A kívülálló

Nyájas kése újra meg újra megvillant, ahogy hússzor az egyik, hússzor a másik irányba haladva csókolta meg a fenőkövet. Kevés rosszabb dolog van a világon egy tompa késnél, és kevés jobb akad egy élesnél. Elmosolyodott hát, ahogy kitapintotta ujjával a penge hűvös erejét. Éppen így szerette.

– Cardotti Gyönyörpalotája régóta a kereskedők törzshelye – mondta hátborzongatóan hűvös nyugalommal Vitari. – Fából épült, mint Sipaniban szinte minden. Három oldalról egy udvart vesz körül, közvetlenül mögötte a Nyolcadik csatorna folyik.

A raktárépület hátuljában lévő konyhában felállítottak egy hosszú konyhaasztalt, és most ezt ülték körül hatan. Murcatto és Reszket, Nappal és Morveer, Cosca és Vitari. Az asztalon egy nagy faépület makettje állt, ami három oldalról egy udvart kerített be. Nyájas úgy saccolta, hogy Cardotti Gyönyörpalotájának egy a harminchathoz arányú mása. Persze nehéz volt precízen megmondani, még akkor is, ha a precizitás volt a mindene.

Vitari az ujja hegyével végigkísérte az ablakokat az apró épület egyik oldalán.

– A földszinten konyhák és irodák vannak, egy terem a kenderszívóknak, egy meg a kártyásoknak és a kockázóknak. – Nyájas az inge zsebéhez szorította a kezét. Megnyugtatta az érzés, ahogy saját kockái a bordájához simultak. – Két lépcső vezet felfelé a hátsó sarkokban. Az első emeleten tizenhárom szobában szórakoznak a vendégek…

– Basznak – helyesbített Cosca. – Felnőttek vagyunk, nevezzük nevükön a dolgokat. – Véreres szeme egy pillanatra a polcon álló két borosüvegre ugrott, aztán vissza. Nyájasnak feltűnt, hogy ezt meglehetősen gyakran ismételgeti.

Vitari ujja a makett teteje felé haladt.

– A felső emeleten a vendégek három nagyobb lakosztályban… baszhatnak. A királyi lakosztály állítólag tényleg méltó lenne egy uralkodóhoz is.

– Akkor talán Ario is megfelelőnek találja majd – mordult fel Murcatto.

Öt helyett most már heten voltak, így Nyájas mindkét veknit tizennégy szeletre vágta. A penge sziszegve szelte át a kenyér héját, liszt felhőit szórva a levegőbe. Összesen huszonnyolc szelet keletkezett így, fejenként négy. Murcatto kevesebbet fog kérni, Nappal viszont helyette is eszik. Nyájas gyűlölte, ha akár csak egy szelet kenyér is megmaradt.

– Eider szerint Ario és Foscar három vagy négy tucat vendéget hív, némelyik fegyvert is visz magával, de nem lesznek felkészülve a harcra. Számítanunk kell hat testőrre is.

– Igazat beszél a nő? – kérdezte Reszket súlyos akcentusával.

– A véletlen közbeszólhat, de Eider biztosan nem hazudik nekünk.

– Nem lesz könnyű megbirkózni velük… Több harcosra lesz szükségünk.

– Több gyilkosra – vágott közbe Cosca. – Ismét azt javasolnám, hogy nevezzük nevükön a dolgokat.

– Talán húsz ember kell – szólt határozottan Murcatto. – Meg ti hárman.

Huszonhárom. Érdekes szám. A forróság csókot lehelt Nyájas arcára, ahogy csikorogva kinyitotta a kályha ajtaját. A huszonhármat semmilyen másik számmal nem lehet elosztani, csak eggyel. Nem lehet felosztani, nem lehet részekre bontani. Nem lehetett elfelezni. A kezére csavart ruhával kihúzta a nagy lábost. A számok nem hazudnak. Az emberek igen.

– Hogy juttatunk be húsz embert anélkül, hogy észrevennék?

