Nem gazdagok és nem is szegények

Shenkt magában dudorászva haladt az omladozó folyosón, léptei a legcsekélyebb neszt sem keltették. Valamiért sosem sikerült felidéznie a teljes dallamot, csak egy töredék tért vissza újra meg újra a dalból, amit a nővére énekelt neki gyerekkorában. Még mindig tisztán látta maga előtt, ahogy ott állt háttal az ablaknak, a nap átsütött a haján, az arca sötétben maradt. Olyan régen volt pedig. Minden kifakult, mint az olcsó festék a napon. Ő maga sohasem volt valami nagy énekes, de szívesen dúdolt. Az mindig megnyugtatta, különösen, ha elképzelte, hogy a nővére vele énekel.

Eltette a kését és a faragott madarat is. Már majdnem végzett vele, bár a csőrrel meggyűlt a baja. Nem akart kapkodni, nehogy véletlenül letörje. Türelem. Legalább olyan fontos a fafaragó, mint a bérgyilkos számára. Megállt az ajtó előtt. Puha, sápadt fenyő, csupa göcsört, még csak nem is illesztették tisztességgel a helyére. Egy résen át fény szivárgott ki odabentről. Shenkt nem bánta volna, ha a munkája révén jobb helyekre jut el. Felemelte a csizmáját, és egyetlen rúgással kiszakította a helyéből a zárat.

Nyolc pár kéz kapott fegyverek után, ahogy az ajtó forgácsokat vetve lerepült a zsanérokról. Nyolc kemény arc fordult felé, hét férfié és egy nőé. Shenkt a legtöbbet felismerte közülük. Ott térdeltek félkörben Orso tróntermében. Merénylők voltak, akiket Ario herceg gyilkosai után küldtek. Afféle közösen vadászó bajtársak – már ha a tetemen összegyűlt legyek bajtársai lehetnek a zsákmányt elejtő oroszlánnak. Shenkt nem számított rá, hogy ezek az alakok előbb jutnak az üldözött vad nyomára, mint ő, de rég nem lepődött meg rajta, ha meglepő fordulatokat produkált az élet. Az ő sorsa például úgy tekergeti, mint egy haláltusáját vívó kígyó.

– Rosszkor jöttem? – kérdezte.

– Ő az!

– Aki nem volt hajlandó letérdelni.

– Shenkt! – kiáltotta a férfi, aki útját állta Orso tróntermében. Akinek azt tanácsolta, hogy imádkozzék. Shenkt remélte, hogy megfogadta a tanácsot, bár nem tartotta túlságosan valószínűnek.

Ketten láthatólag megnyugodtak, amikor meglátták az arcát, és visszadugták félig előrántott kardjukat a hüvelyébe. Azt hitték, ő is közéjük tartozik.

– Nocsak, nocsak. – Egy himlőhelyes arcú, hosszú, fekete hajú férfi tűnt a főnöknek. – Malt vagyok. Éppen idejében jöttél, hogy segíts behozni őket.

– Őket?

– Akiket őexcellenciája, Orso nagyherceg megbízásából elő kell kerítenünk, mégis, mit gondolsz? Odaát vannak, a pipaházban.

– Mindannyian?

– A vezérük biztosan.

– Honnan tudjátok, hogy éppen azt a férfit keressük?

– Nőt. Pello ismeri. Ugye, Pello?

A tépett bajszú Pello homlokán kiütközött a verejték a feszültségtől.

– Murcatto az. A nő, aki Édeslucnál Orso seregét vezette. Alig egy hónappal ezelőtt Visserinében volt. Foglyul ejtettük, magam vallattam ki. Az északföldi elvesztette a szemét. – A Reszket nevű, akiről Sajaam beszélt. – Salier palotájában. Pár nappal később a nő ott ölte meg Ganmarkot, Orso tábornokát.

– A talinsi kígyó személyesen! – jelentette ki büszkén Malt. – És még él. Na mi a véleményed?

– El vagyok képedve. – Shenkt lassan az ablakhoz lépett, és megnézte magának a szemközti épületet. Elég ramatynak tűnt ahhoz képest, hogy egy tábornok szállt meg benne, de hát ilyen az élet. – Mások is vannak vele?

– Csak az északföldi. Nem jelent megoldhatatlan problémát. Mázlis Nim két emberével hátul vár a sikátorban. Amikor a nagy óra elüti a hármat, bemegyünk elölről. Nem menekülhetnek.

Shenkt lassan körbenézett a gyanakvó arcokon. Mindenkinek adott egy esélyt.

– Mindannyian elszántátok magatokat, hogy végigcsináljuk? Mindannyian?

– Hát persze, baszd meg. Itt senki sem nyúlszívű, barátom. – Malt összehúzott szemmel méregette a férfit. – Velünk akarsz jönni?

