Egyetlen nemzet

Ahogy a tömeg visszhangzó moraja az ajtó túloldalán egyre hangosabb lett, Monza gyomra úgy kavargott egyre hevesebben. Az álla alatt megkeményedett izomcsomót masszírozva igyekezett oldani a feszültséget, de nem ment vele semmire.

Nem tehetett semmit azon kívül, hogy várt. A ceremónián abban fog kimerülni a szerepe, hogy faarccal áll egy helyben, és igyekszik úgy tenni, mintha valami igen magas rangú nemes volna. Talins legjobb varrónői mindenesetre mindent megtettek, hogy segítsenek elhitetni a közönséggel ezt a röhejes hazugságot. Hosszú ujjakat szabtak rá, hogy elrejtsék a hegeket a karján, magas gallért, hogy elrejtsék a hegeket a nyakán, és kesztyűt, hogy összetört kezét szalonképessé tegyék. Ellenben nagyon megkönnyebbültek, amiért mély dekoltázst hagyhattak neki anélkül, hogy elrémisztették volna Rogont úri vendégeit. Monza szinte meglepődött, hogy nem vágtak ki egy nagy lyukat a ruháján hátul, hogy az alfelét is megmutassák a világnak – nagyjából az volt a másik olyan hely a testén, amit nem tarkítottak sebek.

Semmiféle csorba nem eshetett Rogont herceg történelmi pillanatán. Kardot persze nem adtak Monzának; hiányzott is neki a súlya, mintha a karját a vágták volna le. Nem emlékezett rá, mikor ment el valahová utoljára úgy, hogy nem volt a fegyvere elérhető közelségben. A Talinsi Tanács ülésén, ahol az új pozíciójának elfoglalását követő napon vett részt, biztosan vele maradt.

Az öreg Rubine felvetette, hogy a teremben semmi szüksége nem lesz arra a kardra, de ő azt felelte, hogy húsz éve minden egyes nap magával hordja. A férfi udvariasan megjegyezte, hogy sem ő, sem a kollégái nem fegyverkeztek fel, pedig mindannyian férfiak lévén, ez részükről sokkal helyénvalóbb lett volna. Monza erre megkérdezte Rubinétól, hogy ha otthon hagyná a kardját, mivel döfné le őt alkalomadtán. Senki nem volt benne biztos, hogy tréfál-e vagy sem. Mindenesetre nem hozták fel többé a dolgot.

– Excellenciás asszonyom. – Az egyik attendáns odasiklott hozzá, és behízelgően meghajolt előtte. – Méltóságos asszonyom. – A következő meghajlás Cotarda grófnőnek járt. – Kezdünk.

– Jó – csattant fel Monza. A kétszárnyú ajtó felé fordult, kihúzta magát, és felszegte az állát. – Essünk túl ezen a kibaszott pantomimen!

Nem akart időt vesztegetni ilyesmire. Az elmúlt három hét minden ébren töltött pillanatát – márpedig jóformán nem is aludt, amióta Rogont a fejébe nyomta a diadémot – azzal töltötte, hogy kirángassa Talinst abból a pöcegödörből, amibe kemény küzdelmek árán ő maga segített beletaszítani.

Bialoveld aforizmáját – minden sikeres államot acél- és aranyoszlopok tartanak – szem előtt tartva felkutatott minden egyes hajlongó bürokratát, aki nem éppen az ostrom alatt álló Fontezarmóban tartózkodott a régi gazdájával. Beszélt velük a talinsi hadseregről. Nem létezett. Beszélt velük a kincstárról. Üres volt. Beszélt velük az adórendszerről, a közintézményekről, a közbiztonságról, az igazságszolgáltatásról. Mind az enyészeté lett. Egyedül Rogont, vagyis inkább a katonái jelenléte akadályozta meg, hogy Talins anarchiába süllyedjen, Monzát azonban soha nem tántorította el az ellenszél. Különös tehetsége volt hozzá, hogy felmérje mások képességeit, és a megfelelő embert válassza ki a megfelelő feladatra. Az öreg Rubine dagályos volt, mint egy próféta, úgyhogy megtette magisztrátusnak. Grulo és Scavier bizonyult a város két legkönyörtelenebb kereskedőjének. Monza egyikükben sem bízott, ezért társkancellárrá nevezte ki őket, így mindketten megálmodhattak új adókat, és amíg egymással versengve igyekeztek behajtani őket, féltékeny szemüket szüntelenül egymáson tartották.

Boldogtalan kollégáikból igen hamar sikerült pénzt kicsikarniuk, amit Monza rögvest fegyverekre költött.

