A szemkészítő

Csengettyű kondult, ahogy Reszket belökte az ajtót, és Monzával a sarkában belépett a műhelybe. Odabent félhomály uralkodott, az ablakon poros sugárban beszűrődő fény megvilágította a pultot és az egyik fal mentén sorakozó polcokat. Hátul, a mennyezetről lelógó lámpa alatt jókora szék állt, magas támlája kipárnázott fejtámaszban végződött. Egészen csábítónak tűnhetett volna, ha nincsenek rajta rögzítőszíjak is. Oldalt egy asztalon gondosan elrendezett eszközök sorakoztak: kések, tűk, szorítok, fogók. Egy sebész szerszámai.

A helyiség láttán valaha a nevéhez méltó jeges borzongás futott volna végig a hátán, most azonban semmi ilyesmi nem történt. Az egyik szeme kiégett az arcából, megtanulta a leckét. Nem maradt már a világon olyan borzalom, ami elrettentette volna. Elmosolyodott, ha csak belegondolt, mennyire tudott félni azelőtt. Félt mindentől és közben mégsem félt semmitől. A mosolygástól megfeszült a nagy seb a kötése alatt, és égni kezdett az arca, úgyhogy inkább abbahagyta.

A csengő hangjára egy idegesen tenyerét dörzsölgető férfi csoszogott elő. Alacsony volt, sötét bőrű és búbánatos képű. Feltehetőleg attól tartott, hogy Orso közelben táborozó seregéből érkezett pár katona, hogy kirabolják őt. Purantiban mindenki rettegett, hogy elveszíti, amije van. Csak Reszket nem félt semmitől. Neki nem volt mit vesztenie.

– Uram, hölgyem, miben lehetek a segítségükre?

– Maga Scopal? – kérdezte Monza. – A szemkészítő?

– Scopal vagyok – hajolt meg idegesen a férfi. – Tudós, sebész, orvos, szakértője mindennek, ami a látással kapcsolatos.

Reszket kioldotta a csomót a tarkóján.

– Akkor maga kell nekem. – Hozzálátott, hogy letekerje a kötést a fejéről. – Az a helyzet, hogy elvesztettem az egyik szememet.

A sebész erre felélénkült.

– Ó, ne mondjon olyat, hogy elvesztette, barátom! – Előrelépett az ablakon beszűrődő fénybe. – Ne mondja, hogy elvesztette, amíg nem nyílt alkalmam felmérni a kárt. Elképedne, ha tudná, mi minden lehetséges! A tudomány hatalmas lépésekkel szökell előre!

– Ugribugri egy bitang.

Scopal bizonytalanul kuncogott egyet.

– Á… rendkívül képlékeny dolog ez. Sikerült már valamelyest visszaadnom a látását olyanoknak, akik azt hitték, hogy egész életükre megvakultak. Varázslónak neveztek! Ezt képzelje el! Azt mondták, egy…

Reszket megszabadult a kötés utolsó darabjától is, a hűvös levegő csupasz bőrét csiklandozta. Közelebb lépett, arca bal oldalát fordította előre.

– Nos? Mit gondol? Képes a tudomány ekkora ugrásra?

A férfi udvariasan bólintott.

– Bocsánatát kérem. Ellenben a pótlás terén is komoly felfedezéseket tettem, sose féljen!

Reszket tett még egy kurta lépést előre, és a sebész fölé magasodott.

– Úgy nézek ki, mint aki fél?

– Természetesen a legkevésbé sem. Egyszerűen úgy értettem… Nos… – Scopal megköszörülte a torkát, és a polcokhoz oldalgott. – A jelenleg használatos eljárásom az okuláris protézist illetően…

– Mi a faszt beszél?

– Műszem – magyarázta Monza.