– Dáridót tartanak majd odabent – felelte Vitari. – Lesznek komédiások. És mi szolgáltatjuk őket.

– A komédiásokat?

– Sipaniban vagyunk. Itt minden második ember komédiás vagy gyilkos. Nem lehet túl nehéz olyan embereket találni, akik mind a kettőhöz értenek egyszerre.

Nyájast kihagyták a tervezésből, de egyáltalán nem bánta. Sajaam arra kérte, hogy tegye, amit Murcatto mond neki, és neki nem is kellett több. Rég megtanulta, hogy sokkal egyszerűbb az élet, ha az ember nem foglalkozik azzal, ami nincs közvetlenül az orra előtt. Úgyhogy egyelőre kizárólag a raguval törődött.

Belemerítette a fakanalát és megkóstolta. Finom volt. Negyvenegy pontot adott rá ötvenből. Az étel illata, a felszálló gőz látványa, az izzó hasábok sercegése a tűzön az Óvó konyhájának kényelmes biztonságát idézte. A hatalmas üstökben készült ragukat, leveseket meg kásákat. Régen volt már, amikor kövek végtelen súlya óvta, amikor a számok összeadódtak, és mindennek látta az értelmét maga körül.

– Ario egy darabig inni fog, aztán játszik és teszi magát a bolondjai előtt – mondta Murcatto. – Aztán felkísérik a királyi lakosztályba.

Cosca mosolyra húzta repedezett ajkát.

– Ahol felteszem, nők fognak várni rá.

– Egy fekete és egy vörös. – Murcatto összenézett Vitarival.

– Uralkodóhoz méltó meglepetés – nevette el magát Cosca, hogy még a nyála is fröcsögött bele.

– Miután Ario meghalt, szóval elég hamar, átmegyünk a szomszédba, és hasonló látogatást teszünk Foscarnál is. – Murcatto Morveerhez fordult. – Biztosan lesznek odafönt testőrök, hogy vigyázzanak rájuk. Maga és Nappal el tudják intézni őket.

– El tudjuk? Valóban? – A méregkeverő egy pillanatra felhagyott körmei mustrálásával. – Biztos vagyok benne, hogy képességeinkhez méltó feladat lesz.

– Ezúttal próbálja meg nem a fél várost megmérgezni. Ha minden jól megy, anélkül öljük meg a fivéreket, hogy magunkra vonnánk a figyelmet. Ha valami balul sül el, akkor jönnek a képbe a komédiások.

Az öreg zsoldos remegő ujjával a makettre bökött.

– Az udvarról indulunk, aztán elfoglaljuk a pipa- meg a játékszobát, onnan pedig biztosítjuk a lépcsőket. Lefegyverezzük és összetereljük a vendégeket. A lehető legudvariasabban persze. Uralnunk kell a helyzetet.

– Uralni! – Murcatto az asztalra csapott kesztyűs kezével. – Szeretném, ha a csöppnyi eszetekben tartanátok ezt a szót! Megöljük Ariót, megöljük Foscart. Ha bárki más bajt kever, tegyétek, amit kell, de tartsuk az áldozatok számát a minimumon. Épp elég bajunk lesz utána anélkül is, hogy vérfürdőt rendeznénk. Mindenkinek világos?

Cosca megköszörülte a torkát.

– Talán egy pohár bor segítene, hogy jobban tudjak…

– Nekem világos – vágott a szavába Reszket. – Uraljuk a helyzetet, és a lehető legkevesebb vért ontjuk.

– Két halott. – Nyájas az asztal közepére helyezte a lábost. – Egy meg egy és semmi több. Étel. – Ezzel nekilátott, hogy az adagokat kimerje a tálakba.

Nagyon szerette volna, ha mindenkinek ugyanannyi húsdarab jut. Meg ugyanannyi répa- és hagymadarab, és ugyanannyi bab. Mire azonban mindent kiszámol, kihűlt volna az étel, és észrevette, hogy a legtöbb ember amúgy is zavarónak találja az ilyen mértékű precizitást. Egyszer még verekedés is kitört az Óvó menzáján miatta, aminek az lett a vége, hogy Nyájas megölt két embert, egy harmadiknak pedig levágta a kezét. Most senkit sem állt szándékában megölni. Éhes volt. Megelégedett annyival, hogy mindenkinek ugyanannyi kanállal mert a raguból, és megbirkózott a hátramaradó kellemetlen érzéssel.

