Szex és halál

Mire leszállt a sötétség, Cardotti Gyönyörpalotája egy másik világgá változott át. Meseországgá, ami olyan messze volt a szürke valóságtól, akár a hold. A játékszobát háromszáztizenhét gyertya reszkető fénye világította meg. Nyájas megszámolta mindet, miközben egy részüket felhúzták a csilingelő csillárokban, a többit pedig ragyogó falikarokba illesztették vagy szikrázó gyertyatartókba csavarták.

A játékasztalokról levették a takarókat. Az egyik osztó a kártyáit keverte, a másik csak ült és a semmibe bámult, a harmadik a zsetonokat rendezte csinos kupacokba. Nyájas a férfival együtt némán számolta őket. A szoba túlsó végében egy öregember szerencsekereket olajozott. Ahogy Nyájas felmérte az esélyeket, a kerék nem hozhatott túl sok szerencsét azoknak, akik játszottak vele. Ez a legkülönösebb a szerencsejátékokban. Az esélyek mindig a játékos ellen szólnak. Egy-egy napra felül lehet kerekedni a számokon, de hosszú távon soha.

Minden úgy csillogott, akár az elrejtett kincsek, a legfeltűnőbbek azonban a nők voltak. Mindannyian kiöltöztek, álarcot öltöttek, és a meleg gyertyafény szinte nem e világi lénnyé változtatta őket. Hosszú, karcsú végtagjaikat bepúderezték, és csillámporral szórták be, szemük sötéten ragyogott aranyozott maszkjaik mögött, ajkukat és körmeiket a csatában szerzett halálos sebek feketés vérvörösére festették.

A levegőt különös, ijesztő szagok töltötték meg. Az Óvóban is voltak nők, és Nyájast mindig feszélyezte a társaságuk. Hogy megnyugtassa magát, újra meg újra dobott a kockáival, és összeadta a számokat. Négyezer-kétszáz…

Az egyik nő elsuhant mellette, ruhájának fodros szegélye végigsöpört a gurkhuli szőnyegen, egyik hosszú, csupasz lába minden egyes lépésnél kivillant rejtekéből. Kétszáz… Nyájas tekintete a lábra tapadt, a szíve sebesebben kezdett verni. Kétszáz… huszonhat. Elkapta a tekintetét, és megint a kockákra figyelt.

Három és kettő. Teljesen hétköznapi számok, nem kellett aggódnia miattuk. Kihúzta magát és várt tovább. Az ablakból látta, hogy az udvarra lassan megérkeznek az első vendégek.

* * *

– Szívélyes üdvözletem, barátaim, ez itt a Cardotti! Van itt minden, amire egy felcseperedő fiúnak szüksége lehet! A kockát és a kártyát, az ügyességi és a szerencsejátékokat erre találják! Azok, akik kender édesanyánk ölelésére vágynak, ezen az ajtón lépjenek be! Bor és szeszek bármikor vendégeink rendelkezésére állnak! Kedves egészségükre, barátaim! Az este folyamán egyik műsorszám követi a másikat az udvaron! Táncosok, zsonglőrök, muzsikusok… Talán még egy kis erőszaknak is tanúja lehet, aki szereti a vért! Ami pedig a hölgytársaságot illeti, nos… abból sem lesz hiány odabent az épületben…

Maszkos, púderezett férfiak áradata öntötte el az udvart. Máris mindenhol hibátlan szabású öltönyök keringtek, a levegőt harsány társalgás zaja töltötte be. Az udvar egyik sarkában a zenekar vidám dallamot fűrészelt, egy másikban pedig a zsonglőrök dobálták a magasba csillogó üvegeiket. Időnként egyik vagy másik nő átfurakodott a sokadalmon, valakinek a fülébe suttogott, aztán bevezette az épületbe. Odabent pedig nyilvánvalóan az emeletre. Cosca akaratlanul is elgondolkodott rajta, vajon nélkülözni tudnák-e a többiek egy kis időre.

– El vagyok ragadtatva – mormogta, és megbökte a kalapját egy mellette elsuhanó karcsú szőke felé.

– Foglalkozzon a vendégekkel – vicsorgott dühösen az arcába a nő.

– Csak próbálom feldobni a hangulatot, drágaságom. Segíteni szeretnék.

– Ha segíteni akar, szopjon le egy-két dákót. Rám éppen elég vár. – Valaki megérintette a nő vállát, mire az ragyogó mosollyal fordult meg, belekarolt az idegenbe, és már odébb is álltak.

– Kik ezek a szarháziak? – morogta Reszket Cosca fülébe. – Azt mondták, három- vagy négytucatnyian jönnek, némelyik fegyverrel, de nem lesznek harcos kedvükben. Máris legalább kétszer annyian vannak!

Cosca vigyorogva csapott az északföldi vállára.

– Úgy bizony! Hát nem izgalmas, ha az ember bulit rendez, és kétszer annyi vendég jelenik meg, mint ahányat meghívott? Valaki nagyon népszerű!

Reszketre nem ragadt át a jókedv.

– Kétlem, hogy mi lennénk azok. Hogy fogunk ennyi embert kordában tartani?

– Miből gondolod, hogy van erre válaszom? Úgy tapasztaltam, az életben ritkán alakulnak úgy a dolgok, ahogy az ember számít rá. Alkalmazkodnunk kell a körülményekhez, és meg kell tennünk minden tőlünk telhetőt.

– Talán ha hat őr lesz, nem azt mondták? Na és kik azok ott? – Az északföldi az egyik sarokban álló komor csapat felé intett a fejével. Mindannyian csillogó mellvértet viseltek fekete bőrzekéjük felett, arcukat egyszerű, komor fémmaszk takarta, derekukon komor kardok és hosszú kések lógtak, komor homlokukon elmélyültek a ráncok. Tekintetük szüntelenül az udvart fésülte, mintha a veszély jeleit keresnék.

– Hmmm – szólt Cosca. – Én is éppen ezen gondolkodtam.

– Gondolkodtál? – Reszket zavarba ejtő erővel szorította a zsoldos karját. – És mikor jutsz el a nagy gondolkodásban odáig, hogy összeszarod magad?

– Sokat szoktam gondolkodni. – Cosca lefejtette magáról az északföldi kezét. – Különös módon mégsem ijedek meg soha. – Elvegyült a tömegben, hátba veregette, aki az útjába került, ivásra biztatta a vendégeket, és mindenkire ráragasztotta a jókedvét, amerre járt. Elemében érezte magát. A bűn, az élet örömei meg a veszély voltak az ő világa.

