Nincs többé halogatás

Cosca a tükör előtt állt, még egyszer megigazította finom csipkegallérját, öt gyűrűjét úgy forgatta az ujjain, hogy az ékkövek pontosan kifelé álljanak, és szakálla minden egyes szőrszálát is a helyére simította. Nyájas számításai szerint másfél órájába telt, mire elkészült. Tizenkétszer húzta végig a borotvát a fenőszíjon. Harmincegy mozdulat kellett hozzá, hogy eltüntesse a borostát. Egy apró vércsepp serkent ki az állkapcsa alatt. Tizenhárom rántásra volt szükség a csipesszel, hogy megszabadítsa az orrát a szőrszálaktól. Negyvenöt gombot gombolt be. Négy kapcsot akasztott a helyére. Tizennyolc szíjat húzott meg, és tizennyolc csatot kattintott be.

– El is készültem. Nyájas uram, szeretném, ha te lennél az én őrmesterem.

– Semmit sem tudok a háborúról. – Csak annyit, hogy őrült zűrzavar, ami teljesen kizökkenti a rendes kerékvágásból.

– Nem is kell tudnod semmit. Annyi a feladatod, hogy maradj a közelemben, legyél szótlan, de fenyegető, támogass, és kövess, ahová csak kell, főleg pedig vigyázz rám, és vigyázz magadra. A világ tele van árulókkal, barátom. Ezenkívül egyszer-egyszer némi vérontással is megbízlak, alkalomadtán meg kell számolnod a kifizetésre váró vagy a másoktól átvett pénzt, leltárt kell készítened a rendelkezésünkre álló emberekről, fegyverekről vagy ellátmányról…

Nyájas egészen pontosan ugyanezt tette Sajaam mellett is, előbb az Óvóban, aztán pedig azon kívül.

– Ezt meg tudom csinálni.

– Mégpedig jobban, mint bárki más ezen a világon, semmi kétségem sincs felőle. Kezdenéd azzal, hogy becsatolod nekem ezt a szíjat? Büdös páncélkészítők! Esküszöm, csak azért tették oda, hogy bosszantsanak vele. – Hüvelykujjával aranyozott mellvértjének oldalszíjára bökött, aztán visszatartotta a lélegzetét, és kihúzta magát, amíg Nyájas a csattal babrált. – Köszönöm, barátom, igazi támaszom vagy! Kőszikla! Horgony! A nyugalom tengelye, ami körül én pörgök őrülten! Mihez is kezdenék nélküled?

Nyájas nem értette a kérdést.

– Hát ugyanazokhoz a dolgokhoz.

– Nem, nem. Nem ugyanazokhoz. Bár csak nemrég kötöttünk ismeretséget, úgy érzem… jól megértjük egymást. Valamiféle kötelék van közöttünk. Sok mindenben hasonlítunk, te meg én.

Nyájas néha úgy érezte, fél minden szótól, amit ki kell mondania, fél minden új embertől, fél minden új helytől. Csak úgy tudta foggal-körömmel végigküzdeni magát a napon, ha megszámolt mindenkit és mindent, ami az útjába került. Vele szöges ellentétben Cosca mint kósza virágszirom a szélben, gondtalanul sodródott végig az életen. Ahogy beszélt, ahogy mosolygott, ahogy nevetett, és ahogy elérte, hogy mások is kövessék a példáját, az éppen olyan varázslatnak tűnt Nyájas szemében, mint amikor a gurkhuli nő, Ishri megjelent a semmiből.

– Egyáltalán nem hasonlítunk semmiben.

– Pontosan ide akarok kilyukadni! Egymás tökéletes ellentétei vagyunk, mint a föld és a levegő, mégis mind a kettőnkből hiányzik valami, ami… másoknak természetes. A gépezet egy darabkája, amitől az ember beilleszkedik a társadalomba. Nálad az egyik fogaskerék hiányzik, nálam meg a másik. Ennyi talán elég hozzá, hogy ketten együtt kitegyünk egy rendes embert.

– Egy egész a két félből.

– Méghozzá nem is akármilyen egész! Soha nem voltam megbízható… Ne, ne, ne is próbáld tagadni! – Nyájasnak eszébe sem jutott ilyesmi. – Te viszont, barátom, rendíthetetlen vagy, tisztán látsz, és nem téveszted szem elől a célt. Elég becsületes vagy hozzá, hogy engem is becsületesebb emberré faragj.

– Életem java részét börtönben töltöttem.

– Ahol minden bizonnyal többet tettél a becsületesség terjesztéséért Styria legveszélyesebb bűnözői között, mint a vidék összes magisztrátusa együttvéve. – Cosca Nyájas vállára csapott. – Nagyon kevés a becsületes ember, és általában őket is bűnözőnek, lázadónak vagy őrültnek nézik. Te amúgy mit követtél el azon kívül, hogy más voltál?

– Először hét évet ültem rablásért. Amikor megint elfogtak, nyolcvannégy vádpontban találtak bűnösnek, ebből tizennégy emberölés volt.

Cosca felhúzta a szemöldökét.

– De valóban bűnös voltál?

– Igen.

A zsoldos egy pillanatra összeráncolta a homlokát, de aztán elhessegette a dolgot.

