Benna Murcatto életet ment

A napkelte színe olyan volt, akár a kiontott vér. Keletről szivárgott elő, vörösre festette az eget, lopott arannyal vonta be a felhőfoszlányokat. Alattuk az út felfelé kanyargott a hegyoldalon a Fontezarmo erőd irányába – a tornyok koromfeketén rajzolódtak ki a sebesült égbolt előtt. A napkelte vörös, fekete és arany színekben játszott.

– Különösen gyönyörű vagy ma reggel, Monza.

A nő úgy sóhajtott fel, mintha ez csak a véletlen műve lenne. Mintha nem tollászkodott volna egy órát a tükör előtt.

– Ami tény, az tény. Nem kell hozzá nagy tehetség, hogy megállapítsd. Csak azt bizonyítja, hogy nem vagy vak. – A nő ásított, és nyújtózott egyet a nyeregben, hogy tovább várakoztassa a férfit. – Azért folytathatod.

Az zajosan megköszörülte a torkát, majd fél kezét felemelte, mint egy ripacs, aki a monológjához készülődik.

– A hajad olyan… akár egy csillogó fekete fátyol!

– Ezt a dagályos faszságot! Mivel is jöttél tegnap? Az éjfél függönye. Az jobban tetszett, volt benne költészet. Pocsék költészet, de az is valami.

– A nyavalya essen belé! – A férfi hunyorogva pillantott fel a felhőkre. – Akkor úgy ragyog a szemed, mint két felbecsülhetetlen értékű zafír.

– Szóval most meg kövek vannak az arcomban?

– Ajkad, mint a rózsaszirom?

A nő köpött egyet, de a férfi készen állt, és elhajolt a nyál útjából, ami a lován is túlrepülve az út melletti száraz köveken landolt.

– Ettől nőnek majd a rózsáid, seggfej. Jobbat is tudsz, ha akarsz.

– Mindennap nehezebb – mormogta a férfi. – Az a gyűrű, amit vettem neked, mesésen fest rajtad.

A nő felemelte a jobb kezét, hogy megcsodálja az ékszert; a mandula méretű rubin úgy csillogott a nap első sugaraiban, mint egy nyitott seb.

– Kaptam már rosszabb ajándékot is.

– Illik a tüzes természetedhez.

A nő felhorkant.

– És a véres hírnevemhez.

– Le van szarva, mit híresztelnek rólad. Csak hülyék szóbeszéde. Álom vagy. Látomás. – A férfi csettintett az ujjaival. – Magad vagy a háború istennője!

– Istennő, mi?

– A háborúé. Tetszik?

– Megteszi. Ha fele ilyen jól nyalod majd Orso nagyherceg seggét, még jutalmat is kaphatunk.

Benna csücsörített az ajkaival.

– Semmire sem vágyom jobban reggelente, mint egy nyalintásra őexcellenciája jól táplált, kerek hátsójából. Érződik az ízén a hatalom.

Paták koppantak a poros ösvényen, nyergek csikordultak, hámok zördültek. Az út újra meg újra visszakanyarodott magába. A világ egyre messzebb maradt el alattuk. A keleti égbolt színe vörösről kivéreztetett rózsaszínre változott. Lassan eléjük osont a meredek völgy alján az őszi erdőben kanyargó folyó. Akár egy menetelő hadsereg, sebesen és könyörtelenül folyt a tenger felé. Talins felé.

– Várok – szólt a férfi.

– Mire?

– A nekem járó bókokra természetesen.

– Ha tovább dagad a fejed, kurvára ki fog durranni. – A nő megigazította selyem kézelőjét. – És nem szeretném, ha az agyvelőd az új ingemre fröccsenne.

– Kést döftél belém! – Benna a mellkasára szorította egyik kezét. – Éppen ide! Így fizeted vissza a hosszú évek ragaszkodását, te szívtelen picsa?

– Hogy merészeled azt állítani, hogy ragaszkodsz hozzám, paraszt? Mintha a kullancs ragaszkodna a tigrishez!

– Tigrishez? Hah! Ha téged mások valamilyen állathoz hasonlítanak, általában a kígyó jut eszükbe.

– Jobb, mint a féreg.

– Kurva!

– Anyámasszony katonája!

– Gyilkos!

Ezt a nő aligha tagadhatta. Megint csend telepedett rájuk. Egy szomjas út menti fán madár trillázott.

Benna lova fokozatosan beérte a másikat.

– Különösen gyönyörű vagy ma reggel, Monza – mormogta gyengéden.

Erre már mosoly jelent meg a nő szája sarkában. Abban a sarkában, amelyiket Benna nem láthatott.

– Nos, ami igaz, az igaz.

A nő megsarkantyúzta a lovát, bevette az utolsó meredek kanyart, és a következő pillanatban a citadella fala magasodott előttük. Keskeny híd ívelt át a kapu előtt tátongó szakadékon, a folyó vize csillogó cseppekben hullott alá a mélybe. A túloldalon ásító boltív nagyjából annyira tűnt hívogatónak, mint egy kripta.

– Tavaly óta megerősítették a falakat – mormogta Benna. – Nincs kedvem megostromolni az erődöt.

– Ne csinálj úgy, mintha lenne elég vér a pucádban felmászni a létrán.

– Nincs kedvem odaküldeni valakit, hogy megostromolja az erődöt.

– Ne csinálj úgy, mintha lenne vér a pucádban parancsokat osztogatni.

– Nincs kedvem végignézni, ahogy odaküldesz valakit, hogy megostromolja az erődöt.

– Nem. – A nő óvatosan kihajolt a nyeregből, összehúzott szemöldökkel pillantott le a meredek szakadékba a bal oldalán, aztán felnézett a mellvért cikcakkos fekete peremére az égig érő fal tetején.

– Mintha aggódna Orso, hogy valaki meg akarja ölni.

– Vannak ellenségei? – sóhajtotta Benna. Szemei kerekre nyíltak a csodálkozástól, akár két csészealj.

– Csak fél Styria.

– Akkor… nekünk is vannak ellenségeink?

– Több mint fél Styria.

– De mindent megtettem, hogy népszerű legyek. – Két savanyúképű katona között ügettek el, dárdájuk és sisakjuk gyilkosan villant. A patacsattogás visszhangzott a fokozatosan emelkedő folyosó sötétjében. – Megint úgy nézel.

– Hogy nézek?

– Ma már nem fogunk szórakozni.

