Szép társaság

A raktár egy huzatos barlang volt, a hűvös fény megtalálta a zsalu réseit és világos sávokat rajzolt a padló poros deszkáira, a sarokban felhalmozott üres ládákra meg a helyiség közepén álló öreg asztalra. Reszket lehuppant az egyik ócska székre. A Monzától kapott kés markolata a vádlijához simult, emlékeztetve rá, mire is fogadták fel. Lassan még komorabb és veszélyesebb lett körülötte a világ, mint otthon Északföldön volt. Ami a jobb emberré válást illeti, napról napra gyorsabban haladt a visszafelé vezető úton.

Mi a fenét keres hát itt? Meg akarja kapni Monzát? Kár lenne tagadni, attól, hogy a nő a westporti affér óta ridegen bánik vele, csak még jobban kívánja. Vagy Monza pénze kell neki? Az is. A pénz piszok jó dolog, mindenfélét lehet venni rajta. Vagy munka kell neki? Az is kell. Vagy mert olyan jól érti a dolgát? Ez is igaz.

Vagy mert szereti a munkáját?

Reszket összeráncolta a homlokát. Egyesek egyszerűen nem alkalmasak rá, hogy jót cselekedjenek, és kezdett arra a következtetésre jutni, hogy ő maga is közéjük tartozik. Napról napra kevésbé volt benne biztos, hogy a jobb emberré válás megéri a strapát.

Ajtócsapódás hangja zökkentette ki a gondolataiból. Cosca tartott lefelé a nyikorgó falépcsőn az emeletről, ahol aludtak. Menet közben a nyakán lévő vörhenyes kiütéseket vakarta lassan.

– Jó reggelt!

Az öreg zsoldos nagyot ásított.

– Annak tűnik. Nem is igen emlékszem, mikor láttam ilyet utoljára. Szép inged van.

Reszket megigazította az ing ujját. A sötét selyemre csontgombokat varrtak, és rafinált öltések vették körül a mandzsettáját. Jóval flancosabb holmi volt, mint amit szíve szerint választott volna magának, de Monzának ez tetszett.

– Fel sem tűnt.

– Régen én is szerettem a szép ruhákat. – Cosca letelepedett a Reszket melletti székre. – Ami azt illeti, Monza öccse is. Emlékeim szerint volt is egy éppen ilyen inge.

Reszket nem volt benne biztos, hová akar kilyukadni a vén gazember, de annyit tudott, hogy nem tetszik neki a dolog.

– És?

– Sokat beszél az öccséről, igaz? – Cosca sejtelmesen mosolygott, mintha tudna valamit, amit Reszket nem.

– Azt mondta, meghalt.

– Én is úgy hallottam.

– Azt mondta, nem örül neki.

– Határozottan nem.

– Tudnom kéne még valamit?

– Felteszem, mindannyian lehetnénk okosabbak. Azért inkább rábízom, hogy mennyit árul el.

– Hol van? – mordult fel Reszket. Kezdett kijönni a sodrából.

– Monza?

– Ki más?

– Nem akarja, hogy bárki is lássa az arcát, akinek nem feltétlenül muszáj. Azért ne aggódj, épp elég harcost fogadtam én már fel szerte a Világok Körében. És ami azt illeti, meglehetősen sok komédiást is. Van kifogásod ellene, hogy ezúttal is én vegyem kézbe az irányítást?

Reszketnek egy egész csomó kifogása volt ellene. Cosca nyilvánvalóan jó ideje nem vett kézbe semmit borosüvegen kívül. Miután a Véres Kilences megölte Reszket bátyját, levágta a fejét, és felszegezte egy pózna tetejére, apjuk rákapott az italra. Ivott, dühöngött és egész testében remegett. Nem hozott többé jó döntéseket, elvesztette az emberei tiszteletét és elvesztegetett mindent, amit felépített. Amikor meghalt, nem hagyott Reszketre mást, csak keserű emlékeket.

– Nem bízom senkiben, aki iszik – morogta minden finomkodás nélkül. – Aki rászokik az italra, gyenge lesz, aztán menthetetlenül elbutul.

Cosca lassan megrázta a fejét.