– Senki sem tökéletes. Tegyük túl magunkat a múlton. – Még egyszer megpöckölte a tollat, aztán kalapját hetykén, mint mindig, a fejébe nyomta. – Hogy festek?

Hegyes, fekete csizmáján az aranysarkantyúk bikafejet formáztak. Fekete acélból vert mellvértjét arany minták ékesítették. Fekete bársony kabátujját sárga selyemmel szőtték át, csuklóját sipani csipkéből készült mandzsetta fedte. Csicsás aranyozott markolattal ellátott kardja és a hozzá illő tőr nevetségesen alacsonyan lógott. Az irdatlan méretű kalapjába tűzött sárga toll kis híján a mennyezetet súrolta.

– Mint egy strici, akinek éppen a katonai szabó műhelyében ment el az esze.

Cosca szája széles vigyorra húzódott.

– Éppen ahogy elterveztem. Munkára fel hát, Nyájas őrmester! – Megindult előre, félrehajtotta a sátor nyílását eltakaró vászondarabot, és kilépett a ragyogó napfénybe. Nyájas szorosan a nyomában követte. Most már ez volt a dolga.

* * *

Amint fellépett a nagy hordóra, kitört a tapsvihar. Elrendelte, hogy az Ezer Kard minden tisztje jelenjen meg, és valóban ott is voltak; tapsoltak, ujjongtak, éljeneztek és füttyögettek, amilyen hangosan csak tudtak. Elöl álltak a századosok, mögöttük a hadnagyok, a zászlósok hátul zsúfolódtak össze. A legtöbb seregben ezek a legrátermettebb és legokosabb, legfiatalabb és legjobb születésű, legbátrabb és legidealistább emberek lettek volna. Zsoldoscsapatról lévén szó, itt azonban éppen az ellenkezője volt a helyzet. A legrégebben szolgáló, a legtöbb bűnben megmártózott, legsunyibb és legalattomosabb katonák gyűltek itt össze, a leggyakorlottabb sírrablók, a leggyorsabb futók, azok, akik a legtöbb társukat árulták el, és akiknek a legkevesebb illúziójuk maradt. Más szóval Cosca saját emberei.

Sesaria, Victus és Andiche közvetlenül a hordó mellett tapsolt könnyedén. Ők voltak a legnagyobb és legsötétebb gazemberek mind közül. Már persze, ha nem számítjuk Coscát magát. Nyájas valamivel hátrébb állt, kezét karba fonta, tekintete ide-oda ugrált a tömegen. Cosca kíváncsi lett volna, vajon az egybegyűlteket számolja-e éppen, de arra jutott magában, hogy ez gyakorlatilag biztosnak mondható.

– Ne, ne! Ne, ne! Túlságosan megtiszteltek! Elpirulok ettől a nagy ragaszkodástól! – Az ujjongás csillapodni kezdett, és lassan várakozással teljes csendnek adta át a helyét. Hegekkel teli, himlőhelyes, napszítta és beteges arcok fordultak Cosca felé. Zsákmányra éheztek, mint egy betyársereg. Egyek voltak.

– Ezer Kard bátor harcosai! – hasított bele Cosca hangja a bársonyos reggelbe. – Vagy inkább mondjuk csak úgy, Ezer Kard bátor katonái! Mindenesetre katonák! – Elszórt nevetés hallatszott. – Fiaim, tudjátok, ki vagyok! Néhányan harcoltatok már mellettem… illetve előttem. – Hangosabb nevetés. – A többiek tudják, hogy a jellemem… makulátlan! – Még hangosabb nevetés. – Azt pedig mindannyian tudjátok, hogy mindenekfelett egy vagyok közületek. Katona, igen! Harcos, természetesen! Mégis szívesebben dugom a hüvelyébe a fegyveremet… – halk köhintéssel megigazította az ágyékát – …mint hogy előrántsam a pengémet! – Ezzel immár általános derültséget keltve a kardja markolatára csapott.

– Senki ne mondhassa, hogy nem vagyunk a fegyverforgatás dicső hivatásának mesterei és napszámosai! Sokkal inkább, mint bármilyen öleb a nemesemberek csizmája mellett! Erős, szálas legények vagyunk! – Rácsapott Sesaria vastag karjára. – Éles eszű emberek! – Andiche zsíros fejére mutatott. – Dicsőségre fáj a fogunk! – Hüvelykujjával Victusra bökött. – Senki ne mondhassa, hogy nem vállalunk kockázatot a jutalomért cserébe! Az persze nem hátrány, ha a kockázat csekély, a jutalom pedig bőséges! – Megint helyeslő éljenzés harsant.

– Munkaadótok, az ifjú Foscar herceg ragaszkodott hozzá, hogy keljetek át az alsó gázlón, és szálljatok szembe az ellenséggel. – Feszült csend támadt. – Én azonban ezt visszautasítottam! Igaz, azért fizet benneteket, hogy harcoljatok, viszont én pontosan tudom, hogy benneteket sokkal jobban érdekel a fizetség, mint a harc. – Heves ujjongás. – Ennélfogva feljebb csobbanunk a vízbe, ott, ahol lényegesen kisebb ellenállásra kell felkészülnünk. És akármi is történik ma, akármilyen színben tűnjenek is fel a dolgok, számíthattok rá, hogy mindig a ti érdekeiteket tartom szem előtt! – Összedörzsölte hüvelyk- és mutatóujját. Az éljenzés még hangosabban folytatódott.