– Aha. – A nő érezte, hogy az ismerős ráncok foglyul ejtik a homlokát. – Neked szabad mosolyognod. Te vagy a jó kettőnk közül.

A kapun túl másik világ kezdődött. A levegő súlyos volt a levendula illatától, a hegyoldal szürkeségét növények csillogó zöldje váltotta fel. A pázsitokat rövidre nyírták, a sövényeket csodás formákba gyötörték, a szökőkutak ragyogó vízcseppeket permeteztek a levegőbe. A hangulatot csak a páncéljuk fölött Talins fekete keresztjével díszített fehér mellényt viselő, komor őrök rontották el.

– Monza…

– Igen?

– Legyen ez az utolsó szezon, amit hadakozással töltünk – hízelgett Benna. – Az utolsó nyár a porban. Keressünk valami kellemesebb tennivalót. Amíg még fiatalok vagyunk.

– És mi lesz az Ezer Karddal? Most már inkább tízezren vannak, és mindannyian tőlünk várják a parancsokat.

– Mástól is várhatják őket. A zsákmány miatt csatlakoztak hozzánk, és rengeteget kaptak tőlünk. A hűség nem érdekli őket, csak a saját hasznuk.

A nőnek cl kellett ismernie, hogy az Ezer Kard tagjai sosem az emberiség legjavából kerültek ki. Még csak nem is a zsoldosok legjavából. A legtöbben alig voltak jobbak közönséges bűnözőknél. A többiek jelentős része pedig valamivel rosszabb volt a közönséges bűnözőknél. De nem ez a lényeg.

– Valamihez ragaszkodni kell az életben – mordult föl Monza.

– Nem értem, miért.

– Ez vagy te. Visserine jövő ilyenkorra elesik, Rogont megadja magát, a Nyolcak Ligája pedig csak rossz emlék lesz. Orso Styria királyává koronáztathatja magát, mi meg eltűnhetünk a balfenéken, és megfeledkezhetnek rólunk.

– Rászolgáltunk, hogy emlékezzenek ránk. Saját várost kaphatnánk. Te lehetnél Monzcarro, akárhol nemes hercegnője…

– Te pedig a rettenthetetlen Benna herceg? – A nő elnevette magát. – Te ostoba seggfej. A saját beleid fölött sem tudsz uralkodni a segítségem nélkül. A háború éppen elég komor műfaj, a politikába már nem kontárkodom bele. Ha Orsot megkoronázzák, visszavonulunk.

Benna felsóhajtott.

– Azt hittem, zsoldosok vagyunk. Cosca sosem tartott ki így egyetlen megbízója mellett sem.

– Én nem Cosca vagyok. És különben sem bölcs dolog nemet mondani Talins urának.

– Csak szeretsz harcolni.

– Nem. Győzni szeretek. Még egy szezon, aztán világot láthatunk. Meglátogatjuk az Óbirodalmat. Bejárjuk az Ezer-szigetet. Elhajózunk Aduába, és megállunk a Mester Házának árnyékában. – Benna csücsörített, mint mindig, ha nem kapta meg, amit akart. Csücsörített, de nem mondott nemet. A nőt néha bosszantotta, hogy neki kell minden döntést meghoznia. – Az odáig rendben van, hogy kettőnk közül csak egyikünknek vannak tökei, de nem érzed szükségét, hogy néha kölcsönkérd őket?

– Rajtad jobban mutatnak. Aztán meg eszed is neked van, és jobb, ha minden egy helyen van.

– És neked akkor mi marad?

Benna elvigyorodott.

– A megnyerő mosolyom.

– Akkor mosolyogj. És ne csak egyetlen újabb szezonon át. – A nő leugrott a nyeregből, megigazította a kardját tartó övét, odavetette a kantárt egy lovászfiúnak, majd a belső kapusiak felé vette az irányt. Bennának kapkodnia kellett a lábát, hogy lépést tartson vele, menet közben majdnem belegabalyodott a saját kardjába. Ahhoz képest, hogy háborúskodással kereste a kenyerét, mindig szörnyű esetlenül bánt a fegyverekkel.

A belső udvart a hegytető felé lépcsőzetesen emelkedő, egzotikus pálmafákkal teli teraszokra osztották, és még szigorúbban őrizték, mint a külsőt. A középen magasodó, állítólag Scarpius udvarából idekerült ősöreg oszlop csillogva tükröződött az ezüstpikkelyes halaktól hemzsegő kerek tavacska vizében. Orso nagyherceg roppant üveg-, bronz- és márványpalotája három oldalról vette körül, olyan volt, mintha egy hatalmas macska játszana a mancsai közé került egérrel. Tavasz óta óriási új szárnyat építettek az északi fal mentén, a kőből faragott dekoratív díszeket félig még mindig állványzat takarta.

– Építkeznek – állapította meg a nő.

– Hát persze. Mihez kezdene Ario herceg, ha csak tíz terme lenne a cipői számára?

– Manapság senki nem lehet divatos legalább húsz szobára való lábbeli nélkül.

Benna összeráncolt homlokkal pillantott le saját aranycsatos csizmájára.

– Nekem talán ha harminc pár van összesen. Tisztában vagyok a hiányosságaimmal.

– Mint ahogy mindenki más is – mormogta a nő.

A tetőn félkész szobrok sorakoztak. Orso nagyherceg, amint alamizsnát ad a szegényeknek. Orso nagyherceg, amint tudással ajándékozza meg a tudatlanokat. Orso nagyherceg, amint megóvja a gyengéket a bajtól.

– Meglep, hogy nem rendelt egy olyat is, amin egész Styria a seggét nyalja – súgta Benna.

A nő egy még érintetlen márványtömbre mutatott.

– Az lesz a következő.

– Benna!

Foscar gróf, Orso kisebbik fia kerülte meg a tavacskát, akár egy lelkes kiskutya. A frissen gereblyézett kavicságy csikorgott a cipője alatt, az arca ragyogott. Amióta Monza utoljára látta, félresikerült bajuszt növesztett, de a vöröses szőrpamacsoktól csak még kisfiúsabb lett a külseje. Lehet, hogy örökölte családja becsületességét, de a csinos külsőből nem jutott neki. Benna elmosolyodott, egyik karjával átkarolta Foscar vállát, és összeborzolta a haját. Bárki mástól sértésnek számított volna az ilyesmi, de Bennától könnyed kedveskedésnek tűnt. Monzát mindig elbűvölte, hogyan képes a férfi egyetlen pillanat alatt boldoggá tenni másokat. Ő éppen az ellenkezőjéhez értett.

