Politika

Reszket mogorván ült a székén, és ivott.

Rogont herceg nagy étkezője messze a leggrandiózusabb helyiség volt, ahol valaha is poharat vett a kezébe. Amikor Vossula azt mondta neki, hogy Styria a csodák földje, ő inkább ilyesféle dolgokra gondolt, mint Talins bűzlő kikötőjére. Ez az étkező legalább négyszer akkora volt, mint Bethod nagyterme Carleonban, és legalább háromszor olyan magas is. A falakat kékes-feketés kövek csíkjaival szabdalt sápadt márvány borította. Mindent faragott levelek meg indák díszítettek, és mindent befutott a repkény, így a táncoló árnyékokban valódi és mesterséges növények keveredtek egymással. A várkapukhoz foghatóan széles ablakokon beáramló meleg, esti szellőben ezernyi, mennyezetről lelógó lámpa fénye ingott és lobogott, gazdag ragyogással vonva be mindent.

Fenséges és varázslatos hely volt, istenek építették óriások számára.

Kár, hogy akik most összegyűltek itt, mindkettőtől nagyon messze álltak. A hivalkodó ruhák és ékszerek mind azt sugallták, hogy viselőik fiatalabbak, soványabbak vagy gazdagabbak, mint valójában. A színes csipkés gallérú zakókba öltözött férfiak aranyozott tőrt tűztek az övükbe. Púderezett arcukra kiült a viszolygás, amikor először megpillantották Reszketet. Aztán amikor az arca bal oldalát is feléjük fordította, olyan mérhetetlen undorral meredtek rá, ami háromnegyed rész elégedettséggel töltötte el, egynegyed részben pedig belőle is méla undort váltott ki.

Minden egyes lakomán akad egy ostoba, rút, erőszakos barom, akinek elszámolnivalója van a világgal, túl sokat iszik, és mindenkire a frászt hozza már a puszta jelenlétével is. Úgy festett, ma este ő ez az ember, és igazából nem is volt ellenére a szerep. Nyálat harákolt fel, és zajosan a csillogó padlóra köpött.

A szomszéd asztalnál egy hosszú, fecskefarkú, sárga frakkot viselő férfi körülnézett, puffadt ajkaira halvány, gunyoros mosoly ült ki. Reszket felé hajolt, kése hegye megcsikordult a fényesre csiszolt asztallapon.

– Talán mondani akar valamit a húgyos zakójában? – A férfi elsápadt Reszket odavetett kérdésére, és egyetlen szó nélkül visszafordult a barátaihoz.

– Gyáva mocsadékok – dörmögte Reszket az üres boroskupájába olyan hangosan, hogy három asztallal odébb is hallhatták. – Egyetlen tökös ember nincs az egész társaságban!

Arra gondolt, mit szólna a Kutyaember ezekhez a vihorászó piperkőcökhöz. Vagy Háromfás Rudd. Vagy Fekete Métely. Már-már felnevetett a gondolatra, de aztán ajkára fagyott a mosoly. Ebben a teremben legfeljebb ő volt nevetséges. Itt ült ezek között az emberek között, de végeredményben a jótékonyságukra volt kénytelen hagyatkozni, mert nem maradt egyetlen barátja sem. Vagy legalábbis nagyon úgy tűnt.

Megvetően pillantott a terem végében lévő emelvényen felállított asztal felé. Rogont legkedvesebb vendégei között ült, és úgy vigyorgott, mintha ragyogó csillag lenne az éjszakai égbolton. Monza mellette kapott helyett. Onnan, ahol Reszket ült, nehéz volt ugyan megállapítani – főleg, hogy a harag meg a bor mindent elhomályosítottak –, de a nő mintha nevetett volna. Most, hogy végre nem volt útjában félszemű kis küldönce, valószínűleg remekül érezte magát.

Igen jóképű egy rohadék volt ez a Halogatás hercege. Legalábbis megvolt mindkét szeme. Reszket szívesen beverte volna a sima, öntelt képét. Egy kalapáccsal, amivel Monza is betörte Gobba fejét. Vagy egyszerűen az öklével. Összeroppanthatta volna a két tenyere között. Vörös cafatokra szaggathatta volna. Remegő kézzel szorította a kését, miközben kigondolta, hogyan is fogja csinálni. Elidőzött minden egyes véres részleten, és addig alakítgatta őket, amíg végül a lehető legerősebb férfinak nem mutatkozott: Rogont kegyelemért könyörögve összehugyozta magát, Monza pedig mindennél jobban akarta őt. Gondolatmenete közben mindvégig kettejüket figyelte egyetlen összehúzott, remegő szemével.

Azzal hergelte magát, hogy rajta nevetnek, bár maga is tudta, hogy ez ostobaság. Nem számított ő annyira, hogy bárki is kinevesse – és ettől csak még inkább fortyogott magában. Még mindig igyekezett a büszkeségébe kapaszkodni, mint fuldokló az ágacskába, amelyik reménytelenül kicsi volt hozzá, hogy a felszínen tartsa. Egy megcsonkított borzalom lett belőle, pedig számtalanszor megmentette Monza életét. Számtalanszor kockára tette a sajátját. Felmászott a számtalan kurva lépcsőn ennek a nyavalyás hegynek a legtetejére. Ezek után többet érdemelt volna megvetésnél.

