Úgy tűnt, egy kis arany sok vérontást megakadályozhat.

Musseliát nem foglalhatták el egy bizonytalan kimenetelű ostrom nélkül, ezt előre tudták. A város valaha az Újbirodalom nagy erődítménye volt, és lakói méltán büszkélkedtek az ősi falakkal. Talán túlzásba is vitték a büszkeséget ahelyett, hogy inkább aranyból tömtek volna többet a védők zsebébe. Benna egy szinte csalódást keltően alacsony összegért intézte el, hogy nyitva hagyják az egyik oldalsó kaput.

Jóval azelőtt, hogy Hűséges emberei elfoglalták a védvonalakat, és az Ezer Kard beözönlött a városba, hogy elkezdődhessen a fosztogatás, Benna már a sötét utcákon vezette Monzát. Az, hogy az öccse ment elöl, és mutatta az utat, önmagában is szokatlan volt.

– Miért akartál előrejönni?

– Meglátod.

– Hová megyünk?

– Visszaszerezni a pénzünket. Kamatostul.

Monza a homlokát ráncolva sietett az öccse után. Benna meglepetései általában nem sikeredtek éppen kellemesre. Egy keskeny utcáról keskeny boltív nyílt. Odabent a macskaköves udvart két ingatagfényű fáklya világította meg. Egy vászonnal fedett kocsi mellett egyszerű utazóruhákat viselő kantai férfi állt, a befogott ló indulásra készen várakozott. Monza nem ismerte az illetőt, az viszont ismerte Bennát, és kitárt karokkal, sötétben is világító mosollyal indult elfelé.

– Benna, Benna! De jó látni téged! – Régi barátokként ölelték meg egymást.

– Téged is, barátom. Ő a nővérem, Monzcarro.

A férfi mélyen meghajolt.

– A híres és félelmetes. Megtiszteltetés.

– Somenu Hermon – mondta Benna szélesen mosolyogva. – A legnagyszerűbb kereskedő Musseliában.

– Egyszerű kalmár vagyok magam is, akár a többiek. Csak pár holmi várja még, hogy elvigyem őket. A feleségem és a gyerekeim már távoztak.

– Jó, ez megkönnyíti a dolgot.

Monza felhúzott szemöldökkel pillantott az öccsére.

– Mi folyik…

Benna előkapta az övéből a tőrét, és egyszerűen arcon döfte a férfit. Olyan gyorsan történt, hogy a kereskedő még mosolygott, amikor a földre zuhant.

Monza ösztönösen kardot rántott, és az udvart ölelő árnyékokat meg az utcát kezdte fürkészni, de minden csendes volt.

– Mi a fenét műveltél? – kérdezte dühösen. Benna máris fent volt a szekéren, és megszállott tekintettel látott hozzá, hogy feltépje a vásznat. Talált alatta egy ládát, felfeszítette a fedelét, beletúrt, aztán hagyta, hogy az érmék csakis a pénzre jellemző csörgéssel hulljanak vissza.

Arany.

Monza felugrott az öccse mellé. Soha életében nem látott ennyi aranyat egy helyen. A szeme tágra nyílt a döbbenettől, ahogy rájött, hogy több hasonló láda is van ott. Reszkető kézzel hajtotta félre a vásznat. Sokkal több.

– Gazdagok vagyunk! – nyüszítette Benna. – Gazdagok vagyunk!

– Eddig is gazdagok voltunk. – Monza lenézett a Hermon szeméből kiálló, a fáklyák fényében feketének látszó, vérrel borított késre. – Muszáj volt megölnöd?

Benna úgy nézett rá, mintha megőrült volna.

– Kiraboltuk volna, hogy aztán életben hagyjuk? Elmondta volna mindenkinek, hogy nálunk van a pénz. Így biztonságban vagyunk.

– Biztonságban? Ennyi arany minden, csak nem biztonságos, Benna!

Öccse megbántva húzta össze a szemöldökét.

– Azt hittem, örülni fogsz. Annyit túrtad a földet a semmiért. – Olyan volt, mintha csalódott volna Monzában. – Ez a mienk. A mienk, érted? – Mintha viszolygott volna tőle. – A könyörület és a gyávaság egy és ugyanaz, Monza! Azt hittem, tudod.

Mégis mit tehetett volna? Feltámasztja Hermont?

Úgy tűnt, egy kis arany sok vérontással járhat.