– Ez jó – közölte Nappal teli szájjal. – Kiváló. Van még?

– Hol tanult meg főzni, barátom? – kérdezte Cosca.

– Három évet töltöttem a konyhán az Óvóban. Az ember, akitől tanultam, korábban Borletta hercegének főszakácsa volt.

– Hogy került börtönbe?

– Megölte a feleségét, feldarabolta, ragut főzött belőle és megette.

Egy pillanatra mindenki elhallgatott, aztán Cosca hangosan megköszörülte a torkát.

– Remélem, ebbe a raguba senkinek a felesége nem főtt bele.

– A hentes szerint bárány, és nincs okom kételkedni a szavában.

– Nyájas a kezébe vette a villát. – Kizárt, hogy az emberhúst ilyen olcsón adta volna.

Kínos csend támadt, mint általában, ha Nyájas két szónál többet szólt egyszerre. Cosca végül harsányan felnevetett.

– Az a körülményektől függ. Az jutott eszembe, amikor megtaláltuk azokat a gyerekeket Muris ostroma után. Emlékszel, Monza?

– A nő pillantása még a szokottnál is komorabbá vált, de a férfi csak nem fogta be a száját. – Miután rájuk akadtunk, rabszolga-kereskedőknek akartuk eladni őket, de te azt mondtad…

– Hát persze! – Morveer szinte üvöltött. – Marha vicces! Mi is lehetne mulatságosabb, mint a rabszolgának eladott árva gyerekek?

Ismét kínos csend telepedett a társaságra, ahogy a méregkeverő és a zsoldos gyilkos pillantásokat vetett egymásra. Nyájas hasonló tekinteteket látott annak idején az Óvóban. Ha friss hús érkezett, és a foglyokat egy cellába zárták. Két ember néha nem találta meg a hangot. Találkozásuk első pillanatától fogva gyűlölték egymást. Túlságosan különböztek. Vagy túlságosan hasonlítottak. Persze idekint nehezebb volt megjósolni, mi következik, de ha az Óvóban két ember így nézett egymásra, pontosan lehetett tudni, hogy előbb vagy utóbb vér fog folyni.

* * *

Inni, inni, inni. Cosca tekintete Morveerről, arról a tollászkodó tetőről a poharára ugrott, aztán sorban a többiekére, majd saját gyomorforgató vízzel teli kriglijére. Végül az asztal közepén álló borosüvegre pillantott, ami izzó fogóként ragadta magához a pillantását. Egyetlen gyors mozdulattal megszerezhette volna. Vajon mennyit tudott volna benyakalni, mielőtt kicsavarják a kezéből? Kevesen tudnának gyorsabban inni nála, ha a körülmények úgy kívánják…

Aztán észrevette, hogy Nyájas figyeli; volt valami a fegyenc szomorú, üres tekintetében, ami miatt meggondolta magát. Hiszen ő mégiscsak Nicomo Cosca, a fenébe is! Vagy legalábbis az volt valaha. Városok reszkettek, és a többi. Túl sok évet vesztegetett el azzal, hogy másra sem gondolt, csak a következő pohárra. Eljött az ideje, hogy távolabbra tekintsen. Például a következő utáni pohárra. De a változás sosem egyszerű.

Szinte érezte, ahogy az izzadság kiütközik a bőrén. A feje hasogatott, majd szétszakadt a fájdalomtól. A nyakát vakarta, de csak jobban viszketett. Tudta, hogy úgy mosolyog, mint egy halálfej, és túl sokat beszél. De nem volt más választása: vagy mosolyog és beszél, vagy addig ordít, amíg leszakad a feje.