– Apád itt van már? – kérdezte.

– Igen, és a bátyám is. A bankárukkal tárgyalnak.

– Milyen a hangulata?

– Amennyire meg tudom állapítani, jó, de hát ismered apámat. Persze rátok sosem haragszik, igaz? Mindig jó híreket hoztok. Gondolom, ma is így van.

– Mondjam el neki, Monza, vagy…

– Borletta elesett. Cantain halott.

Foscar nem ünnepelt. Nem vágyott úgy a holttestekre, mint az apja.

– Cantain jó ember volt.

Monza nem értette, miért fontos ez.

– Apád ellensége volt.

– Azért lehetett tisztelni. Kevés ilyen ember maradt Styriában. Tényleg meghalt?

Benna felfújta az arcát.

– Hát a feje elvált a nyakától, és egy karóra van kitűzve a kapu fölé, szóval hacsak nem ismersz egy pokoli jó orvost…

Átkeltek egy magas boltív alatt, és félhomályos, visszhangos teremben találták magukat. Mintha egy császár kriptájában jártak volna. A fény poros oszlopokban szűrődött be odafentről, és kerek foltokat rajzolt a padlóra. Régi páncélok álltak feszes vigyázzban, acélmarkukban antik fegyvereket tartva. Hirtelen csizmasarok koppant élesen, és egy sötét egyenruhát viselő férfi sietett feléjük.

– A fene essen belé! – súgta a nő fülébe Benna. – Itt van az a hüllő Ganmark.

– Hagyd már!

– Kizárt, hogy az a hidegvérű gazember olyan jól forgatja a kardot, mint mondják…

– Pedig úgy van.

– Ha igazi férfi lennék…

– De nem vagy az. Szóval hagyd már.

Ganmark tábornok arca meglepően lágy volt; ernyedten lógó bajszával és halványzöld vizenyős szemével állandóan szomorúnak tűnt. A pletykák szerint elzavarták az Unió seregéből, mert szexuális jellegű kalandba keveredett egy másik tiszttel, és azért kelt át a tengeren, hogy szélesebb látókörű gazdát keressen magának. Orso látóköre a szolgálóit illetően végtelenül szélesnek bizonyult, feltéve, hogy hatékonyan tették a dolgukat. Erre éppen ők ketten szolgáltak bizonyítékul.

Ganmark mereven Monza felé biccentett.

– Murcatto tábornok. – Aztán ugyanolyan mereven Benna felé is megismételte a mozdulatot. – Murcatto tábornok. Foscar gróf úr, remélem, elvégzi az önre kirótt feladatokat.

– Mindennap vívok.

– Akkor egy nap talán még kardforgató válik önből.

– Vagy az, vagy egy unalmas fráter.

– Bármelyik eredmény lenne – jegyezte meg határozott uniós akcentusával Ganmark. – A fegyelmezetlen ember nem ér többet egy kutyánál. A fegyelmezetlen katona nem ér többet egy hullánál. Illetve, ami azt illeti, kevesebbet ér. Egy hulla nem veszélyezteti a társait.

Benna kinyitotta a száját, de mielőtt megszólalhatott volna, Monza a szavába vágott. Tudta, hogy a férfi később még így is bőven hülyét csinálhat magából, ha úgy tartja kedve.

– Milyen volt a szezon?

– Tettem a dolgomat. Távol tartottam magától Rogontot meg az ospriaiakat.

– Késleltette a késleltetés hercegét? – Benna gúnyos mosolyra húzta a száját. – komoly kihívás lehetett.

– Csak mellékszereplő voltam. Komikus színfolt egy nagy tragédiában. Azért remélem, a közönség értékelt.

A lépéseik egyre erősebben visszhangoztak, ahogy átsiettek a következő boltív alatt, és beléptek a palota szívében magasodó rotundába. Az ívelt falakon sorakozó szobrok antik jeleneteket ábrázoltak. Démonok és mágusok csatáit meg más hasonló marhaságokat. A hatalmas kupolát díszítő freskón hét páncélt viselő, állig felfegyverzett, dühös tekintetű szárnyas nő szállt a viharos égbolt előtt. A hét Fátum, amint lehozzák a végzetet a földre. Aropella legnagyszerűbb műve. Állítólag nyolc évébe telt, mire megfestette. Monza mindig olyan picinek, gyengének és teljességgel jelentéktelennek érezte magát ezen a helyen. De hát éppen ez volt benne a lényeg.

Mind a négyen felkapaszkodtak a míves lépcsőn, ami olyan széles volt, hogy kétszer annyian is elfértek volna egymás mellen.

– És mire vitte a komikusi képességeivel? – kérdezte Monza Ganmarktól.

– Gyújtogattam, embert öltem, amíg Puranti kapujához nem értem, aztán visszajöttem.

Benna elmosolyodott.

– És valódi csatában is járt?

– Miért tennék olyat? Nem olvasta Stolicust? „Csak egy állat harcol a győzelemért…”

– „Egy generális elég, ha menetel” – fejezte be a mondatot Monza. – És sokat nevettek?

– Hát az ellenség nem hiszem. De gondolom, ilyen a háború.

– Én találok időt kuncogni néha – jegyezte meg Benna.

– Néhány embernek nem kell sok hozzá, hogy nevessen. Belőlük lesz a legjobb társaság a vacsoraasztalnál. – Ganmark tekintete Monzáét kereste. – Feltűnő, hogy nem mosolyog.

– Fogok. Amint a Nyolcak Ligája eltűnik a föld színéről, és Orso lesz Styria királya. Akkor mindannyian szögre akaszthatjuk a kardunkat.

– Tapasztalatom szerint a kardok nem érzik jól magukat a szögön. Valahogy mindig megtalálják az utat vissza az ember kezébe.

– Nem kételkedem benne, hogy Orso megtartja magát – mondta Benna. – Még ha csak azért is, hogy a padlót suvickolja.

Ganmarknak a szeme sem rebbent.

– Akkor őexcellenciájának lesznek a legtisztább padlói egész Styriában.

A lépcső tetején álló magas, kétszárnyú ajtó faberakásaiba oroszlánok arcát vésték. Tömzsi férfi járkált előtte fel s alá, mint egy hűséges öreg kutya a gazdája hálószobája előtt. Hűséges Carpi volt az, az Ezer Kard legrégebben szolgáló századosa, széles, cserzett, becsületes arcán száz csata hegei látszottak.

