Furcsa pár

Morveer határozottan azon a véleményen volt, hogy az utóbbi időben a kelleténél lényegesen több időt töltött különféle padlásokon. A legkevésbé sem segített, hogy ez a padlás ráadásul még az elemeknek is ki volt téve. A romokban álló ház tetejének nagy része hiányzott, amitől jeges szél fújt az arcába. Annak a rettenetes éjszakának az emlékét idézte fel benne, amikor a két legcsinosabb és legnépszerűbb lány felcsábította őt az árvaház tetejére, aztán kizárták a hálóingében. Amikor reggel rátaláltak, lila volt a szája és reszketett; közel járt hozzá, hogy halálra fagyjon. Mindenki hangosan nevetett rajta.

Jelenlegi társasága sem volt éppen szívmelengető. Shylo Vitari a sötétben kuporgott, feje sötét körvonalai kirajzolódtak az éjszakai égbolt háttere előtt. Egyik szemét becsukta, a másikkal a távcsövébe nézett. Mögöttük tüzek égtek a városban. Igaz, hogy egy háború jót tesz egy méregkeverő üzletmenetének, de azért Morveer mindig igyekezett kellő távolságot tartani tőle. A lehető legnagyobb távolságot, ami azt illeti. Egy ostromlott város nem civilizált embernek való hely. Hiányzott neki a gyümölcsöskertje. Hiányzott neki a libatoll matraca. Próbálta még magasabbra hajtani a gallérját, hogy eltakarja a fülét, aztán figyelmét ismét Salier nagyherceg sötétlő palotájára fordította a sebes folyású Visser hosszúkás szigetén.

– Fel nem foghatom, az én szakértelmemmel miért azzal bíznak meg, hogy egy épületet szemléljek. Nem vagyok tábornok.

– Ó, nem. Maga sokkal kisebb léptékben gyilkol.

Morveer összeráncolt homlokkal pillantott a nőre a szeme sarkából.

– Mint ahogy maga is.

– Igaz, de nem én panaszkodom.

– Zokon vettem, hogy egy háború kellős közepébe hoztak.

– Ez itt Styria. Kitavaszodott. Persze, hogy háború van. Terveljünk ki valamit, aztán húzzunk innen.

– Aha. Úgy érti, vissza Murcatto kóbor mezőgazdasági munkások számára létrehozott jótékonysági intézményébe? Amint megérzem az önelégült álszentség bűzét azon a helyen, feltör belőlem az epe.

Vitari összeszorított tenyerei közé lehelt.

– Jobb, mint idekint.

– Tényleg? A paraszt kölykei végigsivalkodják az éjszakát a földszinten. Odafent munkaadónk és barbár útitársunk mélységesen alpári erotikus próbálkozásaitól a legkülönfélébb időpontokban nyikorognak a padlódeszkák. Kérdem én, maga szerint létezik nyugtalanítóbb annál a hangnál, mint amikor más… emberek… dugnak?

Vitari elvigyorodott.

– Ebben van valami. Ha így folytatják, előbb-utóbb beszakad alattuk az a padló.

– Előbb fog betörni az én fejem miattuk. Kérdem én, túl nagy kérés lenne egy jottányi professzionalizmus?

– Kit érdekel, ha fizet?

– Engem bizony érdekel, ha a gondatlansága miatt idejekorán elhalálozom, de felteszem, meg kell barátkoznunk a helyzettel.

– Akkor talán kevesebbet kéne vinnyogni és többet kéne dolgozni. Be kell jutnunk.

– Be fogunk jutni, mert a styriai városok nemes vezetői jóhiszemű emberek, akik mindig szívesen engednek be hívatlan vendégeket a rezidenciájukba…

Morveer lassan végigkövette távcsövével a hosszan nyújtózó épület habzó vízből kiemelkedő homlokzatát. Ahhoz képest, hogy egy elismert műgyűjtő lakott benne, építészeti értékeket szinte egyáltalán nem vonultatott fel. Egymáshoz nem illő stílusokat gyúrtak össze tetők, tornyok, kupolák, ablakok erdejévé; középen a legmagasabb torony az égig ért. A kapuslakot alaposan megerősítették. Lőrések, falból kiemelkedő őrtornyok, aranyozott rácsok néztek a szigetet a várossal összekötő hídra. Tizenöt páncélos katonából álló osztag strázsált a kapunál.