– …megmentetted az életemet Muris ostrománál, mi, Monza? Murisnál volt, ugye? – Azt sem nagyon tudta, hogyan tévedt erre a témára el-elakadó hangja. – A rohadék nekem rontott a semmiből. Egy gyors döfés! – Ujja kósza mozdulatával kis híján feldöntötte a vizes kriglijét. – És Monza már el is intézte. Egyenesen a szívébe szúrt, esküszöm. Megmentette az életemet. Murisnál. Megmentette… az életemet…

Szinte azt kívánta, bár hagyta volna meghalni a nő. A konyha forgott és vadul hintázott vele, mint egy kabin a végzetes viharban hánykolódó hajón. Folyton azt várta, mikor loccsan ki a bor a poharakból, mikor fröccsen ki a ragu a lábosból, mikor csúsznak le a tányérok a libikókázó asztalról. Tudta, hogy egyedül a fejében tombol vihar, mégis belekapaszkodott a bútorzatba, ahányszor csak úgy tűnt, hogy a szoba szokatlanul nagy vehemenciával fordul meg körülötte.

– …nem lett volna olyan rémes, ha másnap nem történik meg újra. Vállon talált egy nyílvessző, és beleestem a nyavalyás várárokba. Mindenki látta mind a két oldalon. Az egy dolog, ha az ember hülyét csinál magából a barátai előtt, de hogy az ellenségei előtt is…

– Rosszul emlékszel.

Cosca hunyorogva pillantott Monzára.

– Tényleg? – Őszintén szólva az utolsó mondatát is alig tudta felidézni, nemhogy egytucatnyi alkoholmámorban úszó évvel ezelőtt történt ostrom eseményeit.

– Én estem a várárokba, és te voltál az, aki beugrott, hogy kihúzzon. Az életedet kockáztattad, úgy kaptad közben azt a nyílvesszőt.

– Meghökkentően valószínűtlennek tűnik, hogy ilyesmit tettem volna. – Nehéz volt bármi másra gondolni az alkohol utáni heves vágyakozáson kívül. – De nem könnyen emlékszem már vissza a részletekre, azt el kell ismernem. Talán ha meggondolnád magad, és ideadnád a bort…

– Elég! – A nő ugyanúgy nézett rá, mint régen, amikor elrángatta egyik kocsmából vagy a másikból, csak most még dühösebbnek és csalódottabbnak tűnt. – Öt embert kell még megölnöm, és nem érek rá, hogy bárkit megmentsek. Főleg nem a saját hülyeségétől. Egy részeges disznónak nem veszem hasznát. – Csend lett, mindenki az izzadó Coscát figyelte.

– Nem vagyok részeges – felelte rekedten Cosca. – Csak szeretem a bor ízét. Annyira, hogy muszáj belőle néhány óránként innom, különben rettenetesen rosszul leszek. – A villájába kapaszkodott és fájdalmas mosolyt erőltetett az arcára, miközben a helyiség imbolygott körülötte. A többiek magunkban kuncogva nézték. Remélte, hogy örömüket lelik a nevetésben, amíg lehet, mert mindig Nicomo Cosca nevet utoljára. Feltéve persze, hogy nem okád éppen.

* * *

Morveer kívülállónak érezte magát. Mondani sem kell, négyszemközt sziporkázó csevejre volt képes, nagyobb társaságokban azonban nem tudta elengedni magát. A helyzet felidézte benne az árvaház étkezdéjének kellemetlen emlékét. A nagyobb gyerekek azzal szórakoztak, hogy étellel dobálták, ráadásul az csak a hálóterem sötétjében rá váró elsuttogott fenyegetések, ütlegek és egyéb gyötrelmek hátborzongató előjátékának számított.

Murcatto két új segédje, akiknek az alkalmazásáról az ő véleményét a nő még csak futólag sem kérte ki, egyáltalán nem nyugtatta meg. Shylo Vitari bárkit megkínzott és információkkal kereskedett; igencsak értette a dolgát, de érdes modora volt. Egyszer már dolgoztak együtt, és a közös munka nem tartozott Morveer kellemes emlékei közé. Mérhetetlenül irtózott a gondolattól, hogy valaki puszta kézzel okozzon fájdalmat másoknak. De Vitari ismerte Sipanit, és Morveer úgy gondolta, el tudja viselni. Egyelőre.