Három hosszú nap telt el nem éppen ígéretes uralkodásának kezdete óta, amikor egy Volfier nevű, számtalan csatát látott öreg őrmester érkezett a városba, aki majdnem annyi heggel büszkélkedhetett, mint ő maga. Az ospriai mészárlás után nem volt hajlandó megadni magát, és ezredének huszonhárom túlélőjét anélkül vezette haza, hogy a fegyvereiken vagy a becsületükön csorba esett volna. Monza tudta, hogy egy ilyen elszánt katonának mindig hasznát veheti, ezért megbízta, hogy szedjen össze minden veteránt a városban. Fizetett munka nem sok akadt a környéken, úgyhogy Volfier gyorsan összeválogatott egy századnyi önkéntest, akik büszke menetben kísérték az adószedőket, és gondoskodtak róla, hogy egyetlen réztallérnak se vesszen nyoma.

Monza jól megtanulta Orsotól a leckét. Aranyból acélt, abból még több aranyat. Ez volt a politika végeérhetetlen spirálja. A minden irányból sütő ellenállás, apátia és megvetés csak még jobban megnehezítette a dolgát. Perverz kielégülést talált a feladat lehetetlenségében. A munka segített megfeledkezni a fájdalomról meg vele együtt a kenderről is, és élesen tartotta az elméjét. Igencsak régen volt, amikor valami is gyarapodott a keze alatt.

– Ön… gyönyörű.

– Micsoda? – Cotarda észrevétlenül lépett mellé, és most idegesen mosolygott rá. – Ó, ön nem különben – dörmögte válaszul Monza, szinte oda sem pillantva.

– Jól áll magának a fehér. Azt mondják, én túl sápadt vagyok hozzá. – Monza elfintorodott. Az efféle ostoba fecsegést ma este biztosan nem vette be a gyomra. – Bár én is olyan lehetnék, mint maga.

– Csak ki kell mennie a napra.

– Nem, nem. Ahhoz bátorság kéne. – Cotarda színtelen ujjait tördelte. – Bár én is bátor lennék! Azt mondják, nagy a hatalmam. Az ember azt hinné, hogy akinek hatalma van, annak nem kell félnie semmitől. Én mégis folyton félek. Főleg az események miatt. – Csak úgy ömlött belőle a szó, Monza egyre növekvő bosszúságára. – Néha mozdulni sem tudok, olyan súllyal nehezedik rám. Az a rengeteg félelem! Olyan szerencsétlen vagyok! Mit tehetnék? Maga mit tenne a helyemben?

Monzának nem állt szándékában megvitatni vele a saját félelmeit. Attól csak megerősödtek volna. Cotarda zavartalanul hablatyolt tovább.

– Semmiféle egyéniségem nincs. De hát honnan szerezhetne az ember egyéniséget? Az vagy van valakinek, vagy nincs. Magának van. Mindenki azt mondja, hogy magának van. Honnan szerezte? Nekem miért nincs? Szerintem engem papírból vágtak ki, és csak úgy teszek, mintha ember volnék. Állítólag mérhetetlenül gyáva vagyok. Mihez kezdjek ezzel? Ezzel a mérhetetlen gyávasággal?

Egy hosszú pillanatig farkasszemet néztek egymással, aztán Monza megvonta a vállát.

– Tegyen úgy, mintha nem lenne az.

Kitárult az ajtó.

Valahol a látómezőn kívül a zenészek méltóságteljes dallamot húztak. Monza és Cotarda belépett a Szenátus épületének hatalmas aulájába. Annak ellenére, hogy hiányzott a tető a fejük fölül, és lassacskán kezdtek felbukkanni a kékesfekete égbolton a csillagok, nagyon meleg volt. A ragadós hőségben a virágok élénk illata kaparta Monza kiszáradt torkát, még a gyomra is felfordult tőle. A sötétben világító ezernyi gyertya osonó árnyékokkal töltötte meg az óriási teret, a körben felsorakozó arcok százait hátborzongató maszkokká változtatta. Minden gigantikus volt: a tömeg, a halkan suhogó zászlók a hátuk mögött, maga az épület. Mindent túlzásba vittek, mintha egy élénk fantáziakép elevenedett volna meg.

Irdatlan erőfeszítés csak azért, hogy jó sokan végignézzék, ahogy egy ember új fejfedőt kap.