Félt az öregségtől, a bukástól, az árulástól és attól, hogy bolondot csinál magából. Csata előtt mégsem félt soha. Cosca akkor volt a legboldogabb, amikor várta, hogy elkezdődjön a csata. Amikor a Dagoska falai felé menetelő számtalan gurkhulit figyelte. Amikor Sipani seregei felsorakoztak a Szigetek csatája előtt. Amikor felkapaszkodott a nyeregbe a holdfénynél, mielőtt az ellenség kirohant volna Murisból. Mindennél jobban élvezte a veszélyt. Minden jövővel kapcsolatos aggodalma megszűnt. A múlt hibái feledésbe merültek. Csak a dicsőséges jelen maradt. Behunyta a szemét és mély lélegzetet vett, érezte, ahogy a levegő kellemesen csiklandozza a tüdejét. A vendégek izgatottan cseverésztek körülötte. Az ital utáni vágya szinte elenyészett. Ahogy felpattant a szeme, két férfit pillantott meg, amint beléptek a kapun. A többi vendég alázatosan mélyre hajolva húzódott félre az útjukból. Őfelsége Ario herceg skarlátvörös kabátot viselt; a hímzett ujjakról alálógó selyem kézelők azt a benyomást keltették, mintha soha nem kéne saját kezűleg megfognia semmit.

– Felség! – Cosca széles mozdulattal lekapta a kalapját és a földig hajolt. – Mélységesen megtisztel bennünket a jelenlétével.

– Valóban így van – felelte Ario. – És az öcsém is megtiszteli önöket. – Ernyedt mozdulattal a mellette álló férfira mutatott, aki tetőtől talpig makulátlan fehérbe öltözött, csak az álarca formázta egy aranyszínű nap felét. Cosának úgy tűnt, hogy kissé ideges és nincs is kedve az egészhez. Nyilvánvalóan Foscar volt az, bár szakállt növesztett, ami meglehetősen jól állt neki. – Nem is beszélve közös barátunkról, Sulfur mesterről.

– Sajnálatos módon nem maradhatok. – Jellegtelen külsejű férfi állt meg a két fivér mögött. Göndör haja volt, egyszerű ruhát viselt, és halványan mosolygott. – Rengeteg dolgom van. Egy pillanatnyi nyugtom sem lehet. – Ahogy Cosca felé fordult, egyszerű álarca mögül kivillantak a szemei: az egyik kék volt, a másik pedig zöld. – Még ma este útnak kell indulnom Talinsba, hogy beszélhessek az apjával. Nem adhatunk szabad kezet a gurkhuliaknak.

– Persze hogy nem. Átkozott gurkhuli kurafik. Jó utat, Sulfur. – Ario alig észrevehetően biccentett.

– Jó utat – dörmögte Foscar, és Sulfur a kapu felé fordult.

Cosca megint a fejébe nyomta a kalapját.

– Nos, rendkívüli módon örülünk a megtiszteltetésnek. Érezzék jól magukat nálunk, használják ki szolgáltatásainkat. – Közelebb hajolt, és megvillantotta legcinkosabb mosolyát. – Az épület legfelső emelete az ön és a fivére rendelkezésére áll. Úgy vélem, felségednek különösen kellemes kikapcsolódásban lesz része a királyi lakosztályban.

– Ezt mondtam én is, Foscar. Meglátjuk, hogy ha eljön az ideje, ki tudsz-e kapcsolódni, és meg tudsz-e feledkezni a gondjaidról. – Ario a zenekar felé fordult. – Magasságos ég, nem bírt volna ez a nő valami jobb bandát találni?

Az egyre sűrűbb tömeg kettévált, hogy a testvérek átvonulhassanak. Számos fensőbbségesen mosolygó úriember haladt a nyomukban, meg még négy a mogorva fegyveresek közül. Cosca komoran fordult csillogó mellvértjük után, ahogy beléptek a játékszobába.

Tény és való, Nicomo Cosca nem félt senkitől. Némi józan aggodalom azonban nagyon is helyénvalónak tűnt. Végtére is Monza azt kérte, hogy tartson kézben mindent. A bejárathoz sietett, és megérintette az egyik őr karját.

– Ma este nem jöhetnek be többen. Tele vagyunk. – A meglepett férfi arcába csapta a kaput, elfordította a kulcsot, és a mellényzsebébe csúsztatta. Ario barátja, Sulfur mester részesült abban a megtiszteltetésben, hogy utoljára haladhatott át a kapun aznap este.

Cosca intett a bandának.

– Valami élénkebbet, fiúk, csapjatok a húrok közé! Azért jöttünk, hogy szórakoztassuk a népeket!

* * *

Morveer kuporogva térdelt a padlás sötétjében, és az eresz alól az udvart figyelte. Hivalkodó ruhákba öltözött férfiak gyűltek csapatokba, aztán oszlottak szét, és özönlöttek ki-be az épületbe vezető két ajtón át. Trágár kurjongatás, elfojtott csevegés, vacak zene és kedélyes nevetés hallatszott az éjszakában, Morveer mégsem kapott kedvet az ünnepléshez.

– Miért vannak ilyen sokan? – suttogta. – Feleennyi vendégre se számítottunk. Valami nincs rendben.

Hirtelen erős lángcsóva világította meg a hűvös éjszakát, és az emberek tapsban törtek ki. Az az imbecillis Ronco veszélyeztette a saját testi épségét meg mindenki másét az udvarban. Morveer lassan megrázta a fejét. Ha ez jó ötlet, akkor ő a világ császára…

Nappal odapisszegett neki, ő pedig visszaegyensúlyozott a halkan nyikorgó öreg gerendákon, és az egyik lyukhoz illesztette a szemét.

– Jön valaki.

Nyolc emberből álló csapat jött fel a lépcsőn, mindegyik álarcot hordott. Négyen fénylő mellvértet viseltek, ők nyilvánvalóan testőrök voltak. Ketten még ennyire sem tagadhatták volna, hogy a Cardotti női alkalmazottai közé tartoznak. Morveert a hátul érkező két férfi érdekelte.

– Ario és Foscar – suttogta Nappal.

– Minden jel arra mutat. – Orso fiai váltottak egymással pár szót, míg testőreik elfoglalták a helyüket a két ajtónál. Aztán Ario mélyen meghajolt, kuncogása halkan visszhangzott a padláson, és mindkét karján egy nővel a második ajtó felé vonult, miközben öccse a királyi lakosztály felé vette az irányt.

Morveer összeráncolta a homlokát.

– Valami nagyon nincs rendben.

* * *

Csak egy hülye gondolhatta, hogy így néz ki egy király hálószobája. Mindent ezüst- és aranycérnával hímzett hivalkodó minták borítottak. Az irdatlan méretű baldachinos ágyat karmazsinvörös selyem fojtogatta. Egy terjedelmes bárszekrény majd széthasadt a színes italokkal teli üvegektől. A mennyezetet árnyékos stukkók díszítették, középen óriási csillár lógott túlságosan mélyre. A zöld márványból faragott kandalló két gyümölcsöstálat tartó meztelen nőt formázott.