Nicomo Cosca sokkal rosszabb volt. A hírhedten destruktív, hűtlen és szeszélyes zsoldos nem tartott be semmilyen szabályt, és nem voltak skrupulusai, ha hasznot tudott húzni valamiből. Ivott, hajtotta a nőket, elverte mindenét, és nagyjából annyira tudott uralkodni magán, mint egy veszett kutya. Öntelt visszaeső volt, aki döbbenetesen túlértékelte a saját képességeit. Morveer önnön tökéletes ellentétének találta. A tetejébe nem csak a bizalmukba avatták ezt a veszélyesen kiszámíthatatlan alakot, de a csapat mintha még udvarolt is volna a remegő roncsnak. Még Nappal, az ő segédje is vihorászott a viccein; már ha éppen nem volt tele a szája, bár az kétségkívül ritkán fordult elő.

– …egy csapat gazember kuporog egy asztal körül egy elhagyatott raktárban? – tűnődött Cosca. Véreres szeme végigjárta a körben ülőket. – Maszkokról, álruhákról és fegyverekről beszélgetnek? El nem tudom képzelni, hogyan került egy magamfajta nagy formátumú férfi ilyen társaságba. Az ember azt gondolná, hogy itt valami sandaság van készülőben.

– A számból vette ki a szót – vágott közbe élesen Morveer. – A lelkiismeretem sosem birkózna meg ezzel a teherrel. Ezért tettem özvegyszirom-kivonatot mindenkinek a tányérjába. Remélem, élvezni fogják életük utolsó gyötrelmes pillanatait.

Hat döbbent arc meredt rá némán.

– Természetesen tréfáltam – nyögte ki rögvest, miután felismerte, hogy ezúttal látványosan cserbenhagyta legendás beszélőkéje. Reszket hosszan felsóhajtott. Murcatto savanyú képpel kanyarította a nyelvét egyik szemfogára. Nappal összeráncolt szemöldökkel a tányérjára meredt.

– Pofonból is kaptam már viccesebbet – jegyezte meg Vitari.

– Méregkeverő humor. – Cosca mérgesen nézett Morveerre az asztal fölött, bár a hatást némileg rontotta, hogy a remegő jobb kezében tartott villa csörömpölve ütődött újra meg újra a tányérnak. – Az egyik szeretőmet méreggel ölték meg. Azóta undorodom ettől az egész hivatástól. És értelemszerűen minden művelőjétől is.

– Aligha várhatja el tőlem, hogy felelősséget vállaljak mindenki tetteiért, aki ebben a szakmában dolgozik.

Morveer jobbnak látta nem megemlíteni, hogy valójában személyesen is érintett az ügyben. Úgy tizennégy évvel korábban Sefeline ospriai nagyhercegnő felfogadta, hogy ölje meg Nicomo Coscát. Most egyre jobban bosszantotta, hogy annak idején célt tévesztett, és a szeretőjét ölte meg helyette.

– Lecsapok minden darazsat, ha elém kerül, akár megcsípett, akár nem. Az én szememben a magához hasonló emberek, már ha egyáltalán nevezhetem magukat embereknek, egyformán megvetésre méltóak. A méregkeverők gyáva mocsadékok.

– Csak az iszákosok rosszabbak náluk – vágott vissza Morveer a helyzethez illő gunyoros mosollyal. – Még szánakoznék is az ilyen emberi hulladékokon, ha nem lennének olyan végtelenül visszataszítóak. Kiszámíthatóbbak az állatoknál. Mint egy bemocskolódott postagalamb, az iszákos újra meg újra visszatér az üveghez, és képtelen megváltozni. Ez az egyetlen menekülési útvonaluk a mizériából, amit maguk után hagynak. A józan világ úgy megtelik a régi bukásaikkal és az új félelmeikkel, hogy nem jutnak benne levegőhöz. Ők gyávák csak igazán. – Felemelte a poharát, és hosszan, önelégülten ivott a borból. Nem volt hozzászokva, hogy ennyit igyon egyszerre, és azonnal rátört a hányinger, de émelyítő mosolyt erőltetett az arcára.

