Köd és suttogás

Sipani a rothadás, a poshadt sós víz, a füst, az ürülék és a húgy, a gyorsan zajló élet és a lassú hanyatlás szagától bűzlött. Reszketet hányinger gyötörte, bár a bűz nem is lett volna olyan vészes, ha legalább az orráig ellát. Az éjszaka olyan sötét, a köd pedig olyan sűrű volt, hogy bár Monza karnyújtásnyira gyalogolt tőle, csak szellemszerű körvonalakat tudott kivenni belőle. A férfi lámpása talán ha tíz kockakövet világított meg előtte; mind hideg harmattól csillogott. Többször kis híján a vízbe lépett. Könnyen megtörtént az ilyesmi. Sipaniban minden sarkon víz lapult.

Dühös óriások emelkedtek előttük, melyek mocskos épületekké változtak át, és lassan elosontak mellettük. Alakok rajzolódtak ki a ködből, mint a rohamozó sankák Dunbrec ostrománál, aztán kiderült róluk, hogy hidak, korlátok, szobrok vagy kocsik. Az utcasarkokon álló póznákon lámpások hintáztak, az ajtókban fáklyák égtek, a kivilágított ablakok négyszögei lidércfényként ragyogtak a homályban. Reszket kinézett magának egy ilyen fényforrást, és hunyorogva elindult felé, hirtelen azonban megmozdult mellette egy ház. Pislogva rázta meg a fejét, a föld mintha megmozdult volna a csizmája alatt. Aztán rájött, hogy egy bárkát lát, amint tovasiklik a vízen a kockaköves utca mellett, és magával viszi a fényeit az éjszakába. Soha nem szerette sem a városokat, sem a ködöt, sem a sós vizet. A három együtt olyan volt, mint egy rossz álom.

– Kurva köd – mormogta Reszket, és magasabbra emelte a lámpáját, mintha az segített volna. – Semmit sem látok.

– Ez Sipani – szólt hátra a válla fölött Monza. – A Köd Városa. A Suttogás Városa.

A hűvös levegőben valóban különös hangok terjedtek. Mindenfelé víz csapkodott, és kötelek nyikorogtak, ahogy evezős csónakok hintáztak a csatorna hullámzó vizén. Harangok kondultak a sötétben, emberek kiáltozták a legkülönfélébb dolgokat. Árakat. Ajánlatokat. Figyelmeztetéseket. Viccek és fenyegetések folytak egymásba. Kutyák ugattak, macskák fújtak, patkányok spricceltek szerteszét, madarak krákogtak. Dallamfoszlányok oszlottak el a ködben. Az örvénylő víz túloldaláról szellemszerű nevetés hallatszott, lámpák bólogattak a sötétben, ahogy egy mulatozó társaság ténfergett kocsmáról bordélyházra, kártyabarlangról pipaházra. Reszkettel forgott a világ, soha életében nem érezte még ilyen rosszul magát. Hetek óta hányingere volt. A Westportban történtek óta.

Lépések visszhangoztak a sötétben. Reszket a falhoz lapult, jobb kezével megragadta a kabátja alá rejtett bárdot. Férfiak jelentek meg előtte, hogy aztán azonnal tova is siessenek. Nők is voltak velük, egyikük a kezével szorította a kalapját feltupírozott hajára, nehogy leessen. Részegen mosolygó ördögi arcok tántorogtak el mellette, és tűntek el az éjszakában. Csapkodó kabátjuk mögött kavargott a köd.

– Rohadékok – suttogta utánuk Reszket. Elengedte a bárdot, és ellépett a mocskos faltól. – Szerencse, hogy nem hasítottam ketté valamelyiket.

– Szokj hozzá. Ez Sipani. A Dáridózók Városa. A Zsiványok Városa.

Zsivánnyal valóban bőséggel el volt látva a környék. A lépcsők környékén, az utcasarkokon, a hidak alatt férfiak kuporogtak, és fenyegetően méregették az arra járókat. Az ajtókban nők fekete körvonalai rajzolódtak ki a hátuk mögött világító lámpák fényében. A hideg ellenére némelyik igencsak lengén öltözött föl.

– Egy tallér! – kiáltotta az egyik, kilógatva sovány lábát egy földszinti ablakból. – Egy tallérért életed legszebb éjszakáját töltheted velem. Tíz garasért! Nyolcért!

– Árulják magukat – mordult fel Reszket.

– Mindenki árulja magát – felelte Monza elfojtott hangon. – Ez…

– Igen, igen. Ez a kibaszott Sipani.

Monza olyan hirtelen torpant meg, hogy Reszket kis híján nekiütközött. A nő hátratolta a csuklyáját, és hunyorogva pillantott egy düledező téglafalban nyíló ajtóra.

– Megjöttünk.

– Te aztán a legszebb helyekre viszed a pasikat, mi?

– Később talán mást is megmutatok, most viszont dolgunk van. Tűnj veszélyesnek.