– Hűséges! – Benna megrázta az öreg zsoldos vaskos kezét. – Lépcsőt mászni a maga korában? Nem inkább egy bordélyban kéne lennie valahol?

– Bár ott lennék. – Carpi megrántotta a vállát. – De őexcellenciája értem küldetett.

– És engedelmes típus lévén… engedelmeskedett.

– Ezért hívnak Hűségesnek.

– Mit hagyott maga után Borlettában? – kérdezte Monza.

– Csendet. A legtöbb emberünk Andichéval és Victusszal táborozik a falak előtt. Arra gondoltam, úgy lesz a legjobb, ha felgyújtják az egészet. A megbízhatóbbak közül néhányat Cantain palotájánál hagytam, Sesaria felügyel rájuk. Öreg rókák, mint én, még Cosca idejéből. Sokat látott emberek, nem kell tartani tőle, hogy a saját fejük után mennek.

– Úgy érti, kicsit lassan forog az agyuk? – kérdezte nevetve Benna.

– Lassan, de megbízhatóan. A végén mindent megoldunk.

– Akkor bemegyünk? – Foscar az egyik ajtószárnynak feszítette a vállát, és betaszította. Ganmark és Hűséges követte. Monza egy pillanatra megállt a küszöbön, és igyekezett megkeményíteni a tekintetét. Aztán felnézett, és látta, hogy Benna mosolyog rá. Azon kapta magát, hogy önkéntelenül is viszonozza a mosolyt. Közelebb hajolt, és a férfi fülébe súgta: – Szeretlek.

– Hát persze hogy szeretsz. – Benna belépett az ajtón, a nő pedig követte.

Orso nagyherceg márvány dolgozószobája akkora volt, hogy elfért volna benne egy piactér. Az egyik oldalon pedáns rendben masírozó magas ablakok egytől egyig nyitva álltak, az élénk színű függönyök susogva lobogtak az élénk szellőben. Mögöttük a hosszú terasz mintha a levegőben lógott volna a legmeredekebb szakadék fölött.

A szemközti falat Styria legnagyszerűbb művészeinek nagy történelmi csatákat ábrázoló freskói díszítették. Stolicus, Nagy Harod, Farans és Verturio győzelmeit örökítették meg monumentális olajfestményeken. Nem lehetett nem megfejteni az üzenetet, miszerint Orso győzedelmes királyok nyomdokaiban jár, annak ellenére, hogy a dédapja csak egy uzsorás volt, ráadásul közönséges bűnöző.

A legnagyobb festmény az ajtóval szemben lógott, és legalább tíz lépés magas volt. Ki más lett volna rajta, mint Orso nagyherceg? Ágaskodó mén hátán ült, és csillogó kardját a magasba emelve, szúrós szemét a látóhatárra szögezve sarkallta embereit győzelemre az etreai csatában. A festő a jelek szerint nem volt vele tisztában, hogy Orso nem járt ötven mérföldnél közelebb a fronthoz. Az elegáns hazugságok azonban százszor jobbak az unalmas igazságnál, mint azt a férfi számtalanszor elmondta Monzának.

Maga Talins nagyhercege éppen az íróasztala fölé görnyedt, és kard helyett a tollát forgatta. Könyökénél egy magas, szikár, kampós orrú férfi állt, aki olyan tekintettel meredt a papírra, mint egy szomjas vándorok halálára váró keselyű. Mögöttük tagbaszakadt alak olvadt bele a fal melletti árnyékba. Gobba volt az, Orso bikanyakú testőre. Ario, a nagyherceg legidősebb fia és örököse egy aranyozott széken terpeszkedett a közelben. Egyik lábát átvetette a másikon, kezéből borospohár lógott, csinos arcán sótlan, számító mosoly ült.

– Ezeket a koldusokat az udvaron találtam – szólt Foscar –, és arra gondoltam, hogy a jótékonyságodra bízom őket, atyám.

– Jótékonyság? – Orso éles hangja visszhangzott a tágas teremben. – Nem vagyok nagy rajongója az ilyesminek. Foglaljatok helyet, barátaim, hamarosan beszélgethetünk.

– Csak nem a caprilei mészáros? – dünnyögte Ario. – Meg az ő kis Hennája.

– Különösen jól fest ma, felség. – Monzának inkább egy löttyedt farok jutott eszébe a férfiról, de ezt megtartotta magának.

– Ön is, mint mindig. Ha minden katona úgy nézne ki, mint maga, kísértést éreznék, hogy magam is részt vegyek egy hadjáratban. Új csecsebecse? – Ario ékkövektől hemzsegő kezével a Monza ujján lévő rubin felé intett.

– Ez akadt a kezembe, amikor öltözködtem.

– Bár ott lettem volna. Bort?

– Most? Alig kelt fel a nap.

A férfi az ablak felé pillantott ólomsúlyú szemhéja alól.

– Ami engem illet, még mindig tegnap éjjel van. – Mintha hősies tett lenne reggelig fent maradni.

– Én kérek. – Benna már neki is állt tölteni magának. Nagyzolásban soha nem volt hajlandó alulmaradni. Minden valószínűség szerint egy órán belül lerészegedik, és hülyét csinál magából, de Monza belefáradt, hogy az anyját játssza. Elvonult a Juvens és Kanedias faragott szobrával díszített monumentális kandalló mellett, és megállt Orso íróasztala előtt.

– Itt írja alá, itt és itt – mondta a szikár idegen egyik csontos ujját a dokumentum fölött lebegtetve.

– Ismered Mauthist, ugye? – Orso keserűen pillantott a férfi irányába. – Ő tartja a pórázom végét.

– Mindig alázatos szolgája vagyok excellenciádnak. A Valint és Balk Pénzintézet további kölcsönt biztosít egyéves időtartamra, mely után sajnáljuk, de kamatot kell felszámítanunk.

Orso felhorkant.

– Mint a pestis sajnálja a halottakat, gondolom. – Kanyarintott még egy hurkot az utolsó aláírás végére, majd ledobta a tollát. – Mindenkinek le kell térdelnie valaki előtt, mi? Feltétlenül tolmácsolja végtelen hálámat a feletteseinek a jóságukért.

– Így fogok tenni. – Mauthis összeszedte a dokumentumokat. – Ezzel végeztünk is, excellenciás uram. Máris távoznom kell, ha az esti dagállyal el akarok hajózni Westportba…

– Nem, maradjon. Még egy dolgot meg kell beszélnünk.