A közönség meglehetősen vegyesnek hatott. Nagyrészt styriaiak alkották, gazdag, befolyásos férfiak és asszonyok, kereskedők és a környék alacsonyabb rangú nemesei. A híres művészek, diplomaták, költők, kézművesek és katonák sem maradhattak ki – Rogont senkiről nem akart megfeledkezni, aki a dicsőségét hirdethette. A színpadhoz legközelebbi helyeket külhoni vendégek foglalták el, akik eljöttek leróni tiszteletüket Styria új királya előtt. Vagy legalábbis, hogy valamiféle előnyt kovácsoljanak a trónra lépéséből. Megjelent az Ezer-sziget számos kereskedőhajójának arany karikafülbevalót viselő tulajdonosa, továbbá jó pár nagy szakállú északföldi meg csillogó tekintetű baoli is. Jöttek élénk selymekbe öltözött suljukiak és két borostásra nyírt fejű papnő Thondból, ahol a napot imádták, de ott volt három idegesnek tűnő westporti városatya is. Senki sem lepődött meg, hogy az Unió a küldötteinek távollétével vétette észre magát, miközben a gurkhuli delegáció teljes egészében betöltötte a számukra elkülönített helyet. Uthman-ul-Dosht császár tucatnyi követe arannyal átszőtt köntösben, Khalul próféta tucatnyi papja ünnepi fehérben jelent meg.

Monza úgy vonult át köztük, mintha ott sem lettek volna. Kihúzta magát, tekintete előremeredt, szája sarkában jeges mosoly ült, mint mindig, ha rettegett valamitől. Lirozio és Patine hasonló pompával közelített a másik irányból. Sotorius az egész szertartás középpontjában álló aranyozott szék mellett várta őket egy díszes botra támaszkodva. Az agg férfiú közölte, hogy előbb kerül pokolra, mintsem hogy végigvonuljon a rámpán.

Több ezer várakozással teli tekintet kereszttüzében érkeztek meg a kerek színpadra. Styria öt nagy vezérét, akik abban a megtiszteltetésben részesültek, hogy királlyá koronázhatták Rogontot, olyan szimbolikus holmikba öltöztették, hogy egy hülye is megfejtette volna a jelentésüket. Monza gyöngyházfehér ruhát viselt Talins fekete kristályokból kirakott keresztjével a mellkasán. Cotardára Affoia skarlátvörösét adták. Sotorius nagy, fekete köntösét arany kagylóhéjakkal szegték be, Lirozio köpenyét a puranti híd díszítette. Olyanok voltak, mintha Styria városait megszemélyesítő rossz színészek lennének valami ócska népszínműben, kivéve, hogy rájuk elképesztő összegeket költöttek. Még Patine is levetette magáról az alázatosság álcáját, és durva vászonból készült paraszti ruháit zöld selyemre, szőrmére és csillogó ékszerekre cserélte. Nicantét hat gyűrű jelképezte, ő azonban legalább kilencet viselt; az egyiken akkora smaragd ragyogott, mint Nyájas dobókockái.

Közelebbről nézve látszott rajtuk, hogy egyikük sem élvezi a szerepét. Olyanok voltak, mint egy társaság, melynek tagjai merev részegen megállapodtak, hogy reggel a jéghideg tengerbe vetik magukat, de a józan pirkadat beköszöntével meggondolták magukat.

– Nos – mordult fel Monza, ahogy a zenészek a darab végére értek, és az utolsó hangok is tovaszálltak. – Itt vagyunk.

– Valóban. – Sotorius végigjáratta csipás szemét a mormogó egybegyűlteken. – Reméljük, méretes a korona. Itt jön Styria legnagyobb hájfeje.

Fülsiketítő fanfár harsant mögöttük. Cotarda összerezzent, megbotlott, és el is esett volna, ha Monza nem ragadja meg ösztönösen a könyökét. A terem hátuljában lévő ajtók kitárultak, és a fokozatosan elhallgató trombiták helyét különös ének vette át. Két magas és tiszta hang lebegett a közönség fölött. Rogont mosolyogva lépett be a Szenátus épületébe, vendégei pedig jól szervezett tapsban törtek ki.

A trón tetőtől talpig Ospria kékjét viselő várományosa alázatos csodálkozással a tekintetében nézett körül, ahogy lassan elindult lefelé a lépcsőn. Mindezt az én kedvemért? Igazán nem kellett volna! Közben persze mindent ő maga tervezett meg a legapróbb részletig. Monzának nem először támadt az a benyomása, hogy Rogontból sokkal rosszabb király lesz, mint amilyen Orsoból lehetett volna. Ugyanolyan könyörtelen és szeszélyes volt, ellenben sokkal hiúbb, és sokkal kevésbé kedélyes a mindennapokban. Ahogy a színpad felé haladt, megragadta egy-két kegyeltje kezét, más szerencséseknek a vállát érintette meg. A nem e világi ének végigkísérte útján.