– Parancsára, főnök. – Reszket kihúzta magát, és felöltötte legmogorvább arckifejezését. – Parancsára.

A nő bekopogott, az ajtó nem sokkal később inogva kinyílt. Egy magas, karcsú nő állt sajátos testtartással a szegényesen megvilágított folyosón; laza csípőjét kinyomta az egyik oldalra, fél kézzel az ajtófélfának támaszkodott, közben pedig ujjával a fán kopogott. Olyan volt, mintha övé lenne a köd, az éjszaka, meg ők ketten is. Reszket hajszálnyival közelebb emelte hozzá a lámpáját. Kemény, határozott vonásokat, öntudatos mosolyt, szeplőket és szerteszét álló rövid vörös hajat látott.

– Shylo Vitari? – kérdezte Monza.

– Ezek szerint maga Murcatto.

– Az vagyok.

– Jól áll magának a halál. – A nő összehúzott szemmel mérte végig Reszketet. Hűvös volt a tekintete, egy csipetnyi könyörtelen gúnnyal. – És ki az embered?

A férfi maga válaszolt.

– Caul Reszket a nevem, és nem vagyok az övé.

– Nem? – A nő vigyorogva fordult Monza felé. – Akkor kié?

– A magam ura vagyok.

A nő élesen felnevetett. Úgy tűnt, minden kicsit nyers körülötte.

– Ez Sipani, barátom. Mindenki valakié. Északföldi vagy, mi?

– Talán baj?

– Az egyik egyszer ledobott egy lépcsőn. Azóta nem vagyok nyugodt a társaságukban. Miért Reszket?

A kérdés készületlenül érte a férfit.

– Hogyan?

– Úgy hallottam, odafent Északföldön az embernek ki kell érdemelnie a nevét. Nagy tettekkel, meg mit tudom én. Maga miért lett Reszket?

– Hát… – A legkevésbé arra volt szüksége, hogy lejárassa magát Monza előtt. Továbbra is abban reménykedett, hogy idővel visszabújhat a nő ágyába. – Mert az ellenségeim reszketnek a félelemtől, amikor szembe kell szállniuk velem – hazudta.

– Tényleg? – Vitari hátrébb lépett az ajtóból, és gúnyosan mérte végig Reszketet, ahogy az bebújt az alacsony szemöldökfa alatt. – Hát akkor kicseszett gyáva ellenségei lehetnek.

– Sajaam szerint maga ismer itt embereket – mondta Monza, miközben a nő bevezette őket egy szűk nappaliba, ahol csak a kandallóban izzó szén világított.

– Mindenkit ismerek. – Levett egy gőzölgő lábost a tűzről. – Levest?

– Én nem kérek – felelte Reszket. A falnak dőlt és karba fonta a kezét. Sokkal óvatosabb volt a vendéglátóival, amióta Morveerrel találkozott.

– Én sem – szólt Monza.

– Ahogy tetszik. – Vitari töltött magának egy bögrével, aztán egyik lábát átvetve a másikon leült. Fekete csizmájának orrát előre-hátra hintáztatta.

Monza alig észrevehető grimasszal ereszkedett le az egyetlen szabadon maradt székre.

– Sajaam azt mondja, maga el tud intézni dolgokat.

– És pontosan mit kéne elintéznem a maguk kedvéért?

Monza Reszketre pillantott, de a férfi csak a vállát vonta meg.

– Úgy hallottam, az Unió királya Sipaniba látogat.

– Jól hallotta. A jelek szerint a fejébe vette, hogy ő a kor nagy államférfija. – Vitari szélesen elmosolyodott, megvillantva hibátlan fogsorát. – Békét fog hozni Styriába.

– Valóban?

– Ezt pletykálják. Béketárgyalásokat szervezett Orso nagyherceg és a Nyolcak Ligája között, hogy megállapodjanak a feltételekben. Minden vezér eljön. Vagy legalábbis azok, akik életben vannak, Rogonttal és Salierrel az élen. Az öreg Sotorius lesz a házigazda. Sipani semleges terep, erre akarnak alapozni. És úton vannak a sógorai is, hogy kiálljanak az apjuk mellett.

Monza előrehajolt. Egyszerre izgatott lett, mint a holttest fölött köröző keselyű.

– Ario és Foscar is?

– Ario és Foscar is.

– Békét akarnak kötni? – kérdezte Reszket, de gyorsan megbánta, hogy egyáltalán kinyitotta a száját. Mindkét nő a maga sajátosan megvető tekintetével pillantott rá.

– Ez Sipani – közölte Vitari. – Nem lesz itt semmi más, csak köd.

– Garantálom neked, hogy ezen a béketárgyaláson sem lesz más. – Monza elhúzta a száját, és megint hátradőlt. – Csak köd és suttogás.

– A Nyolcak Ligája varrás mentén reped. Borletta elesett. Cantain halott. Visserinét ostrom alá veszik, amint beköszönt a jó idő. Nem tudnak olyat kitalálni, ami ezen változtathatna.