Mauthis élettelen szeme előbb Monza, aztán Orso felé fordult.

– Ahogy excellenciád óhajtja.

A nagyherceg könnyedén állt föl az asztaltól.

– Akkor térjünk át jobb dolgokra. Mert jó híreket hoztál, ugye, Monzcarro?

– Igen, excellenciás uram.

– Á, mihez is kezdenék nélküled? – Amióta a nő utoljára látta, a nagyherceg hajába őszes foltok vegyültek, talán a szeme sarkában is mélyültek kissé a ráncok, de éppen olyan ellentmondást nem tűrő magabiztosság sugárzott belőle, mint mindig. A nőhöz hajolt, megcsókolta a két arcát, aztán a fülébe súgta: – Ganmark ért hozzá, hogyan vezesse a katonáit, de ahhoz képest, hogy férfi létére a faszt szereti, semmiféle humorérzéke nincs. Gyere, számolj be a győzelmeidről a szabad levegőn. – Fél karját a nő vállán tartva a gúnyosan vigyorgó Ario herceg mellett kiterelte a teraszra.

A nap már felfelé kapaszkodott az égen, a világ kezdett megtelni színekkel. A vér elfolyt az égről, és fehér felhőfoszlányokkal tűzdelt kék ragyogást hagyott maga után. Odalent a szédítő mélyben a folyó erdős völgyben kanyargott, a fény ezüstösen villant a sebes folyású vízen. A fák leveleit sápadt zöldre, égő narancsszínre, fakó sárgára és dühös vörösre festette az ősz. Kelet felé az erdő helyét fokozatosan zöld ugar, gazdag fekete föld és aranyló gabona négyszögei vették át. Még távolabb a folyó szigetek garmadáját körülölelő deltává terebélyesedett, és a szürke tengerbe ömlött. Monza csak sejtette arrafelé az apró tornyok, az épületek, a hidak és a falak körvonalait. A nagy Talins nem volt nagyobb, mint a hüvelykujján a köröm.

Összehúzta a szemét az élénk szélben, és félresöpört egy kósza hajtincset az arcából.

– Megunhatatlan látvány.

– Pontosan. Éppen ezért építettem ide ezt az átkozott palotát. A fél szememet itt mindig az alattvalóimon tarthatom, ahogy az egy gondos szülőtől elvárható. Tudod, vigyáznom kell, nehogy megsérüljenek, miközben játszanak.

– A népe szerencsés, amiért ilyen igazságos és gondoskodó apja van – hazudta Monza, mint a vízfolyás.

– Igazságos és gondoskodó. – Orso elgondolkodva ráncolta össze a homlokát. – Gondolod, hogy így írnak majd rólam a történelemkönyvek?

Monza ezt igen valószínűtlennek találta.

– Mit is mondott Bialoveld? „A történelmet a győztesek írják.”

A nagyherceg megszorította a nő vállát.

– És nemcsak tehetséges vagy, de még művelt is! Ario kellőképpen ambiciózus, de nem látja át a dolgokat. Meglepne, ha egy ültő helyében végig tudna olvasni egy útjelző táblát. Nem érdekli más, csak a kurvák. Meg a cipők. Terez lányom mindeközben folyamatosan sír, amiért egy királyhoz adtam feleségül. Esküszöm, ha a nagy Euzt szereztem volna meg neki vőlegénynek, akkor is hozzá méltóbb férj után rinyált volna. – Mélyet sóhajtott. – Egyik gyerekem sem ért engem. Tudod, a dédnagyapám zsoldos volt, még ha ezt nem is szeretem nagydobra verni. – Ehhez képest minden második találkozásuk alkalmával megemlítette Monzának. – Egy könnycseppet nem hullajtott életében, és azt húzta a lábára, ami éppen a keze ügyébe került. Szegény családba született katona volt, aki éles elméje és éles pengéje segítségével ragadta magához a hatalmat Talinsban. – Inkább a könyörtelensége és a brutalitása segítségével, ahogy Monza hallotta a történetet. – Egyívásúak vagyunk mi ketten. A semmiből küzdöttük fel magunkat.

Orso Styria leggazdagabb hercegi családjába született, és soha életében egy napot sem dolgozott, de Monza tartotta a száját.

– Túlságosan megtisztel, excellenciás urain.

– Ennél sokkal több tiszteletet is megérdemelsz. És most mesélj Borlettáról.

– Hallott a csatáról a Magastöltésen?

– Azt mondják, megfutamítottad a Nyolcak Ligájának hadseregét, mint ahogy Édeslucnál is. Ganmark szerint Salier nagyhercegnek háromszor annyi embere volt, mint neked.

– A sok ember semmit sem ér, ha mind lusta meg felkészületlen, ráadásul idióták vezetik őket. Borlettai gazdákból, affoiai vargákból és visserinei üvegfúvókból állt a serege. Amatőrökből. A folyónál táboroztak, és mivel azt hitték, hogy messze vagyunk, alig néhány őrt állítottak csak. Éjszaka közelítettük meg őket az erdő felől, és napkeltekor megleptük őket. Még páncél sem volt rajtuk.

– Szinte látom magam előtt, ahogy az a hájas disznó Salier kikászálódik az ágyából, és totyogva menekül.

– Hűséges vezette a rohamot. Gyorsan megtörtük őket, és rátettük a kezünket az ellátmányukra is.

– Állítólag vörösre festettétek az aranyló búzamezőt.

– Alig álltak ellen. Tízszer annyian fulladtak menekülés közben a folyóba, mint ahányan elestek a csatában. Négyezernél is több foglyot ejtettünk. Volt, akit pénzzel kiváltottak, volt, akit nem. Volt, akit felkötöttünk.

– És nem ejtettetek értük könnyet, igaz, Monza?

– Én ugyan nem. Ha annyira életben akartak maradni, megadhatták volna magukat.

– Mint Caprilénál?

A nő állta Orso tekintetét.

– Éppen mint Caprilénál.

– Ezek szerint Borletta ostrom alatt áll?

– Már el is esett.

A nagyherceg tekintete felcsillant, akár egy születésnapos kisfiúé.

– Elesett? Cantain megadta magát?

– Amikor az emberei hírét vették Salier vereségének, elvesztették minden reményüket.

– És egy reményvesztett nép tud csak igazán veszélyes lenni. Még egy köztársaságban is.

– Főleg egy köztársaságban. A csőcselék kirángatta Cantaint a palotájából, felkötötték a legmagasabb toronyra, kinyitották a kapukat, és az Ezer Kard könyörületére bízták magukat.

