És a ringlispíl…

Reszket bárdja megint a sípokat találta el. Az északföldi nem tudta, mire valók ezek az izék, de rettenetes ricsajt csaptak. Monza mindenesetre időben elhajolt, a kardját maga előtt tartotta, a tekintetét rá szegezte. Egyszerűen le kellett volna csapnia a nőt hátulról, akkor már túl is lennének rajta. De azt akarta, hogy tudja, ki műveli ezt vele és miért. Fontos volt, hogy tudja.

– Nem kell megtenned – mondta Monza. – Még mindig odébbállhatsz.

– Azt hittem, a megbocsátás a holtak dolga – felelte Reszket, miközben igyekezett sarokba szorítani a nőt.

– Esélyt ajánlok neked, Reszket. Ha visszamész Északföldre, senki sem fog üldözőbe venni.

– Alkalomadtán bárki nyugodtan megpróbálhatja, baszki, de azt hiszem, én inkább maradnék még egy kicsit. Valamihez ragaszkodni kell az életben, nemde? A büszkeségem még megvan.

– Szarok a büszkeségedre! A seggedet árulnád Talins sikátoraiban, ha én nem lennék! – Igen, több mint valószínű, hogy így lenne. – Tudtad, mit kockáztatsz, amikor a pénzt választottad! – Ez is igaz volt. – Semmiféle ígéretet nem tettem neked, amit aztán megszeghettem volna! – Igaz, igaz, igaz. – Attól a ribanc Eidertől egy árva tallért sem fogsz kapni!

Ezekkel talán nehéz lett volna vitatkozni, de most már késő volt meghátrálni, főleg, hogy egy bárd a fejbe úgyis végső szó bármely vitában.

– Meglátjuk. – Az északföldi a pajzsát maga elé tartva a nő felé közelített. – Csakhogy ez nem a pénzről szól, hanem a… bosszúról. Azt hittem, magadtól is rájössz.

– Szarok a bosszúdra! – Monza megragadta a széket, és azzal a lendülettel a férfihoz vágta. Reszket odakapta a pajzsát, és a galéria korlátja fölött pörögve a mélybe küldte a bútordarabot, de a nő máris villámgyorsan támadott. Reszketnek a bárd nyelével sikerült feltartóztatnia a kardot, de a penge egyre közeledett, csak a fába vert szegecsek akadályozták az útját. Egészen közel kerültek egymáshoz, Monza szinte a férfihoz simult, vicsorgott, a kalvéz hegye közvetlenül Reszket ép szeme fölött lebegett.

A nő az északföldi arcába köpött, aztán a könyökével állon vágta, és oldalra taszította a fejét. Felemelte a kardját, hogy döfhessen, de Reszket gyorsabb volt nála. Monza elhajolt, a bárd a korlátba vágott, és kitört belőle egy hatalmas darabot. A férfi számított a kalvézra, kifordult előle, de érezte, ahogy a penge felhasítja az ingét, és fájdalom forró csíkját hagyja maga után a hasán. Monza egyensúlyát vesztve tántorodott felé. Reszket a másik lábára helyezte a súlyát, és minden erejét, minden dühét beleadva meglódította a pajzsát. Arcon találta a nőt, és a sípoknak taszította; Monza hátrabillenő feje jókora horpadást hagyott maga után a fémen. A nő szinte lepattant az orgonáról, hanyatt vágódott a padlón, a kard csörömpölve hullott ki a kezéből.

Reszket egy pillanatra rámeredt, a vér zubogott a koponyájában, sebhelyes arcát izzadságcseppek csiklandozták. Monza nyakában megrándult egy izom. Nem volt valami vastag nyaka. Reszket könnyedén levághatta volna a fejét, mintha csak tüzelőt hasogatna. Ujjai idegesen rángatóztak a bárd nyelén a gondolatra. A nő vért köhögött fel, nyöszörgött, a fejét rázta. Üveges tekintettel átfordult, négykézlábra küzdötte magát, és kábán a kardja után nyúlt.

– Nem, nem! – Reszket közelebb lépett, és a sarokba rúgta a fegyvert.

Monza összerezzent, elfordult a férfitól, és zihálva a kalvéz után mászott. Lassan haladt, orra vére kövér cseppekben hullott a padlóra. Reszket követte, megállt fölötte, és beszélni kezdett.

Különös. A Véres Kilences egyszer azt tanácsolta neki, hogy ha ölni akar, öljön, ne a száját jártássá, és ő mindig ehhez próbálta tartani magát. Nem lett volna nehezebb végeznie Monzával, mint eltaposni egy bogarat, mégsem tette meg. Maga sem tudta, azért beszél-e, hogy minél tovább tartson a pillanat, vagy azért, hogy mihamarabb véget érjen. Mindenesetre beszélt.

– Ne tegyünk úgy, mintha okod lenne megsértődni! Megölted fél Styriát, hogy elérd a célodat! Egy ármánykodó, hazug, méregkeverő, gyilkos, áruló picsa vagy, aki ráadásul az öccsével dugatta meg magát! Vagy nem mondok igazat? Helyesen cselekszem. Azon múlik, ki hol áll meg minden. Nem vagyok szörnyeteg. Talán nem a legnemesebb okból cselekszem, de mindenkinek megvannak a maga indokai. A világ pedig igenis sokkal jobb hely lenne egy ilyen nélkül, mint te. – Örült volna, ha nem olyan erőtlen a hangja, de tény és való, hogy az volt. – Helyesen cselekszem. – Azt akarta, hogy ezt a nő is ismerje el. Tartozott neki ennyivel. – Jobb hely lenne egy ilyen nélkül, mint te. – A nő fölé hajolt, elvicsorodott.

Hirtelen közeledő léptek dübörgését hallotta, és megfordult.

Nyájas minden lendületével nekirontott, és lesöpörte a lábáról. Reszket felkiáltott, pajzsot tartó kezével hátracsapva eltalálta a fegyencet, de csak magával rántania sikerült. Fa reccsent hangosan, ahogy átszakították a korlátot, és alábucskáztak a semmibe.

* * *

Nicomo Cosca jelent meg az ajtó résében, lekapta a kalapját, és színpadiasan áthajította a szoba túlsó végébe, ahol feltehetőleg nem találta el a megfelelő fogast, mert Morveer látta, ahogy a földre pottyan nem messze a rejtekhelyéül szolgáló latrina ajtajától. A bűzös sötétben diadalmas mosolyra húzódott a szája. A zsoldosvezér egy fémből készült flaskát tartott a kezében. Azt, amit még ő maga vágott hozzá sértetten Sipaniban. A vén, iszákos nyomorult később felvehette a földről, nyilván abban a reményben, hogy pár csepp grogot még kinyalhat belőle. Milyen üres is volt az ígérete, hogy sosem iszik többé! Ennyit arról, hogy képes megváltozni. Morveer persze nem számított másra az üres fennhéjázás legnagyobb szaktekintélyétől, de Cosca ilyen szánalmas lealacsonyodása azért még őt is meglepte valamelyest.

A méregkeverő fülét megütötte a tálalószekrény ajtajának nyikorgása.

– Csak fel kell ezt töltenem. – Cosca hangja volt, bár ő maga most eltűnt a látóteréből. Fém koppant.

Morveer a zsoldosvezér ivócimborájának patkányszerű arcát figyelhette.

– Hogy tudod meginni azt a húgyot?

– Valamit csak innom kell, nem? Egy öreg barátom ajánlotta, aki időközben sajnos jobblétre szenderült.

– Van egyáltalán olyan öreg barátod, aki még nem halt meg?

– Csak te, Victus. Csak te.

Pohár csördült, és Cosca átlibbent Morveer látóterének keskeny csíkján. Egyik kezében a flaskáját tartotta, a másikban pedig egy poharat és egy palackot. Jellegzetes lila palack volt, amibe Morveer alig pár pillanattal korábban cseppentett mérget. Úgy tűnt, megint mesterien idézte meg a sors iróniáját. Cosca hozza magára a saját végzetét, mint korábban is már annyiszor. Ezúttal azonban nem lesz visszaút. Kártyalapok jellegzetes súrlódása és csattogása hallatszott, ahogy megkeverték a paklit.