– A szellemeket hallom? – mormogta megvetően Patine.

– Kiherélt fiúkat hall – felelte Lirozio.

Négy ospriai díszegyenruhát viselő férfi kinyitott egy nehéz ajtót a színpad mögött, beléptek rajta, majd pár pillanattal később újra megjelentek egy berakásos láda súlya alatt görnyedve. Rogont az első sorban ülő vendégek felé került, megszorongatta néhány kiválasztott követ kezét, különös figyelmet szentelve a gurkhuli delegációnak, és kivárta, amíg a taps a végletekig fokozódik. Végül felvonult a lépcsőn a színpadra, miközben úgy mosolygott, mint a kulcsfontosságú leosztás győztese a kifosztott ellenfelekre a kártyaasztalnál. Szélesre tárt karokkal fordult ötük felé.

– Barátaim! Barátaim! Végre elérkezett a nap!

– Boldog nap! – kontrázott Lirozio.

– Oly rég vártuk! – tette hozzá Patine.

– Szép volt – próbálkozott Cotarda.

– Köszönetem mindannyiótoknak. – Rogont a vendégek felé fordult, egy könnyed kézmozdulattal véget vetett a tapsnak, majd hátravetette a köpenyét, letelepedett a székébe, és magához intette Monzát. – Ön nem gratulál, excellenciás asszonyom?

– Gratulálok – vicsorította a nő.

– Elegáns, mint mindig. – Rogont közelebb hajolt, és az orra alatt mormogott tovább. – Nem jöttél tegnap éjjel.

– Egyéb elfoglaltságom akadt.

– Komolyan? – Rogont úgy húzta fel a szemöldökét, mint aki őszintén elképedt a gondolattól, hogy bármi fontosabb lehet, mint némi hentergés vele. – Hát gondolom, egy államfőnek véges az ideje. Nos… – Megvetően elhessegette a nőt.

Monza a fogát csikorgatta. Ebben a pillanatban nagyon szívesen levizelte volna a férfit. A négy hordár letette terhét a trón mögött, egyikük elfordította a kulcsot a zárban, és teátrális mozdulattal felemelte a láda tetejét. A tömeg egy emberként sóhajtott fel. A korona bíbor bársonyon hevert odabent. A vastag aranypántot körben sötéten ragyogó zafírok díszítették. Öt tölgyfalevél emelkedett ki rajta, elöl pedig egy többinél nagyobb hatodik vett körbe egy tyúktojásnyi gyémántot. A méretét látva Monza különös késztetést érzett, hogy felnevessen.

Lirozio olyan képet vágott, mint akinek puszta kézzel kell kipucolnia egy eldugult latrinát, majd belenyúlt a ládába, és megragadta az egyik arany levelet. Patine megadó vállrándítással ugyanígy tett. Aztán Sotorious és Cotarda következett. Monzának jutott az utolsó levél; jobbjának elálló kisujja az elegáns selyemkesztyűben sem mutatott jobban. Körbenézett állítólagos társai arcán. Két erőltetett mosoly, egy rosszallóan összehúzott szemöldök meg egy félreérthetetlenül megvető pillantás. Kíváncsi volt, hogy az uralkodáshoz szokott büszke hercegek meddig tűrik majd ezt a számukra kevésbé kedvező felállást.

Nagyon úgy tűnt, hogy az iga máris kezdi a bőrüket dörzsölni.

Öten együtt kiemelték a koronát, tettek pár bizonytalan lépést a nehézkesen mozgó Sotorioushoz alkalmazkodva. Mintha ügyetlenül vonszolták volna egymást a hatalom felbecsülhetetlen értékű jelképénél fogva. Eljutottak a székig, és magasan Rogont feje fölé emelték a koronát. Egy pillanatra mozdulatlanná merevedtek, mintha hirtelen mindannyian elgondolkodtak volna rajta, van-e még ebből kiút. A hatalmas teremre kísérteties csend telepedett, minden férfi és nő visszatartotta a lélegzetét. Aztán Sotorious megadóan biccentett, öten együtt óvatosan Rogont fejére helyezték a koronát, aztán hátraléptek.

Úgy tűnt, Styria egyetlen nemzet lett.

A király lassan felállt a székből, tenyerét felfelé fordítva széttárta karjait, és egyenesen előremeredt, mintha átlátna a Szenátus ősi falain, és a csodálatos jövőt szemlélné.