– Ó, sokkal, de sokkal több annál. – Scopal kihúzott egy fafiókot. Hat ezüstösen fénylő fémgolyó volt benne. – A legjobb midderlandi acélból készült tökéletes gömböt illesztem a szemüregébe, ahol reményeim szerint végleges helyre lel. – Leemelt egy kerek fatálcát, és hivalkodó mozdulattal megmutatta a vendégeinek. Szemek sorakoztak rajta. Kékek, zöldek, barnák. Olyan színük volt, mint egy valódi szemnek, úgy csillogtak, mint a valódi szemek, egyiknek-másiknak a fehérjét még vörös erek is behálózták. Mindezzel együtt nagyjából annyira emlékeztettek valódi szemekre, mint egy keményre főtt tojás.

Scopal büszkén mutatott végig a portékáján.

– Egy ilyen ívelt zománcdarabot lefestünk úgy, hogy tökéletes mása legyen az ön szemének, majd a fémgolyóbis és a szemhéj közé illesztjük. Ezek kopnak, úgyhogy időről időre cserélni kell őket, de higgye el nekem, elképesztő az eredmény.

A műszemek rezzenéstelenül meredtek Reszketre.

– Mintha halottak szemei lennének.

Pár pillanatra kínos csend támadt.

– Egy deszkára ragasztva persze úgy tűnhetnek, de ha a helyükre kerülnek egy élő ember arcában…

– Bár ha belegondolok, ez jó dolog. A halottak nem hazudnak, igaz? Így nem lesz több megtévesztés. – Reszket a műhely hátuljába vonult, levetette magát a székre, és kinyújtóztatta a lábát. – Lássunk is neki hát.

– Azonnal?

– Miért ne?

– Az acél egy-két óra alatt felveszi a tökéletes formát, a zománcok elkészítéséhez viszont általában legalább két hét szükségeltetik… – Monza egy stósz ezüstpénzt ejtett a pultra; ez érmék csilingelve szóródtak szét a kövön. Scopal alázatosan meghajtotta a fejét. – A méretben legközelebb állót formázom meg, a többi pedig holnap estére elkészül.

Olyan fényesre csavarta fel a lámpát, hogy Reszketnek el kellett takarnia ép szemét a kezével.

– Szükséges lesz néhány bemetszést ejtenem.

– Néhány micsodát?

– Vágást – magyarázta Monza.

– Hát persze. Amihez nem kell penge, annak neki sem érdemes állni ebben az életben, mi?

Scopal rendezgetni kezdte a szerszámokat a kis asztalon.

– Utána néhány öltés következik, eltávolítjuk az élettelen húst…

– Megszabadulunk a rothadó feleslegtől? Benne vagyok. Kezdjünk csak mindent elölről.

– Megkínálhatom egy pipával?

– Hogy a fenébe ne, baszd meg – dörmögte az orra alatt Monza.

– Kínáljon csak – felelte Reszket. – Kezdem unni, hogy hetek óta mindig fáj valamim.

A szemkészítő fejet hajtott, majd nekilátott megtömni egy pipát.

– Emlékszem rá, amikor először levágattuk a hajadat – jegyezte meg Monza. – Ideges voltál, mint egy birka az első nyírás előtt.

– Hehe, ez igaz.

– Most meg alig várod, hogy új szemet kapj.

– Egy bölcs ember egyszer azt mondta nekem, hogy reálisan kell szemlélni a dolgokat. Különös, milyen gyorsan képesek vagyunk megváltozni, ha muszáj.

A nő felhúzott szemöldökkel nézett Reszketre.

– Azért túlságosan ne változz meg. Mennem kell.

– Nem bírja a gyomrod a szemkészítő üzletágat?

– Fel kell frissítenem egy ismeretséget.

– Egy régi baráttal?

– Egy régi ellenséggel.

Reszket szája széles vigyorra húzódott.

– Az még kellemesebb. Vigyázz, hogy ne ölesd meg magad, jó? – Ezzel hátradőlt a széken, és megfeszítette a szíjat a saját homlokán. – Nekünk még dolgunk van itt. – Lehunyta jó szemét, a lámpa fénye rózsaszínűn világított a szemhéján keresztül.