– Öt tallér egy leosztás? – jött Cosca hangja. – Vagy a becsületért játszunk?

Mindkét férfi harsány nevetésben tört ki.

– Legyen tíz!

– Tíz hát. – Folytatódott a lapok zöreje. – Ez ám a békesség! Nincs jobb, mint kártyázni, amíg a többiek harcolnak, nem igaz? Pont, mint régen.

– Csak nincs Andiche, nincs Sesaria és nincs Sazine.

– Ettől eltekintve – ismerte el Cosca. – Na szóval, te osztasz vagy én?

* * *

Nyájas dörmögve kászálódott ki a romok közül. Reszket pár lépéssel odébb találta magát, az Orso herceg csembalójából maradt törött fa és elefántcsont, kicsavarodott réz és Összekuszálódott húrok halmazának túloldalán. Az északföldi feltérdelt, pajzsát továbbra is maga elé tartotta, másik kezében még mindig a kardját markolta, arcán vékony csíkban szivárgott lefelé a vér a közvetlenül csillogó fémszeme fölött keletkezett vágásból.

– Te számbuzi! Azt akartam mondani, hogy nem veled van vitám! De most már veled is van!

Lassan mindketten felálltak, egy pillanatra sem tévesztve szem elől egymást. Nyájas kihúzta a kését a tokjából, és elővette hentesbárdját a zekéje alól; az ismerős markolatok könnyedén simultak a tenyerébe. Végre megfeledkezhetett a kertben uralkodó káoszról, a palotában dúló őrületről. Most egy férfi állt ki egy másik férfi ellen, éppúgy, mint régen az Óvóban. Egy meg egy. A legtisztább számtan, amire csak vágyhat.

– Hát akkor – szólt mosolyogva Nyájas.

– Hát akkor – szűrte összeszorított fogai között Reszket.

Az egyik zsoldos, aki épp a teremben tört-zúzott, bizonytalanul közelebb lépett hozzájuk.

– Mi a fene…

Reszket egyetlen ugrással átvetette magát a romhalmaz fölött, bárdja csillogó ívet írt le a feje fölött. Nyájas jobbra vetődött, a közelítő penge szele meglibbentette a haját, ahogy elhúzott felette. A hentesbárd eltalálta az északföldi pajzsának szélét, a sarka lecsúszott róla, és Reszket vállába hasított, de nem elég mélyen ahhoz, hogy komolyabb sebet ejtsen rajta. Reszket villámgyorsan megpördült, és ismét lesújtott. Nyájas elhúzódott előle, hallotta, ahogy a fegyver hangos csattanással a csembaló maradványai közé vágódik. Válaszul ellenfele irányába döfött, de Reszket időben maga elé rántotta a pajzsát, és kiütötte vele a fegyenc kezéből a kést, ami aztán csörömpölve csúszott messzire a fényes padlón. Nyájas ezután a hentesbárddal is megpróbálkozott, de Reszket nekirontott, és a vállával meglökte a könyökét. A penge az északföldi arcának vak oldala felé vágódott, és véres sebet hagyott a füle alatt. Nyájas hátralépett, és oldalról lendítette meg a hentesbárdot, nem hagyva helyet Reszketnek, hogy a maga fegyverét használja. Az északföldi e helyett a pajzsát maga elé emelve támadott, megtámasztotta Nyájas sebesen száguldó bárdját, és felemelte a veszett kutya módjára hörgő fegyencet. Nyájas ököllel ütött ellenfele oldalába, igyekezvén minél nagyobb lendületet venni a nagy, kerek fadarab mellett, de Reszket súlyosabb volt, ráadásul vitte a lendület. A fegyenc átesett az ajtón, a félfa a vállának ütközött, a pajzs a mellkasába vájt. Csizmái egyre sebesebben szántották hátrafelé a padlót, aztán eltűnt a lába alól a föld, és zuhanni kezdett. Kőnek ütközött a tarkója, aztán átfordult újra meg újra, nyöszörgött, vonyított, fény és sötétség pörgött körülötte. Lépcső. Legurult egy lépcsőn, és ami a legrosszabb, még csak meg sem tudta számolni, hány fokon koppant a feje. Hörögve tápászkodott fel odalent. Egy hosszúkás pincében kialakított konyhában találta magát, csak a boltíves mennyezetbe magasan vágott kis ablakokon át szűrődött be némi fény. A bal lába, a jobb válla, a tarkója lüktetett, az arcára vér tapadt, inge szakadt ujja alatt hosszú vágás húzódott az alkarján. Nadrágja szára tocsogott a vérben, ahol nyilván a saját hentesbárdjával sebesítette meg magát zuhanás közben, de továbbra is tudta mozgatni mindenét.

Reszket sötét alakja odafent rajzolódott ki a tizennégy – kétszer hét – lépcsőfok tetején, csak fél szemében csillogott a fény. Nyájas a mutatóujjával hívogatta.

– Gyere csak!

* * *

Mászott. Csak ennyire volt képes. Egy-egy lépésnyit vonszolta magát a földön. Szemét előremeresztette, a sarokban heverő kalvéz markolatára. Mászott, vért köpött, koncentrált, hogy ne forogjon vele a terem. Menet közben viszketett, bizsergett a háta, várta, hogy Reszket bárdja a testébe álljon, és elhozza a csúf véget, amit megérdemelt.

Most legalább elhallgatott az a félszemű rohadék.

Monza a markolatra fonta az ujjait, majd vicsorogva a hátára fordult, és úgy lóbálta meg maga előtt a pengét, mint egy beszari alak a fáklyát a sötétben. Nem volt mögötte senki, csak a galéria korlátjában tátongott egy jókora rés.

Kesztyűs kezével megtörölte véres orrát, és lassan feltérdelt. Már nem szédült annyira, a dübörgés a fülében tompa pufogássá szelídült. Az arca lüktető masszává torzult, mintha mindene a kétszeresére dagadt volna. Az összetört korláthoz csoszogott, és lenézett. A három zsoldos, akik nemrég még azzal foglalták el magukat, hogy mindent tönkrezúzzanak a teremben, most egy darabokra tört csembaló romjait bámulták a galéria alatt. Reszketnek nyoma sem volt. Monza nem is sejtette, mi történhetett. De amúgy is más járt a fejében.

Orso.

Összeszorította a száját, sajgó állal a galéria túlsó végében nyíló ajtóhoz botorkált, és belökte. Félhomályos folyosón találta magát. Nekivágott; ahogy haladt, egyre erősebben hallatszott a csatazaj. Kiosont egy széles erkélyre. Egy felkelő nap színére festett, nagy kupolát pillantott meg maga fölött, hét szárnyas nő emelte rajta győzedelmesen magasba a kardját. Aropella nagy freskója volt a sors hét hírnökéről, akik megszabják a halandók végzetét a földön. Alatta három különböző színű márványból készített két nagy lépcső tartott felfelé. Mindkettő egy különleges fafajtákból faragott, oroszlánfejes berakásokkal díszített nagy, kétszárnyú ajtóhoz vezetett. Az előtt az ajtó előtt állt Bennával, amikor utoljára mondta neki, hogy szereti.

Bátran kijelenthette, hogy azóta sok minden megváltozott.

Odalent a kerek mozaikpadlón, a széles márványlépcsőkön, és odafönt az erkélyen heves csata dúlt. Az Ezer Kard katonái élet-halál harcot vívtak Orso őreivel. A forrongó, hullámzó masszát legalább hatvan, vagy talán még több ember alkotta. Kardok csattantak pajzsokon, buzogányok horpasztottak be páncélokat, bárdok emelkedtek a magasba és zuhantak alá, lándzsák lendültek döfésre. Emberek ordítottak dühödten, nyöszörögtek fájdalmasan, harcoltak és haltak meg, ahogy egyik pillanatról a másikra lekaszabolták őket. A zsoldosokat megvadította a zsákmány ígérete, a védőknek pedig nem maradt hová menekülniük. Úgy tűnt, könyörület dolgában egyik fél sem áll fényesen. Nem messze Monzától két talinsi egyenruhát viselő férfi térdelt az erkélyen. Éppen azzal voltak elfoglalva, hogy felajzzák számszeríjaikat. Egyikük felállt, hogy lőjön, de azonnal kapott egy nyílvesszőt a mellkasába. Megtántorodott, köhögni kezdett, a szeme tágra nyílt a meglepetéstől, és vérrel fröcskölte össze a mögötte álló finom szobrot. Soha ne vívd meg a saját harcodat, írta Verturio, ha valaki más hajlandó megvívni helyetted. Monza óvatosan visszahúzódott az árnyékba.

