A lehetőségek földje

Ahogy a hajó a rakpart felé gázolt, Reszketnek először az tűnt fel, hogy közel sincs olyan meleg, mint várta. Úgy hallotta, Styriában mindig süt a nap. Egész évben olyan, mint egy kellemes fürdő. Ha ilyen fürdőt ajánlottak volna neki, inkább mocskos marad, és biztosan szól néhány keresetlen szót is mellé. Talins duzzadó felhőkkel teli szürke égbolt alá zsúfolódott, a tenger felől élénken fújt a szél. Az arcán végigcsorgó hűvös esőcseppek az otthonára emlékeztették. Nem jóféle emlékek voltak ezek, de azért elhatározta, hogy pozitívan áll a dologhoz. Valószínűleg csak kifogott egy szar napot. Olyanból mindenhol akad.

Annyi biztos, hogy a hely határozottan lepukkantnak tűnt, ahogy a sürgölődő tengerészek a kikötő oszlopaihoz rögzítették a hajót. Az öböl szürke partján összezsúfolódó keskeny ablakú, roskadozó tetejű téglaépületekről levált a sótól foltos vakolat, és zöld moha meg fekete penész vette át a helyét. A macskakövekhez közel, a falak alsó részére nagy papírlapokat ragasztottak mindenféle szögekben. Egyik ferdébb volt, mint a másik, félig-meddig elfedték egymást, szakadt sarkuk lefittyedt. Arcok és nyomtatott szavak álltak rajtuk. Talán figyelmeztetések lehettek, de Reszketnek sosem volt erőssége az olvasás. Főleg nem styriaiul. Éppen elég kihívást jelentett számára, hogy valamiképp megszólaljon rajta.

A vízparton nyüzsgő emberek közül nem sok tűnt elégedettnek. Sem egészségesnek. Sem gazdagnak. Erős szag terjengett. Pontosabban rettenetes büdös. Rothadó sózott halak, bomló dögök, füstölő szén és teli latrinák bűze keveredett egymással. Reszket azt tervezte, hogy ez a hely lesz annak a nagyszerű új embernek az otthona, akivé válni fog, és most kénytelen volt elismerni, hogy csalódott egy kicsit. Egy kurta pillanatra eljátszott a gondolattal, hogy szinte minden megmaradt pénzét kiperkálja egy jegyért a következő hajóra haza, Északföldre. Aztán megrázta magát. Elege volt a háborúból, abból, hogy embereket vezetett a halálba, elege volt a gyilkolásból és mindenből, ami vele járt. Elszánta magát, hogy jobb ember lesz belőle. Megteszi, amit kell, mégpedig ezen a helyen.

– Jól van. – Vidáman a legközelebbi matróz felé biccentett. – Indulok. – A férfi csak kurta morgással válaszolt, de Reszket azt tanulta a bátyjától, hogy az számít, amit az ember ad, és nem az, amit visszakap. Olyan szélesen vigyorgott, mintha kedélyes szavakkal bocsátották volna útjára, majd végigvonult a zörgő pallón, hogy megkezdhesse szép új életét Styriában.

Talán egytucatnyi lépést tett csak meg, felfelé bámulva az egyik oldalán emelkedő épületekre meg a másik oldalon ingó árbocokra, amikor valaki nekiütközött, és majdnem fellökte.

– Elnézését kérem – szólt Reszket styriaiul. Igyekezett civilizáltan viselkedni. – Nem vettem észre, barátom. – A férfi szó nélkül továbbment, még egy pillantást sem vetett hátra. Ez piszkálta Reszket büszkeségét. Abból bőséggel maradt neki, a büszkeség volt az egyetlen dolog, amit az apja ráhagyott. Nem azért élt túl hétévnyi csatát és csetepatét, nem azért ébredt sokszor úgy, hogy hó volt a takarója, nem azért viselte el a szar ételeket meg a még rosszabb nótákat a tűz körül, hogy lejöjjön ide, és hagyja, hogy felökleljék.

De bitang gazembernek lenni bűn és büntetés is volt egyben. Hagyd csak, mondta volna a bátyja. Reszket az élet napos oldalára volt kíváncsi, kifordult hát a kikötőből, és elindult a városba vezető széles úton. Elhaladt egy csapat pokrócon kuporgó, csonka vagy elsorvadt végtagjait rázó koldus mellett. Átszelt egy teret, aminek a közepén összeráncolt homlokú vénembert formázó szobor mutatott a semmibe. Fogalma sem volt róla, ki lehet az illető, de úgy festett, mint aki igencsak elégedett magával. Ételszag ütötte meg az orrát, mire azonnal korogni kezdett a gyomra. Az illatok egy standszerűséghez vonzották, ahol pálcára tűzött húsdarabok sültek egy hordóban égő tűz felett.

