Az Ezer Kard egyik fele két éven át úgy tett, mintha a másik felével harcolna. Amikor elég józan volt hozzá, hogy beszéljen, Cosca azzal dicsekedett, hogy soha senki a történelemben nem keresett még ilyen sokat ilyen kevés munkával.

Tisztára pucolták Nicante és Affoia kincstárait, aztán észak felé fordultak, és amikor a hirtelen kitört béke keresztülhúzta a számításaikat, profittal kecsegtető új háborúk vagy legalább hadakozásban érdekelt ambiciózus munkaadók után néztek.

Márpedig egyetlen munkaadó sem volt ambiciózusabb Orsonál, Talins új nagyhercegénél, aki azt követően került hatalomra, hogy a bátyját halálra rúgta a kedvenc lova. Lelkesen írta alá a szerződést a közismert zsoldossal, Monzcarro Murcattóval. Már csak azért is, mert etreai ellenségei nemrég fogadták fel a hírhedt Nicomo Coscát saját csapataik vezetésére.

Mégis nehéz volt ezt a kettőt csatára bírni. Mintha gyávák lettek volna, az egész szezont nevetségesen drága manőverezéssel töltötték, rengeteg kárt okozva a környék gazdáinak, de igen keveset egymásnak. Amikor végül találkoztak az Afieri nevű falu melletti búzamezőkön, bizonyosnak tűnt, hogy nem késlekedhet tovább a csata. Vagy legalábbis valami, ami nagyon hasonlít egy csatára.

Csakhogy aznap este váratlan látogató érkezett Monza sátrába. Nem más, mint maga Orso nagyherceg.

– Excellenciás uram, nem is számítottam…

– Hagyjuk a formaságokat. Tudom, mit tervez holnapra Nicomo Cosca.

Monza összeráncolta a homlokát.

– Úgy sejtem, azt tervezi, hogy harcolni fog. Én is azt tervezem.

– Nem tervez semmi ilyesmit, mint ahogy maga sem. Maguk ketten hülyét csináltak a megbízóikból az elmúlt két évben. Nem veszem jó néven, ha hülyét csinálnak belőlem. Színlelt csatákat sokkal olcsóbban is láthatok a színpadon. Ezért leszek hajlandó kétszer annyit fizetni, ha maga komolyan veszi a harcot.

Monza erre nem számított.

– Én…

– Barátság fűzi hozzá, tudom. És ezt tiszteletben is tartom. Mindenkinek ragaszkodnia kell valamihez az életében. De Cosca a múlt, én pedig úgy döntöttem, hogy maga lesz a jövő. Az öccse is egyetért velem.

Monza erre végképp nem számított. Bennára meredt, ő pedig vigyorogva nézett vissza rá.

– Jobb lesz így. Megérdemli, hogy vezér legyen.

– Nem lehet… A századosok soha…

– Már beszéltem velük – közölte Benna. – Mindegyikkel, Hűségest kivéve, és a vén róka nem fog akadékoskodni, ha látja, merről fúj a szél. Elegük van abból a vén, alkoholista, bolond Coscából. Hosszú szerződést akarnak, és egy olyan vezért, akire büszkék lehetnek. Téged akarnak.

Talins nagyhercege figyelte őket. Monza nem engedhette meg magának, hogy habozzon.

– Ez esetben természetesen elfogadom a megbízást. Kétszeres fizetségért – hazudta.

Orso elmosolyodott.

– Van egy olyan érzésem, hogy jól fogunk járni egymással, Murcatto tábornok. Várom a holnapi győzelme hírét. – Ezzel távozott.

Amikor a sátor nyílására visszahullott a lepel, Monza megpofozta az öccsét, és a földre lökte.

– Mit tettél, Benna? Mit tettél?

Benna duzzogva nézett fel rá, egyik kezét véres szájára szorítva.

– Azt hittem, örülni fogsz.

– Hát kurvára nem azt hitted! Azt hitted, te fogsz örülni. Remélem, nem tévedtél.

Mégsem volt más választása, mint hogy megbocsásson Bennának, és a lehető legtöbbet hozza ki a helyzetből. Mégiscsak az öccse volt. Az egyetlen ember, aki igazán ismerte. És Sesaria, Victus, Andiche meg majdnem az összes százados egyetértett. Belefáradtak Nicomo Coscába. Innen már nem volt visszaút. Másnap, ahogy kelet felől belopózott a hajnal, és a közelgő csatára készültek, Monza megparancsolta az embereinek, hogy teljes erőbedobással rohamozzanak. Mi mást tehetett volna?

Estére Cosca székében ült, Benna mellette vigyorgott, frissiben meggazdagodott századosai pedig az első győzelmére ittak. Mindenki nevetett, csak ő nem. Coscára gondolt, mindarra, amit a férfitól kapott, arra, hogy mennyivel tartozik neki, és hogy hogyan fizette meg az adósságát. Nem volt kedve ünnepelni.

Különben is az Ezer Kard tábornoka volt. Nem engedhette meg magának, hogy nevessen.