* * *

A dugó halk cuppanással csúszott ki a palackból. Ez volt Cosca kedvenc hangja széles e világon. Áthajolt az asztal fölött, és töltött egy adagot a szirupos folyadékból Victus poharába.

– Köszönöm – mordult föl a százados. – Azt hiszem.

A gurkhuli szőlőpárlat finoman szólva sem felelt meg mindenki ízlésének. Cosca sem volt éppen odáig érte, de végül megszokta, amikor felfogadták Dagoska védelmére. Ami azt illeti, megszokott ő mindent, ami alkoholt tartalmazott, márpedig a gurkhuli szőlőpárlatban jókora mennyiség volt belőle igen szolid áron. A fenségesen visszataszító égetetthányás-íz gondolatára is teleszaladt nyállal a szája. Inni, inni, inni!

Lecsavarta a flaskája kupakját, elhelyezkedett a tábornoki székben, és kedvtelve megsimogatta a karfát.

– Nos?

Victus keskeny arcáról sütött a gyanakvás. Cosca úgy sejtette, senki a világon nem találkozott még ennyire sunyi szempárral. A százados tekintete előbb a saját, aztán Cosca lapjaira, majd a közöttük heverő pénzre, végül megint Coscára ugrott.

– Rendben. Duplázzuk meg a tétet. – Az asztal közepére dobott pár érme kéjes csilingeléséhez semmilyen más hang nem volt fogható. – Mid van, öreg?

– Föld! – Cosca önelégülten terítette ki a lapjait.

Victus figurás felükkel lefelé csapta az asztalra a sajátjait.

– Kurva föld! Mindig is olyan szerencsés voltál, mint egy démon!

– Te pedig olyan hűséges. – Cosca vigyorogva söpörte be az érméket. – Nem aggódnék a helyedben, a fiúk hamarosan rengeteg ezüstöt hoznak még nekünk. A negyedek szabálya meg minden.

– Ha így megy tovább, elnyered tőlem a részemet, mielőtt ideér.

– Abban csak reménykedhetünk. – Cosca húzott egyet a flaskájából és elhúzta a száját. Az ital valamiért keserűbb volt a szokásosnál. Elfintorodott, az ínyét szívogatta, aztán lekényszerített a torkán még egy fanyar kortyot, és félig a helyére csavarta a flaska kupakját. – Na most viszont mocskosul kell szarnom. – Fél kézzel az asztalra csapott, és felállt. – De nehogy megpiszkáld a paklit, amíg odavagyok, hallod?

– Hogy én? – Victus maga volt a sértett ártatlanság. – Megbízhatsz bennem, tábornokom.

– Hát persze, hogy megbízhatok. – Cosca felmérte a távolságot, és tekintetét a latrina résnyire nyitott ajtajára szegezve elindult. Viszketett a háta, ahogy elképzelte, hol ül mögötte Victus. Kifordította a csuklóját, mire a hajítókése várakozó tenyerébe siklott. – Ahogyan Afierinél is megbíztam benned… – Megpördült, de azonnal mozdulatlanná merevedett. – Á!

Victus valahonnan elővett egy kis felajzott számszeríjat, és meglepően stabil kézzel célozta meg vele Cosca szívét.

– Még hogy Andiche egy kardvágás útjába állt érted! – szólt vicsorogva. – Még hogy Sesaria feláldozta magát! Ismertem azt a két bitangot, ne feledd! Mekkora kibaszott hülyének nézel te engem?

* * *

Shenkt átugrott a kitört ablakon, és hangtalanul ért földet a teremben a túloldalon. Egy órával korábban ez még csodálatos étkezőhelyiség lehetett, de az Ezer Kard már eltüntetett belőle mindent, ami akár egy fabatkát is ért. Csak az üvegek és a tányérok szilánkjai, az összetört keretekben cafatokra szabdalt vásznak meg néhány mozdíthatatlanul nagy bútor darabjai maradtak. A simára pucolt asztal fölött három kis légy kergette egymást mindenféle mértani alakzatokban. A közelben két férfi veszekedett, miközben egy talán tizennégy év körüli fiú feszülten figyelte őket.

– Mondtam, hogy összeszedtem azokat a kurva kanalakat! – ordította egy kifakult mellvértet viselő, himlőhelyes arcú zsoldos. – Csak az a ribanc fellökött, és elejtettem őket! Te miért nem szereztél semmit?

– Mert az ajtónál őrködtem, amíg te gyűjtögettél, te kibaszott…

A fiú némán felemelte az ujját, és Shenktre mutatott. A két férfi abbahagyta a veszekedést, és rámeredt.

– Maga meg kicsoda? – akarta tudni a kanáltolvaj.

– Érdekelne az a nő, aki miatt elvesztette az evőeszközeit – szólt Shenkt. – Murcatto.

– Azt kérdeztem, ki a fene maga.

– Senki. Csak erre jártam.

– Valóban? – A férfi a társaira mosolygott, és előhúzta a kardját. – Nos, ez a terem a miénk, és vámot szedünk.

– Vámot szedünk – sziszegte a mellvértes nyilvánvalóan fenyegetőnek szánt hangon. A két férfi támadóállást vett fel, a fiú pedig kelletlenül követte a példájukat. – Mit hozott nekünk? – kérdezte a kanáltolvaj.

Shenkt a szemébe nézett, és adott neki még egy esélyt.

– Semmi olyasmit, amivel tudnának mit kezdeni.

– Azt majd én eldöntöm. – A férfi tekintete megállapodott a Shenkt mutatóujján ékeskedő rubinon. – Mi a helyzet azzal?

– Ez nem az enyém, nem adhatom oda.

– Mi viszont elvehetjük. – A két zsoldos közelebb húzódott, a himlőhelyes arcú megbökte Shenktet a kardja hegyével. – Tedd a kezedet a tarkódra, bitang, és ereszkedj térdre!

Shenkt felhúzta a szemöldökét.

– Nem térdelek le.

A három cikázó légy mozgása lelassult, lustán vitorláztak, szinte megálltak a levegőben.

Lassan, lassan, a kanáltolvaj mosolya mohó vicsorba fordult.

Lassan, lassan, a karja hátrafelé mozdult, hogy lendületet vegyen a döféshez.

Shenkt ellépett a penge elől, tenyere éle a támadója mellkasába süllyedt, aztán a hátából tört ki ismét. A vele együtt kiszakadó jókora borda- és szegycsontdarabok pörögve szálltak felfelé, és mélyen belefúródtak a mennyezetbe.

Shenkt félresöpörte a kardot, megragadta a másik férfit a mellvértjénél fogva, és áthajította a szobán. A zsoldos feje szilánkokra hasadt a falon, a vér olyan erővel spriccelt szét belőle, hogy padlótól a mennyezetig összefröcskölte az aranyozott tapétát. A mellettük elsüvítő test örvénye őrült spirálban rántotta magával a tehetetlen legyeket. A szerteszét robbanó koponya fülsértő csattanása elvegyült a kanáltolvaj mellkasából a tátott szájjal bámuló fiúra fröccsenő vér sziszegésével, ahogy az idő ismét a megszokott sebességgel folyt tovább.

– Érdekelne az a nő, aki miatt elvesztette az evőeszközeit. – Shenkt lepöckölt pár vércseppet a kezéről. – Murcatto.

A fiú bambán bólintott.

– Merre ment?

A szerencsétlen elkerekedett szeme a terem túlsó végében nyíló ajtó felé fordult.

– Jó. – Shenkt szeretett volna kedves lenni, de ha ez a fiú újabb emberekért szalad, abból csak további bonyodalmak származtak volna. Néha el kell venni egy életet, hogy sok másikat megmentsen az ember, és az ilyen pillanatokban teljesen fölösleges volt szentimentálisnak lenni. Shenkt ezt is a régi mesterétől tanulta, és sosem felejtette el. – Sajnálom.

