Tervek és véletlenek

Az őrök végigdübörögtek az utcán. Négyen voltak – mellvértjük, acélsisakjuk, alabárdjuk pengéje visszaverte himbálózó lámpáik fényét. Reszket egy kapualjban lapult meg, amíg a menet elhaladt előtte, várt egy feszült pillanatig, aztán átsietett az utcán az előre kinézett oszlop árnyékába. Számolni kezdett. Nagyjából háromszázig volt ideje, hogy felmásszon a falon az épület tetejére. Felnézett. Kurva távolinak tűnt a cél. Mi a fenéért vállalta el? Csak hogy annak a barom Morveernek az arcára fagyjon a mosoly, és hogy Murcatto lássa, megszolgálja a fizetséget?

– Mindig is én voltam a saját legnagyobb ellenségem – suttogta. Mint kiderült, túlságosan is büszke volt, meg aztán a csinos nők is a gyengéinek bizonyultak. Ki gondolta volna?

Elővette az egyik végén kampóval, a másikon gyűrűvel felszerelt kötelet. Az előtte magasodó épület ablakaira pillantott. A legtöbb zsalut bezárták az éjszakai hideg ellen, néhány azonban nyitva maradt, két ablakban pedig még lámpák is égtek. Azon gondolkodott, vajon mennyi az esélye, hogy valaki kinéz és észreveszi, miközben felfelé oson a falon. Annyi biztos, hogy nem bánta volna, ha alacsonyabban van a cél.

– A legnagyobb kicseszett ellenségem. – Nekilátott, hogy felkapaszkodjon az oszlop talpazatára.

– Valahol itt.

– Hol, te marha?

Reszket mozdulatlanná merevedett, kezéből lógott a kötél. Lépéseket és páncélcsörgést hallott. Azok a francos őrök visszajöttek. Ez egyetlenegyszer sem fordult elő a korábbi ötven kör során. Hiába jártatta a száját annyit a tudományról, a vén méregkeverő valamit nagyon elcseszett, és most Reszketnek kellett vásárra vinnie a bőrét miatta. Igyekezett még jobban meglapulni az árnyékban, érezte, ahogy a hátán lógó nagy számszeríj a követ karcolja. Hogy a fenébe fogja kimagyarázni magát? Csak egy könnyed éjféli sétára indultam, tudják, csupa feketébe öltözve. Gondoltam, megjáratom a jó öreg íjamat.

Ha a nyakába kapná a lábát, észrevennék, üldözőbe vennék, és több mint valószínű, hogy ledöfnék valamivel. Ráadásul megtudnák, hogy valaki be akart surranni a bankba, az pedig az egész vállalkozás végét jelentené. Ha helyben marad, nagyjából ugyanez történik, kivéve, hogy valamivel nagyobb valószínűséggel szúrják meg.

A hangok közelebb jöttek.

– Nem lehet messze. Kurvára nem csinálunk mást, csak körbe-körbe járunk…

Az egyikük nyilván elveszthetett valamit. Reszket nem most először átkozta el a balszerencséjét. Késő volt már elfutni. Megragadta a kése markolatát. A lábak közvetlenül az oszlop túloldalán dobbantak. Miért fogadta el a nő ezüstjét? Kiderült, hogy a pénz is a gyengéi közé tartozik. A fogát csikorgatva várt…

– Elnézést! – Murcatto hangja volt. Hátrahajtott csuklyával sietett át az utcán, hosszú kabátja suhogott mögötte. Reszket talán most először látta a kardja nélkül. – Ne haragudjanak, hogy megzavarom önöket. Csak haza próbálok jutni, de a jelek szerint végleg eltévedtem.

Az egyik őr megkerülte az oszlopot, és háttal Reszketnek megállt. A társa egy pillanattal később követte. Alig karnyújtásnyi távolságra voltak az északföldi és a nő között. Akár meg is érinthette volna a páncéljukat.

– Hol van a szállása?

– A barátaimnál a Lord Sabeldi utcai szökőkút közelében, de még új vagyok a városban, és… – Lemondó sóhajt hallatott. – Most azt sem tudom, merre induljak.

Az egyik őr hátratolta a sisakját.

– Hát valamit tényleg nagyon elnézett. Az a város másik végében van.

– Esküszöm, órák óta járom az utcákat. – Murcatto lassan elindult, fokozatosan magával húzva az őröket.

Még egy fegyveres jelent meg, aztán még egy. Most már négyen álltak Reszketnek háttal. Az északföldi visszatartotta a lélegzetét, a szíve olyan hangosan kalimpált, hogy attól tartott, valaki meghallhatja.

– Ha az urak megmutatnák a helyes irányt, rendkívül hálás lennék. Tudom, hogy ostoba vagyok.