A falra fénylő keretbe illesztett terebélyes festmény került: egy valószínűtlenül nagy keblű nő fürdött rajta egy patakban, amit láthatólag sokkal jobban élvezett, mint az életszerű lett volna. Monza sosem értette, miért számított jobbnak egy festmény, ha közszemlére tettek rajta egy-két mellett. A festők viszont a jelek szerint ezt az elvet vallották, úgyhogy a melleket nem lehetett megúszni.

– Belefájdul a fejem ebbe a kurva zenébe – morogta Vitari, és a fűzője alá dugta az ujját, hogy megvakarhassa az oldalát.

Monza oldalt kapta a fejét.

– Nekem attól a kibaszott ágytól fájdul meg inkább a fejem. Főleg hogy ezt a tapétát választották hozzá.

Az azúrkék különösen otromba árnyalatát türkiz csíkok szelték át, és az egészet aranyszínű csillagokkal szórták tele.

– Ettől még egy nő is rászokik a kenderre. – Vitari az ágy melletti márványasztalon heverő elefántcsont pipára meg a finoman megmunkált üvegben várakozó kendercsomóra mutatott. Monza figyelmét aligha kellett rá felhívnia. Az elmúlt egy órában alig vette le róla a szemét.

– A munkával foglalkozz – csattant fel, és az ajtó felé fordult.

– Csakis. – Vitari felkapta a szoknyáját. – Nem könnyű ezekben a nyavalyás cuccokban. Hogyan képes bárki…

– Pszt! – Lépések hallatszottak odakint a folyosón.

– A vendégeink. Készen állsz?

A két kés markolata Monza derekához nyomódott, ahogy megmozdította a csípőjét.

– Kicsit késő lenne meggondolni magunkat, nem igaz?

– Hacsak nem döntöttél úgy, hogy inkább dugsz velük.

– Azt hiszem, maradunk az eredeti tervnél, és eltesszük őket láb alól. – Monza jobb kezével az ablakpárkánynak támaszkodott és reményei szerint csábos pozíciót vett fel. A szíve hevesen kalimpált, a vér kellemetlenül hangosan zúgott a fülében.

Az ajtó végtelen lassúsággal nyílt ki, és egy férfi lépett a szobába. Magas volt, hófehérbe öltözött, aranyszínű maszkja a felkelő napot mintázta. Makulátlanul nyírt szakálla sem rejtette el a durva sebet az állán. Monza hunyorogva nézett rá. Nem Ario volt az. Nem is Foscar.

– A picsába – hallotta Vitari sóhaját.

A felismerés úgy érte Monzát, mintha arcul köpték volna. Nem Orso fia volt az, hanem a veje. Nem más, mint maga a nagy békecsináló, Ő Magasztos Felsége, az Unió királya.

* * *

– Készen állsz? – kérdezte Cosca.

Reszket még egyszer megköszörülte a torkát. Amióta megérkezett erre az átkozott helyre, úgy érezte, mintha oda lenne tapadva valami.

– Kicsit késő lenne meggondolni magunkat, nem igaz?

A vén zsoldos mosolya sosem volt szélesebb.

– Hacsak nem döntöttél úgy, hogy inkább dugsz velük. Uraim! Hölgyeim! Kérhetném a figyelmüket? – A zenekar elhallgatott, csak a hegedű húzott tovább egyetlen elnyújtott hangot. Reszket nem érezte magát sokkal jobban tőle.

Cosca felemelte a botját, mire a vendégek kihátráltak az udvar közepére felrajzolt körből.

– Lépjenek hátra, barátaim, mert komoly veszély leselkedik önökre! A történelem egyik nagy pillanatát játsszák most el hitetlenkedő szemeik előtt!

– Mikor kefélhetek már végre? – kiáltotta valaki harsány nevetést kiváltva.

Cosca előreszökkent, és majdnem kiszúrta a férfi szemét a botja végével.

– Amint valaki meghal.

Egyszerre beszállt a dob is, bumm, bumm, bumm. A fáklyák reszketeg fényében az emberek összepréselődtek a kör peremén. Maszkok gyűrűje – madarak és az erdő vadjai, zsoldosok és bohócok, mosolygó katonák és vigyorgó ördögök. Alattuk emberi arcok – részegek, unottak, dühösek, kíváncsiak. Hátul Barti és Kummel egymás vállára álltak; akármelyik is volt felül, a dobverés ütemére tapsolt.

– Az önök épülésére, okulására és örömére… – Reszketnek fogalma sem volt róla, mit jelent ez. – Cardotti Gyönyörpalotája bemutatja… – Mély lélegzetet vett, felkapta a karját és a pajzsát, majd a bámészkodókat félretolva belépett a körbe. – A hírhedt párbajt Félelmetes Fenris… – Cosca a túloldalról a körbe vonuló Őszbozont felé bökött a botjával. – És Kilencujjú Logan között!

– Tíz ujja van! – kiáltotta valaki, mire ismét részeg nevetés harsant.

Reszket nem csatlakozott hozzájuk. Őszbozont persze közel olyan rémisztő sem volt, mint a valódi Félelmetes, de azért háznyi termetével és fekete fémmaszkjával így sem nyújtott éppen megnyugtató látványt, főleg hogy kopaszra borotvált fejének bal oldalát és bal karját kékre festették. Hatalmas kezében szorongatott husángja iszonyú nehéznek és veszélyesnek tűnt. Reszketnek folyamatosan győzködnie kellett magát, hogy egy oldalon állnak. Ez csak játék lesz. Csak játék.

– Az uraknak azt tanácsolnám, hogy tartsanak kellő távolságot! – kiáltotta Cosca, mire a három gurkhuli táncos fekete macskaálarcban a kör szélére perdült, és nekilátott, hogy a falak felé tereljék a vendégeket. – Lehet, hogy vér fog folyni.

– Merem remélni! – Újabb harsány röhögés. – Nem azért jöttem, hogy két szerencsétlen körbetáncikálja egymást.

A nézők éljeneztek, fütyültek, fújoltak. Főleg fújoltak. Reszket valamiért kételkedett benne, hogy a terve – pár percig a levegőben hadonászva ugrándoznak a körben, majd a kardját Őszbozont hóna alá döfi, aki erre kilyukaszt egy disznóvérrel teli hólyagot – tapsviharra fogja késztetni ezeket a seggfejeket. Visszaemlékezett a valódi párbajra Carleon falai előtt. Akkor egész Északföld sorsa forgott kockán. A hideg reggel, a lélegzet párafelhője a levegőben, a vér a körben. A párbajozókat körülvevő pribékek a pajzsukat rázták és üvöltöttek, ahogy a torkukon kifért. Reszketet érdekelte, mit szóltak volna azok az emberek ehhez a képtelenséghez. Az élet különös utakra tereli az embert, annyi biztos.