Kirántotta a kését a fából. Ez volt az a kés, amit Monzától kapott a legelső napon, amikor találkoztak. Amikor még mindkét szeme megvolt, és sokkal kevesebb vér tapadt a kezéhez. Amikor még azt tervezgette, hogy felhagy a gyilkolással, és jó ember lesz belőle. Már nem is igen emlékezett rá, milyen érzés volt.

* * *

Monza mogorván ült a székén, és ivott.

Nemigen kívánta mostanában az ételt, a felhajtást még annyira sem, legkevésbé pedig a seggnyaláshoz fűlött a foga, így Rogont halálra ítéltek számára rendezett bankettje igazi rémálomnak ígérkezett számára. Benna volt az kettejük közül, aki élvezte a hedonizmust, a hajbókolást, a hízelgést. Ő imádta volna ezt – a legotrombább alakok hátát is nevetve veregette volna meg. Ha akadt volna egy ráérő pillanata az őt valójában megvető emberek üres hízelgései között, odahajolt volna hozzá, hogy nyugtatón megérintse a karját, és a fülébe súgja, hogy tűrjön és mosolyogjon. Egy inkább vicsorra emlékeztető tátott szájú mosolynál több mindenesetre nem tellett tőle.

Irdatlanul fájt a feje, lüktetett, ahol az érméket a koponyájához csavarozták, az evőeszközök diszkrét csörgése pedig úgy hatott rá, mintha szögeket kalapáltak volna az arcába. A gyomra folyamatosan görcsölt, amióta otthagyta a vízbe fúlt Hűségest a malomkeréken. Csak nehezen állta meg, hogy ne forduljon Rogont felé, és ne okádja és okádja és okádja le arannyal hímzett fehér mentéjét.

A herceg udvarias aggodalommal a tekintetében fordult felé.

– Miért olyan komor, Murcatto tábornok?

– Komor? – A nőnek vissza kellett nyelnie a gyomrából feltörő epét, hogy meg tudjon szólalni. – Orso serege úton van errefelé.

Rogont a száránál fogva forgatta a borospoharát.

– Hallottam róla. Az ön egykori mentora, Nicomo Cosca hathatós segítségével. Az Ezer Kard felderítői már elérték a Menzes-dombot a gázlók előtt.

– Akkor nincs többé késlekedés.

– Valóban nem úgy tűnik. Dicsőségre vonatkozó terveimet hamarosan sárba tiporják. Miként ez az efféle tervekkel oly gyakran megtörténik.

– Biztos, hogy saját megsemmisülésének előestéje a legalkalmasabb időpont az ünneplésre?

– Másnap talán már túl késő lenne.

– Hm. – Igaz. – Talán csoda történik.

– Soha nem hittem igazán az isteni közbeavatkozásban.

– Nem? Akkor ők hogy kerültek ide? – Monza a közvetlenül az emelvény előtt ülő, fehér köpenyt és papi fejfedőt viselő gurkhuliak felé intett a fejével.

A herceg lenézett rájuk.

– Ó, ők egyáltalán nem csak spirituális segítséget nyújtanak. Khalui próféta követei. Orso hercegnek megvannak a szövetségesei az Unióban, az ottani bankok támogatják őt. Nekem is szövetségeseket kell találnom. És a próféta előtt még Gurkhul császára is letérdel.

– Mindenki letérdel valaki előtt, nemde? A császár és a próféta majd vigasztalhatják egymást, amikor a papjaik elviszik nekik a hírt, hogy a maga fejét lándzsára tűzték.

– Gyorsan túlteszik majd magukat rajta. Styria csak egy mellékes affér a számukra. Biztos vagyok benne, hogy hamarosan újabb csatatér foglalkoztatja őket.

– Úgy hallottam, a háború sosem ér véget. – Kiürítette a poharát, és eltolta magától. Lehetséges, hogy Ospriában készítették a világ legjobb borát, de Monza úgy érezte, nem különb a hányásnál. Mindennek hányásíze volt. Az egész élete a hányásról szólt. A hányásról és a gyakori, fájdalmas, híg húgyról. Sajgó ínyről, lepedékes nyelvről, kimart fogakról, égő fenékről. Egy rizsporos parókát viselő, lóarcú szolgáló átnyúlt a válla fölött, hogy hosszú borpatakot csorgasson az üres poharába, mintha attól, hogy a lehető legmagasabbra emelte a palackot, jobb íze lett volna az italnak. A szolgáló végül könnyed rutinmozdulatokkal vonult vissza. A visszavonulás elvégre az ospriaiak specialitása volt. Monza ismét a pohara után nyúlt. A legutóbb elszívott kender arra elég volt, hogy ne remegjen tovább a keze, de sokra nem ment vele.

