Szörnyű kocsonya

Reszket arca majdnem teljesen meggyógyult. A homlokától a szemöldökén át az arcáig halvány rózsaszín heg húzódott. Már csak pár nap kell hozzá, és minden valószínűség szerint teljesen el is fog tűnni. A szeme fájt még kicsit, de nem lett kevésbé jóképű, mint volt. Monza az ágyon feküdt egy pokróccal a dereka körül, vékony hátát fordítva felé. Reszket egy pillanatig csak állt, mosolygott, és a nő bordáit figyelte, ahogy légzése ütemére emelkedtek és süllyedtek, az árnyék foltjai pedig megnőttek, aztán újra összementek közöttük. Aztán a tükörtől a nyitott ablakhoz lépett, és kinézett. Égett a város, tüzek világították meg az éjszakát. Különös módon azonban egyáltalán nem volt benne biztos, melyik városról is van szó, vagy hogy mit keres ott egyáltalán. Lassan forgott az agya. Vágott egy grimaszt, és megdörzsölte az arcát.

– Fáj – nyögött fel. – A holtakra, ez fáj.

– Ó, fáj? – Sarkon fordult, de megtántorodott, és háttal a falnak dőlt. Félelmetes Fenris magasodott fölé, kopasz feje a mennyezetet érintette. Fél testét apró betűkkel tetoválták tele, a másik felét fekete páncél borította, az arcizmai pedig úgy vonaglottak, akár a fortyogó zabkása.

– Te… te meghaltál, bassza meg!

Az óriás felnevetett.

– Hát meghaltam, az hót ziher. – Egy kardot látott átdöfve a testén, markolata az egyik csípője fölött látszott, hegye a másik hóna alatt állt ki. Hüvelykujjával a markolatról lecsöpögő és a szőnyegen szétfröccsenő vérre bökött. – Na, ez tényleg fáj. Levágattad a hajadat? Azelőtt jobban tetszettél.

Bethod saját betört fejére mutatott, ahol vér, agyvelő, haj és csont alkotott förtelmes masszát.

– Ti cak fohhátok be a pohátokat! – Nem tudott rendesen beszélni, mert a szájából sem maradt szinte semmi. – Íh néh ki, ha vaami fáh! – Erőtlenül taszított egyet Félelmetesen. – Miéht nem tudtál hőzni, te hülye pokolfahzat?

– Álmodom – mondta magának Reszket, és megpróbált tudatosan kikeveredni a helyzetből, de az arca csak lüktetett és lüktetett.

– Biztosan álmodom.

Valaki énekelt.

– Halálból… gyúrtak… engem! – Kalapács csattant egy szögön.

– Én vagyok a Nagy Kiegyenlítő! – Durr, durr, durr! Reszket arcába minden egyes ütésre belehasított a fájdalom. – Én vagyok a szél a Felföldön! – A Véres Kilences magában dudorászva szabdalta darabokra Reszket bátyjának derékig lemeztelenített, vértől ragacsos, csupa heg holttestét. – Szóval te vagy a jó ember, mi? – Késével vigyorogva intett Reszket felé. – Hát kurvára össze kell szedned magad, fiacskám. Meg kellett volna ölnöd. Most viszont segíts leszedni a karját, optimista barátom.

– A holtak a megmondhatói, szemernyit sem rajongok ezért a rohadékért, de van igazsága. – Reszket bátyjának feje lenézett Bethod zászlórúdjának tetejéről, ahová felszegezték. – Össze kell szedned magad. A könyörület és a gyávaság egy és ugyanaz. Mit gondolsz, ki tudnád húzni ezt a szöget?

– Kibaszott nagyot csalódtam benned! – Reszket apjának csüggedt arcán patakokban folytak a könnyek, ahogy a korsóját lóbálta.

– Miért nem inkább te haltál meg, és miért nem a bátyád maradt életben? Te semmirekellő kis fosadék! Te semmirekellő, nyámnyila, kiábrándító szarcsimbók!

– Marhaság! – szűrte összeszorított fogai között Reszket, és törökülésben leült a tűz elé. Lüktetett a feje. – Egyszerűen… marhaság!

– Mi marhaság? – hörögte Tul Duru. Ahogy beszélt, átvágott torkából szivárgott a vér.

– Ez az egész. Az arcok a múltból jelentőségteljes dolgokat beszélnek. Kurva nagy okosságokkal jöttök, mit ne mondjak. Nem tellett jobbra ennél a sok szarságnál?

– Aha – szólt Zordon.