– Rajta! – kiáltotta Cosca, és hátraugrott a tömegbe.

Őszbozont hangos ordítással rontott előre, megforgatva a husángot a feje fölött. Reszket erre nem volt felkészülve. Időben felkapta a kardját, de a csapás ereje a földre taszította, és zsibbadt bal karral, a fenekén csúszott odébb. Elterült a földön és egy óvatlan mozdulattal megkarcolta a saját szemöldökét. Még jó, hogy nem a szemét szúrta ki. Oldalt gördült, a husáng pedig kő szilánkjait vetve rögvest lecsapott oda, ahol egy pillanattal korábban feküdt. Alighogy nekilátott feltápászkodni, Őszbozont máris megint nekirontott. Úgy festett, mint aki halálosan komolyan veszi a harcot, és Reszketnek egy farkasverembe keveredett macska méltóságával kellett félrecsúsznia az útból. Úgy emlékezett, hogy nem ezt beszélték meg. A jelek szerint a tagbaszakadt férfi maradandó élményt jelentő műsort akart bemutatni a közönségnek.

– Öld meg! – nevetett fel valaki.

– Vért akarunk látni, barmok!

Reszket szorosabbra fogta a kardját. Hirtelen rossz előérzete támadt. Még annál is rosszabb, mint korábban.

* * *

A kockagurítás általában megnyugtatta Nyájast, ezúttal azonban mégsem. Rossz előérzete támadt. Még annál is rosszabb, mint korábban. Figyelte, ahogy a kockák bucskáznak, kopognak, pörögnek, mielőtt végül megállapodnak.

– Kettő és négy – mondta.

– Mi is látjuk a számokat! – csattant fel egy félholdat ábrázoló maszkot viselő férfi. – Gyűlölnek engem ezek a nyavalyás kockák. – Dühödten visszadobta őket, és figyelte, ahogy pattognak a csiszolt fán.

Nyájas összeráncolt homlokkal vette fel a két kockát, aztán finom mozdulattal ismét dobott velük.

– Öt és három. A ház nyer.

– Kezd nagyon rákapni – jegyezte meg egy hajót formázó álarcot viselő férfi, néhány barátja pedig dühös mormogással kísérte. Mind részegek voltak. Részegek és ostobák. A ház mindig gyorsan rákap a nyerésre, éppen ezért rendez egyáltalán szerencsejátékokat. Viszont semmi esetre sem Nyájas feladata volt, hogy felvilágosítsa ez ügyben. Valaki a terem végében boldogan kiáltott fel, ahogy a szerencsekeréken az ő száma jött ki. Néhány kártyás méla undorral tapsolt neki.

– Kurva kocka. – A félholdmaszkos férfi szürcsölt egyet a borospoharából, miközben Nyájas gondosan összegyűjtötte a zsetonokat, és saját egyre növekvő kupacára tette. Alig kapott levegőt, a szobát betöltötte a parfümök, az izzadság, a bor és a füst különös szaga. Hirtelen rájött, hogy tátva maradt a szája, úgyhogy gyorsan becsukta.

* * *

Az Unió királya Monzáról Vitarira nézett, aztán vissza – jóképű volt, királyi, mégsem látták szívesen. Monza hirtelen rájött, hogy tátva maradt a szája, úgyhogy gyorsan becsukta.

– Nem akarok tiszteletlen lenni, de egyikük is bőven elegendő lesz, és… mindig gyengém volt a sötét haj. – Az ajtó felé intett. – Remélem, nem bántom meg vele, ha arra kérem, hogy hagyjon magunkra bennünket. Gondoskodni fogok róla, hogy megkapja a fizetségét.

– Milyen nagyvonalú. – Vitari oldalvást pillantott, Monza pedig alig észrevehetően megvonta a vállát. A gondolatai ide-oda ugráltak, akár béka a forró vízben, ahogy kétségbeesetten kereste a kifelé vezető utat a maguk ásta veremből. Vitari eltolta magát a faltól, és az ajtó felé indult. Útközben végigsimította a király kabátjának mellét a keze fejével. – A vörös hajú anyám a hibás – mosolyodott el. Az ajtó halk kattanással záródott be mögötte.

– Rendkívül… – A király megköszörülte a torkát. – Elbűvölő szoba.

– Önt igazán könnyű elbűvölni.

A férfi felnevetett.

– A feleségem nem ezt mondaná.

– Kevés feleség mond jót a férjéről. Ezért jönnek hozzánk.

– Félreérti. A feleségem áldását adta erre. A harmadik gyerekünket várja, ekképp… Nos, ez aligha érdekli önt.

– Bármit is mond, azt fogja látni, hogy engem érdekel. Ezért fizetnek.

– Hát persze. – A király feszülten dörzsölte össze a tenyerét. – Talán ihatnánk valamit.

A nő a bárszekrény felé intett a fejével.

– Ott vannak az italok.

– Maga kér valamit?

– Nem.

– Nem, nyilván, miért is inna. – Bor bugyogott elő a palackból. – Felteszem, magának nincs ebben semmi új.

– Nincs. – Bár ami azt illeti, Monza nehezen idézte fel, mikor fordult elő utoljára, hogy kurvának öltözve egy királlyal keveredett egy szobába. Két választása volt. Vagy összefekszik a férfival, vagy megöli. Egyik sem vonzotta különösebben. Ario meggyilkolása is éppen elég zűrrel járt volna. Ha egy királlyal végez – még ha Orso veje is az illető –, azzal csak még nagyobb gondot zúdított volna a nyakába.

Ha két sötét út kereszteződésében áll, írta Stolicus, a tábornoknak mindig a könnyebbet kell választania. Monza kételkedett benne, hogy a bölcs hadvezér éppen ilyesféle körülményekre gondolt, de ez semmin sem változtatott. Egyik kezét a baldachinos ágy legközelebbi oszlopára fonta, és zavartan letelepedett a csicsás paplanra. Aztán a kenderpipára tévedt a tekintete.

Ha két sötét út kereszteződésében áll, írta Farans, a tábornoknak mindig keresnie kell egy harmadikat.

– Idegesnek tűnik.

A király az ágy lábához lépett.

– Be kell vallanom, sok idő eltelt, amióta… efféle helyen jártam.