– Nem sértelek meg benneteket azzal, hogy bátorságot, állhatatosságot, hűséget és becsületességet kérek tőletek. – Szerte a tömegben nevetés harsant. – Menjetek hát az egységeitekhez, Ezer Kard tisztjei, és várjátok a parancsomat! Szerencse asszonyság legyen veletek és velem! Úgyis azokhoz vonzódik, akik a legkevésbé érdemük meg. Kívánom, hogy a sötétség diadalmasnak lásson bennünket! Sértetlennek! És mindenekfelett… gazdagnak!

Az ujjongás a tetőfokára hágott. Ki a pajzsát, ki a fegyverét, ki páncélos karját, ki kesztyűbe bújtatott kezét rázta meg a levegőben.

– Cosca!

– Nicomo Cosca!

– A tábornokunk!

Cosca mosolyogva ugrott le a hordóról, a tisztek pedig lassan szétszéledtek. Sesaria és Victus is elsietett, hogy felkészítsék a csatára a regimentjüket – vagy ha úgy jobban tetszik, esélylesőkből, bűnözőkből és közönséges huligánokból álló bandájukat. Cosca felsétált az oromra. Megnyílt előtte a völgy a maga gyönyörűségében, két oldalán ködpamacsok kapaszkodtak a mélyedésekbe. Ospria büszkén tekintett le rá a maga hegyéről. A szikrázó napfényben a város szebb volt, mint valaha. A krémszínű köveket kék és fekete téglákból kirakott sávok díszítették, a réz háztetők egy részét zöldre színezték az évek, az újonnan javítottak pedig csak úgy ragyogtak a délelőtti napsütésben.

– Szép beszéd – jegyezte meg Andiche. – Már ha valaki szereti a beszédeket.

– Nagyon kedves. Én szeretem őket.

– Még mindig nagyon értesz hozzájuk.

– Ó, barátom, láttál te már tábornokokat jönni-menni. Pontosan tudod, hogy miután új parancsnok áll az élre, mindig boldog idők jönnek, és az illető nem tud rosszat tenni, sem rosszat mondani az emberei szemében. Mint egy férj az új felesége szemében, közvetlenül az esküvő után. Sajnos azonban ez az időszak nem tart sokáig. Sazine, én magam, Murcatto, a balsorsú Carpi… Előbb vagy utóbb mindannyiunkat kiakolbólítottak. Kit elárultak, kit megöltek. Én is így fogok járni megint. A jövőben keményebben meg kell majd dolgoznom a tapsért.

Andiche széles mosolyra húzta a száját.

– Mindig hivatkozhatsz a jó ügyre.

– Hahh! – Cosca letelepedett a tábornoki székbe, ami egy terpeszkedő olajfa foltos árnyékában várt rá, és ahonnan tökéletes kilátás nyílt a csillogó gázlókra. – Legyenek átkozottak a jó ügyek! Csak kifogásnak használják mindegyiket. Senki nem ostobább, erőszakosabb, gonoszabb és önzőbb, mint az, aki az állítólagos igaz ügyért cselekszik. – Hunyorogva nézett a ragyogó kék égen szikrázó napkorongra. – Mint annak az elkövetkezendő órákban nyilvánvalóan tanúi leszünk…

* * *

Fém csikordult halkan, ahogy Rogont előrántotta a kardját.

– Ospria szabad polgárai! A Nyolcak Ligájának szabad polgárai! Csupa szív barátaim!

Monza elfordította a fejét, és hegyeset köpött. Beszédek! Jobb gyorsan cselekedni, és keményen lecsapni, mint szövegelésre pazarolni az időt. Ha valaha úgy alakul, hogy csata előtt még ráér beszédet mondani, biztosra vette, hogy azzal lemaradna a megfelelő pillanatról, és visszavonult volna, hogy később próbálkozzon újra. Igencsak el lehet szállva önmagától az az ember, aki azt hiszi, hogy a szavai bármit is számítanak.

Nem érte hát meglepetésként, amikor kiderült, hogy Rogont gondosan megfogalmazta a mondanivalóját.

– Régóta követtek engem! Régóta vártok a napra, amikor bizonyíthatjátok a kurázsitokat! Köszönettel tartozom a türelmetekért! Köszönettel tartozom a bátorságotokért! Köszönettel tartozom a hitetekért! – Felállt a kengyelben, és magasba emelte a kardját. – Ma csatába megyünk!

Igen délceg katona benyomását keltette, ezt nem lehetett elvitatni tőle. Magas, erős, jóképű férfi volt, sötét fürtjei lebegtek a szélben. Ragyogó kövektől ékes páncélját olyan fényesre sikálták, hogy még ránézni is fájt. Az emberei is kitettek magukért. Középen, alabárdok és pallosok erdeje alatt állt a nehézgyalogság. Páncéljaikat és a fölöttük viselt kék köpenyeket az Ospriát jelképező fehér torony díszítette.

A könnyűgyalogság a szárnyakon kapott helyet. Mindannyian merev vigyázzban álltak szegecsekkel kivert bőrfelszerelésükben, lándzsáikat szigorúan függőlegesen tartva. Az íjászok sem hiányoztak: voltak ott acélsisakosok számszeríjakkal és csuklyások hosszúíjakkal. A jobbszárny legszélén felsorakozott affoiai különítmény valamelyest rontott az amúgy hibátlan összképen. Mindannyian különböző fegyvereket szorongattak, kusza sorokat alkottak, de még így is jóval rendezettebbnek tűntek, mint bármelyik csapat, amelyiket Monza valaha is vezetett.