– Hah! Azok végeztek vele, akiknek a szabadságáért küzdött. Az egyszerű nép hálája, mi, Monza? Cantainnak el kellett volna fogadnia a pénzt, amit ajánlottam neki. Mind a ketten olcsóbban megúsztuk volna.

– Az emberek hanyatt-homlok rohannak, hogy az ön alattvalói lehessenek. Parancsba adtam, hogy lehetőség szerint hagyják életben őket.

– Könyörület, eh?

– A könyörület meg a gyávaság egy és ugyanaz – csattant fel a nő. – De ha jól tudom, a földjeiket akarja, nem az életüket. A halottak nem tudnak engedelmeskedni.

Orso elmosolyodott.

– Vajon a fiaim miért nem jegyzik meg a tanításaimat úgy, mint te? Teljes mértékben egyetértek veled. Elég a vezetőket felkötni, és kitűzni a fejüket a kapu fölé. Semmi sem sarkall úgy engedelmességre, mint a megfelelően statuált példa.

– Ami már bomlik is, a fiaiéval együtt.

– Szép munka! – Talins ura összecsapta a tenyerét, mintha soha nem hallott volna a bomló fejekről szóló hírnél szebb muzsikát. – Mi a helyzet a zsákmánnyal?

A zsákmány Benna asztala volt, és a férfi most előrelépett. Összehajtogatott papírlapot vett elő a zsebéből.

– Átfésültük a várost, excellenciás uram. Minden épületet kifosztottunk, minden embert megmotoztunk, még a padlót is felástuk. Az ismert szabály szerint a préda negyede a megtalálót, negyede a századosát, negyede a tábornokokat – széthajtogatta a papírt, és földig hajolva a nagyherceg felé nyújtotta –, negyede pedig nemes munkaadónkat illeti.

Orso mosolya egyre szélesebb lett, ahogy a számokat fürkészte.

– Legyen áldott a Negyedek Szabálya! Ennyi elég lesz, hogy még egy darabig fizetni tudjam a szolgálataidat. – Monza és Benna közé lépett, egyik kezét az egyikük, másikat a másikuk vállára tette, majd a nyitott teraszajtón keresztül visszaterelte őket a terem közepén álló kerek, fekete márványasztalon kiterített nagy térkép felé. Ganmark, Ario és Hűséges már összegyűltek körülötte. Gobba továbbra is meghúzódott az árnyékban, vastag karját összefonta a mellkasa előtt. – Mi a helyzet az egykori barátainkból lett esküdt ellenségeinkkel, Visserine áruló polgáraival?

– A város körüli földeket majdnem a kapuig felégettük. – Monza ujja néhány könnyed mozdulatával jelezte a pusztítás mértékét. – A gazdákat elkergettük, az állataikat levágtuk. Szűkös tél vár Salier nagyhercegre, utána pedig még szűkösebb tavasz.

– A nemes Rogont nagyhercegre és az ő ospriai embereire kell támaszkodnia – jegyezte meg a lehető leghalványabb mosollyal Ganmark.

Ario gunyoros vigyorra húzta a száját.

– Az ospriaiak mindig szerettek okosakat mondani. Segíteni annál kevésbé.

– Visserine jövőre egyszerűen az ölébe fog hullani, excellenciás uram.

– És ezzel ki is tépjük a Nyolcak Ligájának szívét.

– Öné lesz Styria koronája.

A korona említésére Orso mosolya még szélesebb lett.

– És ezért téged illet a köszönet, Monzcarro. Nem fogom elfelejteni.

– Nem csak engem.

– Hagyd már a fenébe ezt a szerénységet! Bennának, öreg barátunknak, Ganmark tábornoknak és Hűségesnek is megvolt a maga szerepe, de senki nem tagadhatja le a munkád nagyszerűségét, az elkötelezettségedet, az elszántságodat, a fürgeségedet! Nagy diadalmenet lesz a jutalmad, mint a régi Aulcus hőseinek. Végiglovagolsz majd Talins utcáin, és a népem virágszirmokkal áraszt el számtalan győzelmed tiszteletére. – Benna vigyorgott, Monza azonban nem érzett késztetést, hogy csatlakozzon hozzá. Sosem találta kedvére valónak a gratulációkat. – Azt hiszem, sokkal hangosabban fognak éltetni, mint a fiaimat valaha is. Még annál is sokkal hangosabban fognak éltetni, mint engem, a törvényes uralkodójukat, akinek annyit köszönhetnek. – Orso arcáról lefagyott a mosoly; fáradtnak és megviseltnek tűnt nélküle. – Kicsit túl hangosan is az én ízlésemnek, ami azt illeti.

Monza halványan mozgást érzékelt a szeme sarkából, és ösztönösen felkapta a kezét.

A drót sziszegve feszült meg körülötte, és a torkához szorította a tenyerét.

Benna megindult előre.

– Mon… – Kés villant, ahogy Ario herceg nyakon szúrta a férfit. Elvétette a torkát, közvetlenül a füle alatt találta el.

Orso gondosan hátralépett, ahogy a vér vörös foltjai beterítették a padlót. Foscarnak leesett az álla, a borospohár kihullott a kezéből, és szilánkjaira tört a földön.

Monza sikítani próbált, de a félig elzáródott légcsövén átjutó kevéske levegő csak arra volt elegendő, hogy egy visító kismalacra emlékeztető hangot adjon ki magából. Szabad kezével a tőre markolata után tapogatózott, de valaki elkapta a csuklóját, és erősen lefogta. Hűséges Carpi szorosan a bal oldalához préselte a karját.

– Bocsánat – súgta a nő fölébe, miközben elvette tőle a kardját, és a szoba túlsó végébe hajította.

Benna megbillent, szájából vörös nyál folyt; egyik kezét az arcához szorította, fehér ujjai közül fekete vér csordult elő. Másik kezével a mozdulatlanul álló Ario tekintetétől kísérve a kardja után nyúlt. Esetlenül vagy egylábnyit sikerült előhúznia az acélból, amikor Ganmark tábornok mellélépett, és könnyed, precíz mozdulattal belédöfte a tőrét – egyszer, kétszer, háromszor. Ahogy a vékony penge ki-be csúszkált Benna testében, nem hallatszott más, csak a férfi tüdejéből kiáramló levegő halk sóhaja. A vér hosszú csíkokban terítette be a padlót, és sötét köröket rajzolt Benna fehér ingére. A férfi végül előredőlt, megbotlott a saját lábában, és elterült a padlón; félig kivont kardja megcsikordult alatta a márványon.