– Akkor adok valamit, ami megnyugtatja. – Monza hátat fordított, mielőtt a király nemet mondhatott volna, és nekilátott megtömni a pipát. Nem tartott sokáig elkészülnie vele. Végtére is minden este ezt csinálta.

– Kender? Nem biztos, hogy…

– Ehhez is a felesége áldása kell? – A férfi felé nyújtotta a pipát.

– Természetesen nem.

Monza felállt, és tekintetét a férfiéba fúrva a kenderhez emelte a gyertyát. Az első adag füstöt a király azonnal kiköhögte. A másodikat sokkal később. A harmadikat már sikerült bent tartania, aztán fehér felhőben kifújnia.

– Most maga jön – krákogta, aztán megint a nő kezébe nyomta a pipát, és lehuppant az ágyra. Az eszközből felszálló füst csiklandozta Monza orrát.

– Én… – Ó, hogy mennyire kívánta. Reszketett a vágytól. – Én… – Ott volt a kezében. Csakhogy nem ez volt a megfelelő pillanat. Ura kellett hogy maradjon a cselekedeteinek.

A király szája bugyuta mosolyra húzódott.

– És maga kinek az áldására vár? – kérdezte rekedten. – Megígérem, hogy nem mondom el a…

Monza máris a szürkés-barnás forgácsokhoz illesztette a lángot, és mélyen beszívta a füstöt; érezte, ahogy égeti a tüdejét.

– Átkozott csizma – szólt a király, igyekezvén lerángatni magáról fényesre suvickolt lábbelijét. – Nem passzol a lábamra. Ha az ember… száz márkát fizet… egy pár csizmáért… elvárná, hogy… – Az egyik csizma lerepült és világos foltot hagyva maga után a falnak koppant. Monzának nehezére esett felállni.

– Még egyet! – Kinyújtotta a pipát.

– Hát… mi baj lehetne belőle? – Monza a gyertya felvillanó fényébe bámult. A láng számtalan felbecsülhetetlen értékű drágakő színében ragyogott reszketve, a kender narancsszínben izzó morzsái előbb csokoládébarnává, aztán hamuszürkévé váltak. A király édeskés füstöt fújt Monza arcába, amit a nő lehunyt szemmel szívott be. Teljesen megtelt vele, úgy érezte, egyre nagyobb lesz, és mindjárt kipukkan a feje.

– Ó!

– Hm?

A férfi körülnézett.

– Ez… eléggé…

– Igen, az. – A szoba ragyogott. A fájdalom Monza lábában kellemes csiklandozássá szelídült. Csupasz bőre bizsergett. Leült, a matrac felnyikordult a feneke alatt. Az Unió királyával üldögélt egy csúf ágy szélén egy kuplerájban. Mi is lehetett volna ennél kellemesebb?

A király lustán megnyalta az ajkát.

– A feleségem. A királyné. Tudja. Említettem. Királyné. Nem mindig…

– A felesége a nőket szereti – bukott ki Monzából. Aztán akkorát nevetett, hogy le kellett törölnie egy adag taknyot a felső ajkáról. – Nagyon szereti őket.

A király szeme rózsaszínűnek látszott az álarc szemnyílásai mögött. Lustán mérte végig Monza arcát.

– A nőket? Miről is beszélgettünk? – Közelebb hajolt. – Már… nem is vagyok ideges. – Egyik kezét ügyetlenül a nő combjára csúsztatta. – Azt hiszem… – mormogta, és körbenyalta az ajkát. – Azt hiszem… – Aztán hirtelen kifordult a szeme, és szétvetett karokkal hanyatt dőlt az ágyon. A feje oldalra billent, a maszk félrecsúszott az arcán. Mozdulatlanul feküdt, halk hortyogása visszhangzott Monza fülében.

Olyan békésnek tűnt. A nő legszívesebben lefeküdt volna mellé. Folyton csak gondolkodott, gondolkodott, aggódott, gondolkodott. Pihenésre volt szüksége. Rászolgált. Valami azonban nem hagyta nyugodni – valami, amit előbb meg kellett tennie. De mi volt az? Nagy nehezen felkászálódott, bizonytalanul állt a lábán.

Ario.

– Huhh, ez az! – Otthagyta őfelségét az ágyon, és az ajtó felé indult. A szoba ide-oda billegett vele, próbálta feldönteni. Trükkös egy rohadék volt. Monza lehajolt, letépte a lábáról az egyik magas sarkú cipőt, aztán elvesztette az egyensúlyát és majdnem elesett. A másik irányba tántorodott, a cipő pedig komótosan szelte át a levegőt, mint a vízben alásüllyedő horgony. A nőnek erőlködnie kellett, hogy nyitva tartsa a szemét. Kék üveg mozaikja zárta el a világtól, a mögötte égő gyertyák fénye nyúlánk, vakító foltokat mázolt a szeme elé.

* * *

Morveer biccentett Nappalnak, a nő pedig viszonozta. Körvonalai a padlás sötétjénél is sötétebben rajzolódtak ki, mosolyára a lehető leghalványabb kékes fényfolt vetült. A lécek, a gerendák a szarufák fekete fantomok voltak a háta mögött.

– Én lerendezem a két őrt a királyi lakosztálynál – suttogta. – A másik kettő a tied.

– Rendben, de mikor?

A mikor hirtelen kiemelkedő fontosságú kérdéssé vált. A lyukhoz illesztette a szemét, egyik markában a fúvócsövet szorongatta, a másik kezén pedig két ujját dörzsölgette folyamatosan. Hirtelen kinyílt a királyi lakosztály ajtaja, és Vitari lépett ki a két őr között. Vetett egy pillantást felfelé, aztán elindult a folyosón. Sem Murcattónak, sem Foscarnak, sem senki másnak nem volt nyoma. Morveer biztosra vette, hogy ez nem tartozik hozzá a tervhez. Persze a két őrt így is meg kellett ölnie, hiszen ezért fizették, és ő mindig teljesítette azt, amivel megbízták. Ez volt az egyik legfontosabb különbség közte és a Nicomo Coscához hasonló obszcén barmok között. De mikor, mikor, mikor…

Morveer felhúzta a szemöldökét. Meg mert volna rá esküdni, hogy valaki rágcsál a háta mögött.

– Te eszel?

– Csak egy zsemlét.

– Azonnal fejezd be! Dolgozunk, az ördögbe is! Gondolkodni próbálok. Egy hangyányi professzionalizmus olyan nagy kérés?