– A kaput túl jól őrzik, a homlokzat pedig túlságosan szem előtt van ahhoz, hogy felmásszunk a tetőre, vagy akár csak az egyik ablakig.

– Egyetértek. Kizárólag az északi falnál lenne esélyünk észrevétlenül bejutni.

Morveer az épület keskeny északi fala felé fordította a távcsövét. A mohával benőtt szürke követ itt-ott sötét festett üveg ablakok pettyezték, felül vízköpőkkel díszített mellvéd húzódott. Ha a palota árral szemben úszó hajó lett volna, ez lett volna az orra; a sebes folyású víz vadul csapkodta a meredek talapzatot.

– Lehet, hogy ott észrevétlenek maradhatnánk, de azt a falat a legnehezebb megközelíteni.

– Fél? – Morveer leengedte a távcsövet, és ingerülten állapította meg, hogy Vitari vigyorogva néz rá.

– Mondjuk inkább úgy, hogy kételkedem a vállalkozás sikerében. Bár bevallom, némi melegség tölt el a gondolatra, hogy maga egy kötélről alkalmasint a habzó folyóba zuhan, de cseppet sem vonz a kilátás, hogy kövessem.

– Miért nem ismeri be, hogy fél?

Morveer nem volt hajlandó felülni az ilyen közönséges heccelésnek. Az árvaházban sosem lett jó vége, ha felvette a kesztyűt, és biztos volt benne, hogy most sem lenne másképp.

– Természetesen csónakra lenne szükségünk.

– Felteszem, elég könnyen találnánk egyet valahol a folyón.

A férfi az ajkával csücsörítve fontolgatta az előnyöket.

– A tervnek megvan az a határozott előnye, hogy egyben a távozásunk is biztosítottnak tűnik, márpedig vállalkozásainknak ezzel az aspektusával Murcatto a jelek szerint egyáltalán nem kíván foglalkozni. Miután végeztünk Ganmarkkal, lehet esélyünk megőrizni az álcánkat, feljutni a tetőre, és leereszkedni a csónakhoz. Aztán kisodortathatnánk magunkat a tengerre, és…

– Azt nézze! – Vitari egy fürgén mozgó csapatra mutatott odalent az utcán. Morveer arrafelé fordította a távcsövét. Úgy tucatnyi páncélos katona menetelt két hátrakötött kezű, botladozó pucér alak mellett. Egy nő meg egy magas férfi volt.

– Úgy fest, kémeket fogtak – állapította meg Vitari. – Peches alakok.

Az egyik katona a lándzsája nyelével nagyot taszított a férfin, mire az elterült a földön, és meztelen hátsója az égnek meredt. Morveer felnevetett.

– Ó, valóban. A Salier palotája alatti katakombák még a styriai börtönökhöz képest is igen rossz hírűnek számítanak. – Komoran pillantott a távcsövébe. – Viszont várjunk csak! Az a nő mintha…

– Murcatto! Bassza meg, ők azok!

– Hát semmi sem tud simán menni? – Morveer hirtelen teljesen elborzadt, és erre egyáltalán nem számított. A foglyok sorát a hálóingbe öltözött, hátrakötött kezű Nappal zárta. – Hogy a nyavalya törné ki őket! Elkapták az asszisztensemet is!

– Szarok az asszisztensére. Náluk van a munkaadónk, ez pedig azt jelenti, hogy nincs, aki fizessen nekünk!

Morveer tehetetlenül csikorgatta a fogát, miközben a foglyokat a hídon át bekísérték a palotába, és a nehéz kapu bezáródott mögöttük.

– A fenébe! A torony nem biztonságos többé. Nem mehetünk vissza.

– Egy órája még rühellte a gondolatot, hogy még egyszer betegye a lábát a képmutatás és az erotikus kalandok bűnbarlangjába.

– De ott van minden holmim.

– Kétlem. – Vitari a palota felé intett tüskés fejével. – Inkább azokban a ládákban lesz, amiket az előbb bevittek oda.

Morveer ingerülten csapott a feje fölött lévő csupasz gerendára, aztán vágott egy grimaszt, és nekiállt kiszívni az ujjába fúródott szálkát.

– A jó büdös picsába!

– Nyugalom, Morveer, nyugalom!