Alig várta hát, hogy magával ragadja az agyatlan, szégyenteljes, bamba részegség, és elhomályosítsa a nyomorúságát.

Tekintete végigvándorolt Ospria leggazdagabb és leghaszontalanabb polgárain. Ha az ember tudatosan figyelte a jeleket, érzékelte, hogy a bankett fölött ott lebeg a hisztéria előszele. A vendégek túl sokat ittak. Túl gyorsan beszéltek. Túl hangosan nevettek. Semmi sem oldja úgy a gátlásokat, mint a küszöbönálló megsemmisülés. Rogont közelgő végzetének egyetlen pozitívuma az volt, hogy vele együtt ezek a barmok is elveszítik mindenüket.

– Biztos benne, hogy idefent van a helyén? – kérdezte a nő.

– Valakinek muszáj itt lennie. – Rogont különösebb lelkesedés nélkül vetett egy oldalpillantást a kislányos affoiai Cotarda grófnőre. – Úgy fest, a nemes Nyolcak Ligájából Kettek Ligája maradt. – Közelebb hajolt Monzához. – És ha teljesen őszinte akarok lenni, azon gondolkodom, talán nincs még késő, hogy magam is kiszálljak. Szomorú, de egyre fogynak az említésre méltó vendégeim.

– Szóval közszemlére tett, hogy feltámasszam a kornyadozó renoméját, ha jól értem.

– Pontosan. És magánál elbűvölőbb vendéget nem is tehettem volna közszemlére. Továbbá biztosíthatom, hogy a kornyadozásomról szóló pletykák minden alapot nélkülöznek. – Monzának még ahhoz sem maradt ereje, hogy felbosszantsa magát vagy hogy mulasson a herceg szavain. Egy fáradt mordulással elégedett meg hát. – Ennie kéne valamit. – Rogont a nő érintetlen tányérja felé bökött a villájával. – Soványnak tűnik.

– Forog a gyomrom. – Ráadásul annyira fájt a jobb keze, hogy a kést is alig bírta tartani. – Mindig forog a nyomrom.

– Tényleg? Evett talán valamit? – Rogont olyan jóízűen emelt egy falatot a szájába, mint akinek semmi kétsége felőle, hogy túléli a hetet. – Vagy inkább tett valamit?

– Talán csak a társaság miatt van.

– Nem lepne meg. Sefeline nénikémnek mindig felfordult tőlem a gyomra. A hölgy igencsak hajlamos volt a hányingerre. Maga bizonyos mértékig rá emlékeztet. Éles az esze, tehetséges, vasakaratú, de kevesebbet bír a gyomra, mint az ember gondolná.

– Sajnálom, hogy csalódást kellett okoznom. – A holtak voltak a megmondhatói, önmagának is éppen elég csalódást okozott.

– Nekem? Ó, éppen ellenkezőleg, efelől biztosíthatom. Egyikünk sincs kőből, nem igaz?

Monza húzott még egyet a borából, aztán zordan pillantott a pohárra. Egy éve még csak megvetést érzett Rogont iránt. Bennával és Hűségessel azon nevettek, hogy a herceg milyen gyáva alak, és hogy ugyan mekkora veszélyt jelenthet a szövetségeseire nézve. Azóta Benna meghalt, ő pedig megölte Hűségest, és Rogonthoz szaladt menedékért, mint egy csökönyös gyermek a gazdag nagybácsihoz. A nagybácsihoz, aki ebben az esetben még saját magát sem tudta megvédeni. Rogont azonban még mindig sokkal jobb társaság volt, mint az alternatívája. Monza tekintete kelletlenül a jobb oldali hosszú asztal végén magányosan üldögélő Reszketre tévedt.

A szomorú tény az volt, hogy az északföldinek már a látványától is rosszul lett. Az is komoly erőfeszítésébe telt, hogy megálljon mellette, az pedig, hogy megérintse, szóba sem jöhetett. Nem csak a férfi megcsonkított arcáról volt szó, annál sokkal többről. Monza éppen elég ocsmány dolgot látott és tett életében, ami képessé tette volna rá, hogy ne zavarja a látvány. Inkább a csendekkel volt a baj – azokkal a pillanatokkal, amiket korábban kitöltött Reszket folyamatos fecsegése. Azok tele voltak olyan adósságokkal, amiket nem tudott visszafizetni. Ha a ferde, halott szemre nézett, mindig eszébe jutott, ahogy a férfi a fülébe súgta: Veled kellett volna megtenniük. És Monza tudta, hogy valóban vele kellett volna megtenniük.

Amikor Reszket végül megszólalt, többé egy szót sem szólt arról, hogy helyesen akar cselekedni és jobb emberré fog válni. A nő talán örülhetett volna, hogy ezt a vitát megnyerte, elvégre elég energiát fektetett bele. Mégsem tudott másra gondolni, csak arra, hogy valamilyen úton-módon egy félig rendes emberből félig gonosz embert csinált. Nem csak ő maga rothadt, hanem minden, amit csak megérintett.