– Ario csak ül majd ott, öntelten vigyorog, fülel és bólogat. Elhinti a reményt, hogy az apja hajlandó békét kötni. Aztán Orso csapatai egyszer csak megjelennek Visserine falainál.

Vitari felemelte a bögréjét, és homlokát ráncolva nézett Monzára.

– És az Ezer Kard is velük tart.

– Ezzel Salier és Rogont meg a többiek is tisztában lesznek. Nem teljesen hülyék. Fösvények és gyávák, az igaz, de nem hülyék. Csak az időt húzzák, hogy manőverezhessenek.

– Manőverezhessenek? – kérdezte Reszket a furcsán hangzó szót csócsálva.

– Helyezkedhessenek – magyarázta Vitari ismét megvillantva a fogait. – Orso nem fog békét kötni, és a Nyolcak Ligája sem akar megállapodni. Az egyetlen ember, aki bármiben is reménykedik, az Ő Magasztos Felsége. Azt beszélik róla, különleges tehetsége van az önáltatáshoz.

– Az a koronával jár – mondta Monza –, de ő egyáltalán nem érdekel engem. Arióval és Foscarral van dolgom. Mi feladatuk lesz még azon kívül, hogy hazugságokkal traktálják a sógorukat?

– A tárgyalások első estéjén álarcosbált rendeznek a király és a királyné tiszteletére Sotorius palotájában. Ario és Foscar is ott lesz.

– Ott erős őrségre kell felkészülni – jegyezte meg Reszket, aki mindent megtett, hogy követni tudja a beszélgetést. Nem segített, hogy a távolból gyereksírást vélt hallani.

Vitari felmordult.

– A világ legjobban őrzött emberei közül tucatnyian egy teremben gyűlnek össze a legádázabb ellenségeikkel? Itt pusztuljak el, ha nem lesz ott több katona, mint az aduai csatában. Nem könnyű elképzelni olyan helyet, ahol nehezebb lenne hozzáférni a fivérekhez.

– Milyen lehetőség van még? – kérdezte Monza.

– Meglátjuk. Nem vagyok Ario barátja, de ismerek valakit, aki igen.

Monza összehúzta fekete szemöldökét.

– Akkor vele kéne beszélnünk…

Hirtelen kinyílt az ajtó, Reszket egy szemvillanás alatt pördült meg, és félig már elő is húzta a bárdját.

Egy gyerek állt a küszöbön. Lány volt, talán nyolcéves, hosszú ruhája alól kivillant csontos bokája és csupasz lába. Vörös haja kusza kazalban állt. Nagy kék szemével előbb Reszketre, aztán Monzára meredt, majd Vitarihoz fordult. – Anya, Cas sír.

Vitari letérdelt, és megsimogatta a kislány haját.

– Semmi baj, drágaságom, hallom. Próbáld megnyugtatni. Amint tudok, én is jövök és énekelek nektek.

– Jól van. – A kislány még egyszer végigmérte Reszketet, aki szégyenkezve visszadugta a bárdját és mosolyogni próbált. A gyerek kihátrált a szobából, és behúzta maga után az ajtót.

– A fiam elkapott valami nyavalyát – mondta Vitari. Ismét kemény éle volt a hangjának. – Megbetegszik az egyik, aztán mind megbetegszenek, végül én is megbetegszem. Ki akar anya lenni, mi?

Reszket felhúzta a szemöldökét.

– Nem mondhatnám, hogy megvan hozzá a felszerelésem.

– Sosem volt szerencsém a családalapítással – szólt Monza. – Tud nekünk segíteni?

Vitari tekintete Reszketre ugrott, aztán vissza a másik nőre.

– Ki van még magukkal?

– Egy Nyájas nevű ember. A gorillánk.

– Érti a dolgát?

– Nagyon is – felelte Reszket, és a Talins utcáin lekaszabolt két férfira gondolt. – Bár kicsit fura fazon.

– Ebben a szakmában ez érthető. És még?

– Egy méregkeverő és az asszisztense.

– És jó?

– Azt mondja magáról. Morveernek hívják.

– Hah! – Vitari olyan képet vágott, mintha vizeletet kóstolt volna. – Castor Morveer? Az a gazember nagyjából annyira megbízható, mint egy skorpió.

Monza rezzenéstelenül állta a másik nő tekintetét.

– A skorpióknak is megvan a maguk haszna. Azt kérdeztem, tud-e nekünk segíteni.

Vitari résnyire összehúzott szemében megcsillant a tűz fénye.

– Tudok segíteni, de sokba fog fájni. Valami azt súgja nekem, hogy ha ezt végigcsináljuk, többé nem fognak szívesen látni Sipaniban.

– A pénz nem gond. A lényeg, hogy közel juttasson bennünket. Ismer valakit, aki meg tudja ezt oldani?

Vitari felhajtotta a leves maradékát, és a bögre alján összegyűlt üledéket sziszegve a tűzbe löttyentette.

– Ó, mindenféle embert ismerek én.