– Nem, dehogy. Zűrös hely ez a Westport.

– Különösen éjszaka.

– Én is rendszeresen eltévedek. – Az őrök nevettek, Monza pedig velük nevetett, miközben még távolabb terelte őket. Tekintete egy pillanatra találkozott Reszketével, egymás szemébe néztek, aztán a nő a fegyveresekkel a nyomában már el is tűnt a következő oszlop mögött. Ahogy kedélyes csevegésük egyre távolabbról hallatszott, Reszket becsukta a szemét, és lassan kifújta a levegőt. Még jó, hogy nem ő volt a környéken az egyetlen férfi, akinek a nők a gyengéi.

Felugrott a négyszögletes talapzatra, átdobta az oszlop körül a kötelet, aztán hurkot formált belőle a hátsója alatt. Fogalma sem volt róla, merre lehetnek most az őrök, csak annyit tudott, hogy villámgyorsan fel kell jutnia. Térdével és a csizmája sarkával összeszorította a követ, feljebb csúsztatta a kötelet, aztán megint megfeszítette, miközben a lábának is új helyet talált.

Még kisfiú korában tanulta ezt a trükköt a bátyjától, aki a völgy legmagasabb fáira is fel tudott mászni, hogy tojást lopjon. Emlékezett rá, mekkorákat nevettek, amikor eleinte még alacsonyan járva le-lepottyant. Most arra használta fel a tudását, hogy embereket öljön, és tudta, hogy ha leesik, ő maga fog meghalni. Biztonsággal kijelenthette, hogy az élet egyáltalán nem úgy alakult, ahogy remélte.

Gyorsan és könnyedén feljutott. Éppen olyan volt, mint fára mászni, csak ezúttal nem vártak rá tojások, és kisebb eséllyel szerzett szálkákat a golyóiba. Azért nehéz meló volt. Mire az oszlop tetejére ért, csuromvizes lett az izzadságtól, ráadásul a legnehezebb rész még előtte állt. Egyik kezével felnyúlt, megragadta a kődíszeket odafönt, a másikkal pedig letekerte a kötelet az oszlopról, és a vállára vetette. Aztán felhúzta magát, ujjaival fogást keresett a faragott alakok egyikén, a levegő sziszegett a fogai között, a karja égett az erőfeszítéstől. Egyik lábát átvetette egy komor női arcot formázó szobron, és ott ült magasan az utca szintje fölött, két kőből faragott levélbe kapaszkodva, amikről csak remélni merte, hogy erősebbek, mint a fákon növő párjaik.

Megfordult már kellemesebb helyeken is, de az ember nézze mindennek a pozitív oldalát. Jó ideje most először került egy nő feje a lábai közé. Sziszegést hallott, és Nappal sötét körvonalait pillantotta meg a szemközti háztetőn. A nő lefelé mutatott. Újabb őrjárat közelített.

– A francba! – Szorosan a kőhöz simult, ahogy próbált maga is szobornak látszani, keze égett, ahol a kenderkötelet markolta, és reménykedett benne, hogy senkinek sem jut eszébe éppen ebben a pillanatban felnézni. Az őrök elsiettek alatta, ő pedig hosszan felsóhajtott. A szíve hangosabban dübörgött a fülében, mint valaha. Megvárta, amíg befordulnak az épület sarkánál, vett egy mély levegőt, és nekivágott az utolsó szakasznak.

A falakon sorakozó, rudakra erősített tüskék körbe-körbe forogtak. Lehetetlennek tűnt átjutni rajtuk. Az oszlopok tetején viszont malterral tapasztották őket a kőhöz. Reszket elővett egy pár nehéz kovácskesztyűt, felhúzta, aztán megszorított két tüskét, és mély lélegzetet vett. Lábával elengedte a szobrot, egy darabig a semmi felett függött, aztán felhúzta magát, és kissé kancsalon bámult az orra előtt meredező hegyes vasra. Éppen olyan volt, mint amikor a fákon húzódzkodott, csak ott nem kellett tartania tőle, hogy egy ág kiszúrja a szemét. Nem bánta volna, ha két ép látószervvel esik túl ezen a kalandon.

Az egyik oldalon lendületet vett, aztán a másikon fellökte magát, és egyik csizmáját megvetette a tetőn. Érezte, ahogy a tüskék végigkarcolják vastag bőrmellényét, miközben átkapaszkodik rajtuk.

És fent volt a tetőn.

* * *

– Hetvennyolc… hetvenkilenc… nyolcvan… – Nyájas némán mozgó ajkakkal figyelte, ahogy Reszket átgördül a mellvéden a bank tetejére.

– Megcsinálta – suttogta Nappal. Egészen vékony volt a hangja a hitetlenkedéstől.