Rosszul volt Reszkettől, és attól, hogy undorodott tőle, miközben tudta, hogy hálásnak kellene lennie neki. Ettől pedig csak még rosszabbul érezte magát.

– Az időmet pocsékolom – sziszegte leginkább a pohárnak. Rogont felsóhajtott.

– Mindannyian az időnket pocsékoljuk. Csak telnek a rémes pillanatok, amíg dicstelen halált nem halunk az általunk választható legkevésbé borzalmas módon.

– Nem itt kellene lennem. – Monza megpróbálta ökölbe szorítani kesztyűs kezét, de a fájdalom végképp legyengítette. – Megtalálhatnám a módját… megtalálhatnám a módját, hogy megöljem Orsot. – De annyira fáradt volt, hogy még a beszéd is nehezére esett.

– Bosszú? Igazán?

– Bosszú.

– Szomorú lennék, ha elmenne.

Monza most már oda sem figyelt arra, amit a herceg mondott.

– Mi a fenére kellek én magának?

– Hogy mire kell nekem? – Rogont arcáról egy pillanatra eltűnt a mosoly. – Többé nem választhatom a halogatást, Monzcarro. Hamarosan, talán holnap nagy csata lesz, ami eldönti Styria további sorsát. Mi lehetne ilyenkor értékesebb, mint az ország egyik legnagyszerűbb katonájának tanácsa?

– Majd meglátom, sikerül-e kerítenem egyet valahonnan.

– Magának ráadásul számos barátja van.

– Hogy nekem? – Monzának egyetlen olyan sem jutott eszébe, aki életben lett volna.

– A talinsiak most is szeretik. – Felhúzott szemöldökkel nézett végig az összegyűlteken. A vendégek nem épp barátságos pillantásokat lövelltek a nő felé. – Ezen a környéken persze kevésbé népszerű, de az is csak az én igazamat bizonyítja. Végtére is aki az egyik helyen hős, az a másikon gazember.

– Talinsban azt hiszik, meghaltam, és nem foglalkoztatja őket különösebbképpen a dolog. – Még magát Monzát sem érdekelte igazán.

– Ellenkezőleg. Az ügynökeim azzal vannak elfoglalva, hogy tájékoztassák a polgárokat az ön dicsőséges túléléséről. Minden útkereszteződéshez plakát kerül, ami cáfolja az Orso herceg által előadott történetet, megvádolja őt az ön ellen elkövetett gyilkossági kísérlettel, és az ön visszatérését követeli. Higgyen nekem, a népet nagyon is foglalkoztatja ez a dolog. Az emberek féktelen szenvedéllyel képesek rajongani olyan nagyságokért, akikkel soha nem találkoztak, és soha nem is fognak. Ha mást nem érünk el, azt biztosan, hogy még inkább Orso ellen forduljanak, és számos nehézséget okozzanak neki az otthonában.

– Politika, mi? – Monza kiürítette a poharát. – Apróságok ezek, amikor a háború itt kopogtat a városkapun.

– Mindannyian azt tesszük, amire lehetőségünk nyílik, de a háborúban és a politikában maga továbbra is értékes szövetséges. – Rogont arcára visszatért a mosoly, és szélesebbé vált, mint valaha. – Meg aztán nem is kell különösebb ok ahhoz, hogy egy férfi ragaszkodjon egy ilyen ravasz és gyönyörű nő társaságához.

Monza megvető pillantással mérte végig a herceget.

– Bassza meg magát!

– Hát ha muszáj. – Rogont állta a nő tekintetét. – De szívesebben veszem, ha segítségem is akad.

* * *

– Maga pontosan olyan elkeseredettnek tűnik, mint amilyennek én érzem magam.

– Hogyan? – Reszket elszakította tekintetét a boldog párról. – Aha.

Egy nő szólította meg.

– Ó! – Jó volt ránézni, mintha valami ragyogás vette volna körül. Persze mostanában bármire nézett Reszket, azt valami ragyogás vette körül. Mocskosul részeg volt.

Ez a nő valahogy mégis különbözött a többitől. Hosszú nyakát vörös kövekből álló lánc vette körül, és bő fehér ruhát viselt; olyasfélét, amilyet a westporti fekete nőkön látni, csak ennek az idegennek sápadt volt a bőre. Volt valami fesztelen könnyedség abban, ahogy ott állt. Valami nyitottság a mosolyában. Egy pillanatig Reszket is majdnem vele mosolygott. Hosszú idő után először.

– Van itt szabad hely? – Styriaiul beszélt, uniós akcentussal. Kívülálló volt, mint ő maga.

– Ide akar ülni… mellém?

– Miért ne? Vagy talán pestises?

– Amilyen a szerencsém, az sem lepne meg. – Arca bal felét fordította a nő felé. – Ez viszont sikeresen távol tartja tőlem a legtöbb embert.

A nő végigmérte, aztán megint Reszket szemébe nézett. Szemernyit sem lett halványabb a mosolya.