A lassan múló időt a tehetségtelen muzsikosok játékának távoli hangjai kísérték, de azon kívül, hogy az őrök egyik lábukról a másikra álltak, semmi nem történt. Morveer lassan megrázta a fejét. Mint oly sokszor máskor, az egyik pillanat itt is olyan volt, mint a másik. Mély lélegzetet vett, a szájához illesztette a csövet, megcélozta a két rábízott őr közül a távolabbit…

Kivágódott Ario szobájának ajtaja. A két nő lépett ki rajta, egyikük még mindig a szoknyáját igazgatta. Morveer felfújt arccal visszatartotta a lélegzetét. A nők behúzták maguk mögött az ajtót, aztán elindultak a folyosón. Az egyik őr odaszólt valamit a másiknak, mire az elnevette magát. A lövedék alig hallható szisszenéssel útjára indult Morveer fúvócsövéből, és a nevetés hirtelen félbeszakadt.

– Á! – A közelebb álló őr a fejéhez kapott.

– Mi van?

– Valami… nem tudom, valami megszúrt.

– Megszúrt? Mégis mi… – Most a másik őrön volt a sor, hogy megdörzsölje a fejét. – Hogy az a…

Az első közben megtalálta a tűt a hajában, és most a fény felé tartotta.

– Egy tű. – Esetlenül a kardja után nyúlt, de elvesztette az egyensúlyát, a falnak dőlt, és a fenekére csúszott. – Furcsán érzem…

A második őr tett egy bizonytalan lépést a folyosón, a semmit markolászta, aztán széttárt karral arcra bukott. Morveer megengedett magának egy elégedett bólintást, aztán odaosont Nappalhoz, aki saját fúvócsövével a kezében két másik lyuk fölött kuporgott.

– Sikerült? – kérdezte a férfi.

– Természetesen. – Nappal harapott egyet a szabad kezében tartott zsemléből. Morveer a lyukon keresztül látta az Ario lakosztályának ajtaja előtt mozdulatlanul heverő őröket.

– Szép munka, drágaságom. Sajnálatos módon azonban más feladatot nem bíztak ránk. – Nekilátott, hogy összeszedje a felszerelést.

– Ne maradjunk, hogy megnézzük, mi sül ki ebből?

– Nem látok rá okot. A legtöbb, amiben reménykedhetünk, hogy emberek fognak meghalni, olyat meg már láttam. Sokszor. Hidd el nekem, egyik halál olyan, mint a másik. Nálad van a kötél?

– Természetesen.

– Sosem lehet elég korán megtervezni a menekülést.

– Első az óvatosság, mint mindig.

– Pontosan.

Nappal elővette az összetekert kötelet a zsákjából, és a végét rácsomózta egy gerendára. Felemelte a lábát, és kirúgta a kis ablakot a keretéből. Morveer hallotta, ahogy odalent belecsobban az épület mögött futó csatorna vízébe.

– Ez szép volt. Mihez is kezdenék nélküled?

* * *

– Dögölj meg! – Őszbozont magasan a feje fölé emelte a hatalmas husángot, és rohamra indult a körben. Reszket a közönséggel együtt szisszent fel, mielőtt az utolsó pillanatban félrekapart az útból. Az ütés szele még így is elérte az arcát. Megragadta a nagydarab férfit, és összekapaszkodva tántorogtak a kör szélén.

– Mi a faszomat művelsz? – kérdezte súgva Reszket.

– Bosszút állok! – Őszbozont térde eltalálta az oldalát, és ellenfele eltaszította magától.

Reszket hátratántorodott, és miközben visszanyerte az egyensúlyát, azon gondolkodott, vajon mivel sérthette meg a férfit.

– Bosszút? Miért, te eszement barom?

– Uffrithért! – Őszbozont dobbantott hatalmas csizmájával, mire Reszket hátraugrott, és a pajzsa széle fölött lesett ki.

– Mi? De hát ott nem halt meg senki!

– Biztos vagy benne?

– Két ember a kikötőben, de…

– Az öcsém! Csak tizennégy éves volt!

– Ahhoz semmi közöm nem volt, te szarkupac! Fekete Métely ölte meg őket!

– Nem Fekete Métely áll itt előttem, de én megesküdtem anyámnak, hogy valaki fizetni fog. Épp elég részed volt a dologban ahhoz, hogy kinyírjalak, te tetű! – Reszket kislányos sikolyt hallatott, ahogy elhajolt egy újabb csapás elől. A mellette éljenző nézők éppen úgy vérre szomjaztak, mintha valódi párbaj zajlott volna a szemük előtt.

Tehát bosszú. Kétélű fegyver. Sosem lehet tudni, mikor sújt le az emberre. Reszket megvetette a lábát, egy imént kapott ütés nyomán vér folyt végig az arcán, és másra sem tudott gondolni, mint hogy milyen kibaszottul igazságtalan ez az egész. Megpróbált helyesen cselekedni, ahogy a bátyja tanácsolta mindig. Megpróbált jobb emberré válni. Idevezet a jó szándék. Egyenesen a szarba.

– De én… Csak tettem a dolgomat! – kiáltotta északföldi nyelven.

Őszbozont kiköpött a maszkja szájnyílásán keresztül.

– Az öcsém is! – Husángja szemkápráztató sebességgel csapott le. Reszket elhajolt előle, aztán felkapta a pajzsát, és a szélével állon vágta a támadóját, aki erre vért köpve tántorodott hátra.

Reszketben még volt büszkeség. Ennyit megőrzött magában. Nem fogja hagyni, hogy egy ilyen ostoba fajankó küldje vissza a sárba, aki képtelen megkülönböztetni a jó embereket a rosszaktól. Érezte, ahogy fortyog benne a düh, mint otthon Északföldön, amikor a tomboló csata sűrűjébe került.

– Bosszút akarsz? – ordította. – Majd én megmutatom neked, baszd meg, mi az a bosszú!

* * *

Cosca elfintorodott, ahogy Reszket hárított egy ütést a pajzsával és oldalra lépett. Dühösen vicsorgott valamit északföldiül, aztán a kardja máris átszelte a levegőt, és alig egy paraszthajszálnyival vétette el Őszbozontot. Visszafelé kis híján a nézők közé vágott, amitől azok idegesen mozgolódni kezdtek.

– Észbontó! – nyögte valaki. – Szinte valóságosnak tűnik! Fel kell fogadnom őket a lányom esküvőjére…

Az északföldiek valóban nagyszerű műsort adtak elő. Túlságosan is jó volt. Óvatosan köröztek, tekintetüket egymásra szegezték, egyikük néha a másik felé döfött vagy rúgott. Azoknak a harcosoknak a feszült, koncentrált figyelme sütött róluk, akik tudják, hogy egyetlen rossz mozdulat a végüket jelentheti. Reszket haja az arcára tapadt a vértől. Őszbozont bőrzekéjének mellén hosszú karcolás húzódott, és az álla is felhasadt, ahol a pajzs széle elérte.