Mutatóujja éles reccsenéssel fúródott a fiú homlokába.

* * *

Törtek-zúztak a konyhában, mindketten megtettek minden tőlük telhetőt, hogy végezzenek a másikkal. Reszket nem így tervezte, de már forrt a vére. Nyájas az útjában volt, és egyszerűen meg kellett szabadulnia tőle. Büszkeségi kérdést csinált belőle. Jobban fel volt fegyverkezve, ráadásul a pajzsával is védhette magát. Nyájas azonban fürge volt, mint egy angolna, és türelmes, mint a télvíz. Hátrált, tartotta a távolságot, nem erőltetett semmit, nem hagyott alkalmat a támadásra. Csák a hentesbárdot szorongatta a kezében, de Reszket tudta, hogy éppen elég embert megölt már vele, és nem tervezte, hogy a saját nevét is hozzáadja ehhez a listához.

Újra egymásra rontottak, Nyájas kikerülte az északföldi bárdját, közelebb szökellt, és maga is meglendítette a fegyverét. Reszket belelépett a csapásba, a pajzsával hárította, majd rohamozott tovább. Fém csörömpölt hangosan, ahogy Nyájas nekitántorodott egy asztalnak. Az északföldi szélesen vigyorgott, amíg meg nem látta, hogy az asztal tele van késekkel. Nyájas felkapott egyet, és dobásra emelte a karját. Reszket a pajzs mögé húzódott, és egy pillanattal később hallotta, ahogy a penge tompa puffanással fúródik a fába. Kilesett a pajzs széle fölött. Újabb kés közeledett felé pörögve, megcsúszott a fémperemen, és égő karcolást hagyva maga után, végigsúrolta az arcát. Reszket nem szándékozott a céltábla szerepét játszani a rögtönzött vurstliban. Bömbölve rontott előre a pajzs fedezékében. Nyájas hátraugrott, és átgördült az asztalon. Az északföldi bárdja alig hibázta el, hatalmas lyukat hagyott maga után az asztalon, és a levegőbe repítette a késeket. Reszket tovább támadott, amíg a fegyenc még nem nyerte vissza az egyensúlyát. Ütött a pajzs sarkával, sújtott a bárddal, a bőre égett, csiklandozta az izzadság, egyetlen szeme vadul kidülledt, fogait durva vicsorra húzta. Tányérok csörömpöltek, lábasok repültek széjjel, palackok robbantak szilánkokra, szálkák repültek. Még egy doboz liszt is kiömlött, vakító fehér porral töltve be a levegőt.

Reszket olyan romhalmazt hagyott maga után a konyhában, hogy azt talán még a Véres Kilences is megirigyelhette volna, de a fegyenc újra meg újra elillant előle, és visszavágott újonnan szerzett késével vagy a hentesbárdjával. Hiába táncolták végig a hosszú konyhát, Reszket nem tudott felmutatni más eredményt, csak egy véres vágást a saját karján és egy nagy vörös foltot Nyájas arcán, ahol eltalálta a pajzsával. A fegyenc felkészülten várta a túloldalon felfelé vezető lépcső egyik alsó fokán. A kés és a hentesbárd az oldala mellett lógott, mindenütt véres volt a számtalan kis vágástól és rúgástól, meg persze attól, hogy az előbb lezuhant egy erkélyről, aztán meg lebucskázott egy lépcsőn. Reszket ennek ellenére komoly kárt még nem tett benne. Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki lassan az ereje végére ér.

– Gyere csak, te trükkös faszkalap! – sziszegte Reszket, karja az ujja hegyétől a válláig sajgott a bárd lóbálásától. – Kicsinállak!

– Te gyere ide! – mordult rá válaszul Nyájas. – Én csinállak ki téged!

Reszket megrántotta a vállát, megrázta a karját, inge ujjával letörölte a vért a homlokáról, majd mindkét irányba kinyújtóztatta a nyakát.

– Már megyek is, baszd meg! – És újra támadott. Nem kellett neki kétszer mondani.

* * *

Cosca összeráncolt homlokkal pillantott a késére.

– Van rá esély, hogy ha azt mondom, csak egy narancsot akartam meghámozni vele, elhiszed?

Victus elvigyorodott. Cosca úgy sejtette, senki a világon nem találkozott még ennyire sunyi szempárral.

– Kétlem, hogy valaha elhiszem még egy szavadat is. De nyugalom, sokat már úgysem mondasz.

– Miért van az, hogy ha valakinek töltött számszeríj van a kezében, mindig szükségét érzi, hogy kárörvendjen egy sort, ahelyett hogy egyszerűen lőne?

– Kárörvendeni remek szórakozás. – Victus a pohara után nyúlt, önelégült tekintetét véletlenül sem fordította el Coscáról; a nyílvessző csillogó hegye meg sem rezzent, ahogy egyetlen húzással felhajtotta az italt. – Pfuj! – Kidugta a nyelvét. – A francba, de savanyú ez az izé!

– Még mindig édesebb, mint az én helyzetem – mormogta Cosca. – Gondolom, most a tiéd lesz a tábornoki szék. – Kár. Ő maga is alig szokta még meg, hogy megint benne ül.

Victus felhorkant.

– Miért akarnám én azt a szart? Eddig senki seggének nem hozott túl sok jót, igaz? Sazine, te, a két Murcatto, Hűséges Carpi, aztán megint te. Mindenki vagy meghalt, vagy legalábbis közel került hozzá, én meg közben meghúztam magam mögöttetek, és sokkal gazdagabb lettem, mint azt egy magamfajta büdös gazember megérdemelné. – Elhúzta a száját, egyik kezét a gyomrára szorította. – Nem, keresek valami új hülyét, akit a székbe ültethetek, és aki még gazdagabbá tesz. – Vágott egy újabb grimaszt. – Á, mi volt ez a szar? Á! – Feltápászkodott a székről, megragadta az asztal szélét. Egy ér duzzadt ki a homlokán. – Mit tettél velem, te rohadék? – Hunyorogva lesett Coscára, a számszeríj hirtelen megremegett a kezében.

Cosca előrevetette magát. A ravasz kattant, a húr pattant, a nyílvessző pedig hangos csattanással vágódott mellette a vakolatnak. Diadalmas ordítással gördült az asztal mellé, és felemelte a kését.

– Haha!

Victus íja közvetlenül a szeme fölött találta el.

– Hrrrg! – Cosca szeme előtt hirtelen fény villant, a térde megrogyott. Megragadta az asztalt, késével a semmiben kaszált. – Pfff!

Ujjak záródtak össze a torka körül. Nehéz gyűrűkkel kicicomázott ujjak. Victus rózsaszín arca jelent meg előtte, eltorzult szájából fröcsögött a nyál.

Cosca alól kicsúszott a lába, a szoba átfordult vele, feje az asztal sarkának vágódott. Aztán elsötétedett a világ.

* * *

A kupola alatt véget ért a csata, a küzdő felek irtózatosan tönkretették Orso szeretett rotundáját. A csillogó mozaikpadlót meg a széles lépcsősort holttestek, elejtett fegyverek meg a kiontott vér sötét tócsái borították. A zsoldosok nyertek – már ha az, hogy úgy tucatnyian állva maradtak közülük, győzelemnek számított.

– Segítség! – nyöszörögte az egyik sebesült. – Segítség! – De a társainak már máshol járt az eszük.

– Nyissátok ki ezt a szart! – Secco, a káplár vette a kezébe az irányítást, aki az Ezer Kard táborát őrizte, amikor Monza arra tért vissza, hogy Cosca megelőzte. Elrángatta egy talinsi katona holttestét az oroszlánfejes ajtótól, és lelökte a lépcsőn. – Te ott! Keríts egy fejszét!

Monza felhúzta a szemöldökét.

– Orsonak egészen biztosan bent is vannak emberei. Meg kellene várnunk az erősítést.

– Megvárni? És osztozni velük a zsákmányon: – Secco gyilkos mosolyt küldött a nő felé. – Kapja be, Murcatto, maga nekünk többé nem parancsol! Nyissátok ki!