– Kérek egyet – mondta Reszket a húsokra mutatva. Nemigen lett volna értelme többet mondania, úgyhogy az egyszerűség mellett döntött. Kevesebb alkalma nyílt hibázni. Amikor meghallotta a szakácstól az árat, kis híján elharapta a nyelvét. Ennyiből Északföldön egy egész birkát kaphatott volna, talán még egy tenyésztésre alkalmas párt is. A hús felét mócsing tette ki, a többit meg porcogok. Az íze közel sem volt olyan jó, mint az illata, de az előzmények után Reszket ebben nem talált semmi meglepőt. Úgy festett, Styriában a legtöbb dolog egyáltalán nem olyan, mint híresztelik.

Az eső most már igazán rázendített, és patakokban folyt Reszket szemébe, miközben evett. Semmi sem volt ez azokhoz a viharokhoz képest, amiket nevetve vészelt át Északföldön, de azért így is rátelepedett a hangulatára, amikor arra gondolt, hogy mégis, hol a fenében fogja álomra hajtani a fejét éjjel. Az esővíz alácsorgott a mohalepte ereszekről és a törött csatornákból, sötétre festette a macskaköveket. Az emberek nyakukat behúzva káromkodtak. Reszket kijutott az épületek közötti szűkös területről, és egy kőkerítéssel elzárt széles folyóparton találta magát. Egy pillanatra megállt, és azon gondolkodott, merre induljon tovább.

Nem látta, hol ér véget a város, a folyó fölött jobbra és balra is hidak sora ívelt át. A túlparton még magasabb épületek emelkedtek – az eső szürke függönye mögött álomszerűnek ható tornyok, kupolák és háztetők követték egymást. Errefelé is szakadt papírok lobogtak a szélben, a színes festéket csíkokban mosta le róluk a víz a járda köveire. Reszket közelebbről is megnézett egy sor szinte ember nagyságú betűt, hátha sikerül valami értelmet kihámoznia belőlük.

Újabb váll találta el, ami úgy ütközött a bordáinak, hogy felnyögött belé. Ezúttal vicsorogva pördült meg, úgy markolta a hús pálcáját, mintha a kardja lenne. Aztán mély lélegzetet vett. Nem telt még el sok idő azóta, hogy futni hagyta a Véres Kilencest. Úgy emlékezett arra a délelőttre, mintha tegnap történt volna; a hóra az ablak előtt, a késre a kezében, a csörömpölésre, ahogy leejtette a földre. Élni hagyta a férfit, aki megölte a bátyját, lemondott a bosszúról, hogy jobb ember válhasson belőle. Hogy távolabb kerülhessen a vértől. Egy eltévedt váll a tömegben egyáltalán nem volt méltó rá, hogy megénekeljék.

Megint mosolyt erőltetett az arcára, és továbbindult, fel a hídra. Egy olyan butaság, mint egy öklelő váll, napokig bosszanthatja az embert, ő pedig nem akarta megmérgezni az újrakezdést, mielőtt egyáltalán belefogott volna. Mindkét oldalon szobrok álltak, a távolba meredtek a víz fölött. Madárürüléktől csíkos fehér kőszörnyetegek. Emberek özönlöttek mellette, egyik folyó keresztezte a másikat. Mindenféle fajtájú és színű emberek. Olyan sok, hogy semminek érezte magát közöttük. Egy ilyen helyen néhány ütközés elkerülhetetlen.

Valami végigsimította a karját. Mielőtt végiggondolhatta volna, mit csinál, elkapta az idegen nyakát, hátrafelé hajlította a korláton át, húszlépésnyire a zubogó víz felett. Úgy szorította a torkát, mintha egy csirkét akarna megfojtani.

– Nekem jössz, te állat? – vicsorította északi nyelven. – Kivágom a kibaszott szemedet!

Az apró férfi láthatólag halálra rémült. Talán egy fejjel is alacsonyabb volt Reszketnél, a súlya nem sokkal lehetett több, mint az övé fele. Miután első vad dührohama csillapodott, az északföldi rájött, hogy ez a szerencsétlen jóformán hozzá sem ért. Nem volt benne semmiféle rossz szándék. Hogyan lehetséges, hogy le tudta rázni magáról a komoly sérelmeket, de egy semmiség miatt elvesztette a fejét? Mindig is ő maga volt a saját legnagyobb ellensége.

– Ne haragudjon, barátom – szólt styriaiul, és komolyan is gondolta. Elengedte a férfit, és ügyetlenül leporolta gyűrött kabátját. – Őszintén sajnálom. Csak… hogy is mondják… tévedés volt. Bocsánat. Kéri… – Reszket azon kapta magát, hogy felajánlja a pálcát, rajta az utolsó foszlány zsíros hússal. Az idegen rámeredt. – Bocsánat…

A férfi megfordult, és felszívódott a tömegben. Egyszer riadtan hátrapillantott a válla fölött, mint aki épphogy csak túlélte egy őrült támadását. Talán így is volt. Reszket a hídon állt, és az örvénylő barna vizet bámulta. A víz ugyanilyen volt Északföldön is, ezt el kellett ismernie.

Úgy tűnt, nehezebb munka lesz jobb emberré válni, mint gondolta.