A nézők felhagytak a trágár bekiabálásokkal, és inkább csak hüledeztek. Tekintetüket a harcosokra szegezték, és nem tudták eldönteni, hogy közelebb húzódjanak-e a látvány kedvéért, vagy inkább hátrébb a fegyverek elől. Éreztek valamit az udvar levegőjében. Mint amikor az égbolt nehezedik a világra egy nagy vihar előtt. Valódi, gyilkos düh tombolt.

A zenekar ráérzett a csatát kísérő zene ízére: a hegedű élesen visított, ahogy Reszket lecsapott a karddal, a dob mélyen dübörgött, ahányszor Őszbozont meglóbálta irdatlan husángját. A feszültség lassan az elviselhetetlenség határáig fokozódott.

A harc nyilvánvalóan életre-halálra folyt, Coscának pedig halvány gőze sem volt, hogyan állíthatná meg őket. Összerezzent, ahogy a husáng ismét Reszket páncéljának ütközött, és majdnem a földre taszította az északföldit. Aggodalmas pillantást vetett a színes emeleti alakokra magasan az udvar fölött.

Valami azt súgta neki, hogy nem csak két holttest marad utánunk aznap este.

* * *

A két őr teteme az ajtó mellett hevert. Az egyik ült és a mennyezetet bámulta, a másik a hasán feküdt. Nem látszott rajtuk, hogy halottak. Inkább mintha csak aludtak volna. Monza megpofozta magát, igyekezett kirázni a kendert a fejéből. Az ajtó felé billent, és egy fekete kesztyűs kéz nyúlt a kilincs után. A fenébe! Csak állt ott, imbolygott, és várta, hogy a kéz elengedje a kilincset.

– Ó! – A saját keze volt az. Elfordította, és az ajtó hirtelen kinyílt. Nem sok hiányzott hozzá, hogy arccal előre bezuhanjon rajta. A szoba lebegett körülötte, a képlékeny falak vízesésként zubogtak. A kandallóban ropogó lángok csillogása kristályokéval vetekedett. Egy nyitva maradt ablakon át zene és kiáltások hallatszottak fel az udvarból. Monza látta a hangokat, ahogy boldog pacnikként keveregtek az üveg körül, aztán benyúltak közöttük a szoba folyamatos mozgásban lévő terébe, és megcsiklandozták a fülét.

Ario herceg anyaszült meztelenül feküdt a gyűrött ágytakaró tetején, a bőre hófehér volt, kezét és lábát szétvetette. Ahogy Monza felé fordította a fejét, a maszkján lévő tollak vetette hosszú árnyékok odébb kapaszkodtak a háta mögött ragyogó falon.

– Még? – mormogta, és lustán meghúzott egy borosüveget.

– Remélem, nem… fárasztottuk ki… máris. – Monza saját hangja mintha egy távoli, öblös vödörből jött volna, miközben a puha szőnyeg hullámzó vörös tengerén hánykolódó hajóként az ágy felé indult.

– Ne legyen felőle kétséged, hogy állni fogok rendelkezésedre – szólt Ario a farkát gyömöszölve. – Azért úgy fest, előnnyel indulsz. – Ujjával a nő felé intett. – Túl sok ruha van rajtad.

– Ühüm. – Monza megrázta a vállát, és a szőrme puhán a földre csúszott róla.

– Le a kesztyűvel! – bökött Ario a nő kezére. – Nem szeretem.

– Én sem. – A kesztyű csiklandozta Monza karját, ahogy lecsúszott róla. Ario a nő jobb kezére meredt. Monza a szeméhez emelte, és hunyorogva meredt rá. Az alkarján hosszú, rózsaszín heg húzódott, a tenyere összelapult, ujjai görbe karmokká torzultak, csak a legkisebb meredt makacsul előre.

– Á! – Erről meg is feledkezett.

– Egy nyomorék kéz. – Ario izgatottan csúszott a nő felé. Ahogy a csípőjét mozgatta, a farka és a maszkjából kiálló tollak ide-oda billegtek. – Milyen rettenetesen… egzotikus.

– Ugye? – Monzában egyszerre felvillant egy emlék, ahogy Gobba csizmája rátaposott, és azonnal kitisztult a feje. Elmosolyodott. – Erre nem lesz szükség. – Megragadta a tollakat, lerántotta az álarcot a férfi fejéről, és a sarokba hajította.

Ario rávigyorgott, szeme körül rózsaszín foltok voltak, ahol a maszk megnyomta. Monza a férfi arcába bámult, és hirtelen végképp elmúlt a kender hatása. Látta maga előtt, ahogy Ario nyakon szúrja az öccsét, aztán lehajítja a teraszról, miközben panaszkodik, hogy megvágta magát. Most pedig itt volt előtte. Orso örököse.

– Milyen udvariatlan. – A férfi kikászálódott az ágyból. – Meg kell leckéztetnem.

– Vagy talán nekem kell megleckéztetnem téged.

Ario olyan közel lépett, hogy a nő már érezte az izzadsága szagát.

– Bátor vagy, hogy így visszaszájalsz nekem. Nagyon bátor. – Egyik ujját végigfuttatta Monza karján. – Kevés nő ilyen bátor. – Még közelebb húzódott, másik kezével benyúlt a szoknya hasítékába, végigsimította Monza combját, és megmarkolta a fenekét. – Szinte úgy érzem, mintha ismernélek.

Miközben Ario már egészen hozzásimult, a nő rossz kezével megfogta az álarca sarkát.

– Ismersz? – Másik kezét óvatosa a háta mögé csúsztatta, és kitapintotta az egyik kése markolatát. – Hát persze hogy ismersz.

Levette az álarcot. Ario egy pillanatig még mosolygott, aztán a tekintete megállapodott a nő arcán. Elkerekedett a szeme.

– Valaki…

* * *

– Száz tallért a következő dobásra! – bömbölte a férfi a félholdas álarcban, és magasra emelte a kockát. A terem elcsendesedett, ahogy mindenki felé fordult.

– Száz tallér. – Az összeg semmit sem jelentett Nyájasnak. Nem az övé volt, és a pénz eleve csak akkor érdekelte, ha meg kellett számolni. A veszteség és a nyereség ugyanolyan volt a szemében.

A félholdas megrázta a kockákat.

– Gyerünk, faszikáim! – Feszülten eldobta őket, és figyelte, ahogy végigpattognak az asztal lapján.

– Öt és hat.

– Hahh! – A félholdas barátai ujjongtak, nevettek, és lelkesen hátba veregették a férfit, mintha valami nagy dolgot vitt volna véghez, nem pedig csak egy számot dobott volna a másik helyett.

A hajós maszkot viselő égnek emelte a karját.

– Nem semmi!

A rókás maszkot viselő obszcén mozdulatokat tett.