Két zsoldos baltákkal esett az ajtónak, a szilánkok szerteszét repkedtek. A többi túlélő veszélyesen közel tülekedett mögöttük, levegőt is alig kaptak a mohóságtól. A jelek szerint az ajtókkal inkább a vendégeket akarták lenyűgözni, nem pedig a támadókat távol tartani. A két szárny megremegett, a zsanérok érezhetően kilazultak. Még néhány ütés, és az egyik fejsze, hatalmas fadarabot szakítva ki magával, áttört a túloldalra. Secco diadalmasan felkiáltott, dárdáját a résbe döfte, és kiemelte vele a túloldalon a rudat a helyéről. Egy darabig vacakolt a törött peremmel, aztán szélesre tárta az ajtót.

A zsoldosok úgy sikongattak, mint gyerekek a vurstliban, ahogy vértől és kapzsiságtól megrészegülten beözönlöttek a tágas terembe, ahol Benna meghalt. Monza tudta, hogy rossz ötlet követni őket. Tudta, hogy akár maga Orso is odabent lehet, márpedig ha így van, akkor készen is áll.

Néha azonban bele kell csapni a lecsóba.

Megkerülte hát az ajtófélfát, és a zsoldosok mögött megbújva maga is berohant a terembe. Egy pillanattal később számszeríjak pattanását hallotta. Az előtte futó zsoldos elesett, ő pedig alig tudta kikerülni. Egy másik hanyatt zuhant a mellkasából kiálló nyílvesszőt szorongatva. Monza teljes páncélzatot viselő katonákat pillantott meg. Orso közvetlen testőreit. Látta, ahogy Secco egyikük felé döf a lándzsájával, de a penge egyszerűen lecsúszott a nehéz vértről. Egy zsoldos hatalmas buzogánya hangosan koppant az egyik őr sisakján, aztán a támadó felordított, ahogy hosszú, kétkezes kard hasította végig a hátát. Messzire fröccsent a vére. Újabb nyílvessző talált el egy zsoldost, aki tehetetlenül terült el a földön. Monza lekuporodott, nekifeszítette a vállát egy márványasztalnak, és feldöntötte; a tetején lévő váza hangos csörömpöléssel tört össze. A bútordarab fedezékébe húzódott, és egy pillanattal később össze is rezzent, amikor egy nyílvessző levágódott a kőről.

– Ne! – hallott egy kiáltást. – Ne! – Egy zsoldos rohant el mellette az ajtó felé, amin alig pár pillanattal korábban oly nagy lelkesedéssel rontott be. Íj húrja pattant, a férfi megbotlott, tett még egy tántorgó lépést, aztán elesett, és hason csúszott tovább. Próbált feltápászkodni, de vért köhögött, aztán elernyedt a teste. Tekintetét Monzára függesztve halt meg.

Ez volt a kapzsisága jutalma. Monza eközben egy asztal mögött kuporgott, egyetlen társa sem maradt, és többé-kevésbé biztos lehetett benne, hogy ő következik.

– Mert muszáj volt belecsapnom abba a kurva lecsóba – dühöngött magában.

* * *

Nyájas felhátrált az utolsó pár lépcsőfokon, csizmája hirtelen visszhangozva koppant a mögötte megnyíló térben. Egy nagy kerek teremben találta magát, ahol a kupolát szárnyas nőket ábrázoló festmények díszítették, és ahová hét tágas boltív vezetett. A falakról szobrok és domborművek néztek le, a fegyenc mozgását több száz szempár követte. A védők itt komolyabban ellenállhattak, mert a földön és a két kanyargó lépcsőn számtalan holttest hevert. Cosca zsoldosai és Orso őrei vegyesen. Most már mind egy oldalra kerültek. Nyájas mintha csatazajt hallott volna valahonnan fentről, de egyelőre éppen elég dolga akadt idelent.

Reszket kilépett a boltív alól. A haját az egyik oldalon sötét vér tapasztotta a bőréhez, sebes arcán vörös csíkok húzódtak. Testét vágások és horzsolások borították, jobb ingujja kiszakadt, karján folyt a vér, de Nyájas nem tudta bevinni a végső csapást. Az északföldi az egyik kezében még mindig harcra készen szorongatta a bárdját, a másikkal pedig ütött-kopott pajzsát emelte maga elé. Lassan bólintott, ahogy megmaradt szeme körbejárt a teremben.

– Jó sok hulla – suttogta.

– Negyvenkilenc – felelte Nyájas. – Hétszer hét.

– Szép szám. Ha még téged is hozzáadunk, éppen ötven lesz.

Előrevetette magát, felül cselezett, aztán alul, széles, bokára irányuló ívben lendítette meg a bárdját. Nyájas átugrotta, és a maga fegyverével vette célba az északföldi fejét. Reszket időben kapta fel a pajzsát, a hentesbárd pengéje a horpadt fémdomborulaton csattant úgy, hogy a fegyenc karja egészen a válláig beleremegett. Nyájas az északföldi oldala felé döfött, és bár a karját félreütötte a visszafelé lendülő bárd nyele, így is hosszú vágást hagyott Reszket bordáin. Nyájas megpördült, hogy a hentesbárddal fejezze be, amit elkezdett, de mielőtt lesújthatott volna, a torkába kapta Reszket könyökét, hátratántorodott, és kis híján átesett egy katona hulláján.

Megint egymással szemben álltak. Az északföldi meggörnyedt, vicsorított a fogával, karját sebesült oldalához szorította. Nyájas köhögve próbált megint levegőhöz jutni és közben az egyensúlyát is visszanyerni.

– Még egy menet? – suttogta Reszket.

– Még egy – krákogta Nyájas.

Megint egymásnak rontottak. Ziháló lélegzetük süvítését, csizmájuk nyikorgását, hörgésüket és kiáltásaikat, a fémen súrlódó fém sikolyát, a kövön csattanó fém zengését úgy verték vissza a márványfalak, mintha egy egész osztag harcolna körülöttük életre-halálra. Vágtak, döftek, köptek, rúgtak, holttesteket ugrottak át, fegyverekben botlottak meg. Csizmájuk csikorogva csúszott meg a fényes padlón összegyűlt fekete vértócsákban.

Nyájas elhajolt – a bárd csak szilánkokat hasított ki a falat borító márványból –, és azon kapta magát, hogy felfelé hátrál a lépcsőn. Most már mindketten fáradtak, és egyre lassabbak lettek. Senki sem harcolhat, izzadhat és vérezhet a végtelenségig. Reszket a pajzsát maga előtt tartva, lihegve követte.

Lépcsőn hátrálni akkor sem éppen jó ötlet, ha nem hevernek rajta holttestek. Nyájas annyira Reszketre koncentrált, hogy rálépett egy hulla kezére, és megbicsaklott a bokája. Reszket észrevette a lehetőséget, és ellenfele felé szúrt. A fegyenc nem tudta időben félrehúzni a lábát, és a penge mélyen a vádlijába vágott. Reszket hörögve emelte a magasba a bárdot. Nyájas előrelódult, és megvágta az északföldi alkarját a késével, véres, mély sebet hagyva maga után. Reszket felnyögött, és elejtette a bárdját; a nehéz fegyver csörögve zuhant mellette a földre. Nyájas ezután ellenfele koponyáját vette célba a hentesbárddal, de az északföldi felkapta a pajzsát, és csak a nyakát sikerült megvágnia. A sebből lassan mindkettejükre csöpögött a vér. Reszket véres kezével megragadta a fegyenc vállát, közelebb húzta magához, jó szeme kidülledt az őrjöngő dühtől, acélszeme vörösen szikrázott, ajka barbár vicsorra húzódott. Hátravetette a fejét.

Nyájas az északföldi combjába döfte a kését, érezte, ahogy a fém egészen markolatig ellenfele húsába csúszik. Reszket kiáltásában fájdalom és düh keveredett egymással. Homloka gyomorforgató reccsenéssel találkozott Nyájas szájával. A fegyenccel megfordult a terem, a lépcsőfokok a gerincébe vágtak, koponyája a márványnak vágódott. Látta, hogy Reszket feléje magasodik, és úgy érezte, helyénvaló lenne felemelni a bárdját. Mielőtt azonban megtehette volna, az északföldi lecsapott a kardjával. A fémperem kövön csikordult, Nyájas pedig érezte, hogy az alkarjában eltörnek a csontok. A hentesbárd kiesett erejüket vesztett ujjai közül, és lebucskázott a lépcsőn.