– Mindannyian szereztünk sebeket. Van, aki kívülről, van, aki…

– A lelki sebek viszont nem ártanak annyira a külsőnek, nem gondolja?

– Én úgy találom, hogy a külsőt túlértékelik.

Reszket lassan végignézett a nőn, és tetszett neki, amit látott.

– Maga könnyen beszél. Nemigen lehet kivetnivalót találni a külsejében.

– Jó modor. – Felfújta az arcát, és körbepillantott a teremben. – Hiába kerestem, nyomát sem találtam ebben a társaságban. Esküszöm, maga itt az egyetlen őszinte ember.

– Erre azért ne alapozzon. – Persze szélesen mosolygott közben. Egy csinos nő bókja végeredményben sosem jött rosszul. És még megvolt a büszkesége. A nő felé nyújtotta a kezét, ő pedig hunyorogva pillantott rá. – Most meg kell csókolnom, ugye?

– Ha gondolja. Nem fog elolvadni.

Puha volt és sima. Nem is hasonlított Monza kezére – az övé sebes volt, barna és bőrkeményedéses, mint bármelyik Neves Emberé. Még kevésbé hasonlított Monza kesztyű alatt rejtőző göcsörtös, torz másik kezére. Ahogy Reszket a nő ujjaihoz érintette a kezét, halvány illatfelhő ütötte meg az orrát. Mint a virágok, meg még valami, amitől hirtelen élesebben szívta be a levegőt.

– Khm… Caul Reszket vagyok.

– Tudom.

– Tényleg?

– Találkoztunk már, bár csak kurtán. Carlot den Eidernek hívnak.

– Eider? – Eltartott pár pillanatig, mire Reszket elhelyezte a nevet. A vörös kabátos nő Sipaniban. Ario herceg szeretője. – Maga az, akit Monza…

– Megvert, megzsarolt, aztán otthagyott meghalni? Én volnék az, igen. – Összeráncolt szemöldökkel pillantott a főasztal felé. – Szóval csak így Monza? Nemcsak hogy a keresztnevén emlegeti, de egyenesen becézi? Nagyon jóban lehetnek.

– Elég jóban. – Bár azért távolról sem olyan jóban, mint régen. Visserinében. Mielőtt elvették a szemét.

– Ő mégis odafent ül a nagy Rogont herceggel, maga meg idelent a koldusokkal és a többi kellemetlen vendéggel.

A nő mintha olvasott volna Reszket gondolataiban. A férfinak megint fellángolt a dühe, úgyhogy inkább más irányba próbálta terelni a beszélgetést.

– Magát mi hozta ide?

– A sipani mészárlás után nem volt más választásom. Orso herceg nyilván szép árat kínál a fejemért. Valahányszor elmentem valaki mellett az elmúlt három hónapban, arra vártam, hogy leszúr, megmérgez, megfojt, vagy valami még rosszabbat művel velem.

– Huhh! Tudom, milyen az.

– Ez esetben fogadja együttérzésemet.

– A holtak a megmondhatói, rám is fér.

– Hát én együtt érzek magával, ha nem is megy vele sokra. Maga is ugyanolyan apró figura ebben a hitvány játszmában, mint én. És többet is vesztett nálam. A szemét. Az arcát.

A nő láthatólag nem mozdult, valahogy mégis mintha közelebb araszolt volna. Reszket behúzta a nyakát.

– Gondolom.

– Rogont herceg régi ismerősöm. Kissé megbízhatatlan férfiú, de kétségkívül jóképű.

– Gondolom – préselte ki magából Reszket.

– Kénytelen voltam a könyörületére bízni magam. Nem könnyű eset, de egy ideig legalább meghúzódhatok itt. Bár úgy tűnik, már mással foglalja le magát.

– Monzára gondol? – Az, hogy ő magának is ilyesmin járt az esze, cseppet sem segített. – Ő nem az a típus.

Carlot dan Eider hitetlenkedve hördült fel.

– Tényleg? Nem egy áruló, hazug gyilkos, aki bárkit és bármit felhasznál, hogy megkapja, amit akar? Elárulta Nicomo Coscát is, és ellopta a székét, vagy talán tévedek? Mit gondol, miért akarta megölni Orso herceg? Azért, mert legközelebb az ő székét lopta volna el. – Az ital félig eltompította Reszketet, így hiába kereste a megfelelő választ. – Miért ne használná fel Rogontot a saját céljaira? Vagy talán valaki másba szerelmes?

– Nem – mordult fel a férfi. – Vagyis… honnan tudhatnám? Nem, bassza meg! Maga minden szót kiforgat!

A nő sápadt mellkasához érintette a kezét.

– Hogy én forgatok ki minden szót? Nem véletlenül hívják talinsi kígyónak! Egy kígyó csak saját magát szereti.

– Maga nem szavahihető, ha róla van szó. Felhasználta magát Sipaniban. Gyűlöli őt!