A gyertyák mintha hirtelen kellemetlenül fényesen égtek volna tovább. Olyan fényesen, hogy meg sem lehetett számolni őket. A szobában rengetegen zsúfolódtak össze, fülledt és forró volt a levegő. Nyájas inge a bőréhez tapadt, ahogy felvette a kockákat és visszadobta őket.

– Öt és hat. A ház nyert. – Az emberek gyakran elfelejtik, hogy az egyik eredmény éppen olyan valószínű, mint a másik, akár ugyanaz is kijöhet kétszer egymás után. Nem volt hát különösebb meglepetés, hogy a félholdas képtelen volt felfogni, mi történt.

– Te csaló gazember!

Nyájas felhúzta a szemöldökét. Az Óvóban elvágta volna annak a nyakát, aki így beszél vele. Kénytelen lett volna megtenni, hogy másoknak eszébe se jusson próbálkozni. Nekiállt volna kaszabolni, és abba se hagyta volna. Csakhogy most nem az Óvóban voltak, hanem odakint. Fogja vissza magát, azt mondták neki. Kényszerítette magát, hogy elfelejtse húsvágó bárdjának meleg nyelét, amint az oldalához simul. Vissza kellett fognia magát. Vállat vont.

– Öt és hat. A kockák nem hazudnak.

Nyájas nekilátott, hogy besöpörje a zsetonokat, de a félholdas megragadta a csuklóját. Előrehajolt, és alkoholtól remegő ujjával megbökte a fegyenc mellkasát.

– Szerintem ezek a kockák cinkeltek.

Nyájas arcának összes izma megfeszült, a torka fájdalmasan összeszűkült, a levegő megszorult a tüdejében. Érezte, ahogy az izzadságcseppek a homlokát, a tarkóját, a hátát csiklandozzák. Higgadt, hűvös, teljességgel elviselhetetlen düh járta át miden porcikáját.

– Maga szerint mi van a kockáimmal? – Suttogásra is alig telt tőle.

Bökés, bökés, bökés.

– A maga kockái hazudnak.

– Hogy mit csinálnak a kockáim? – Nyájas húsvágó bárdja kettéhasította a félholdas maszkot és léket vágott alatta a koponyába. Kése egyenesen a hajós álarcot viselő férfi tátott szájába döfött, hegye hátul jött ki a tarkóján. Nyájas újra meg újra megszúrta; a penge cuppogott, a markolat csúszós lett a vértől. Egy nő hosszan, élesen felsikoltott.

Nyájas tudatáig halványan eljutott, hogy a teremben mindenki rámered, négyszer háromszor négy ember, talán több, talán kevesebb. Felborította a kockaasztalt, poharak, zsetonok pénzérmék repültek. A rókamaszkos férfi meredten bámult, a szeme tágra nyílt az álarc nyílásai mögött, sápadt arcán sötét agyvelő éktelenkedett.

Nyájas egészen közel hajolt hozzá. – Kérjen bocsánatot! – ordította, ahogy a torkán kifért.

– Kérjen bocsánatot a kibaszott kockámtól!

* * *

– Valaki…

Ario kiáltása erőtlen nyöszörgéssé változott. Lenézett, és a nő követte a tekintetét. Monza kése ott fúródott a férfi húsába, ahol a combja a felsőtestével találkozott, közvetlenül kókadó farka mellett. Egészen a markolatáig eltűnt benne; a nő keze vérben ázott. Ario kurtán, förtelmesen felkiáltott, aztán Monza másik késének hegye a föle alatt hatolt belé, és a nyaka túloldalán bukkant elő.

Ario nem mozdult, a szeme kidülledt, egyik keze erőtlenül nyúlt a nő csupasz válla után, a másik pedig remegve próbálta megragadni a kés markolatát. Sűrű fekete vér szivárgott az ujjai között, bugyogott végig a lábán, csorgott le sötét, ragacsos csíkokban a mellkasán. Sápadt bőrén vörös foltok éktelenkedtek. A szája kinyílt, de kiáltása nem volt több halk, szellentésszerű hangnál, lélegzete szörcsögve keringett a torkában. Hátralépett, karja a semmiben hadonászott, Monza pedig elbűvölve figyelte; a férfi fehér arca világos csíkot hagyott maga után a szeme előtt.

– Három meghalt – suttogta a nő. – Négy még hátravan.

Ario véres combjával az ablakpárkánynak ütközött, feje a színes üvegnek koppant, és szélesre tárta az ablakot. Kibucskázott rajta, és eltűnt az éjszakában.

* * *

A husáng ismét lecsapott. Tojásként Toppanthatta volna össze Reszket koponyáját, de fáradt, erőtlen ütés volt, ami ráadásul védtelenül hagyta Őszbozont oldalát. Reszket elhajolt előle, és már pördült is. A nagy kard széles kört leírva, húsos puffanással vágott a megtermett férfi kékre festett alkarjába, lecsapta, és a lendülettől tovább haladva mélyen belehasított az oldalába. A kar csonkjából vér fröccsent a bámészkodók arcába. A husáng a kockakövekre zuhant, a kézfejjel és a csuklóval együtt. Valaki élesen felsikított. Valaki más felnevetett.

– Ezt meg hogy csinálták?

Aztán Őszbozont vonyítani kezdett.

– Bassza meg! Fáj! Á! Á! Mi a…? Hogyan…?

Megmaradt kezével az oldalában tátongó vágáshoz kapott, ujjai közül sötét pép bugyogott elő. Fél térdre rogyott, a feje hátrabicsaklott és felordított. Csak akkor hallgatott el, amikor Reszket kardja fémes kondulással telibe találta a maszkját a szeme között, és jókora horpadást hagyott rajta. A tagbaszakadt északföldi hanyatt dőlt, csizmája az égnek emelkedett, aztán tompán a földre puffant.

Ezzel véget is ért az aznap esti műsor.

A zenekar játszott még néhány bizonytalan taktust, aztán a zene elhallgatott. A játékszobából kihallatszó távoli kiáltásoktól eltekintve az udvarra csend telepedett. Reszket lenézett Őszbozont holttestére. A horpadt maszk alól ömlött a vér. Dühe hirtelen elszivárgott, csak a fájdalom maradt a karjában, a hideg verejték a haja alatt és egészséges mennyiségű hátborzongató riadalom a szívében.

– Miért történnek velem folyton ilyenek?

– Mert rossz ember vagy – feltelte Cosca hátrapillantva a válla fölött.

Reszket arcára hirtelen árnyék vetült. Éppen felkapta a fejét, amikor egy meztelen test zuhant fejjel előre a körbe, vérrel terítve be az amúgy is megrökönyödött nézősereget.