Monza minden izma remegve megfeszült, de tehetetlen volt, mint a mézbe ragadt légy. Hallotta, ahogy Gobba felnyög mögötte az erőfeszítéstől. A testőr borostás arca dörzsölte a bőrét, hatalmas teste forrón tapadt a hátához. Érezte, ahogy a drót fokozatosan a nyaka oldalába és védekezésképpen felemelt kezébe vág. A vére végigfolyt az alkarján.

Benna egyik keze felé nyúlt a padlón. A férfi egy-két hüvelyknyire felemelkedett a földről, az erek kidagadtak a nyakán. Ganmark előredőlt, és hátulról higgadtan szíven döfte. Benna megremegett, aztán visszarogyott a földre, sápadt arcán vörös foltok jelentek meg. A teste alól előcsorgó sötét vér beszivárgott a padló repedéseibe.

– Nos. – Ganmark lehajolt, és beletörölte a pengéjét Benna ingébe. – Erről ennyit.

Mauthis összevont szemöldökkel, kicsit csodálkozva, kicsit értetlenül, kicsit unottan figyelte, mi történik. Mintha egy számsort vizsgálgatna, amiből csak nem akarna kijönni a megfelelő összeg.

Orso a test felé intett.

– Tüntesd el innen, Ario.

– Én? – A herceg lebiggyesztette az ajkát.

– Igen, te. Te meg segíthetsz neki, Foscar. Meg kell tanulnotok, mi az, amit feltétlenül meg kell tenni, hogy a családunk hatalmon maradhasson.

– Nem! – Foscar botorkálva távolodott. – Ebben én nem veszek részt! – Sarkon fordult, és kiviharzott a szobából, csizmája hangosan csattogott a márványpadlón.

– Ez a fiú igazi anyámasszony katonája – mormogta Orso. – Ganmark, segíts!

Monza kidülledő szemmel figyelte, ahogy a két férfi kivonszolja Benna holttestét az teraszra. Ganmark komor képet vágva szorosan tartotta a vállát, Ario pedig heves káromkodások közepette finomkodva emelte fel az egyik csizmáját, miközben a másik véres nyomot húzott utánuk. Végül ráemelték Bennát a korlátra, és legördítették a semmibe.

– Á! – nyüszítette Ario egyik kezét rázva. – A fenébe! Megkarcolt!

Ganmark visszanézett rá.

– Elnézését kérem, felség. A gyilkosság fájdalmas tud lenni néha.

A herceg körülnézett, hogy keressen valamit, amibe beletörölheti véres kezét. A gazdagon hímzett függöny után nyúlt.

– Ne abba! – förmedt rá Orso. – Az kantai selyem, ötven tallér belőle egy vég.

– Akkor mibe törölhetem?

– Keress valami mást, vagy hagyd úgy. Néha elgondolkodom rajta, hogy anyád nem lépett-e félre, te fiú. – Ario duzzogva törölte bele a kezét a saját inge mellébe. Monza arca már égett a levegőhiánytól. Az összeráncolt homlokkal felé forduló Orso csak homályos fekete figurának látszott a könnyein és a szemébe hulló haján keresztül. – Ez még él? Téged meg mi lelt, Gobba?

– Beakadt a kezébe az a kibaszott drót – sziszegte a testőr.

– Akkor keress valami más módszert, hogy megszabadulj tőle, te félnótás!

– Majd én. – Hűséges előhúzta az övéből a tőrét, miközben másik kezével továbbra is a nő karját tartotta lefogva. – Őszintén sajnálom.

– Csak csináld már! – morogta Gobba.

A penge felemelkedett, acél villant egy fénysugárban. Monza minden megmaradt erejét összeszedve Gobba lábára taposott. A testőr felhördült, egy pillanatra engedett a szorításán, a nő pedig hörögve távolabb húzta a nyakától a drótot, és kifordult, éppen amikor Carpi megszúrta.

A penge jócskán célt tévesztett, a bordái alatt találta el a nőt. A fém hideg volt, mégis mintha tüzes csíkot húzott volna Monza gyomrától a hátáig, ahol a hegye kibukkant a testéből, és Gobba hasába fúródott.

– Á! – A testőr elengedte a drótot, Monza pedig teleszívta a tüdejét levegővel, és ordítva akkorát könyökölt belé, hogy a férfi megtántorodott. Hűséges annyira meglepődött, hogy miután kihúzta a nő testéből, elejtette a fegyvert, ami forogva távolodott tőle a padlón. A nő felé rúgott, és bár az ágyéka helyett csak a csípőjét találta el, Hűséges így is kétrét görnyedt. Monza kirántotta a férfi tőrét a hüvelyéből, de megvágott keze legyengült, így Hűséges el tudta kapni a csuklóját, mielőtt beledöfhette volna a pengét. Vicsorogva küzdöttek, hörögve nyállal terítették be egymást, kezük ragadt a nő vérétől.

– Öld meg!

Reccsenés hallatszott, és Monza feje megtelt fénnyel. Koponyája hangosan koppant a padlón, vért köpött, őrült csatakiáltása elnyújtott nyöszörgéssé változott, körmei a sima márványt kaparták.

– Kibaszott kurva! – Gobba nagy csizmája sarkával rátaposott a nő jobb kezére, mire az élesen felkiáltott az alkarjába nyilalló gyomorforgató fájdalomtól. A következő pillanatban már az ujjai, aztán a kézfeje, aztán a csuklója roppantak a csizma alatt. Eközben Hűséges újra meg újra oldalba rúgta, amitől rázkódva köhögni kezdett. A keze megremegett, ahogy Gobba csizmája csontok recsegése közepette lapította bele a hideg padlóba. Monza erőtlenül rogyott vissza a földre, alig kapott levegőt. Forogni kezdett vele a szoba, a történelem nagy, festett győztesei vigyorogva néztek le rá a falakról.

– Megszúrtál, te szerencsétlen vén hülye! Megszúrtál!

– Csak egy karcolás, hájfej! Rendesen kellett volna tartanod!

– Nekem kellett volna leszúrnom mindkettőtöket, mihaszna gazemberek! – torkolta le őket Orso. – Intézzétek már el!