– Nem ejtenék könnyeket a holtteste fölött, tény és való. Örök hálám üldözné azt az embert, aki megmártaná benne a pengéjét. De ettől még nem hazudok. – Most már inkább csak suttogott Reszket fülébe. – Monzcarro Murcatto, a caprilei mészáros? Ott gyerekeket is öltek! – Az északföldi érezte a nő lélegzetét, a bőre bizsergett a közelségétől. Düh és vágy keveredett benne egymással forrón. – Megölték őket! A nyílt utcán! Még az öccséhez sem volt hű, ahogy hallom…

– Mi? – Reszket azt kívánta, bár kevesebbet ivott volna. Forogni kezdett vele a terem.

– Maga nem is tudta?

– Mit nem tudtam? – A férfit kíváncsiság, félelem és undor különös elegye árasztotta el.

Eider egyik kezét Reszket karjára tette, és olyan közel húzódott hozzá, hogy az északföldi orrát megint megcsapta a bódítóan, gyomorforgatóan édes illat.

– Monza és az öccse szeretők voltak. – Az utolsó szavakat hosszan elnyújtva, szinte dorombolva ejtette ki.

– Mi? – Reszket sebes arca úgy égett, mintha pofon vágták volna.

– Szeretők voltak. Rendszeresen szeretkeztek egymással, mint ahogy férj és feleség szokott. Basztak egymással. Nem titok. Kérdezzen meg bárkit. Kérdezze meg őt magát.

Reszket azt vette észre, hogy alig kap levegőt. Tudhatta volna. Pár dolog, ami fölött korábban átsiklott, hirtelen értelmet nyert. Talán tudta is. Mégis becsapva érezte magát. Elárulva. Kinevetve. Mint egy hal, amit kipiszkáltak a patakból, és hagyták a szárazon fuldokolni. Azok után, amit Monzáért tett. Azok után, amit elvesztett miatta. Olyan hevesen támadt fel benne a harag, hogy alig tudta kordában tartani.

– Fogja be a kurva pofáját! – Ellökte magától Eider kezét. – Azt hiszi, nem vettem észre, hogy csak hergelni próbál? – Valahogy felpattant a helyéről, a nő fölé magasodott, a terem imbolygott körülötte, a homályos fények meg az arcok ide-oda hintáztak. – Hülyének néz, asszony? Semmibe vesz?

Ahelyett, hogy hátrahőkölt volna, a nő közelebb lépett, szinte hozzásimult Reszkethez, a szemei akkorák voltak, mint két tányér.

– Hogy én? Nem értem hozott áldozatokat. Én ráztam le magamról? Tényleg én vagyok az, aki semmibe veszi?

Reszketnek égett az arca. A vér olyan erővel zubogott a koponyájában, hogy azt hitte, a szeme kiugrik a helyéből. Kivéve, hogy már kiégették. Elfojtott kiáltást hallatott, a torka elszorult a dühtől. Hátralépett, nehogy megfojtsa Eidert, de nekiütközött egy szolgálónak, és kiverte a kezéből az ezüsttálcát. Poharak repültek, üveg csörömpölt, bor fröccsent szerteszét.

– Uram, alázatos bocsá…

Reszket bal ökle a szolgáló bordái közé vágódott, a jobbja pedig az arcát találta el, mielőtt a szerencsétlen a földre zuhanhatott volna. Így előbb a falnak vágódott, és csak utána terült el az üvegcserepek között. Reszket öklét vér borította. Apró, fehér valami kandikált ki az ujjai közül. Egy fog darabja. Mindennél jobban szeretett volna a rohadék fölé térdelni, megmarkolni a fejét, és addig verni a padló gyönyörű faragott mintáihoz, amíg kiloccsan az agyveleje. Majdnem meg is tette.

Végül azonban inkább sarkon fordult. Sarkon fordult, és eltántorgott.

* * *

Vánszorgott az idő.

Monza az oldalán feküdt az ágy legszélén, háttal Reszketnek. Igyekezett a lehető legnagyobb távolságot tartani kettejük között anélkül, hogy legurult volna a földre. A hajnal első sugarai már beosontak a függöny résein, és piszkosszürkére festették a szobát. A bor hatása lassan elmúlt, de hányingere támadt, és fáradtabb meg reményvesztettebb volt, mint valaha. Mint amikor az ember azt reméli, hogy a mocskos partot végignyaló hullám végre mindent tisztára mos, végül azonban csak döglött halakat hagy maga után.

Próbálta kitalálni, mit mondott vagy tett volna ebben a helyzetben Benna, amitől ő jobban érezte volna magát. A baj csak az volt, hogy az öccsének már a hangjára sem emlékezett. Elszivárgott belőle, és magával vitte azt is, ami benne a legjobb volt. Betegeskedő, tehetetlen kisfiúként gondolt rá. Gyerekként, akinek szüksége volt az ő törődésére. Aztán férfiként gondolt rá, ahogy nevetve lovagolt felfelé a hegyen Fontezarmo irányába. Férfiként, akinek még mindig szüksége volt az ő törődésére. Tudta, milyen színű volt a szeme. Tudta, hogy szarkalábak ültek a sarkában a sok mosolygástól. De nem látta mosolyogni.