És még csak ezután vette szemügyre a háta mögött elhelyezkedő lovasság ragyogó sorát Ospria legkülső falának árnyékában. A nyeregben ülők közül mindenki oroszlánszívű és nemesi származású volt. Még a lovaikat is fényesre suvickolt páncélba bújtatták, sisakjukat gondosan megmunkált forgók ékesítették, csíkos lándzsáik alig várták, hogy dicsőséget szerezzenek gazdáiknak. Úgy festettek, mintha olcsó kalandregényből léptek volna elő.

Monza felkrákogott némi váladékot a torkából, és köpött még egyet. Nem kevés tapasztalata szerint a legtisztább katonák voltak a leglelkesebbek, ha csatába kellett indulni, aztán mégis ők pucoltak el a leghamarabb.

Rogont időközben új retorikai magaslatokra tört.

– Csatamezőn állunk! Évek múltán az emberek azt mondják majd, itt hősök harcoltak! Azt mondják majd, itt dőlt el egykoron Styria sorsa! Itt, barátaim, itt, a mi földünkön! A saját otthonaink tövében! A büszke Ospria falai előtt! – A legközelebb felsorakozott századok lelkes éljenzésbe kezdtek. Monza kételkedett benne, hogy a többiek akár csak egy szót is hallottak az egészből. Úgy sejtette, a legtöbben még csak nem is látták a herceget, akik pedig mégis, valószínűleg azokat sem lelkesítette igazán az az apró pont a távolban.

– A sorsotok a saját kezetekben van! – A sorsuk eddig Rogont kezében volt, a herceg pedig nem kímélte őket. Most Cosca és Foscar kezébe kerültek, ami szintén nem sok jót ígért a számukra.

– A szabadságért! – Vagy legalábbis egy tűrhetőbbnek tetsző zsarnokságért.

– A dicsőségért! – Egy dicsőséges helyért az iszapban a folyó fenekén.

Rogont szabad kezével megrántotta a kantárt, mire pej csataménje felágaskodott, és mellső patáival a levegőt taposta. A hatást csak némiképp rontotta az a néhány tekintélyes méretű lócitrom, ami történetesen éppen abban a pillanatban pottyant ki az állat hátsójából. A herceg végigvágtatott a gyalogság tömött sorai mellett. Minden század vad ujjongással fogadta, lándzsáikat magasba emelve teli torokból éljeneztek. Valóban lenyűgöző látvány volt, de Monza jól tudta, hogy az ilyesmiből meglehetősen gyászos dolgok szoktak kisülni. Egy jó beszéd nem sokat segít, ha az ellenfél háromszoros túlerőben van.

A Halogatás hercege most felé meg a vezérkara felé ügetett. A legmagasabb rangú tisztek ezúttal csatához gyülekeztek, nem katonai parádéra készültek, de mégiscsak ugyanazok a számtalanszor kitüntetett, mégis tapasztalatlan emberek voltak, akikből Monza hülyét csinált Puranti fürdőiben. Egészen biztos volt benne, hogy a vezérkar nem zárta a szívébe. Abban is egészen biztos volt, hogy őt ez egyáltalán nem érdekli.

– Szép beszéd – jegyezte meg Monza. – Már ha valaki szereti a beszédeket.

– Nagyon kedves. – Rogont megfordította a lovát, és a nő mellé húzódott. – Én szeretem őket.

– Sosem találtam volna ki. A páncélja is szép.

– Ajándék az ifjú Cotarda grófnőtől. – A városfal árnyékából egy csapat hölgy figyelte a seregletet. Oldalvást ültek a nyeregben, elegáns ruhákat és ragyogó ékszereket viseltek, mintha arra készültek volna, hogy egy esküvő szemtanúi lesznek, nem pedig egy mészárlásé. Maga a sápadt bőrű, sárga selyembe öltözött Cotarda félénken integetett a herceg felé, amit Rogont különösebb lelkesedés nélkül viszonzott. – Azt hiszem, a nagybátyja a fejébe vette, hogy összeházasodunk. Már ha túlélem ezt a napot természetesen.

– Ifjú szerelmesek! Repes a szívem.

– Lecsillapodhat a szentimentális lelke, egyáltalán nem az esetem. Én azt szeretem, ha egy nő kicsit… harapósabb. A páncél ettől függetlenül kiváló minőség. A felületes szemlélő még valamiféle hősnek is nézhet benne.

– Aha. „A kényszer a legócskább lisztből is képes hősöket kisütni.” Ezt Farans írta.

Rogont mélyet sóhajtott.

– Nemigen maradt elég idő, hogy ez a vekni keményre piruljon.

– Azt hittem, csak rosszindulatú pletyka, hogy gondjai akadnak a keménységgel… – Az egyik Cotarda társaságában lévő nő valamiért ismerősnek tűnt neki. Egyszerűbben öltözött, mint a többiek, hosszú nyakú volt és elegáns. Elfordította a fejét, aztán irányba állította a lovát, és ügetve indult el feléjük a füves domboldalon. Monza gyomrát összerándította a felismerés. – Ő meg mi a fenét keres itt?