– Nyugodt vagyok. – Kétségkívül akkor cselekedett volna ésszerűen, ha kerít egy csónakot, csendben a tengerre sodortatja magát Salier palotája mellett, leírja a veszteségeit, visszatér a gyümölcsöskertjébe és betanít egy másik asszisztenst. Murcatto meg az a csökött agyú északföldi pedig viselje csak a saját hülyesége következményeit. Első az óvatosság, mint mindig, de…

– Nem hagyhatom itt az asszisztensemet – mordult fel. – Egyszerűen nem tehetem.

– Miért?

– Nos, mert… – Maga sem tudta biztosan, miért. – Nem vagyok hajlandó egy új betanításával fárasztani magam.

Vitari még szélesebbre húzta irritáló vigyorát.

– Rendben. Magának a lány kell, nekem a pénz. Nyavalyogni akar még egy kicsit, vagy inkább megpróbáljuk kitalálni, hogyan juthatunk be? Én továbbra is azt mondom, hogy evezzünk az északi falhoz, aztán egy csáklyával meg egy kötéllel másszunk fel a tetőre.

Morveer kétkedve pillantott a masszív kőrengetegre.

– Tényleg fel tud dobni oda egy csáklyát?

– Egy légy segglyukán is bedobom a csáklyát, ha kell. Én inkább amiatt aggódom, hogy maga oda tudja-e terelni a csónakot.

Morveer nem hagyhatta magát lepipálni.

– Keresve sem találna olyat, aki nálam jobban bánik az evezőkkel. Kétszer ilyen heves áradásban is képes lennék mozdulatlanul tartani egy csónakot, de erre még csak nem is lesz szükség. Beverhetek egy kampót a sziklákba, és kiköthetünk akár egész éjszakára.

– Ügyes.

– Igen. Nagyszerű. – Morveer szíve hevesebben kezdett verni. Nem kedvelte ugyan a nőt, de a hozzáértését nem vonhatta kétségbe. Az adott körülmények között nem is kívánhatott volna magának alkalmasabb társat nála. Ráadásul a maga sajátos módján még a vonásait is szépnek találta, és minden kétséget kizáróan legalább olyan szigorúan ragaszkodott a fegyelemhez, mint az árvaház legszigorúbb nővérei…

Vitari összehúzta a szemöldökét.

– Remélem, nem áll elő ugyanazzal a javaslattal, mint legutóbb, amikor együtt dolgoztunk.

Morveer felfortyant.

– Biztosíthatom felőle, hogy az eset semmilyen formában nem fog megismétlődni.

– Jó. Mert továbbra is szívesebben keféltetném meg magam egy sündisznóval.

– Már a múltkor is meglehetősen világossá tette az álláspontját e tekintetben – felelte élesen a férfi, majd sürgősen témát váltott inkább. – Nincs értelme késlekedni. Keressünk egy a szükségleteinknek megfelelő járművet. – Mielőtt visszahúzódott volna a padlás belsejébe, még egyszer a távcsövébe pillantott. – Hát ez meg ki? – Magányos alak sietett határozott léptekkel a palota kapuja felé. Morveer még jobban elcsüggedt. Ezt a hivalkodó, peckes járást nem lehetett eltéveszteni. – Cosca. Mi a fenében mesterkedik ez az iszákos vén gazember?

– Ki tudja, mi jár a kopasz fejében?

A zsoldos fél karjával integetve úgy közelített a kapuhoz, mintha az övé volna a palota, nem pedig Salier hercegé. Morveer éppen hogy csak hallotta a férfi távoli hangját a szél sóhajain át, de egyetlen szavát sem tudta kivenni.

– Mit mondanak?

– Nem tud szájról olvasni? – kérdezte Vitari.

– Nem.

– Jó tudni, hogy létezik olyasmi, amihez nem maga ért a legjobban a világon. Az őrök kérdőre vonják.

– Hát persze. – Ez nyilvánvaló volt a Cosca mellkasához szegezett alabárdokat látva. A vén zsoldos széles mozdulattal lekapta a kalapját, és mélyen meghajolt.

– Azt feleli… Nicomo Cosca vagyok, hírhedt szerencselovag… és… – Vitari összeráncolt homlokkal engedte le a távcsövét.

– Igen?

A nő Morveerre pillantott.

– És vacsorára jöttem.