– Méghozzá meglehetősen fürgén – kuncogott halkan Morveer. – Ki gondolta volna, hogy úgy mászik… mint egy majom.

Az északföldi felállt, a sötét égbolt előtt még sötétebben rajzolódtak ki teste körvonalai. Levette a nagy számszeríjat a válláról, és vacakolni kezdett vele.

– Reméljük, nem úgy lő, mint egy majom – suttogta Nappal.

Reszket célzott, Nyájas hallotta, ahogy az íj húrja halkan pattan.

Egyetlen pillanattal később a nyílvessző a mellének ütközött. Összehúzott szemöldökkel kapta el a szárát. Szinte egyáltalán nem fájt.

– Szerencsére nincs hegye. – Morveer lecsavarta a drótot a tollakról. – Nem lenne baj, ha a továbbiakban elkerülnénk az ilyen bakikat, különben csúnya vége lesz a dolognak.

Nyájas félredobta a tompa végű nyílvesszőt, és a drót végéhez bogozta a kötelet.

– Biztos benne, hogy elbírja a súlyát? – kérdezte morogva Nappal.

– Suljuki selyemkötél – felelte önelégülten Morveer. – Pihekönnyű, de erős, akár az acél. Hármunkat együtt is elbírná, és senki sem venne észre semmit.

– Legalábbis ezt reméli.

– Mit nem vállalok soha, drágaságom?

– Igen, igen.

A fekete kötél sziszegve suhant át Nyájas kezei között, ahogy Reszket nekilátott, hogy visszahúzza a drótot. A fegyenc figyelte, ahogy lassan átkúszik a két tető közti szakadék fölött, és számolta a lépéseket. A kötél tizenötöt tett meg, mire Reszkethez ért a túloldalra. Akkor ketten megfeszítették, Nyájas átfűzte a maga végét a tetőgerendához csavarozott vasgyűrűn, és egy, két, három csomót kötött rá.

– Biztosan jó lesz az a csomó? – kérdezte Morveer. – A hosszas zuhanás nem szerepel a terveimben.

– Huszonnyolc lépés – mondta Nyájas.

– Micsoda?

– A zuhanás.

Egy pillanatra mindenki elhallgatott.

– Ettől nem lett jobb.

Feszes fekete csík húzódott a két épület között. Nyájas tudta, hogy ott van, mégis alig látta a sötétben.

Nappal a kötél felé intett, haja lobogott a szélben.

– Csak ön után.

* * *

Morveer zihálva kapaszkodott át a korláton. Az út a kötélen át semmilyen értelemben nem volt kellemesnek nevezhető. Hűvös szél fújt, a szíve hevesen kalapált. Annak idején, amikor még a hírhedt Moumah-yin-Bek inasa volt, egy macska kecsességével oldotta meg a hasonló akrobatikus ügyességet igénylő feladatokat, de gyanította, hogy lassan ez a képessége is a múlt ködébe vész egykor dús frizurájával egyetemben. Beletelt egy pillanatba, mire összeszedte magát, és letörölte a jeges izzadságot a homlokáról. Csak akkor jött rá, hogy Reszket ott ül, és vigyorogva figyeli.

– Talán valami vicceset látott? – kérdezte Morveer.

– Gondolom, attól függ, ki min tud nevetni. Mennyi ideig lesz odabent?

– Pontosan addig, amíg szükséges.

– Akkor jó lenne, ha gyorsabban mozogna, mint a kötélen. Mert lehet, hogy még befelé fog mászni, amikor holnap reggel kinyitnak. – Az északföldi még akkor is mosolygott, amikor átcsusszant a mellvéden, és termetéhez képest meglepő fürgeséggel indult el visszafelé a kötélen.

– Ha van isten, az ismerőseimmel jól megvert. – Morveer csak egy egészen rövid pillanatig játszadozott a gondolattal, hogy elvágja a csomót, amikor a barbár félúton jár, aztán inkább elindult az enyhén lejtő palák közti keskeny járatban az épület közepe felé. A hatalmas üvegtető előtte ragyogott, a többezernyi tábla eltorzította a rajtuk átszűrődő halvány fényt. Nyájas leguggolt mellé, és nekilátott, hogy újabb darab kötelet tekerjen le a derekáról.

– Á, modern idők. – Morveer Nappal mellé térdelt, és kezét óvatosan az üvegre illesztette. – Legközelebb vajon mit találnak ki?

– Áldottnak érzem magam, amiért ilyen izgalmas időkben élhetek.

– Ezzel mindannyiunknak így kellene lennünk, drágám. – Óvatosan lepillantott az épület belsejébe. – Mindannyiunknak.

A folyosót gyéren világították meg, a két végén égő egy-egy lámpa fénye megcsillant a hatalmas festmények aranyozott keretén, de az ajtónyílásokat árnyékban hagyta.