Reszket lenyúlt, fogai közül rózsaszín nyál fröccsent elő, ahányszor csak erőtlenül kifújta a levegőt. Ujjai összezáródtak bárdja markolatán. Nyájas figyelte, mit csinál, de némi kíváncsiságon kívül nem érzett mást. Minden fényes volt és homályos. Látta a hetes számra emlékeztető sebhelyet az északföldi vastag csuklóján. A hetes jó szám volt, pont, mint az a nap, amikor találkoztak. Pont, mint minden egyes nap.

– Elnézést!

Reszket egy pillanatra mozdulatlanná dermedt, fél szeme körbejárt. Megpördült, és ugyanazzal a mozdulattal körbelendítette a bárdját is. Karcsú, fakó hajú férfi állt mögötte. Nehéz volt megállapítani, mi történt. A bárd nem talált, Reszket pajzsa pedig szilánkok kusza tömegeként repült szét, miközben az északföldit valamilyen különös erő a magasba emelte, és átrepítette a termen. Hörögve vágódott a szemközti falnak, lepattant róla, és lassan legurult az ott lévő lépcsőn. Átfordult egyszer, kétszer háromszor, végül pedig mozdulatlanul hevert odalent.

– Háromszor – hörögte Nyájas felhasadt ajkaival.

– Maradjanak itt! – mondta a fakó hajú férfi, majd a fegyencet megkerülve elindult felfelé a lépcsőn. Nem volt különösebben nehéz engedelmeskedni. Nyájasnak éppen nem akadt más programja.

Kiköpött egy fogat zsibbadt szájából, ez volt minden. Csak feküdt ott, lassan pislogott, és a szárnyas nőket bámulta a mennyezeten.

Heten voltak hét karddal.

* * *

Érzelmek széles skálája söpört végig Morveeren a legutóbbi néhány pillanatban. Diadalittas öröm, amikor Cosca beleivott a flaskájába, akaratlanul is előidézve ezzel saját végzetét. Riadalom, amikor a vén zsoldos bejelentette abbéli szándékát, hogy látogatást tesz a latrinán, ő pedig hasztalan nézett körül rejtekhely után kutatva. Aztán kíváncsiság következett, amikor meglátta, hogy Victus előkap egy töltött számszeríjat az asztal alól, és a tábornoka hátára irányítja. Végül a szája elé kellett kapnia a kezét, nehogy felrikkantson jókedvében, amikor a megmérgezett Cosca ügyetlenül megmérgezett ellenfelére vetette magát, aztán a két férfi birkózva gabalyodott egymásba, amíg egy végső ölelésben mozdulatlanná nem dermedtek a földön.

Egyre határozottabb lett a helyzet iróniája. Ezek ketten komolyan azon voltak, hogy megöljék egymást, és egy pillanatra sem esett le nekik, hogy Morveer már elvégezte a munkát mindkettejük helyett.

A méregkeverő halvány mosollyal az arcán elővette a megtöltött tűt zsoldoszekéje rejtett zsebéből. Első az óvatosság, mint mindig. Ha valamelyik vén gyilkosban maradt még egy szikrányi élet, a Tizenkettes Számú Készítménnyel bevont csillogó fémdarabka egyetlen apró bökése végleg elrendezi a problémát, nagy szolgálatot téve ezzel a világnak. Morveer óvatosan kinyitotta a latrina ajtaját, és lábujjhegyen a szobába osont.

Az asztalt feldöntötték, a kártyák és az érmék szétszóródtak a földön. Cosca a hátán feküdt, bal karja ernyedten kinyúlt, a flaska nem messze hevert tőle. Victus a tábornokára dőlt, a még mindig a kezében szorongatott kis számszeríj végén lévő fémkapcsot vércseppek borították. Morveer letérdelt a hullák mellé, szabad kezével Victus alá nyúlt, és hangosan nyögve az erőfeszítéstől legördítette a másik férfiról.

Cosca szeme csukva volt, a szája kinyílt, a homlokán lévő sebből szivárgó vér csíkokat rajzolt az arcára. Sápadt bőrére egészen viasszerű, félreismerhetetlen réteget vont a halál.

– Az ember megváltozhat, mi? – Morveer gúnyos vigyorra húzta a száját. – Ennyit az ígéretekről!

A méregkeverő őszinte döbbenetére Cosca szeme hirtelen felpattant.

Még őszintébb döbbenetére elmondhatatlanul szörnyű fájdalom hasított a gyomrába. Morveer mély, reszketeg lélegzetet vett, és földöntúli üvöltést hallatott. Lenézett, és megállapította, hogy a vén zsoldos kést döfött az ágyékába. Morveer hörögve szívta be a levegőt. Kétségbeesetten emelte fel a karját.

Halk csattanás hallatszott, ahogy Cosca megragadta a csuklóját, és élesen kifordította, mire a tű egyenesen a méregkeverő nyakába állt bele. Vészterhes csend telepedett rájuk. Úgy maradtak mozdulatlanul, mint valami szoborkompozíció; a kés továbbra is Morveer ágyékába mélyedt, miközben keze a nyakából kiálló tűt, Cosca keze pedig az ő kezét szorította. A zsoldosvezér felfelé nézett. A méregkeverő lefelé. Kidülledt a szeme. Remegett a teste. Nem szólt. Mit is mondhatna ilyenkor az ember? Fájdalmasan nyilvánvaló volt, mi történik. A tudomása szerint létező leghatékonyabb méreg száguldva tartott a nyakából az agya felé, fokozatosan megbénítva a végtagjait.

– Megmérgezte a szőlőpárlatot, mi? – sziszegte Cosca.

– Fuhh – hörögte Morveer. Képtelen volt már megformálni a szavakat.

– Elfelejtette, hogy azt ígértem, soha többé nem iszom? – Az öreg zsoldos elengedte a kést, véres kezével a flaska után nyúlt, gyakorlott mozdulatokkal lecsavarta a kupakját, és megfordította. Fehér folyadék csöpögött a padlóra. – Kecsketej. Azt hallottam, jót tesz az emésztésnek. Ennél erősebbet nem is ittam, amióta eljöttünk Sipaniból, de milyen lett volna már, ha mindenkinek elmondom? Elvégre ügyelnem kell a jó híremre. Ezt a célt szolgálja a sok palack.

Cosca fellökte Morveert. A méregkeverő izmaiból sebesen szivárgott el az erő, ellenállásra képtelenül dőlt Victus holttestére. Alig érezte a nyakát. Az agónia az ágyékában tompa lüktetéssé szelídült. Cosca lenézett rá.

– Megígértem, hogy leszokom, nem? Miféle embernek néz maga engem? Azt hitte, megszegem a szavam?

Morveerben ahhoz sem maradt elég szusz, hogy megszólaljon, sikítani pedig végképp nem tudott. A fájdalom mindenesetre alábbhagyott. Mint oly gyakran, most is elgondolkodott rajta, mennyire alakult volna másképpen az élete, ha nem mérgezi meg az anyját, és nem kényszerül az árvaházba. Egyre homályosabban látott, már csak sötét foltok lebegtek a szeme előtt.

– Köszönetet kell mondanom önnek. Tudja, Morveer, a kellő ösztönzés hatására az ember igenis megváltozhat, és engem éppen a maga megvetése erősített meg az elhatározásomban.

A saját mérge öli meg. Szakmájának oly sok jeles képviselőjét érte utol így a vég. Ráadásul pont a visszavonulása előestéjén…

– Tudja, mi ebben a legjobb? – Cosca hangja dübörgött a fülében, Cosca vigyora úszott el előtte. – Most újra elkezdhetek inni.

* * *

Ez egyik zsoldos nyöszörögve könyörgött az életéért. Monza az asztal hideg márványlapjának támasztotta a hátát, és a férfit hallgatta. Zihálva kapkodta a levegőt, erősen izzadt, és a kalvézt szorongatta a kezében. Orso nehéz páncélt viselő testőrei ellen akkor sem igen vehetné hasznát, ha egyáltalán fontolgatná, hogy szembeszáll ennyivel egyszerre. Hallotta, ahogy egy penge hangos cuppanással emberi húsba merül, és a könyörgés hosszú sikollyá, aztán kurta hörgéssé változik.