– Éppen fordítva mondod. Az ember elbutul, legyengül, aztán rászokik az italra. Az ivás a tünet, nem a kiváltó ok. És bár a lelkem mélyéig meghat, hogy így törődsz velem, igazán nem kell aggódnod miattam. Ma lényegesen összeszedettebb vagyok. – Szétterjesztett ujjakkal az asztal fölé nyújtotta a kezét. Valóban nem remegett annyira, mint korábban. A vad rángatózás finom vibrálássá szelídült. – Mielőtt kettőt pislantasz, ismét a legjobb formámat mutatom.

– Alig várom, hogy láthassam. – Vitari lépett ki a konyhából karba font kézzel.

– Mint mindannyian, Shylo. – Cosca Reszket vállára csapott. – De elég belőlem! Milyen bűnözőket, útonállókat, banditákat meg más hulladékokat ástál elő a jó öreg Sipani mocskos sikátoraiból? Miféle kardforgató komédiásokat ajánlasz a figyelmünkbe? Muzsikusokat, akik mészárolnak? Bohócokat, akik brutálisak? Dalnokokat, akik darabolnak? Zsonglőröket, akik… akik…

– Ölnek? – javasolta Reszket.

Cosca még szélesebbre húzta a vigyorát.

– Vulgáris és lényegre törő, mint mindig.

– Vulgáris?

– Közönséges. – Vitari leült az utolsó székre, és szétterített egy papírlapot a karcos asztalon. – Először is találtam egy zenekart, amely korábban pár garasért játszott a kikötőnél. Viszont úgy sejtem, lényegesen jobban keresnek a járókelők kifosztásával, mint a szórakoztatásukkal.

– Nem válogatnak az eszközökben, mi? Éppen ilyenekre van szükségünk. – Cosca kinyújtóztatta inas nyakát, mint egy kukorékolni készülő kakas. – Jöjjenek be!

Az ajtó csikorogva kinyílt, és öt férfi lépett be rajta. Még ahonnan Reszket jött, ott is rácsodálkoztak volna vad külsejükre. A hajuk zsíros volt, az arcuk himlőhelyes, a ruháik rongyosak. Gyanakvó tekintetük ide-oda ugrált a helyiségben, piszkos kezükben foltos hangszereiket szorongatták. Az asztalhoz csoszogtak. Egyikük az ágyékát vakarta, egy másik pedig dobverőjével az orrát túrta.

– Kik vagytok? – kérdezte Cosca.

– Egy zenekar.

– És neve is van ennek a zenekarnak?

A muzsikusok egymásra néztek.

– Nincs. Kéne, hogy legyen?

– Akkor a saját neveiteket, ha kérhetném, és tegyétek hozzá, hogy mihez értetek zenészként és harcosként.

– Engem Solternek hívnak. Dobon és buzogányon játszom. – Félrehúzta a kabátját, alatta fém villant tompán. – De őszintén szólva a buzogánnyal jobban bánok.

– Morc a nevem – felelte a soron következő. – Duda és szablya.

– Olopin. Kürt és kalapács.

– Olopin lennék magam is. – A hüvelykujjával oldalvást bökött. – Ennek az alaknak vagyok az öccse. Hegedű és kések. – Előkapott két hosszú pengéjű kést, és megforgatta őket az ujjai között.

Az utolsónak volt a legferdébb orra, amit Reszket valaha látott, pedig nem egy csúf példánnyal találkozott már.

– Gurpi. Lant és lant.

– A lantoddal verekszel? – kérdezte Cosca.

– Lecsapok én azzal bárkit. – A férfi kettőt suhintott a hangszerrel, aztán megvillantotta fosszínű fogsorát. – Egy nagy bárd van elrejtve a testében.

– Juj! Akkor zenéljetek nekünk, barátaim, lehetőleg valami pengőset!

Reszket nem volt oda a zenéért, de még ő is meg tudta állapítani, hogy a produkció nem volt éppen fergeteges. A dob nem találta az ütemet. A duda hangja monoton tutulás volt csupán. A lant tompán szólt, feltehetőleg a benne rejtőző vas miatt. Cosca lehunyt szemmel bólogatott mégis, mintha ennél édesebb zenét soha nem hallott volna.

– Azt a mindenit, micsoda sokoldalú tehetségek vagytok ti! – kiáltotta néhány taktus után, mire a ricsaj nagy nehezen elhallgatott. – Egytől egyig fel vagytok fogadva. Fejenként negyven tallért kaptok egy estére.

