hát megölte a testvéremet.

Reszket egy pillanatra lehunyta a szemét. A nő szavai azonnal felidézték azt a napot. Élesebben emlékezett vissza, mint évek óta bármikor. Látta apja szürke arcát, és mindent tudort. Hallotta, hogy a bátyját megölték, hiába ígértek neki kegyelmet. Könnyekkel a szemében esküdött bosszút a hamvak fölött. Aztán mégis megszegte az esküjét, hogy hátat fordíthasson a vérontásnak, és jobb ember legyen belőle.

Most pedig előkerült ez a nő a semmiből, és újabb lehetőséget kínált neki a bosszúra. Megölte a testvéremet. Úgy érezte, bármi másra nemet mondott volna. Persze talán csak a pénzre volt szüksége.

– A picsába is! – mondta. – Add azt az ötven tallért!