– Carlot dan Eider? Ismeri?

– Ismerem. – Ha ismeretségnek számított, hogy Sipaniban behúzott neki egyet.

– Régi… barátom. – Az, ahogy kimondta a szót, arra utalt, hogy a nő sokkal több lehetett egyszerű barátnál. – Veszélyben volt az élete, és könyörgött, hogy védjem meg. Hogy utasíthattam volna vissza?

– És ha ronda lenne?

Acél csördült halkan, ahogy Rogont megvonta a vállát.

– Nem tagadom, én is éppen olyan sekélyes vagyok, mint bármelyik férfi.

– Sokkal sekélyesebb, excellenciás uram! – Eider megállította mellettük a lovát, és kecsesen meghajtotta a fejét. – És nicsak, kit látnak szemeim! A caprilei mészáros! Azt hittem, közönséges tolvaj meg zsaroló, és csak ártatlanok halomra gyilkolásával meg vérfertőzéssel foglalkozik behatóan. Erre most kiderül, hogy katonáskodik is.

– Carlot dan Eider, micsoda meglepetés! Azt hittem, csatamezőn vagyunk, de mégis inkább úgy szaglik, hogy bordélyban. Most akkor melyikben a kettő közül?

Eider felhúzott szemöldökkel nézett körbe a seregen.

– A kardokból ítélve arra tippelnék, hogy… az előbbi? De az az érzésem, hogy ennek megállapítása inkább a maga szakterülete. Találkoztunk a Cardottiban meg itt is, és láthatólag egyformán otthon érzi magát a katona meg a kurva bőrébe bújva is.

– Különös, mik vannak, nem igaz? Én kurvának öltözöm, maga meg kurválkodik.

– Talán inkább gyerekeket kéne gyilkolnom?

– A fene vigye el magukat, most már elég! – csattant fel Rogont. – Ez lenne a sorsom, hogy mindig nagyszájú nők vegyenek körül? Talán nem vették észre, hogy nekem itt ma meg kell nyernem egy csatát? Már csak az hiányzik, hogy az az ördögi Ishri kiugorjon a lovam seggéből, és halálra rémisszen! Akkor teljes lenne a trió! Sefeline nénikém ugyanilyen volt, folyton azt próbálta bebizonyítani, hogy az ő farka a legnagyobb a teremben. Ha csak arcoskodni akarnak, megtehetik a városfal mögött, én meg levezényelem a bukásomat egyedül.

Eider fejet hajtott.

– Excellenciás uram, nem szívesen avatkoznék közbe, csak sok szerencsét jöttem kívánni önnek.

– Nem gondolt rá, hogy esetleg harcolhatnának is? – mordult rá Monza a másik nőre.

– Ó, máshogy is lehet harcolni, nem csak véresen a sárban, Murcatto. – Eider előredőlt a nyeregben, és sziszegve folytatta. – Meg fogja látni.

– Excellenciás uram! – Az éles kiáltást nemsokára több is követte. Izgatottság söpört végig a lovasok között. Rogont egyik tisztje a folyó túlpartjára mutatott a völgy másik oldalán emelkedő hegygerinc felé. Odafent az égbolt halvány háttere előtt mozgolódás támadt. Monza arrafelé fordította a lovát, előcsúsztatta kölcsönkért távcsövét, és végigjáratta tekintetét az ormon.

Először pár lovas érkezett. Előőrs, tisztek, zászlóvivők, magasba tartott fehér lobogóikon Talins fekete keresztjével és a győztes csaták vörössel meg ezüsttel hímzett nevével. Nem segített, hogy ezek közül a csaták közül nem egyből Monza is kivette a maga részét. A következő hullámban széles menetoszlop jelent meg, és indult el határozottan lefelé a birodalmi út barna csíkján az alsó gázló irányába.

Az első ezred úgy fél mérföldnyire a víztől megállt, és elkezdett szétszóródni. A következő ütemben a többiek is letértek az útról, és harcállást vettek fel a völgy teljes szélességében. Monza semmi rafináltat nem vett észre a tervben.

De sokan voltak. Nem kellett okosnak is lenniük.

– Megérkeztek a talinsiak – mormogta Rogont teljesen feleslegesen.

Orso serege. Emberek, akiket tavaly ilyenkor még Monza vezetett győzelemre Édeslucnál. Emberek, akiket Ganmark vezetett, amíg Stolicus szobra rá nem zuhant. Emberek, akiket most Foscar vezetett. Az a pelyhedző állú lelkes ifjonc, aki együtt nevetett Bennával Fontezarmo kertjében. Az a lelkes ifjonc, akit ő meg fog ölni, ha a fene fenét eszik is. Monza az ajkába harapott, ahogy végigjáratta a távcsövet a porlepte első sorokon. Mögöttük egyre csak özönlöttek az újabb és újabb katonák az oromról.

– A jobb szárnyon vannak az etrisani és a cesalei ezredek, balra pedig a baoliak. – Szőrmét és nehéz láncinget viselő marcona férfiak, kérlelhetetlen harcosok Styria keleti végeiből.

– Orso herceg csapatainak nagy többsége. De hol, ó hol vannak a maga bajtársai az Ezer Kardból?