– Ilyenek a bankok – suttogta maga elé a lehető leghalványabb mosollyal az arcán. – Mindenen spórolnak.

Elővette az üvegesszerszámait, nekilátott, hogy egy fogóval kifeszegesse az ólmot az üvegdarabok közül, majd gitt segítségével minden táblát óvatosan kiemelt. Kézügyessége semmit sem kopott az évek múlásával, és pillanatokba telt eltávolítania mind a kilencet, aztán elvágnia és visszahajtania az ólomból készült rácsozatot, így hozva létre egy a céljainak megfelelő nyílást.

– Tökéletes időzítés – mormogta. Az őr lámpásának fénye végigkúszott a folyosó faberakásos falán, és sejtelmes fénnyel világította meg a sötét vásznakat. A férfi léptei visszhangoztak, ahogy megeresztve egy irdatlan ásítást, elhaladt alattuk; árnyéka egyre hosszabbra nyúlt mögötte a márványpadlón. Morveer finoman belelehelt a fúvócsövébe.

– Á! – Az őr a feje tetejéhez kapott, Morveer pedig gyorsan visszahúzódott az ablakból. Odalent a lépések csoszogássá változtak, aztán hörgés és hangos puffanás hallatszott – földön elterülő test zaja. Ahogy megint belesett a nyíláson, a méregkeverő látta, hogy az őr széttárt karokkal hever a hátán, kinyújtott keze mellett a meggyújtott lámpással.

– Kiváló – sóhajtotta Nappal.

– Természetesen.

– Akármennyit is emlegetjük a tudományt, még mindig varázslatnak tűnik.

– Mondhatnánk, hogy mi vagyunk a modern idők varázslói. A kötelet, ha lenne olyan kedves, Nyájas uram.

A fegyenc odadobta a selyemkötél egyik végét, a másikat pedig továbbra is a csuklójára kötözve hagyta.

– Biztos benne, hogy meg tud tartani?

– Igen. – A szótlan férfiból valóban sugárzott valamiféle rettenetes erő, ami még Morveert is magabiztossággal töltötte el. A saját maga által tervezett csomóval rögzített kötélen függve előbb egyik puha cipőjét, aztán a másikat engedte le a gyémánt alakú nyílásba. Amikor megvolt, átpréselte a csípőjét, majd a vállát, és már bent is volt a bankban.

– Engedheti! – Fürgén és simán indult el lefelé, mintha egy gép eresztette volna a kötelet. A cipője a padlót érintette, egyetlen csuklómozdulattal megszabadult a kötéltől, és fúvócsövét készenlétben tartva hangtalanul becsusszant egy sötét ajtónyílásba. Úgy számolt, hogy ez az egyetlen őr van az épületben, de az embert sosem csábíthatják könnyelműségre a számításai.

Az óvatosság az első, mint mindig.

Tekintetét mindkét irányban végigjáratta a sötét folyosón, bőre bizsergett a feladat izgalmától. Nem érzékelt mozgást. Olyan sűrű volt a csend, hogy szinte érezte a nyomását pattogó fülében.

Felnézett, és Nappal arcát látta a nyílásban. Óvatos mozdulattal intett a nőnek, aki ügyesen, akár egy cirkuszi akrobata, lecsusszant. Felszerelését fekete ruhával rögzítette a testére. Amikor a lába a földet érintette, kibújt a kötélből, és mosolyogva lekuporodott. Morveer kis híján visszamosolygott rá, de aztán inkább leállította magát. Nem vezetne semmi jóra, ha a nő megtudná, mennyire csodálja a tehetségét, az ítélőképességét és a jellemét, amelyek komoly fejlődésen mentek keresztül az együtt töltött három év során. Nappal még csak nem is gyaníthatja, milyen nagyra tartja őt. Úgy tapasztalta, ha valaki megorrontja az ilyesmit, utána elkerülhetetlenül visszaél a bizalmával. Az árvaházban eltöltött idejét, az inaséveit, a házasságát, a munkáját – mind-mind szívbemarkoló árulások sora szőtte át. Számtalan sebet ejtettek a szívén. Ezúttal ügyelt rá, hogy a kapcsolata Nappallal pusztán szakmai maradjon. Így óvta meg mindkettejüket. Magát a nőtől, a nőt pedig saját magától.

– Tiszta a levegő? – súgta Nappal.

– Amilyen tiszta csak lehet – mormogta válaszul a férfi az öntudatlan őr fölött állva. – Minden a terv szerint halad. Mit gyűlölünk a legjobban?

– A mustárt?

– És?

– A véletleneket.

– Pontosan. Szerencsés véletlenek nem léteznek. Húzd le a csizmáját.