– Fejenként… negyven… tallért? – hüledezett a dobos.

– Utólag fizetve. De kemény munka lesz. Verekednetek biztosan kell, és talán még zenélni is. Előfordulhat, hogy az előadás végzetes lesz az ellenfeleinkre nézve. Vállaljátok ezekkel a feltételekkel?

– Fejenként negyven tallérért? – A zenészek mind vigyorogtak. – Igen, uram, vállaljuk. Ennyi pénzért nem félünk semmitől.

– Nagyon helyes. Tudjuk, hol találunk meg benneteket.

Miközben a zenészek kifelé tartottak, Vitari közelebb hajolt.

– Ocsmány bitangok ezek.

– Ezért is jó, hogy maszkban érkezünk – suttogta Cosca. – Így csapatban sem keltenek majd feltűnést.

Reszket nem rajongott a gondolatért, hogy erre a társaságra kell rábíznia az életét.

– Azt viszont észreveszik majd, hogy pocsékul zenélnek, nem?

– Senki nem a zene kedvéért jár a Cardottiba.

– Nem kellett volna megnéznünk, hogyan verekednek?

– Ha úgy verekednek, ahogy zenélnek, nincs miért aggódnunk.

– Nagyjából olyan jól zenélnek, mint a hígfos.

– Úgy zenélnek, mint akiknek elment az eszük. Ha szerencsénk van, úgy is verekednek.

– Nem lehet ezen az alapon…

– Nem gondoltam volna, hogy ilyen akadékoskodó vagy. – Cosca felszegett állal pillantott Reszketre. – Meg kell tanulnod élni, barátom. Érdemleges győzelmet svung és strapa nélkül amúgy sem lehet aratni.

– Mármint kicsodák nélkül?

– Óvatlanság nélkül – jegyezte meg Vitari.

– Merésznek kell lenni – közölte Cosca. – És meg kell ragadni a kínálkozó alkalmakat.

– És te mit gondolsz ezekről? – kérdezte Reszket Vitarit. – A svungról meg az akármiről.

– Ha minden terv szerint alakul, Ario és Foscar külön lesz a többiektől, mi pedig… – Élesen csettintett az ujjaival. – Nem számít, ki nyekergeti a lantot. Fogy az idő. Már csak négy nap, és Styria színe-java elözönli Sipanit a találkozó miatt. Egy ideális világban jobb embereket keresnék. De ez nem ideális világ.

Cosca mélyről jövő sóhajt hallatott.

– Határozottan nem az. Azért ne csüggedjünk. Pillanatok alatt szert tettünk öt emberre. Most pedig ha kaphatnék egy pohár bort, mielőtt mindannyian tovább…

– Szó sem lehet borról – vicsorította Vitari.

– Azért nem semmi, hogy az ember már meg sem nedvesítheti a torkát. – A vén zsoldos olyan közel hajolt, hogy Reszket ki tudta venni az ereket az arcán. – Az élet a bánat tengere, barátom. Bújj be!

A következő férfi akkora volt, hogy alig fért be a raktárépület ajtaján. Néhány ujjnyival nőtt csak magasabbra, mint Reszket, de jóval súlyosabb volt nála. Vaskos állát sűrű borosta fedte, haja őszes csigákban hullott alá, pedig nem tűnt idősnek. Súlyos kezei egymást tördelték, és kicsit összegörnyedt, mintha szégyellné a saját termetét; a padló deszkái panaszosan nyikordultak alatta, ahányszor csak irdatlan csizmái a földet érték.

Cosca füttyentett.

– Hűha, ez aztán méretes!

– Egy kocsmában találtam az Első csatornánál – mondta Vitari. – Kurva részeg volt, de féltek megpiszkálni. Alig pár szót beszél styriaiul.

Cosca Reszketre nézett.

– Talán megpróbálhatnál te szót érteni vele. Az északföldi testvériség nevében.

Reszketnek nem rémlett, hogy bármilyen nagy testvériség létezett volna odafent a hidegben, de egy próbát megért a dolog. Különös érzés volt kimondania a szavakat, olyan régen használta őket.

– Hogy hívnak, barátom?