– Hogy veletek megyek-e? – Shenkt vett egy mély lélegzetet. – A nagy viharok különös társakat sodornak egymás mellé.

– Ezt igennek veszem.

– Nincs szükségünk erre a seggfejre. – Megint az az ember szólt közbe egy ívelt pengéjű tőrrel hadonászva, akit Shenkt imádkozni küldött. Lobbanékony típusnak tűnt. – Én azt mondom, vágjuk el a torkát, akkor nem kell neki is adni a pénzből.

Malt finoman lenyomta a férfi tőrét.

– Ugyan, nem kell ilyen mohónak lenni. Láttam én már olyat, hogy mindenki a pénzzel foglalkozott a feladat helyett, és tojtak odafigyelni egymásra. Az ilyesmi ártalmas az egészségre és az üzletmenetre. Vagy civilizált emberek módjára csináljuk végig, vagy sehogy. Mit szóltok?

– Én a civilizáltságra szavazok – felelte Shenkt. – A fene essen belé, gyilkoljunk becsületes emberek módjára!

– Pontosan. Abból, amit Orso fizet nekünk, bőséggel jut mindenkinek. Egyenlő részekre osztjuk a pénzt, és mindannyian gazdagok lehetünk.

– Gazdagok? Shenkt szomorúan elmosolyodott, és megrázta a fejét. – A holtak nem gazdagok és nem is szegények.

A férfi arcára még csak kiülni készült a meglepetés, amikor Shenkt kinyújtott ujja egyszerűen kettéhasította.

* * *

Reszket a zsíros ágyon ült, hátát a mocskos falnak támasztotta. Monza az ölében feküdt, a levegő kurta szisszenésekkel áramlott ki-be a száján. A pipát még mindig bekötözött bal kezében tartotta, a füst barna csíkban szállt fel a parázsból. Reszket összeráncolt homlokkal figyelte, ahogy átszőtte a fénysugarakat, hullámokat vetett, szétterült, édes kábulattal töltve be a szobát.

A kender jó volt a fájdalomra. Reszket szerint túl jó is. Annyira jó, hogy mindig több kellett belőle. Annyira jó, hogy már az is megfelelő ürügyként szolgált a kenderszívásra, ha az embernek ráléptek a lábára. A sok pipázás azonban eltompította és puhánnyá tette az embert. Monza talán szerette ezt a tompaságot, ő viszont tartott tőle. A füst az orrát csiklandozta, egyszerre fordult fel tőle a gyomra, és vágyott rá irgalmatlanul. A szeme viszketett a kötés alatt. Könnyedén megtehetné. Mégis, mi baja eshetne…?

Hirtelen elfogta a pánik, úgy kászálódott ki a nő alól, mintha élve eltemették volna. Monza ingerülten felhördült, aztán visszadőlt az ágyra, a szemhéja reszketett, zsíros haja az arcára tapadt. Reszket félrehajtotta a reteszt az ablakról, és kitárta a rozoga zsalukat. Ahogy végignézett az épület mögötti rothadó sikátoron, hűvös, húgyszagú levegő csapott az arcába. Ez a bűz legalább valódi volt. Két férfi meg egy nő állt a hátsó ajtónál, utóbbi a magasba tartotta az egyik kezét. Hirtelen megszólalt a toronyóra a szomszéd utcában. A nő bólintott, mire az egyik férfi csillogó kardot, a másik pedig egy nehéz buzogányt húzott elől. Kinyitották az ajtót, és besiettek az épületbe.

– A picsába! – Reszket alig akart hinni a szemének. Hárman voltak, és abból, ahogy azok ott hátul vártak, úgy sejtette, elölről többen is jöhetnek. Túl késő volt menekülni, és Reszket amúgy is gyűlölt megfutamodni. A büszkesége még megvolt, nem igaz? Eleve úgy került ebbe a félszemű kalamajkába, hogy Északföldről a kurva Styriába menekült.

Kinyúlt, hogy felébressze Monzát, de visszahúzta a kezét. A nő ebben az állapotban nem lehetett hasznára. Hagyta hát aludni, ő pedig elővette a nehéz kést, amit a találkozásuk napján kapott tőle. Jó fogás esett a markolaton, és erősen meg is szorította. A támadók talán jobban fel voltak szerelve, de a nagy fegyverek nem túlságosan hatékonyak egy kis szobában. A meglepetés ereje az ő oldalán állt, márpedig annál nincsen hatékonyabb fegyver. Elbújt az ajtó mögött az árnyékban, a szíve majd kiugrott a helyéből, a levegő égette a torkát. Nem félt, nem kételkedett; egyszerűen készen állt.