Nem kevés erőfeszítésükbe került, mire végigvonszolták a férfit a folyosón, és a székére ültették. A feje hátrabicsaklott, és horkolni kezdett, hosszú bajsza lágyan remegett az ajka körül.

– Ah, úgy alszik, mint egy kisbaba. A kellékeket, ha kérhetném.

Nappal átadott egy üres szeszesüveget, Morveer pedig gondosan elhelyezte a földön az őr lábánál. A nő ezután átadott neki egy félig telt palackot, amiből a méregkeverő kihúzta a dugót, és bőséges adag alkohollal locsolta le az őr mellényét. Amikor végzett, ezt az üveget is a földre fektette, a férfi tehetetlenül lógó ujjai mellé. Az előbugyogó szesz szúrós szagú pocsolyává állt össze a márványlapokon.

Morveer hátralépett, és kezével formált keretet az elé táruló látványhoz.

– A kép elkészült. Melyik munkaadó ne gyanítaná, hogy az éjjeliőr a határozott instrukciók ellenére meg-meghúzza a butykost sötétedés után? Figyeld meg, ennek az embernek is ernyedtek a vonásai, erős alkoholtól bűzlik, és hangosan horkol. Ennyi elegendő is, hogy miután hajnalban rátalálnak, azonnal elbocsássák. Váltig állítja majd, hogy ártatlan, de bizonyíték hiányában – kesztyűs ujjaival beletúrt a férfi hajába, és kihúzta az elhasznált tűt a fejbőréből –, senki nem gyanítja majd, hogy bármi szokatlan történt. Minden teljesen hétköznapinak tűnik majd. Csakhogy semmi nem lesz hétköznapi, igaz? Ó, nem. A Valint és Balk Pénzintézet westporti fiókjának néma folyosói halálos titkot rejtenek majd. – Elfújta a lángot az őr lámpásában, amitől még sűrűbb sötétség telepedett rájuk. – Erre, Nappal, ne habozz.

Néma árnyékokként osontak végig a folyosón, majd megálltak Mauthis irodájának vaskos ajtaja előtt. Nappal szerszámai megvillantak, ahogy lehajolt, és a zárral kezdett babrálni. Alig pár pillanatba telt, amíg a rugók puhán kattantak, és az ajtó hangtalanul kitárult.

– Elég vacak zár egy bankban – szólt a nő, miközben a zsebébe csúsztatta az eszközeit.

– A jó zárakat oda szerelik, ahol a pénz van.

– És nem is lopni jöttünk.

– Nem bizony, különös tolvajok vagyunk. Ajándékot hagyunk. – Morveer körbejárta Mauthis hatalmas íróasztalát, aztán kinyitotta a nehéz főkönyvet, ügyelve, nehogy egy hajszálnyit is elmozdítsa a helyéről. – Az oldatot, ha lennél olyan kedves.

Nappal átadott egy híg pasztával csordultig töltött üveget, a férfi pedig halk pukkanással pattintotta ki belőle a dugót. Egy finom ecsettel vitte föl az anyagot; éppen ilyen eszköz illett egy hozzá hasonló mérhetetlenül tehetséges művész kezébe. A lapok finoman zörögtek, ahogy egyiket a másik után átfordította és mindegyiknek a sarkát óvatosan megérintette az ecsettel.

– Látod, Nappal? Fürgén, könnyedén és precízen, nem feledkezve meg az óvatosságról. A legfontosabb szempont az óvatosság. Mi öli meg a legtöbb kollégát a szakmában?

– A saját mérge.

– Pontosan. – Tartva hát magát önnön elveihez, Morveer becsukta a könyvet, aminek időközben szinte teljesen megszáradtak a lapjai. Eltette az ecsetet, a dugót pedig visszahelyezte az üveg szájába.

– Menjünk – szólt Nappal. – Éhes vagyok.

– Menjünk? – Morveer szélesebbre húzta a mosolyát. – Ó, drágaságom, távolról sem végeztünk. Még meg kell dolgoznod a vacsorádért. Hosszú éjszaka áll előttünk. Nagyon hosszú éjszaka.

* * *

– Megjöttem!

Reszket úgy megijedt, hogy kis híján átugrott a mellvéden. Torkában dobogó szívvel fordult sarkon. Murcatto állt mögötte vigyorogva, lélegzete halvány párafelhője lebegett az arca előtt.

– A holtakra, a frászt hozod rám!

– Még mindig jobban jársz, mintha azokkal az őrökkel gyűlt volna meg a bajod. – A vasgyűrűhöz lépett, és megrángatta a csomót. – Ezek szerint feljutottál. – Nem kevés meglepetés volt a hangjában.

– Miért, kételkedtél benne, hogy sikerül?

– Azt hittem, be fogod törni a fejed, már ha elég magasra bírsz mászni hozzá, hogy egyáltalán leess.