– Styriai polgártársaink! – mennydörögte, hangját visszaverték a kövek. – Alázatos népünk! Külföldi barátaink! Mindannyiótokat szívesen látunk! – A szóban forgó barátok főleg gurkhuliak voltak, mivel azonban a próféta ekkora gyémánttal járult hozzá a koronájához… – A Vérontás Évei véget értek! – Vagy legalábbis hamarosan véget érnek, csak Monzának kell még kiontania Orso vérét. – Büszke hazánk nagyszerű városai többé nem vetekszenek egymással! – Ez majd még elválik. – Örökké testvérek lesznek, a barátság, a kultúra, a közös örökség önként vállalt boldog köteléke egyesíti őket! Együtt menetelnek! – Feltehetőleg a Rogont által diktált irányba. – Olyan ez, mintha… Styria egy rémálomból ébredt volna. Egy tizenkilenc évig tartó rémálomból. Sokan közülünk bizonyára alig emlékeznek azokra az évekre, amikor még nem dúlt háború. – Monza összeráncolt homlokkal gondolt apja ekéjére, ahogy a fekete földet forgatta.

– Most azonban… vége a háborúknak! És mindannyian győztünk! Egytől egyig mindenki! – Egyesek azért inkább győztek, mint mások, ezt mondani sem kellett. – Eljött a béke ideje! A szabadságé! A gyógyulásé! – Lirozio hangosan megköszörülte a torkát, és grimaszolva igazgatta hímzett gallérját. – Eljött a remény, a megbocsátás, az egység ideje! – És a feltétel nélküli engedelmességé természetesen. Cotarda a kezére meredt. Sápadt tenyerén erős rózsaszín foltok ütköztek ki, majdnem olyan sötétek, mint skarlátvörös ruhája. – Eljött az ideje, hogy nagy államot kovácsoljunk, amit az egész világ irigyel! Eljött az ideje… – Lirozio felköhögött, pirospozsgás arcán izzadságcseppek gyöngyöztek. Rogont dühösen pillantott rá a szeme sarkából. – Eljött az ideje, hogy Styria… – Patine kétrét görnyedt, fájdalmasan felnyögött, vicsorgó ajkai közül kivillant a fogsora.

– Egyetlen nemzetté… – Valami nem volt rendjén, most már nem lehetett nem észrevenni. Cotarda hátralépett, és megtántorodott. Elkapta az aranyozott korlátot, majd vörös selyem suhogása közepette zihálva a földre huppant. A közönség egy emberként szisszent fel.

– Egyetlen nemzetté… – sziszegte Rogont. Sotorious kancellár reszketve térdre rogyott, és sötétrózsaszín foltokkal teli kezével a torkához kapott. Patine négykézlábra ereszkedett, az arca egészen vörös lett, az erek kidagadtak a nyakán. Lirozio Monzának háttal az oldalára dőlt, lihegve, erőtlenül kapkodott levegő után. Jobb karját hátranyújtotta, rángatózó kézfejét rózsaszín foltok borították. A közönség néma maradt. Megbabonázta őket, ami történt. Nem tudták eldönteni, hogy a valóságot, vagy az előadás elmeháborodott jelenetét látják-e. Valami rettenetes komédiát. Patine arcra borult. Sotorius hanyatt dőlt, gerince ívbe hajlott, cipője sarka csikorgott a lakkozott fán, aztán az egész teste elernyedt.

Rogont Monzára pillantott, a nő pedig éppen olyan tehetetlenül nézett vissza rá, mint amikor Bennát látta meghalni. A király kinyitotta a száját, felemelte az egyik kezét, de levegőhöz már nem jutott. Homloka a korona szőrmével borított pántja alatt égővörösbe fordult.

A korona! Mindannyian megérintették a koronát. Monza tekintete kesztyűbe bújtatott jobb kezére tévedt. Mindenki, csak ő nem.

Rogont arca eltorzult. Tett egy lépést, de megbicsaklott a bokája, és orra bukott. Dülledt szeme vakon meredt a semmibe. A korona lecsúszott a fejéről, pattant egyet, a színpad széléig gurult, és csörömpölve pottyant le a kőpadlóra. A közönségből egyetlen fülsiketítő sikoly hallatszott.

Valahol hangos süvítéssel lezuhant egy ellensúly, fa nyikordult, és ezer, rejtett kalitkájából szabadult fehér énekesmadár szemet gyönyörködtető forgataga lepte el a tiszta nyári égboltot.

Éppen, ahogy Rogont eltervezte.

Kivéve, hogy a Styriát egyesíteni és a Vérontás Éveinek véget vetni hivatott hat férfiból és nőből egyedül Monza maradt életben.