Fekete Métely kissé sértődöttnek tűnt.

– Ne ránk haragudj, fiam. Ez a te álmod, nem? Levágattad a hajad?

A Kutyaember megvonta a vállát.

– Ha okosabb lennél, talán okosabbakat álmodnál.

Reszketet valaki megrántotta hátulról, mire odakapta a fejét.

A Véres Kilences állt mellette, haja a fejére tapadt a vértől, sebhelyes arcát fekete csíkok borították. – Ha okosabb lennél, talán nem égették volna ki a szemedet. – Hüvelykujját Reszket szemébe döfte, aztán forgatni kezdte, egyre erősebben és erősebben. Reszket dobálta magát, vonaglott, üvöltött, de nem volt mit tenni. Ami történt, megtörtént.

* * *

Persze sikoltva ébredt. Most már mindig így történt. Igazából már sikoltásnak sem lehetett nevezni, inkább csak rekedt nyöszörgés volt a hangja, mintha kavicsok kerültek volna égő torkába.

Sötét volt. A fájdalom úgy szaggatta az arcát, akár a farkas az elejtett áldozat tetemét. Addig dobálta magát, amíg megszabadult a takarótól, és az leesett az ágyról. Mintha még mindig az arcához szorították volna az égő vasat. A falnak ütközött és feltérdelt. Kétrét görnyedt, kezét a halántékára szorította, hátha úgy nem hasad szét a feje. Ide-oda ringatózott, az izmai pattanásig feszültek. Hörgött és nyöszörgött, nyüszített és vicsorgott, köpött és könnyezett, nyáladzott és motyogott. Kezdett beleőrülni, úgy érezte, elmegy a józan esze. Meg kellett érintenie, szorítania kellett. Remegő ujjait a kötéshez tartotta.

– Pssszt! – Egy kéz melegét érezte. Monza érintette meg az arcát, aztán hátrasimította a haját.

Fájdalom hasított a fejébe ott, ahol valamikor a szeme volt. Mintha egy fejszével vágtak volna bele, ami nemcsak a koponyáját, hanem az agyát is felnyitotta volna, a gondolatai kusza összevisszaságban özönlöttek elő.

– A holtakra… állítsd le… Francba, francba… – Megragadta a nő kezét, amitől az hangosan felszisszent. Reszketet nem érdekelte. – Ölj meg! Ölj meg! Csak legyen már vége! – Az északföldi azt sem tudta, milyen nyelven beszél. – Ölj meg! A holtakra… – Zokogott, a könnyek égették megmaradt szemét. Monza kiszabadította a kezét, ő pedig tovább ringatta és ringatta magát, a fájdalom úgy szaggatta az arcát, mint fűrész a farönköt. Megpróbált jobb ember lenni, igaz?

– Megpróbáltam. Baszd meg, megpróbáltam. Vess neki véget… Kérlek, kérlek, kérlek, kérlek…

– Nesze! – Reszket megragadta a pipát, és mélyet szívott belőle, mohón, ahogy egy részeg tapad az üveg szájára. Még azt is alig érzékelte, ahogy a füst belémart, csak szívta, amíg csordultig nem telt a tüdeje, a nő pedig közben átkarolta, és ide-oda ringatta. A sötétség megtelt színekkel, világító pacnik keringtek előtte. A fájdalom egylépésnyire eltávolodott, már nem préselődött hozzá minden erejével. A légzése egyenletesebb lett, az izmai lassan ellazultak.

Monza felsegítette, a pipa kiesett a férfi erőtlen kezéből. A nyitott ablak hintázni kezdett a falon; mintha festmény lett volna, ami egy másik világot ábrázolt. A poklot talán. A vörös és sárga lángok hosszú ecsetvonásokat hagytak a sötét háttér előtt. Megjelent előtte az ágy, elnyelte, magába szippantotta. Az arca még mindig lüktetett, pulzált benne a tompa fájdalom. Tudta, tudta, hogy miért.

– A holtak… – sóhajtotta, és könnyek csordultak végig a fél arcán. – A szemem! Kiégették a szememet.

– Pszt! – súgta a nő, és gyengéden megsimogatta épen maradt orcáját. – Maradj csendben, Caul. Ne beszélj.

A sötétség Reszket után nyúlt, és lepelként borult rá. Mielőtt teljesen ellepte volna, a férfi ügyetlenül Monza hajába túrt, és olyan közel húzta magához az arcát, hogy a nő szája majdnem a kötést érintette.

– Veled kellett volna megtenniük – suttogta. – Veled.