Monza a felső gázló fölé magasodó Menzes-domb olajligetekkel tarkított zöld púpja felé intett az állával.

– A nyakamat teszem rá, hogy ott vannak a gerinc mögött. Foscar minden emberével átkel az alsó gázlón, és nem hagy önnek más lehetőséget, mint hogy szemtől szemben nekimenjen. Amint összecsapnak, az Ezer Kard minden ellenállás nélkül átkel a felső gázlón, és oldalba támadja magukat.

– Nagyon valószínű. Mit tanácsol?

– Időben meg kellett volna jelennie Édeslucnál. Vagy Musseliánál. Vagy Magastöltésen.

– Sajnos eleve lekéstem ezeket a csatákat, mostanra pedig végképp halovány esélyem sem maradt, hogy odaérjek rájuk.

– Réges-rég támadnia kellett volna. Kockáztatnia, amikor a birodalmi úton meneteltek errefelé Purantiból. – Monza komoran figyelte a völgyet, a rengeteg katonát a folyó két partján. – Sokkal kisebb a hadereje.

– Viszont sokkal jobb pozícióban vagyok.

– Cserébe feladta a kezdeményezést. Elvesztette az esélyét, hogy meglepje őket. Csapdába ejtette saját magát. Ha egy tábornoknak kevesebb katonája van, tanácsos mindig támadásban maradnia.

– Stolicus, mi? Sosem gondoltam volna, hogy ennyire otthon van a könyvekben.

– Értem a dolgomat, Rogont. Ismerem az irodalmat meg mindent.

– Hálás köszönetem önnek és Stolicus barátjának, amiért rávilágítottak a hibáimra. Talán valamelyikük felvázolhatná, mivel érhetek el sikert.

Monza tekintete végigvándorolt a tájon, felmérte a szögeket, a lejtőket, a távolságot a Menzes-domb és a felső gázló, a felső gázló és az alsó gázló, a csíkos városfal meg a folyó között. A pozíció jobbnak tűnt, mint amilyen valójában volt. Rogontnak túl nagy területet kellett fedeznie, és nem volt hozzá elég embere.

– Most nincs más választása, csak az, ami elsőre adja magát. Átkelés közben minden íjásza vegye célba a talinsiakat, aztán amint az első emberek partot érnek, küldje rájuk a teljes gyalogságát. A lovasokat tartsa itt, hogy legalább fékezni tudják az Ezer Kardot, amikor felbukkannak. Reménykedjen benne, hogy gyorsan meg tudja törni Foscart, amíg az emberei még a folyóban vannak, akkor foglalkozhat a zsoldosokkal. Ők nem maradnak, ha látják, hogy nincsenek nyerésben. De Foscart megtörni…

Figyelte, ahogy a rengeteg ember a gázló szélességének megfelelő sorokba rendeződik, miközben újabb oszlopok özönlenek lefelé a birodalmi úton, hogy csatlakozzanak hozzájuk.

– Ha Orso úgy vélte volna, hogy osztottak még itt magának lapot, tapasztaltabb és kevésbé értékes hadvezért választott volna. Foscarnak egyedül is több mint kétszer annyi embere van, mint magának, és nincs más dolga, mint hogy lekösse önt egy darabig. – Felfelé siklott a tekintete a domboldalon. A gurkhuli papok a hölgyektől nem messze telepedtek le, hogy megtekinthessék a csatát. Fehér köntösük ragyogott a napfényben, ellensúlyozva sötét arcuk komorságát. – Ha a próféta egy csodával akarná kisegíteni, annak most jött el az ideje.

– Sajnos csak pénzt küldött meg jókívánságokat.

Monza felhorkant.

– Jókívánságoknál többre lesz szüksége, ha ma győzni akar.

– Többre lesz szükségünk – helyesbített Rogont. – Merthogy ön is mellettem harcol. Jut eszembe, miért is harcol mellettem?

Mert túl fáradt és túl beteg volt hozzá, hogy egyedül harcoljon tovább.

– A jelek szerint képtelen vagyok ellenállni a nagy bajba került csinos férfiaknak. Amikor magánál voltak a nyerő lapok, Orso oldalán harcoltam. Most meg nézzen rám.

– Mind a kettőnket meg lehet nézni. – Mély lélegzetet vett, aztán elégedetten felsóhajtott.

– Mi a fenének örül ennyire?

– Szívesebben venné, ha kétségbeesnék? – Rogont rámosolygott Monzára. Jóképű volt és halálra volt ítélve. Ez a kettő talán együtt járt. – Igazság szerint megkönnyebbültem, hogy nem kell tovább várnom, akármilyen esélyekkel is nézek most szembe. Akinek nagy felelősség nyomja a vállát, annak meg kell tanulnia türelmesnek lenni, de nekem sosem fűlt hozzá a fogam.

– Nem is erről lett híres.

– Az emberek általában komplikáltabbak, mint a hírnevük, Murcatto tábornok. Ezt ön igazán tudhatná. Itt és most elrendezzük ezt az ügyet. Nincs többé halogatás. – Elfordította a lovát, hogy az egyik segédjével tárgyaljon. Monza görnyedten kuporgott a nyeregben, karja erőtlenül nyugodott az íján, és a Menzes-dombot fürkészte komoran.