Puha lépteket hallott a lépcső felől, és alig tudta visszafojtani a nevetését. Egy kis kuncogás így is kicsúszott a száján, bár maga sem tudta, miért. Nem volt ebben a helyzetben semmi mulatságos. Egy nyikorgó deszka és egy elmormogott káromkodás. Nem ezek voltak a legpengébb bérgyilkosok a Világ Körén belül. Reszket az ajkába harapott, hátha akkor nem rázza tovább az oldalát a nevetés. Monza mocorogni kezdett, és kinyújtózott a zsíros takarón.

– Benna… – mormogta. Az ajtót feltépték, és a kardot szorongató férfi ugrott be rajta. – Mi a…?

A második támadó annyira esetlenül rontott be, hogy kis híján fellökte a társát. Ahogy magasba emelt buzogányának hegye elérte a mennyezetet, vakolatdarabok záporoztak alá a nyomában. Szinte felkínálta a fegyverét. Udvariatlanságnak tűnt visszautasítani az ajánlatot, így Reszket kicsavarta a kezéből, közben pedig hátba döfte őt.

A penge halk csikorgással újra meg újra egészen markolatig szaladt a férfi testébe. Reszket összeszorított foggal felhördült. A nevetés utolsó morzsái még csiklandozták az ajkát, a karja fürgén járt előre-hátra. A leszúrt férfi minden egyes döfés után döbbenten nyögött fel. Talán fel sem fogta, mi történik, ahogy megpördült, és a testével valósággal kitépte a kést Reszket kezéből.

A másik támadó tágra nyílt szemmel fordult hátra, de túl közel volt hozzá, hogy lesújtson a buzogányával.

– Hogy a…?

Reszket a buzogány nyelével vágta orrba; csont reccsent, a férfi az üres kandalló felé tántorodott. A leszúrt támadó térde összecsuklott, kardja hegye megakadt a falban Monza fölött, és végigterült a nőn. Miatta már nem kellett aggódni. Reszket előrelépett egy kurtát, térdre vetette magát, hogy a buzogány ne a plafont találja el, és üvöltve meglódította a testes fémdarabot. A fegyver tompa reccsenéssel találta el korábbi tulajdonosa homlokát; a betört koponyából szertefröccsenő vér cseppjei beterítették a mennyezetet.

Reszket éles kiáltást hallott a háta mögül, és megpördült. Egy nő ugrott be az ajtón, rövid tőrrel mindkét kezében. Valamilyen szerencsés véletlen folytán azonnal fel is bukott a haldokló kardforgató alól előkászálódó Monza lábában, majd dühödt kiáltása riadt nyüszítéssé változott, ahogy egyik kését elejtve egyenesen Reszket karjai közé tántorodott. Az északföldi megragadta a csuklóját, de elvesztette az egyensúlyát, és a nőt is magával rántva rázuhant a buzogányos holttestére. A fejét beverte a kandallóba, és egy pillanatra elsötétült előtte a világ.

A csuklót azért nem engedte el, közben pedig érezte, hogy a nő körmei beletépnek a kötésébe. Ostobán vicsorítottak egymásra, a nő lelógó haja csiklandozta Reszket arcát. A nyelvét is kidugta az erőfeszítéstől, ahogy teljes súlyával a késére nehezedve igyekezett a férfi nyakába préselni a pengét. A szájának citromillata volt. Reszket lendületet vett, és úgy állon vágta a nőt, hogy az hátravetette a fejét, és a fogai mélyen a saját nyelvébe martak.

Ugyanebben a pillanatban egy kard bizonytalanul a nő karjába vágott, a hegye alig kerülte el Reszket vállát. Monza sápadt arca jelent meg mögöttük, a szeme majdhogynem a semmibe révedt. A nő üvöltve próbálta kiszabadítani magát, de ezúttal a kard lapja találta el a fejét, és oldalra gördült. Monza a falnak dőlt, aztán átesett az ágyon, és nem sok híja volt, hogy ledöfje saját magát, ahogy elejtette a kardot. Reszket kicsavarta a nő immáron erőtlen kezéből a tőrét, és markolatig döfte belé az álla alatt. Monza ingét és a falat beterítette a vér. A férfi kiszabadította magát a végtagok kuszasága alól, felvette a buzogányt, aztán kihúzta az első hulla hátából a kését, az övébe dugta, és az ajtóhoz botorkált. Odakint üres volt a folyosó. Megragadta Monza csuklóját, és talpra rángatta a nőt. Az csodálkozva nézett végig vérrel borított ruháján.

– De… de…

Reszket átvetette Monza ernyedt karját a vállán, kivonszolta a folyosóra, aztán lefelé indult vele a lépcsőn; a nő csizmája hangosan koppant a fokokon. A nyitott hátsó ajtón át kiléptek a napfényre. Monza tántorgott egy-két lépésnyit, aztán vékony sugárban lehányta a falat. Felnyögött, majd tovább öklendezett. Reszket feltolta a buzogány nyelét a kabátja ujjába, és tenyerébe fogta a fegyver véres fejét, hogy bármikor harcra kész legyen szükség esetén. Közben azon kapta magát, hogy megint kuncog. Elképzelni nem tudta, miért. Továbbra sem volt semmi vicces a helyzetben. Éppen ellenkezőleg, amennyire meg tudta állapítani. Mégsem csillapodott a nevethetnékje.