Cosca vékony ujjai elfehéredtek, ahogy megragadta az asztalt, miközben Morveer az italt nyelte.

– Hogy maga mennyire nem ért engem! Akkor hagyok fel az ivással, amikor csak kedvem tartja. Ami azt illeti, már el is szántam rá magam, hogy így teszek. Be is bizonyítanám magának. – A zsoldos felemelte vadul remegő kezét. – Ha kaphatnék egy fél pohárral, hogy csillapítsam ezt a nyavalyát.

A többiek nevettek, és a feszültség lassan oldódott, Morveer azonban elkapta Cosca gyilkos pillantását. Bár a vén szotty ártalmatlanabbnak tűnt, mint a falu bolondja, valaha mégiscsak Styria legveszélyesebb emberei között tartották számon. Ostobaság lett volna félvállról venni őt, és Morveer minden volt, csak ostoba nem. Az árva, aki az anyja után sírva tűrte a rúgásokat, nem létezett többé.

Első az óvatosság, mint mindig, minden egyes alkalommal.

* * *

Monza nyugodtan ült, nem szólt többet, mint feltétlenül muszáj volt, és még annál is kevesebbet evett; kesztyűs keze fájdalmasan ügyetlenül bánt a késsel. Kívülállóként viselkedett. Távolságot tartott a többiektől, mint egy generális a katonáitól, egy munkaadó az alkalmazottaitól vagy egy körözött nő mindenki mástól, ha volt egy csöpp esze. Nem esett nehezére. Évek óta visszahúzódott, és hagyta, hogy Benna beszéljen, nevessen és megkedveltesse magát. Egy vezér nem engedhette meg magának, hogy kedveljék. Főleg, ha nő volt az illető. Reszket újra meg újra felé pillantott, de ő kerülte a tekintetét. Westportban egy pillanatra kicsúszott a kezéből az irányítás, és gyengének mutatta magát. Nem hagyhatta, hogy ez újra megtörténjen.

– Ahogy nézem, elég jól ismeritek egymást – mondta Reszket Coscáról a nőre pillantva, aztán megint vissza. – Régi barátok vagytok talán?

– Inkább rokonok! – Az öreg zsoldos olyan vadul csapkodott a villájával, hogy félő volt, valakinek kiszúrja a szemét. – Egymás oldalán harcoltunk az Ezer Kardban, a Világ Körének legnagyobb hírű nemes zsoldoscsapatában! – Monza összehúzott szemöldökkel nézett a férfira. A régi véres történetek olyan tetteket és döntéseket idéztek fel benne, amikről szívesen megfeledkezett volna. – Keresztül-kasul harcoltunk egész Styriában, amíg Sazine volt az ezredes. Akkor volt csak az igazi zsoldosnak lenni! Mielőtt a dolgok elkezdtek… összekuszálódni.

Vitari felhorkant.

– Úgy érted, mielőtt elkezdődött a vérontás?

– Ugyanezt mondtam én is, csak más szavakkal. Akkoriban az emberek gazdagabbak és ijedősebbek voltak, a falak pedig alacsonyabbak. Aztán Sazine kapott egy nyílvesszőt a bicepszébe, elvesztette a karját és meghalt, engem meg tábornagynak választottak. – Cosca csak piszkálta a raguját. – Amikor eltemettük a vén rókát, rájöttem, hogy a háborúskodás valójában kemény meló, márpedig mint a legtöbb úriember, azt én sem óhajtottam túlzásba vinni. – Féloldalasan Monzára mosolygott. – Úgyhogy kettéválasztottuk a brigádot.

– Te választottad ketté a brigádot.