Ehelyett az öt meggyilkolt férfi jelent meg előtte minden véres részlettel együtt. Gobba, ahogy Nyájas drótjától próbál megszabadulni püffedt kezeivel. Mauthis, ahogy a hátán vergődik, mint egy bábu, rózsaszín habot hörögve. Ario, ahogy fekete vért spriccelő nyakához kapja a kezét. Ganmark, ahogy vigyorogva mered rá Stolicus túlméretezett kardjával a hátában. Hűséges, ahogy elázva, vízbe fúlva lóg a malomkerékről, miközben holtában is érezteti vele, hogy nem rosszabb nála.

Annak az öt embernek az arcát látta maga előtt, akiket megölt, és azét a kettőét is, akiket nem. A lelkes kis Foscarét, aki alig lépett még férfikorba. Meg persze magáét Orsoét is. Orso nagyhercegét, aki a lányaként szerette őt.

Monza, Monza, mihez is kezdenék nélküled…

Letépte magáról a takarót, izzadó lábát a földre lendítette, és felrángatta magára a nadrágot. A meleg ellenére vacogott, fejében lüktetett a bor maradványa.

– Mit csinálsz? – jött Reszket rekedtes hangja a háta mögül.

– Muszáj rágyújtanom. – Monza ujjai annyira remegtek, hogy alig tudta felcsavarni a lámpa fényét.

– Talán kevesebb kendert kéne szívnod. Nem gondoltál még rá?

– Gondoltam rá. – A nő esetlenül nyúlt a kendercsomó után, arca grimaszba torzult, ahogy torz ujjait összerántotta a görcs. – Arra jutottam, hogy nem jó ötlet.

– Az éjszaka közepe van.

– Akkor aludj.

– Hülye egy szokás. – Reszket felült az ágy szélén, széles hátával a nő felé, és fejét oldalra fordítva, a szeme sarkából pillantott rá komoran.

– Igazad van. Talán inkább arra kéne rákapnom, hogy szolgálók fogát verem ki. – Fogta a kését, és nekilátott, hogy belevagdossa a kendert a pipa fejébe. Szállt a por. – Rogontnak nem jött be a dolog, meg kell mondjam.

– Emlékeim szerint nemrég még ő maga sem jött be neked. Úgy tűnik, a véleményed az emberekről változékonyabb, mint a széljárás.

Monza úgy érezte, kettéhasad a feje. Beszélgetni sem volt semmi kedve a férfival, nemhogy veszekedni. De hát éppen az ilyen pillanatokban szokás a legnagyobbakat egymásba marni. – Mi emészt ennyire? – csattant fel hirtelen, bár tudta a választ, és egyáltalán nem akarta Reszket szájából hallani.

– Szerinted?

– Tudod mit? Nekem is megvan a magam baja!

– Az a bajom, hogy otthagytál.

Monza szívesen megragadott volna egy ilyen esélyt.

– Otthagytalak?

– Ma este. Én lent ültem a söpredék között, te meg odafönt trónoltál a Halogatás hercegével az emelvényen.

– Szerinted én intéztem az ültetést? – mordult fel Monza. – Azért ültetett oda, hogy jobban festhessen mellettem, ennyi az egész.

Egy darabig nem szóltak. Reszket elfordította a fejét, és előregörnyedt.

– Nos, nincs mit tenni, mellettem mostanság senki sem fog jobban festeni.

Monza bosszúsan húzta el a száját.

– Rogont segíthet nekem. Ez minden. Foscar a környéken ólálkodik valahol Orso seregével. Foscar a környéken ólálkodik… – És meg kell halnia, bármi áron.

– Bosszú, mi?

– Megölték az öcsémet. Nem tudom, mit magyarázzak még ezen neked. Tudod, mit érzek.

– Nem tudom.

A nő felhúzta a szemöldökét.

– És mi a helyzet a bátyáddal? Nem azt mondtad, hogy a Véres Kilences megölte? Azt hittem…

– Gyűlöltem a kibaszott bátyámat. Az emberek az új Skarlingnak nevezték, de valójában egy rohadék volt. Amikor apánk ott volt, fára mászni és halászni tanított, megcsipkedett, aztán együtt nevettünk. Amikor viszont apánk nem volt ott, addig rugdosott, amíg már levegőt se kaptam. Azt mondta, megöltem anyánkat, pedig nem tettem mást, csak megszülettem. – Üres volt a hangja, nem maradt benne harag. – Amikor megtudtam, hogy halott, legszívesebben nevettem volna, de inkább sírtam, mert mindenki más is sírt. Bosszút esküdtem a gyilkosa ellen, meg amit kell, mert hát ilyenkor ez a szokás, ugye. Nem akartam kilógni a sorból. De amikor kiderült, hogy a Véres Kilences kiszögezte annak a mocsadék bátyámnak a fejét, nem tudtam eldönteni, hogy azért gyűlölöm-e, mert ezt tette, vagy azért, mert elvette tőlem a lehetőséget, hogy magam tegyem meg. Közben viszont legszívesebben megcsókoltam volna, amiért ekkora szívességet tett nekem, valahogy úgy, ahogy az ember… hát, gondolom, a testvérét csókolja meg.