Monza tett egy-két bizonytalan lépést, majd kétrét görnyedt.

– Le kell szoknom a kenderszívásról – mormogta, és epét köpött.

– Hát persze. Amint visszanő a szemem. – Reszket megragadta a nő könyökét, és magával rángatta a sikátor vége felé, ahol a napsütötte utcán emberek siettek a dolgukra. A sarkon megállt, mindkét irányba vetett egy gyors pillantást, aztán megint átvetette a vállán Monza karját, és továbbindult vele.

* * *

A három holttesttől eltekintve a szoba üres volt. Shenkt az ablakhoz lépett, óvatosan kikerülve a csúszós vérfoltokat a padlón. Kilesett az utcára, de Murcattónak és a félszemű északföldinek már nem látta nyomát. Még mindig jobb, ha megszöknek, mint ha valaki más találja meg őket először. Azt nem engedheti meg. Ha Shenkt elvállalt egy munkát, mindig rendesen végigcsinálta. Leguggolt, alkarjával megtámaszkodott a térdén, kézfeje a levegőben lógott. Ő sem rendezett nagyobb vérfürdőt Malttal meg a hét barátjával, mint Murcatto meg az északföldije ezzel a hárommal. A falakat, a padlót, a mennyezetet, az ágyat kisebb-nagyobb vörös foltok borították. Egy ember bezúzott koponyával a kandalló előtt hevert. A másik hason feküdt, késszúrások szaggatta ingét átitatta a vér. A nő torkán irdatlan, vágott seb tátongott.

Nyilván ő lehetett Mázlis Nim. A jelek szerint elhagyta a mázlija.

– Ezek szerint csak Nim.

Valami megcsillant a sarokban, a fal mellett. Shenkt lehajolt, felvette, és a fény felé tartotta. Egy aranygyűrű volt az nagy, vérvörös rubinnal. Túlságosan is finom ékszernek tűnt ahhoz, hogy ezek közül a csórók közül legyen valakié. Akár Murcatto gyűrűje is lehetett. Kíváncsi volt, érezni-e még rajta a nő ujjának melegét. Shenkt felhúzta a saját kezére, aztán megragadta Nim bokáját, az ágyra emelte a holttestet, aztán dudorászva meztelenre vetkőztette.

Nim jobb combjának hámló bőrét egy darabon kiütések borították, úgyhogy Shenkt a balt választotta. Elővette a henteskését és három gyakorlott mozdulattal, a fenékpofával együtt leválasztotta a lábat a helyéről. A csípőízületet kipattintotta a helyéről, aztán a lábfejet is levágta az ívelt pengével. A gondos hentesmunkával beszerzett lábat végül összekötözte a nő övével, hogy ne nyíljon szét, aztán becsúsztatta a zsákjába.

Jó vastagra szelt steak készül majd belőle a serpenyőben. Shenkt mindig hordott magánál egy adaggal az ő ízlése szerint összeállított suljuki négy fűszer keverékéből meg a Puranti környékén használt csodálatosan diós ízű olajból. Aztán jöhet a só és az apróra zúzott bors. A jó hús titka a fűszerezésben rejlik. Középen rózsaszínnek kell lennie, de nem véresnek. Shenkt képtelen volt megérteni azokat az embereket, akik véresen szerették a húst, ő már a gondolattól is elszörnyedt. Hagymát fog pirítani mellé. Aztán esetleg felkockázza a lábszárat, és pörköltet készít belőle zöldségekkel meg gombával. A csontokból erőleves lesz, amit egy löttyentésnyi murisi ecettel dob majd fel.

Biccentett magában. Gondosan tisztára törölte a kést, a vállára vetette a zsákot, az ajtó felé fordult, és… megállt.

Korábban elhaladt egy pékség mellett, ahol nagyon megtetszettek neki a ropogós héjú, frissen sült cipók. A friss kenyér illata. A becsületesség és az egyszerű jóság dicső aromája. Nagyon szívesen lett volna pék, ha nem az lett volna… ami. Ha nem vitték volna a régi mestere elé. Ha nem követte volna az utat, amit megmutattak neki, aztán nem lázadt volna fel ellene. Milyen ízletes is lenne egy szelet abból a kenyérből, pástétommal vastagon megkenve. Talán egy kis birsalmasajttal meg egy jó pohár borral. Újra elővette a kését, visszasétált Mázlis Nimhez, és a máját is kimetszette.

Végső soron ő már úgysem vehette hasznát.