– Velem tartott az egyik fele, Monzcarróval és az öccsével, Bennával pedig a másik. Elterjesztettük a pletykát, hogy összekülönböztünk. Ahol csak akadt egy vitás ügy, márpedig az mindig akadt bőséggel, elköteleztük magunkat a szembenálló felek mellett, és úgy tettünk, mintha harcolnánk.

– Úgy tettetek? – dörmögte Reszket.

Cosca remegő kése és villája egymásnak koccant a levegőben.

– Hetekig fel-alá masíroztunk, közben kifosztottuk a vidéket, és a látszat kedvéért néha rendeztünk egy kis ártalmatlan csetepatét. Minden szezont úgy zártunk, hogy jóval gazdagabbak lettünk, és nem halt meg senki. Legalább olyan jövedelmező volt, mintha komolyan vettük volna a szakmát. Még egy-két kamucsatát is rendeztünk, igaz?

– Igaz.

– Amíg aztán Monza el nem szegődött a talinsi Orso nagyherceghez, és úgy nem döntött, hogy elege van a kamucsatákból. Amíg úgy nem döntött, hogy valódi rohamra indul rendesen megélezett és gyilkos szándékkal forgatott kardokkal. Amíg úgy nem döntöttél, hogy nagy ember leszel, mi, Monza? Kár, hogy nem szóltál előre, hogy már nem színjátékból támadsz. Figyelmeztethettem volna a fiaimat, és jó pár életet megmenthettünk volna aznap.

– A fiaidat – horkant fel a nő. – Ne tegyünk úgy, mintha valaha is érdekelt volna bárki más élete a sajátodon kívül.

– Azért akadtak még páran, akiket nagyra tartottam. Persze ebből sosem húztam hasznot, mint ahogy ők maguk sem. – Cosca elfordította véreres szemét Monzáról. – Ki fordult ellened a saját embereid közül? Hűséges Carpi, igaz? Végül mégsem bizonyult olyan hűségesnek, he?

– Nem is kívánhattam volna magamnak hűségesebb embert. Amíg le nem döfött persze.

– Most pedig nyilván beleült a tábornagyi székbe.

– Úgy hallottam, sikerült belepréselnie a kövér seggét.

– Éppen úgy, ahogy te is belecsúsztattad girhes alfeledet az enyém után. De pár másik parancsnok beleegyezése nélkül nem ment volna semmire, igaz? Remek fickók, szó se róla. A rohadék Andiche. Sesaria, a pióca. Victus, az a vigyorgó féreg. Később is veled maradtak a kapzsi disznók?

– Nem vették ki a pofájukat a vályúból. Aztán nyilván mind ellenem fordultak, ahogyan korábban ellened is. Semmi olyasmit nem mondtál, amit ne tudtam volna.

– Végül sosem jár köszönet. A győzelmekért sem, amiket szállítasz. A pénzért sem, amit megkeresel nekik. Rád unnak. És ha kiszagolják, hogy valami jobbat kaphatnak…

Monza most már kijött a sodrából. Egy vezető nem engedheti meg magának, hogy gyengének tűnjön. Főleg, ha nő.

– Amilyen jó emberismerő vagy, kész csoda, hogy egy iszákos, barátok nélküli földönfutó lett belőled, mi, Cosca? Ne tégy úgy, mintha nem kínáltam volna ezer lehetőséget. Mindet elvesztegetted, ahogy annyi minden mást is. Az egyetlen dolog, ami engem érdekel, hogy ezt is szándékodban áll-e elvesztegetni. Képes vagy kurva pontosan azt tenni, amit mondok neked, vagy elhatároztad, hogy az ellenségem leszel?

Cosca szomorúan elmosolyodott.

– A mi munkánkban az ember büszke az ellenségeire. Tapasztalatból tudjuk, hogy igazából a barátainkon kell rajta tartanunk a szemünket. Gratulálok a szakácsnak. – A tányérba dobta a villáját, felállt, és majdnem egyenes vonalban kisietett a konyhából. Monza komoran pillantott végig a mogorva arcokon az asztal körül.

Soha ne félj az ellenségeidtől! – írta Verturio. A barátaidtól azonban mindig.