Kíváncsi lett volna rá, hogy Nicomo Cosca őket figyeli-e éppen hunyorogva a távcsövén keresztül.

* * *

Cosca hunyorogva pillantott bele a távcsövébe, hogy megnézze magának a folyó túlpartján felsorakozott sereget. Az ellenséget, még ha nem is érzett semmiféle személyes ellenszenvet irántuk. A csatatéren nem volt helye személyes ellenszenvnek. A hadosztályok felett kék zászlók lobogtak, rajtuk Ospria fehér tornyával. Az egyik nagyobb volt, mint a többi, és arany minta szegélyezte. A Halogatás hercegének lobogója. Lovasok vették körül, de volt ott egy csapatnyi nő is, akik a jelek szerint a legjobb ruhájukban érkeztek megtekintetni a csatát. Cosca mintha még néhány gurkhuli papot is látott volna, bár el nem tudta képzelni, mit kereshetnek ott. Azon is elmélázott, köztük lehet-e Monzcarro Murcatto is. Elképzelte, ahogyan a nő oldalvást ül a nyeregben lebegő selymekbe öltözve, és egy kurta pillanatra elmosolyodott. A csatatéren nagyon is volt helye a mosolynak. Leengedte a távcsövet, húzott egyet a flaskájából, és elégedetten hunyta le a szemét. Az öreg olajfák ágai között átszűrődő napsugarak csiklandozták az arcát.

– Nos? – kérdezte nyersen Andiche.

– Mi az? Ja, hát tudod, hogy megy. Még nem álltunk teljesen fel.

– Rigrat üzeni, hogy a talinsiak megkezdték a támadást.

– Á! Valóban. – Cosca előredőlt, és távcsövét a jobbra elnyúló gerincre irányította. Foscar gyalogságának első sora már közel járt a folyóhoz. Szabályos sorokban haladtak a víz felé, a birodalmi út kemény talaja eltűnt az embertömeg alatt. A távolból meleg levegő hátán lebegett felé a lábak dübörgésének, a tisztek testetlen kiáltásainak, a dobok pufogásának hangja. Felvéve az ütemet, ide-oda kezdte mozgatni a kezét. – Micsoda látványosság, micsoda katonai pompa!

Világra nyíló kerek kis ablakát lefelé mozdította a csillogó, lassan hömpölygő folyó felé, aztán tovább a túlpartra, és fel a szemközti domboldalon. Az ospriai seregek talán százlépésnyire a víz fölött hadrendbe álltak, hogy harcba szálljanak velük. Az íjászok hosszú sort alkottak mögöttük, letérdeltek, és előkészítették a fegyvereiket.

– Tudod, Andiche… Az a benyomásom, nemsokára vérontás tanúi leszünk. Rendeld az embereket előre. Sorakozzanak fel itt mögöttünk. Mondjuk ötvenlépésnyire a hegygerincen túl.

– De… Meglátják őket. Elveszítjük a meglepetés erejét…

– Szarok én a meglepetésre. Hadd lássák a csatát, és hadd lássa őket a csata. Érezzenek rá az ízére.

– De tábornokom…

– Add ki a parancsot, ember! Ne hőbörögj!

Andiche összeráncolt homlokkal elfordult, és magához intette az egyik őrmesterét. Cosca elégedett sóhajjal dőlt hátra, kinyújtóztatta a lábait, és egyik fényes csizmáját átvetette a másikon. Jó kis csizma volt. Mikor is viselt utoljára jó csizmát? Foscar embereinek első sora már a vízben volt. Komor elszántsággal gázoltak térdig a hideg vízbe, különösebb lelkesedés nélkül mustrálva az előttük magasodó domboldalon várakozó sereget. Arra számítottak, hogy nyílvesszők szállnak feléjük. Arra számítottak, hogy megkezdődik a roham. Nem volt éppen irigylésre méltó feladat átkelni azon a gázlón. Coscának el kellett ismernie, átkozottul örült, hogy kidumálta magát belőle.

Felemelte Morveer Sáskáját, és egy egészen picit megnedvesítette az ajkát.

* * *

Reszket hallotta a távolból az elordított parancsokat, aztán a több száz, egyszerre kilőtt nyílvessző zúgását. Felszállt Rogont íjászainak első sorozata. A fekete lövedékek végighasították a levegőt, aztán a sekély vízen átgázoló talinsiak nyakába zúdultak.

Reszket mocorogni kezdett a nyeregben, aztán óvatosan megdörzsölte a viszkető heget az arcán, miközben a kanyargó sorokat, a megnyíló réseket, a kornyadozó zászlókat figyelte. Néhány katona lassított, és legszívesebben visszafordult volna, mások gyorsabban haladtak tovább a túlpart felé. Félelem és düh, ugyanannak az érmének a két oldala. Senkinek nem az volt a legkedvesebb foglalatossága, hogy rossz terepen vonuljon, miközben az ellenség nyílzáporral árasztja el. Hogy holttesteken lépjen át. Talán a barátai holttestén. Rettenetes lehetett a tudat, hogy talán csak egy kis széllökés kell hozzá, és a következő nyílvessző nem a földbe fúródik majd az ember orra előtt, hanem egyenesen az arcát találja el.