Gobba hatalmas markába kapta a nő nyakát. Monza a bal kezével megpróbálta eltolni magától a testőrt, de minden ereje elszivárgott az oldalában tátongó lyukon és a nyakán éktelenkedő vágáson keresztül. Esetlen ujjai csak vörös csíkokat húztak a férfi borostás arcára. Gobba megragadta a nő karját, és élesen a háta mögé csavarta.

– Hol van Hermon aranya? – kérdezte nyersen. – Mi, Murcatto? Mit tettél az arannyal?

Monza minden erejét összeszedve felnézett.

– Nyald ki a seggem, faszszopó! – Talán nem volt okos megjegyzés, de szívből jött.

– Soha nem volt semmiféle arany! – csattant fel Hűséges. – Megmondtam, disznó!

– Ennyi biztosan van. – Gobba egyesével húzta le az ütött-kopott gyűrűket a nő kezéről. Monza ujjai egyre lilábbak lettek, megduzzadtak, és elformátlanodtak, mint egy csomó romlott kolbász. – Jó kis kő! – mondta a rubint méregetve. – Viszont kár lenne, ha ez a jó kis hús pocsékba menne. Szívesen kettesben maradnék vele egy kicsit. Pár pillanat elég lenne.

Ario herceg felkuncogott.

– A gyorsaságra sem kell feltétlenül olyan büszkének lenni.

– Könyörgöm, emberek! – szólt közbe Orso. – Nem vagyunk állatok. Dobjátok le a teraszról, essünk már túl rajta. Elkésem a reggeliről.

Monza érezte, hogy vonszolni kezdik, a feje billegett. A napfény bántotta a szemét. Felemelték, ernyedt lába a követ karcolta. A kék ég megfordult vele. Máris a korláton találta magát. A levegő bántotta az orrát, reszketett a tüdejében. Vonaglott, rugdalózott. A teste ösztönösen küzdött az életben maradásért.

– Hadd menjek biztosra – szólt Ganmark.

– Szerinted ez nem elég biztos? – Monza a szemébe hulló véres haján keresztül Orso ráncos arcát látta. – Remélem, megértitek. Dédnagyapám még zsoldos volt. Szegény családba született, katonaként élt, aki éles elméje és éles pengéje segítségével ragadta magához a hatalmat. Nem hagyhatom, hogy egy újabb zsoldos szerezze meg magának Talinst.

Monza szerette volna szembeköpni, de csak a saját állán folyt végig véres nyála.

– Baszódj…

Aztán repült.

Szakadt inge csapkodott bizsergő bőrén. Teste át- és átpördült, forgott körülötte a világ. Felhőfoszlányokkal tarkított kék ég, hegytetőn álló fekete tornyok, szürke sziklafal váltották egymást sárgászöld fákkal, csillogó folyóval, felhőfoszlányokkal tarkított kék éggel, ahogy minden kezdődött elölről újra meg újra, egyre gyorsabban és gyorsabban.

Hideg szél tépte a haját, üvöltött a fülébe, fütyült a fogai között halálra vált lélegzetével együtt. Látott minden egyes fát, minden egyes ágat, minden egyes levelet. Felé száguldottak. Kinyitotta a száját, hogy sikítson…

Gallyak csaptak le rá, ütötték-vágták, megragadták. Fa tört reccsenve körülötte, ahogy zuhant tovább és tovább, amíg ki nem kötött a hegyoldalon. A lába szilánkokra tört a súlya alatt, válla szétszakadt a kemény földön. Ahelyett azonban, hogy az agya is szétloccsant volna a sziklákon, csak az álla zúzódott darabokra öccse egy fa tövében kicsavarodva heverő holttestének véres mellkasán.

Így mentette meg Henna Murcatto a nővére életét.

Monza alig volt tudatánál, ahogy lepattant a holttestről, és újra meg újra átfordulva, magatehetetlenül, akár egy törött baba, tovább gördült lefelé a hegyoldalon. A sziklák, a gyökerek és a kemény föld ütötték, verték, zúzták, mintha folyamatosan száz kalapács sújtott volna le rá.

Átszáguldott egy bokron, tövisei utána nyúltak, és lecsaptak rá. Csak gurult és gurult lefele a lejtőn a göröngyök és a falevelek között. Átbucskázott egy fa gyökerén, aztán egy mohával borított kövön. Egy darabig még tovább csúszott, aztán hanyatt fordulva megállapodott.

– Hrrrrrrrhhh…

Kövek és ágak zörögtek körülötte. Lassan elült a por. Hallotta a szelet, a faágak csikorgását, a levelek neszezését. Vagy csak a saját lélegzete csikorgott törött nyakában. A nap átsütött a fekete fák között, és az egyik szemébe szúrt. A másikkal nem látott semmit. Legyek úsztak zümmögve a meleg délelőtti levegőben. Monza az Orso konyhájából származó hulladékok között találta magát. Tehetetlenül hevert a múlt havi felséges étkezések után megmaradt rothadó zöldségek, zsíros cupákok és bűzlő belsőségek szemétdombján. A hulladékkal együtt dobták ki őt is.

– Hrrrrrrrhhh…

Zaklatott, artikulálatlan hang. Szinte kínos volt, mégsem hírt elhallgatni. Állatias rettegés. Őrült kétségbeesés. A holtak hörgése a pokolban. Monza szeme kétségbeesetten járt körbe. Látta a formátlan, lila kesztyűt oldalán a véres vágással, ami a jobb kezéből maradt. Az egyik ujja finoman remegett, a hegye a szakadt bőrt súrolta a könyökén. Alkarja középen kettéhajlott, szürke csont döfte át a véres selymet. Olyan volt, mintha nem is valódi lenne, csak valami olcsó színházi kellék.

– Hrrrrrrrhhh…

A félelem végleg a hatalmába kerítette, minden lélegzetvétellel egyre erősebben eluralkodott rajta a pánik. Nem tudta mozdítani a fejét. Nem tudta mozdítani a nyelvét a szájában. A fájdalom előbb csak elméje egy szegletében jelentkezett, aztán rettenetes súllyal nehezedett rá, minden porcikáját maga alá temette, egyre rosszabb, rosszabb és rosszabb lett.

– Hrrhh… hrrh…

Benna meghalt. Nedvesség csordult elő rebegő szeméből, érezte, ahogy lassan végigfolyik az arcán. Hogyhogy nem halt meg ő is? Hogyan lehetséges, hogy nem halt meg ő is?

Nemsokára, remélhetőleg. Mielőtt a fájdalom még rosszabb lesz. Csak jöjjön mihamarabb!

– Hrrh… hrr… hrr.

Csak jöjjön már a halál!