Monzának egy pillanatig kedve lett volna odamenni a férfihoz, és a vállára tenni a kezét. De Reszket résnyire húzta össze megmaradt szemét, és hűvösen pillantott rá.

– Persze neked nem újdonság megcsókolni a fivéredet.

A vér hirtelen hevesebben kezdett zubogni a szeme mögött, mint valaha.

– Hogy az öcsém mit jelentett nekem, ahhoz neked kurvára semmi közöd! – Azon kapta magát, hogy Reszket felé döf, úgyhogy inkább gyorsan az asztalra lökte a kezében tartott kést. – Nem szokásom másoknak magyarázkodni, és nem az alkalmazottaimmal fogom elkezdeni.

– Mert te csak annak tekintesz, mi?

– Mi másnak tekintenélek?

– Azok után, amit érted tettem? Amit elvesztettem miattad?

Monza összerezzent, a keze úgy remegett, mint még soha.

– Rendesen megfizettelek, nem?

– Megfizettél? – Reszket közelebb hajolt a nőhöz, és az arcára mutatott. – Mennyit ér neked a szemem, te gonosz picsa?

Monza hörögve ugrott fel a székről, megmarkolta a lámpát, és a férfinak hátat fordítva az erkélyajtó felé indult.

– Hová mész? – Reszket hirtelen hízelgésre váltott, mintha maga is érezte volna, hogy átlépte a határt.

– Minél messzebb az önsajnálatodtól, még mielőtt elhányom magam. – Ezzel feltépte az ajtót, és kilépett a hidegre.

– Monza… – Reszket görnyedten ült tovább az ágy szélén, arcára kiült a csüggedtség. Arra a felére legalábbis, amelyik ép maradt. Összetört belül. Nem remélt már semmit. Elkeseredett. A műszeme kifordult, és oldalra nézett. Úgy festett, mint aki rögtön elsírja megát, a földre rogy, és megbocsátásért könyörög.

Monza bevágta maga mögött az ajtót. Jól jött az ürügy. Jobb volt a futó lelkiismeret-furdalás, amiért hátat fordított a férfinak, mint a szűnni nem akaró lelkiismeret-furdalás, amit akkor érzett, ha szembenézett vele. Sokkal, sokkal jobb.

Kevés helyről lehetett lélegzetelállítóbb a kilátás a világon, mint erről az erkélyről. Odalent Ospria réz háztetők vad labirintusaként zuhant a mélybe. A városnak mind a négy teraszát falak és tornyok őrizték, mögöttük öreg, fakó kövekből emelt magas épületek zsúfolódtak össze a meredeken emelkedő utcák, az ezernyi lépcsőből álló szűk járatok meg a mély és sötét vizű hegyi patakok medrének két oldalán. Néhány korán kelő lámpájának fénye már látszott az ablakokban, a falakon a fel-alá járkáló őrszemek fáklyái pislákoltak. A távolban a Sulva völgye húzódott a hegyek árnyékában, a mélyén csak halványan derengett a folyó csíkja. A legmagasabb hegy csúcsán, a sötét bársony égbolt előtt talán az Ezer Kard tábortüzeinek gombostűhegynyi fénypontjai látszottak.

Nem tériszonyosoknak való hely volt ez.

De Monzának máson járt az esze. Nem számított semmi, csak hogy semmi se számítson, mégpedig mihamarabb. Behúzódott a legmélyebb sarokba, és a lámpája meg a pipája fölé kuporodott, mint fagyoskodó vándor a tűz utolsó lángnyelvei fölé. Fogaival megragadta a csutorát, remegő kézzel felhajtotta a kupakot, előredőlt…

Hirtelen erős széllökés örvénylett be a sarokba, és Monza szemébe fújta zsíros haját. A láng lobbant egyet, aztán elaludt. A nő nem mozdult, csak előbb fájdalomtól mereven, zavartan, aztán izzadtan, hitetlenkedve bámulta a sötét lámpát. Arcára kiült a pánik, ahogy átbukdácsoltak a következmények lüktető fején.

Nincs láng. Nincs pipa. Nincs visszaút.

Felpattant, a korláthoz lépett, és teljes erőből a város felé hajította a lámpát. Hátrahajtotta a fejét, mély lélegzetet vett, megragadta a korlátot, előredőlt, és teli torokból elüvöltötte magát. Minden gyűlöletét kiordította magából az alábucskázó lámpa, a lángot kioltó szél, az alatta elterülő város, a mögötte nyújtózó völgy, az egész világ és az egész világ minden lakója ellen.

A távolban a dühös nap lassan felfelé kúszott a hegyek mögött, és vérvörösre festette a sötét ormokat.