Az ilyesféle hangoktól nemigen jön meg az ember önbizalma.

Kilesett az asztal pereme mögül. Hét talpon maradt őrt számolt meg. Egyikük egy halott zsoldos mellkasából tépte ki éppen a lándzsáját, ketten nehéz kardjukat készenlétben tartva felé fordultak, egy másik a bárdját próbálta kifeszegetni Secco kettéhasított koponyájából. Hárman térden állva a számszeríjukat ajzották. Mögöttük állt a nagy kerek asztal, rajta most is ott hevert Styria kiterített térképe, aminek a közepére egy koronát helyeztek. A csillogó aranypántból ékkövekkel kirakott tölgyfalevelek emelkedtek ki, valahogy úgy, mint abból a példányból, ami végzett Rogonttal és az ő egységes Styriáról szőtt álmával. A korona mellett, tetőtől talpig feketében, éppen olyan gondosan ápolt, őszbe csavarodó fekete hajjal és szakállal, mint mindig, ott állt Orso nagyherceg.

Megpillantotta Monzát, Monza pedig megpillantotta őt, és ismerősen, megnyugtatóan buzogott fel benne a harag. Az egyik testőr egy nyílvesszőt csúsztatott a számszeríjába, és célba vette a nőt. Monza éppen visszahúzódott volna a márványlap mögé, amikor Orso felemelte a karját.

– Várj! Állj! – Ugyanaz a hang, aminek Monza nyolc kemény éven át mindig engedelmeskedett. – Te vagy az, Monzcarro?

– Hogy a fenébe ne én lennék? – mordult válaszul a nő. – Készülj a halálra! – Bár ahogy a dolgok álltak, úgy tűnt, először rá kerül a sor.

– Készülök már egy ideje – szólt halkan Orso. – Gondoskodtál róla, hogy okom legyen rá. Szép volt! A reményeim neked köszönhetően semmivé lettek.

– Nincs ezen mit megköszönnöd. Mindent Bennáért tettem.

– Ario meghalt.

– Hah! – hördült fel Monza. – Ez történik, ha nyakon szúrok egy semmirekellő pöcsfejet, és kidobom az ablakon!

Orso arcán remegések sorozata futott végig.

– De miért éppen őt említed? Ott volt Gobba, Mauthis, Ganmar és Hűséges is! Egytől egyig végeztem velük! Mindenkivel, aki itt volt a teremben, amikor megölted az öcsémet!

– És Foscar? Nem hallottam felőle, amióta elvesztettük a csatát a gázlónál.

– Már nem is fogsz – felelte Monza sokkal vidámabban, mint ahogy érezte magát. – Pépesre zúzódott a koponyája egy tanyaház padlóján.

Orso tekintetéből eltűnt a harag, arca minden izma elernyedt.

– Biztosan örülsz.

– Hát nem vagyok éppen búval baszott, annyit mondhatok.

– Monzcarro, talinsi nagyhercegnő. – Orso két ujjával a tenyerén kezdett el tapsolni. – Gratulálok a győzelmedhez. Végül megkaptad, amit akartál.

– Amit akartam? – A nő egy pillanatig nem hitt a fülének. – Szerinted akartam én ezt? Annyi érted megvívott csata után? Annyi érted kiharcolt győzelem után? – Már-már visított, úgy érezte, rögtön felrobban dühében. Fogával letépte a kesztyűjét, és megcsonkított kezét a férfi felé rázta. – Szerinted én ezt akartam, baszd meg? Miért árultál el bennünket? Mi mindig hűségesek voltunk hozzád! Mindig!

– Hűségesek? – Orso hitetlenkedve hördült föl. – Pampogj csak a győzelmeidről, ha nagyon akarsz, de ne bizonygasd nekem az ártatlanságodat! Mind a ketten tudjuk, hogy hazudsz!

Most már mindhárom töltött számszeríj Monzát vette célba.

– Hűségesek voltunk! – visította a nő elcsukló hangon.

– Képes vagy tagadni? Azt mondod, Benna nem találkozott elégedetlenkedőkkel, forradalmárokkal, árulókkal meg mindenféle hálátlan alattvalómmal? Azt mondod, nem ígért nekik fegyvereket? Azt mondod, nem ígérte nekik, hogy győzelemre vezeted őket? Hogy letaszítasz a trónról? Hogy a helyemre ülsz? Azt hitted, nem tudom meg? Azt hitted, tehetetlenül nézem majd, mi történik?

– Mi a… Hazug gazember!

– Még mindig tagadod? Magam sem hittem el, amikor először elmondták nekem. Hogy az én Monzám? Aki mintha a lányom volna? Hogy az én Monzám elárulna engem? A saját szememmel láttam az öcsédet! A saját szememmel! – Szavainak visszhangja lassan elhallgatott, a teremben szinte teljes lett a csend, csak a négy testőr páncéljának csikorgása hallatszott, ahogy lassan Monza felé közelítettek. A nő kikerekedett szemmel meredt rájuk, ahogy lassan összeállt a fejében a kép.

Saját várost kaphatnánk, mondta Benna. Te lehetnél Monzcarro, akárhol nemes hercegnője… Valójában Talinsra gondolt. Rászolgáltunk, hogy emlékezzenek ránk. Benna mindent maga tervezett el, teljesen egyedül, neki esélyt sem adott. Éppúgy, mint amikor elárulta Coscát. Jobb lesz így. Éppúgy, mint amikor elvette Hermon aranyát. Ez a miénk.

Mindig Benna szövögette a nagy terveket.

– Benna – formálta a szájával hangtalanul a szavakat a nő. – Te hülye!

– Nem tudtad – állapította meg csendesen Orso. – Nem tudtad, és ez lett belőle. Az öcséd megpecsételte a saját sorsát, de mellette betett mindkettőnknek és fél Styriának is. – Szomorú kis kuncogás tört fel belőle. – Amikor kezdem azt hinni, hogy mindent tudok, az élet előáll valamilyen meglepetéssel. Elkésett, Shenkt. – Tekintete egy pillanatra oldalra ugrott. – Ölje meg!

Monzára hirtelen árnyék vetült. Megpördült, és látta, hogy amíg beszélgettek, egy férfi lopakodott mögé; puha csizmája a legkisebb neszt sem csapta. Most ott állt a nő fölött, olyan közel, hogy akár meg is érinthette volna. Kinyújtotta a kezét. Egy gyűrű feküdt a tenyerén. Benna rubingyűrűje.

– Ha nem tévedek, ez az öné – szólt.

Nem tűnt idősnek, de fakó, szikár arcát mély ráncok borították, és kiugró járomcsontja fölött éhesen izzott a tekintete. Monza szeme elkerekedett, a felismerés úgy futott végig rajta, mintha jeges vízzel öntötték volna le.

– Ölje meg! – kiáltotta Orso.

A jövevény elmosolyodott, de ez a mosoly olyan volt, mint egy koponyáé; a szemén nyoma sem látszott.

– Öljem meg? Miután annyit küzdöttem, hogy életben maradjon?

* * *

A vér kiszaladt Monza arcából. Ami azt illeti, majdnem olyan sápadt volt, mint amikor Shenkt törött csontokkal rátalált a szemétkupacok között Fontezarmo alatt. Vagy mint amikor felébredt, miután kivette a testéből a varratokat, és elborzadva nézett végig saját tönkrezúzott testén.

– Öljem meg? – kérdezte ismét Shenkt. – Miután lehoztam a hegyről? Miután meggyógyítottam a csontjait, és összefoldoztam a sebeit? Miután megvédtem a maga martalócaitól Purantiban?

Shenkt megfordította a kezét, és a földre ejtette a gyűrűt. Az pattant egyet, és lassan forogva megállapodott Monza torz jobb keze mellett. A nő nem köszönte meg, de Shenkt nem is várta tőle. Nem a köszönetért tette.

– Öljék meg mind a kettőt! – ordította Orso.