A férfi megkopogtatta a fejét az ujjával.

– A legkevésbé sérülékeny testrészem. Leráztad a barátainkat?

– Félúton jártunk a nyavalyás Lord Sabeldi utca felé, mire sikerült. Ha tudtam volna, hogy ilyen könnyű megvezetni őket, eleve ezzel próbálkozom.

Reszket elvigyorodott.

– Azért örülök, hogy végül elcsaltad őket, különben nekem feltehetőleg annyi.

– Nem hagyhattam, hogy így legyen. Rengeteg munka vár még ránk. – Reszket zavartan vonta meg a vállát. Néha könnyű volt megfeledkeznie róla, hogy a szóban forgó munka emberek megölését jelentette. – Hideg van, mi?

Reszket felhorkant.

– Ahonnan én jövök, ilyen egy nyári nap. – Kicibálta a dugót az üvegből, és megkínálta a nőt. – Talán ez segít melegen tartani.

– Nagyon figyelmes. – Miközben Murcatto nagyot húzott az italból, a férfi a nyakán mocorgó izmokat figyelte.

– Nagyon figyelmes vagyok ahhoz képest, hogy egy csapat bérgyilkossal járom a világot.

– Jobb, ha tőlem tudod, vannak nagyon rendes bérgyilkosok is. – A nő még egyet kortyolt az italból, aztán visszaadta az üveget. – Persze ebben a társaságban egy ilyen sem akad.

– Még véletlenül sem. Szar alakok vagyunk egytől egyig.

– Odabent vannak? Morveer meg a kis visszhangja?

– Igen, most már jó ideje.

– Nyájas is velük ment?

– Velük van, igen.

– Mondta Morveer, meddig maradnak?

– Mióta árul el nekem bármit is? És még azt hittem, én vagyok optimista.

Hideg csendben kuporogtak egymás mellett a mellvédnél, és a bank körvonalait figyelték. Reszket nagyon feszült volt valamiért. Sokkal feszültebb, mint amire egy ember meggyilkolása előtt számított volna. A szeme sarkából lopva Murcattóra pillantott, de nem sikerült időben elfordítania a tekintetét, amikor az visszanézett rá.

– Nem tehetünk mást, mint hogy várunk, és fagyoskodunk tovább – mondta a nő.

– Úgy sejtem én is. Hacsak nem akarod még rövidebbre vágni a hajamat.

– Félnék elővenni az ollót, hátha kicsavarod a kezemből.

Ezzel még egy nevetést is előcsalt Reszketből.

– Nagyon jó. Ezért megérdemelsz még egy kortyot. – Murcatto felé nyújtotta az üveget.

– Elég vicces csaj vagyok ahhoz képest, hogy bérgyilkosokat fogadok fel. – Közelebb lépett, hogy elvegye az italt. Elég közel, hogy Reszket bőrének felé eső oldalán valami bizsergésféle fusson végig, és a levegő sebesebben kezdjen áramlani a torkában. A férfi elfordította a tekintetét; nem akart megint hülyét csinálni magából, mint az elmúlt hetekben többször is. Hallotta, ahogy Murcatto megdönti az üveget, és iszik belőle.

– Még egyszer kösz.

– Nem tesz semmit. Állok rendelkezésedre, főnök, csak szólj.

Amikor visszafordult, a nő őt figyelte. A tekintetét rá szegezte, az ajkát vékony vonallá szorította össze, mintha próbálná felmérni, mennyit is ér valójában.

– Van még valami – szólt.

* * *

Morveer finom mozdulatokkal a helyére igazította az utolsó ólomcsíkokat is, és eltette üvegező szerszámait.

– Jó lesz? – kérdezte Nappal.

– Kétlem, hogy szakadó esőben is megállja a helyét, de holnapig kitart, aztán meg gyanítom, lényegesen komolyabb problémáik is lesznek, mint egy szivárgó ablak. – Lekaparta az utolsó gittdarabokat is az üvegről, aztán követte asszisztensét a mellvédhez. Nyájas már át is jutott a kötélen, zömök alakja kirajzolódott a szakadék túloldalán. Morveer lenézett. A tüskék meg a díszes faragások alatti kőoszlop sima felülete függőlegesen zuhant egészen az utca kockakövéig. Az egyik őrjárat éppen elvonult alattuk, a lámpák himbálództak a kezükben.

– Mi lesz a kötéllel? – kérdezte súgva Nappal, miután az őrök hallótávolságon kívülre kerültek. – Amikor feljön a nap, valaki biztosan…

– Egyetlen részletről sem feledkeztem meg. – Morveer mosolyogva vett elő egy apró fiolát a belső zsebéből. – Pár csepp elég lesz, hogy elmarja a csomót nem sokkal azután, hogy visszajutottunk. Csak meg kell várnunk, és a túloldalon felhúznunk a végét.