Az óriás meglepetten kapta fel a fejét az északföldi beszéd hallatán.

– Őszbozont. – A hajára mutatott. – Mindig ilyen színű volt.

– Mi szél hozott ide?

– Munkát keresni jöttem.

– Miféle munkát?

– Hát amilyet éppen kapok.

– Az se baj, ha véres?

– Úgyis az lesz belőle. Északföldi vagy?

– Az.

– Délinek néztelek.

Reszket összeráncolta a homlokát, és az asztal alatt a kabátujja alá igazította elegáns mandzsettáját, hogy ne látsszon.

– Pedig nem az vagyok. Caul Reszket a nevem.

Őszbozontnak fennakadt a szeme.

– Reszket?

– Igen. – Reszketet boldogság töltötte el, amiért a férfi ismerte a nevét. Ezek szerint a büszkesége még megmaradt. – Hallottál rólam?

– Ott voltál Uffrithnál a Kutyaemberrel?

– Így igaz.

– És Fekete Métellyel, mi? Szép munka volt, úgy hallottam.

– Az volt. Alig néhány halott árán sikerült bevennünk a várost.

– Alig néhány. – A tagbaszakadt férfi lassan bólintott. Tekintetét egy pillanatra sem vette le Reszket arcáról. – Az tényleg tükörsima lehetett.

– Az volt. A Kutyaember nagyon értett hozzá, hogyan tartsa életben az embereket. A legjobb főnök volt, aki valaha parancsokat osztott nekem, azt hiszem.

– Nos, rendben. Mivel a Kutyaember nincs itt testi valójában, megtiszteltetés lenne, ha veled küzdhetnék vállt vállnak vetve.

– Megbeszéltük. Hasonlóképpen vagyok vele magam is. Örülök, hogy rád találtunk. Felvettük – tette hozzá styriaiul.

– Biztos vagy a dolgodban? – kérdezte Cosca. – Van valami… keserűség a tekintetében, amit aggasztónak találok.

– Meg kell tanulnod élni egy kicsit – mordult fel Reszket. – Szerezz egy kis svungot, baszd meg.

Vitari felröhögött, Cosca pedig a mellkasához kapott.

– Hah! A saját tőrömmel döftek le. Nos, éppenséggel megtarthatod a kis barátodat. Na most mit kezdjünk egy északföldi párral? – Feltartotta egy ujját. – Színpadra állíthatnánk a híres északföldi párbajt… Tudod, azt a nagyot, amit Félelmetes Fenris vívott hogyishívjákkal… Tudod, nem ugrik be…

Reszket hátán végigfutott a hideg, ahogy kimondta a nevet.

– A Véres Kilencessel.

– Hallottál róla?

– Ott voltam. Benne a sűrűjében. Az egyik pajzsot tartottam a kör szélén.

– Nagyszerű! Ez esetben a történelmi precizitás izgalmát kölcsönözhetnénk az előadásnak.

– Precizitás?

– Pontosság – mordult fel Vitari.

– Akkor miért nem azt mondod, baszd meg?

Cosca viszont nem ért rá mosolyogni a saját ötletén.

– Vérszag! Ario emberei kajálni fogják! És kiváló ürügy lesz arra, hogy nyíltan bevigyük a fegyvereinket. – Reszket kevésbé lelkesedett. Ez azt jelentette, hogy el kell játszania annak az embernek a szerepét, aki megölte a bátyját, és akit aztán majdnem ő maga ölt meg, ráadásul úgy kell tennie, mintha harcolna. Egyedül az szólt a dolog mellett, hogy így nem kell lantot nyúznia.

– Mit mond? – kérdezte Őszbozont északföldi nyelven.

– Úgy kell tennünk, mintha párbajoznánk.

– Úgy kell tennünk?

– Nekem is fura, de ezek egy csomó látszatdolgot csinálnak. Műsort fogunk rendezni. Eljátsszunk ezt-azt, tudod. Szórakoztatunk.

– A körön nincs semmi nevetnivaló. – Nem is tűnt úgy, mintha a megtermett északföldinek nevethetnékje támadt volna.

– Itt, délen van. Szóval először csak úgy teszünk, aztán talán igazából is harcolnunk kell másokkal. Negyven tallért kapsz, ha beleegyezel.