Reszket persze éppen elég csatát látott már. Az egész életét ezzel töltötte. Figyelte, hogyan alakulnak, vagy csak a távoli hangokat hallgatta, várva, mikor szólítják, hogy ő is kivegye a részét a harcból, igyekezett elrejteni a félelmét azok elől, akiket vezetett, és azok elől, akiket követett. Emlékezett Fekete Kútra, ahol hevesen kalimpáló szívvel rohant a ködben, és minden árnyéktól megijedt. Cumnurra, ahol ötezer torokból harsant fel a csatakiáltás, ahogy leviharzottak a hosszú lejtőn. Dunbrecre, ahol Háromfás Ruddot követte a Félelmetes ellen, és átkozottul közel állt hozzá, hogy otthagyja a fogát. A csatára a Felföldön, amikor a sankák rontottak rájuk a völgyből, őrült keletiek próbálták megmászni az erődítmény falait, ő pedig vállt vállnak vetve harcolt a Véres Kilencessel. Élesen emlékezett mindenre – a szagokra, a hangokra, a levegő érintése a bőrén, az elkeseredett reménykedésre és a vad dühre.

Figyelte az útnak induló újabb nyílvesszők tömegét, figyelte a vízen átgázoló talinsi sereget, és nem érzett mást, csak kíváncsiságot. Egyik oldalhoz sem fűzte semmi. Nem gyászolta a halottakat. Nem féltette a saját életét. Figyelte, ahogy újabb és újabb katonák esnek el a nyílzáporban, böfögött, és az enyhe kaparó érzés jobban aggasztotta, mint a gondolat, hogy talán áradni kezd a folyó, és egytől egyig az összes rohadékot kisodorja az óceánig. Az sem érdekelte volna, ha az egész kibaszott világ vízbe fullad. Magasról leszarta, mi lesz a csata vége. Ez nem az ő háborúja volt. De akkor vajon miért állt készen, hogy ő is harcoljon benne, méghozzá valószínűlég a vesztes oldalon? Tekintete a gázlóról Monzára ugrott. A nő vállon veregette Rogontot, amitől Reszketnek úgy elkezdett égni az arca, mintha pofon vágták volna. Ahányszor csak megszólaltak, úgy érezte, mintha belemartak volna. A nő haja meglibbent a szélben, és Reszket egy pillanatra meglátta oldalról az arcát és az összeszorított száját. Nem tudta, szerelmes-e Monzába, kívánja-e őt, vagy csak gyűlöli, hogy már nem kell a nőnek. Monza volt a heg, amit folyton piszkálnia kellett, a felhasadt ajak, amit kényszeresen harapdált, a kilógó cérnaszál, amit muszáj volt addig rángatnia, amíg szét nem hullott az inge.

Odalent a völgyben a talinsiak első sorának komolyabb gondjai akadtak. Mire kikászálódtak a partra, a gázlón való átkelés és a nyílzápor miatt a formációnak nyoma sem maradt. Monza odakiáltott valamit Rogontnak, amit az rögtön továbbadott az egyik emberének. Reszket magasabban volt náluk a domboldalon, de az emelt hang felhallatszott hozzá. A támadási parancs. Az ospriai gyalogosok leengedték a lándzsájukat – az egyszerre mozduló pengék hulláma ragyogott a napfényben –, aztán megindultak. Előbb csak lassan haladtak, aztán gyorsabban, végül kocogásra váltottak. Egyre távolodtak a továbbra is a lehető legsűrűbben tüzelő íjászoktól, lefelé tartottak a lejtőn a víz szikrázó csíkja meg a parton valamiféle alakzatot felvenni próbáló talinsiak felé.

Reszket figyelte, ahogy a két fél találkozik, és elvegyül egymással. Egy pillanattal később a szél már hozta is magával a csatazajt. Fém zörgött, csörgött, csattogott, mint jégeső az ólomtetőn. Kiáltások, nyüszítés, sikolyok szálltak a levegőben. Újabb nyílvesszők sorozata zuhant azok közé, akik még a vízben voltak. Reszket figyelte, mi történik, és megint böfögött.

Rogont főhadiszállásán egy hang sem hallatszott. Mindenki a gázlót bámulta, a szájak tátva maradtak, a szemek kerekre nyíltak, az arcok elsápadtak, az ujjak aggodalmasan szorongatták a lovak kantárszárát. Időközben a talinsiak is előkészítették a számszeríjaikat, és nyilak garmadája szállt sziszegve felfelé Rogont íjászai közé. Nem egy elesett közülük. Valaki felüvöltött. Egy kósza nyílvessző Rogont egyik tisztjétől nem messze fúródott a földbe, megugrasztotta a lovát, és a férfi kis híján lepottyant a nyeregből. Monza egykét lépéssel odébb terelte a maga hátasát, és felállt a kengyelben, hogy jobban lásson; kölcsönbe kapott páncélja tompán ragyogott a délelőtti napsütésben. Reszket összeráncolta a homlokát.

Így vagy úgy, de a nő miatt volt itt. Azért jött, hogy mellette harcoljon. Hogy megvédje. Hogy helyrehozza a dolgokat kettejük között. Vagy talán csak hogy megbántsa, ahogyan az is megbántotta őt. Ökölbe szorította a kezét, körmei a tenyerébe mélyedtek, ujjai sajogtak, ahol a szolgáló kivert fogai belé vájtak. Még nem végeztek egymással, ennyit biztosan tudott.