Amennyire a sötétben meg lehetett állapítani, asszisztensét nem sikerült megnyugtatnia.

– Mi van, ha gyorsabban marja át, mint…

– Nem marja át gyorsabban.

– Azért szörnyen kockázatosnak tűnik.

– Mit nem vállalok soha, drágaságom?

– Kockázatot, de…

– Ez esetben feltétlenül te menj előre.

– Azt garantálom, hogy én megyek. – Nappal elkapta a kötelet, alálendült, és egyik kezét a másik után téve átmászott a túloldalra.

Morveer kihúzta a dugót az üvegcséből, és egy keveset a csomóra cseppentett a folyadékból. Némi gondolkodás után még egy cseppet adott hozzá. Nem akart napkeltéig várni, hogy az a vacak szétmálljon. Megvárta, amíg a következő őrjárat elhalad, aztán átmászott a mellvéden, bár azt el kellett ismernie, hogy lényegesen kevésbé kecsesen, mint asszisztense az imént. Nem volt oka kapkodni. Az óvatosság az első, mint mindig. Kesztyűs kezével megragadta a kötelet, alálendült, átvetette rajta az egyik lábát, aztán felemelte a másikat…

Ekkor éles reccsenés hallatszott, a szél pedig hirtelen a térdét érte.

Morveer végignézett magán. A nadrágszára beakadt egy, a többinél feljebb görbülő tüskébe, és majdnem a fenekéig felhasadt. A lábát rázva próbált kiszabadulni, de csak még inkább csapdába esett.

– A fenébe! – Ez nem volt része a tervnek. Halvány füst emelkedett a mellvéd fölé, ahová a kötelet csomózta. Úgy tűnt, a sav gyorsabban hat, mint tervezte.

– A fenébe! – Visszalendült a bank tetejére, és lekuporodott a füstölgő csomó mellé. Egyik kezével megragadta a kötelet, a másikkal elővette a szikéjét a belső zsebéből, és néhány ügyes vágással megszabadította magát a rongyos ruhadarabtól. Egykettőre végzett, pontos volt, mint egy sebész. Csak még egy vágás, és…

– Á! – Bosszúsan, aztán gyorsan növekvő rémülettel állapította meg, hogy megvágta a bokáját. – A fenébe! – A pengét larincia-tinktúrába mártotta, amitől reggelente mindig hányingere támadt, ezért inkább hagyta, hogy gyengüljön vele szemben az ellenállása. Nem lesz halálos. Önmagában nem. De lehet, hogy leesik miatta a kötélről, és a kemény kockakövekkel való ütközésre még ő sem volt immúnis. Ironikus helyzet. Végtére is az ő szakmájában a legtöbb embert a saját mérge öli meg.

Lehúzta a fogával az egyik kesztyűjét, és a megfelelő ellenszer után kezdett kutatni a zsebeiben. Csukott szájjal káromkodott, miközben a feltámadó szél a fogai között szorított bőrt hintáztatta, és libabőrt csalt csupasz lábszárára. Apró üvegcsék csilingeltek az ujjai között; mindegyikre jelet vésett, hogy tapintással is meg tudja állapítani, mi van bennük.

Jelen körülmények között azonban mégsem bizonyult egyszerűnek a feladat. Böfögött, rátört a hányinger. Az ujjai kitapintották a megfelelő jelet. Kiejtette a kesztyűt a szájából, reszkető kézzel elővette a fiolát a zsebéből, a fogaival kihúzta belőle a dugót, és kiszívta a tartalmát.

A rossz ízű kivonattól elszorult a torka, és savanyú nyálat köpött a kockakövekre odalent. Erősen szorította a kötelet, szédülés kerülgette, a fekete utca mintha körbe-körbe forgott volna vele. Megint tehetetlen gyerek volt. Zihálva kapkodta a levegőt, nyüszített, két kézzel kapaszkodott a kötélbe. Éppen olyan elkeseredetten, ahogy anyja holttestébe kapaszkodott, amikor érte mentek.

Az ellenszer lassan hatni kezdett. Az elsötétedett világ nem forgott tovább, a gyomrában megszűnt az őrült tombolás. Az utca alatta, az ég fölötte ismét elfoglalta megszokott helyét. Figyelmét újfent a csomóra fordította, ami erősebben füstölt, mint valaha, és sziszegő hangot adott ki. Morveer most már határozottan érezte az égő anyag jellegzetes szagát.

– A fenébe! – Mindkét lábát átvetette a kötélen, és elindult. Szánalmasan gyenge volt az önmagának beadott larinciától. A levegő zajosan áramlott a félelem félreismerhetetlen szorításával küszködő torkában. Mi lesz, ha a csomó még azelőtt elég, hogy átérne a túloldalra? Görcsbe rándult a gyomra, és meg kellett állnia egy pillanatra. Összeszorított fogakkal himbálódzott a semmi fölött.