– Akkor meg is állapodtunk. Előbb csak úgy teszünk, aztán igazából is verekszünk. Értem. – Őszbozont tekintete hosszan elidőzött Reszketen, aztán komótos léptekkel odébbállt.

– A következőt! – bömbölte el magát Cosca. Girhes férfi vonult be peckesen. Narancssárga harisnyát és tűzpiros zekét viselt, egyik kezében nagy táskát tartott. – Neve?

– Nem más volnék… – A férfi kacifántos mozdulattal meghajolt. – Mint a Káprázatos Ronco!

A vén zsoldos szemöldöke éppen olyan gyorsan szökött fel, mint ahogy Reszket gyomra rándult görcsbe.

– És miben rejlik az erőssége harcosként és előadóként?

– Pontosan ugyanabban, uraim! – A férfi Cosca és Reszket felé biccentett, aztán Vitarira pillantott. – Hölgyem! – Lassan sarkon fordult, egy darabig a táskájában matatott, majd egyik kezét a szájára tapasztva felfújt arccal ismét megpördült…

Szisszenő hang hallatszott, és fényes tűzcsóva tört elő Ronco ajkai közül, olyan közel Reszkethez, hogy kis híján megégette az arcát. Ha lett volna ideje, le is gördül a székéről, de így csak dermedten ült egy helyben, és leesett állal, hunyorogva várta, hogy a szeme ismét hozzászokjon a raktár sötétségéhez. Néhány apró lángocska az asztalra hullott; az egyik közvetlenül Cosca remegő ujjai hegyénél. Aztán hirtelen elhaltak, olyan szagot hagyva maguk után, hogy Reszketnek hányingere támadt.

A Káprázatos Ronco megköszörülte a torkát.

– Ahh! Nos, kissé… hevesebbre sikerült a demonstráció, mint terveztem.

– De piszkosul lenyűgözött! – Cosca elhessegette a füstöt az arca elől. – Tagadhatatlanul szórakoztató és tagadhatatlanul halálos. Fel van véve, uram, negyven tallérért egy estére.

A férfi sugárzott.

– Örömmel állok rendelkezésükre. – Ezúttal még mélyebbre hajolt. – Uraim! Hölgyem! Ezennel… távozom.

– Biztos vagy a dolgodban? – kérdezte Reszket, ahogy Ronco az ajtó felé vonult. – Baj lehet belőle, nem? Tűz egy faépületben?

Cosca megint felszegte az állát.

– Azt hittem, Északföldön más sincs, csak pusztítás meg rossz fogak. Ha nem a szánk íze szerint alakulnak a dolgok, a tűz egalizálhatja az esélyeket.

– Mármint hogy mit csinálhat?

– Kiegyenlítheti őket – magyarázta Vitari.

Rossz választásnak tűnt a szó. Odafönt Északföld hegyei között a halált hívták a Nagy Kiegyenlítőnek.

– Ha tűz üt ki odabent, az jól kiegyenlíthet mindannyiunkat, és ha nem vetted volna észre, az a bitang nem volt éppen pontos. A tűz veszélyes játékszer.

– A tűz szép. Bevettük a fickót.

– De nem fog…

– Á! – Cosca egy legyintéssel beléfojtotta a szót.

– Szerintem…

– Á!

– Ugye nem akarod azt mondani…

– Mondom, á! A te hazádban talán nincs olyan szó, hogy „á”? Murcatto rám bízta a fellépők kiválasztását, és minden tiszteletem mellett ez azt jelenti, hogy én mondom meg, kit veszünk fel. Nem lesz szavazás. Te csak koncentrálj arra, hogy olyan legyen a műsor, ami felvillanyozza Ario embereit, a tervezésről meg majd én gondoskodom. Hogy hangzik?

– Mint a katasztrófához vezető legrövidebb út – felelte Reszket.

– Á, katasztrófa! – vigyorodott el Cosca. – Alig várom. Kit kell még megnéznünk?

Vitari vörös szemöldökét felvonva pillantott bele a listájába.

– Barti és Kummel. Bohócok, akrobaták, késdobálók és kötéltáncosok.

Cosca oldalba bökte Reszketet a könyökével.

– Tessék, kötéltáncosok. Azok mi bajt okozhatnának?