Shenktet mindig meglepte, milyen könnyen lesznek árulóvá az emberek pitiáner ügyek miatt, mégis milyen lojálisak tudnak maradni, ha az életük a tét. Az utolsó őrök mindhalálig kitartottak Orso mellett, pedig nyilvánvaló volt, hogy leáldozott a napja. Talán nem érték fel ésszel, hogy egy olyan nagy ember, mint Talins nagyhercege, éppúgy meghalhat, mint bárki más, és a hatalma egy szemvillanás alatt semmivé lehet. Talán bizony az emberek számára az engedelmesség olyan szokássá vált, amivel képtelenek voltak felhagyni. Vagy talán önmagukra egyszerűen csak gazdájuk szolgálójaként tekintettek, és úgy döntöttek, inkább tesznek egy gyors lépést a halálba valami nagyszerű részeként, mint hogy bejárják a jelentéktelenségben leélt élet hosszú útját.

Ha így volt, Shenkt nem szándékozott megtagadni tőlük a lehetőséget. Lassan, nagyon lassan beszívta a levegőt.

A számszeríj húrja hosszan, elnyújtva pendült a fülében. Az első nyílvessző felemelt karja alatt suhant el, ahogy félrelépett előle. A következővel pontosan céloztak, egyenesen Murcatto torka felé tartott. Shenkt két ujjával röptében kapta el, és óvatosan letette egy fényes asztallapra, miközben átszelte a termet. Felvette Orso egyik ősének idealizált mellszobrát – sejtése szerint a herceg nagyapját ábrázolta, azt, amelyik maga is zsoldosként kezdte –, és hozzávágta az értetlenül a fegyverét szorongató legközelebbi őrhöz. A szobor a férfi hasát találta el, mélyen behorpasztotta a páncélját, kő szilánkjainak zápora közepette felemelte a földről, és magával sodorta a hátsó fal felé; az őr a lábát és a karját maga elé nyújtva szállt a levegőben, íja pörögve repült ki a kezéből.

Shenkt lesújtott a következő ember sisakjára, és mélyen a vállába préselte. Az összegyűrődött rostély alól vér fröccsent elő, a katona rángatózó kezéből kihullott a bárd. A harmadik katona nyitott sisakja alatt jól látszott döbbent arckifejezése, amikor Shenkt ökle olyan mélyen süllyedt a mellvértjébe, hogy a kifacsarodott fém sikoltása közepette a páncél háta is kidomborodott. Shenkt az asztalhoz ugrott, a márványpadló megrepedt a csizmája alatt, ahogy földet ért. A két megmaradt íjász közül a közelebbi lassan maga elé emelte a fegyverét, mintha csak pajzsnak akarná használni. Shenkt keze kettéhasította, aztán letépte az egyik férfi sisakját, és egészen a mennyezetig repítette; a test oldalra dőlt, és a nyakából spriccelő vér meg a lehulló vakolat zápora közepette összerogyott a fal tövében. Shenkt megragadta a másik íjászt is, és egyszerűen kidobta az egyik magas ablakon. Csillogó szilánkok szálltak szerteszét, a levegőt betöltötte a szétrobbanó üveg éles hangja.

Az utolsó előtti őr felemelte a kardját, eltorzult ajkáról fröcsögött a nyál, ahogy hangos csatakiáltással támadásba lendült. Shenkt megragadta a csuklóját, és fejjel lefelé hozzávágta utolsónak maradt bajtársához. A két katona a horpadt páncélok káoszában összegabalyodott; nekiütköztek egy polcnak, aranyozott könyvek szakadtak a nyakukba, elszabadult papírlapok libbentek a magasba, aztán hullottak alá komótosan, miközben Shenkt kifújta a levegőt, és hagyta, hogy az idő visszazökkenjen a rendes kerékvágásba.

A pörgő számszeríj leesett, pattant egyet a köveken, és félrecsúszott az egyik sarokba. Orso nagyherceg éppen ott állt, ahol korábban, a nagy kerek asztal mellett, rajta Styria térképével meg a közepén a csillogó koronával. Lassan leesett az álla.

– Sosem végzek félmunkát – közölte Shenkt –, és soha, egyetlen percig sem dolgoztam magának.

* * *

Monza felállt, és végignézett a terem túlsó végében kicsavarva, összetörten, élettelenül heverő testeken. A papírlapok őszi falevelekként hullottak alá egy véres páncélokra dőlt, összetört könyvespolcról, ami körül repedések pókhálója futott szét a márványfalon.

A nő megkerülte a felborított asztalt, elballagott a zsoldosok és az őrök holttestei mellett. Átlépett Secco hulláján; a káplár kiloccsantott agyveleje ragyogott a nap egyik magas ablakon beáramló, hosszú fénysugarában. Orso némán figyelte, ahogy közeledik. Az etreai csata után büszkén diadalát hirdető, önmagát ábrázoló festmény tíz lépés magasan tornyosult a válla fölött. A kisember és az ő túlméretezett mítosza.

A könyékig véres karú csonttolvaj a háttérbe húzódott, és szótlanul figyelte őket. Monza nem tudta, mit, hogyan vagy miért tett a férfi. Már nem is számított.

Csizmája üvegcserepeken, szilánkosra tört fán, elszakadt papíron, darabjaira zúzott dísztárgyakon gázolt. Talpa felszívta a mindent beborító vért, és vörös lábnyomokat hagyott maga után. Éppúgy, mint ahogy Styria földjén is véres nyomokat hagyott, hogy eljusson idáig. Hogy azon a helyen állhasson, ahol megölték az öccsét.

Egy kardvágásnyi távolságra állt meg Orso előtt. Várt, valójában maga sem tudta, mire. Elérkezett az idő. Mégis, ahogy eljött a pillanat, amiért erejét megfeszítve dolgozott, amiért annyi fájdalmat elviselt, amiért annyi pénzt és emberéletet feláldozott, szinte mozdulni sem tudott. Mi lesz ezután?

Orso felhúzta a szemöldökét. Eltúlzott óvatossággal felemelte a koronát az asztalról, valahogy úgy, ahogy egy anya veszi fel újszülött gyermekét.

– Úgy volt, hogy ez az enyém lesz. Kis híján az enyém is lett. Ezért harcoltál annyi éven át. És végül miattad nem kaphattam meg. – Az ékkövek ragyogtak, ahogy lassan megforgatta a kezében a koronát. – Ha valaki egyetlen dolog köré építi fel az életét, egyetlen embert szeret, egyetlen álmot álmodik, azt kockáztatja, hogy egyik pillanatról a másikra mindent elveszít. Te az öcséd köré építetted az életedet. Én a korona köré az enyémet. – Mélyet sóhajtott, csücsörített az ajkaival, aztán félredobta az aranyból készült karikát, és figyelte, ahogy zörögve forog körbe-körbe Styria térképén. – És nézd, mi lett belőlünk. Mind a ketten egyformán nyomorultak vagyunk.

– Nem egyformán. – Monza felemelte a kalvéz kopott, karcos, viseltes pengéjét. Azt a pengét, amit Bennának készíttetett. – Nekem még itt vagy te.

– És ha megöltél, miért fogsz élni? – Orso tekintete a kardról a nőre siklott. – Monza, Monza… mihez is kezdesz majd nélkülem?

– Majd csak kitalálok valamit.

A fegyver hegye csendes pukkanással lyukasztotta ki a herceg kabátját, aztán könnyedén átsiklott a mellkasán, és hátul bukkant elő újra. Orso halkan felnyögött, a szeme elkerekedett, a nő pedig lassan kihúzta a testéből a pengét. Egy pillanatig csak álltak ott egymással szemben.

– Ó! – A férfi egyik ujját ruhája sötét anyagához illesztette. Amikor megint elvette onnan, vörös volt az ujjbegye. – Ez minden? – Csodálkozva nézett fel Monzára. – Többre… számítottam.

Hirtelen rogyott össze. Előbb letérdelt a fényes padlóra, aztán előredőlt. Az arca tompán puffant a márványon a nő csizmája mellett. Az a fél szeme, amit Monza is látott, lassan felé fordult, a szája sarka mosolyra rándult. Aztán nem mozdult többé.

Hétből hét. Vége.