Továbbindult, de rettenetesen erőtlennek érezte magát. A karja remegett, a keze görcsölt, a tenyere és csupasz lábszára égett a súrlódástól. Már jóval túljárt az út felén, és lassan kúszott tovább. A fejét hátrafelé lógatva mély lélegzetet vett az utolsó nagy nekiveselkedéshez. Észrevette Nyájast, akinek felé nyújtott keze már alig pár lépésnyire volt tőle. Ott állt mellette Nappal is, Morveer pedig bosszúsan azt találgatta, vajon halvány mosolyt látott-e játszadozni a szája sarkában.

Aztán halk reccsenés hallatszott a kötél túlsó vége felől.

Morveer gyomra a torkáig emelkedett, és zuhanni kezdett lefelé; a hűvös levegő süvítve áramlott be tátva maradt száján. Az épület málló fala száguldva közeledett felé. A férfi torkaszakadtából üvölteni kezdett, éppen úgy, mint amikor kitépték halott anyja karjából. Hátborzongató puffanással ütközött a ház oldalának. Minden levegő kiszorult a tüdejéből, a hangja is fennakadt, a kötél kicsúszott a kezéből.

Csattanás hallatszott, fa reccsent. Zuhant, a levegőt markolta, elméjében őrült kétségbeesés fortyogott, szeme vakon dülledt ki az üregéből. Zuhant, karja a levegőt kaszálta, lába tehetetlenül kapálózott, forgott körülötte a világ, szél süvített az arcába. Zuhant, zuhant… egy-két lépésnyit, nem többet. Arca padlódeszkáknak ütközött, körülötte faforgácsok repkedtek.

– Mi történt? – mormogta.

Döbbenten tapasztalta, hogy valaki elkapja a nyakát, felemeli a levegőbe, aztán olyan erővel préseli a falhoz, hogy majd beszarik tőle. Pár pillanaton belül másodszor szökött ki a tüdejéből a levegő.

– Maga! Hogy a faszomba? – Reszket volt az, valami rejtélyes oknál fogva anyaszült meztelenül. Az ócska szobát csak a kandallóban izzó szén világította meg halványan. Morveer tekintete az ágy felé tévedt. Murcatto feküdt rajta a könyökére támaszkodva. Gyűrött ingét kigombolta, mellét a testéhez szorította. Alig tűnt meglepettnek a méregkeverőt látva. Mintha ajtót nyitván egy olyan látogatóval találta volna szembe magát, akit csak valamivel későbbre várt.

Morveer fejében egyszerre összeállt a kép. Kellemetlen helyzete, a halálos rémület után maradó lüktetés és a kezén meg az arcán bizsergő sebek ellenére felnevetett. A kötél idő előtt elszakadt, ő pedig egy különös, bár felettébb szerencsés véletlen következtében tökéletes ívet leírva, a korhadó zsalukon át egyenesen a düledező ház egyik szobájában kötött ki. Nem tudta nem értékelni az iróniát.

– Ezek szerint nem minden baleset sül el rosszul – kuncogta.

Murcatto hunyorogva, kissé homályosnak tűnő tekintettel nézett rá az ágyról. A férfi észrevette, hogy az egyik oldalán különös hegek követik a bordái vonalát.

– Miért füstöl? – kérdezte a nő.

Morveer tekintete rátalált az ágy mellett a földön heverő kenderpipára, és máris világossá vált, miért nem lepődött meg Murcatto a szokatlan belépőn.

– Ön meg van zavarodva, de nem nehéz megállapítani, miért. Úgy hiszem, nem én füstöltem, hanem ön. Nyilván tudja, hogy ez az anyag igazi méreg. Igazi…

A nő kinyújtotta a karját, és erőtlen ujjával Morveer mellkasa felé bökött.

– Füstöl, maga marha!

A férfi lenézett. Néhány szúrós szagú füstpamacs szállt fel az ingéből.

– A fenébe! – nyüszített fel, ahogy Reszket döbbenten hátralépett és hagyta a földre zuhanni. Morveer letépte a kabátját, az összetört savas fiola szilánkjai csilingelve szóródtak szét a padlón. Az ingéhez kapott, aminek az eleje már hólyagosodni kezdett, letépte magáról, és a földre hajította. A ruhadarab észrevehetően füstölt, és kellemetlen bűzzel töltötte meg a piszkos helyiséget. A sors kiszámíthatatlan fintora folytán immár mindhárman minimum félmeztelenül meredtek a textíliára.

– Elnézésüket kérem. – Morveer megköszörülte a torkát. – Ez természetesen nem szerepelt a terveimben.