Elkerülhetetlen

A két kocka a kettesen és az egyesen állt meg.

Napra pontosan három éve történt, hogy Sajaam megvásárolta Nyájas szabadságát az Óvóból. Három éve már, hogy nem volt otthon a. Három embert követett fel-alá Styriában, két férfit meg egy nőt. Ez idő alatt a legkevésbé az Ezer Kardot gyűlölte, és nem csak azért, mert szám volt a nevében, bár persze ez már eleve mellette szólt.

Bizonyos mértékig itt rend uralkodott. Az emberek feladatokat kaptak meg időt a végrehajtásukra, és mindenki tudta, hol a helye a gépezetben. Az egész sereget gondosan számon tartották a jegyző három könyvében. Ott állt benne pontosan, melyik százados alatt hány ember szolgál, ki mennyi ideje van itt és mennyi pénzt kap, ki ellen hányszor merült fel kifogás, és kinek milyen felszerelést utaltak ki. Mindent meg lehetett számolni. Szabályok is voltak, írottak és íratlanok egyformán. Szabályok az ivásról, a szerencsejátékokról, a harcról. Szabályok a kurvákról. Szabályok arról, ki hová ül. Ki hová mehet és mikor. Kinek kell harcolnia és kinek nem. És a legfontosabb, a sasszemmel betartott negyedek szabálya rendelkezett arról, ki milyen zsákmányt mondhat magáénak, és mennyit tarthat meg belőle.

A szabályszegők előre meghatározott büntetést kaptak, amit mindenki elfogadott. Általában bizonyos számú korbácsütést. Nyájas éppen az előző nap nézte végig, ahogy egy embert megkorbácsoltak, amiért nem a megfelelő helyen vizelt. Nem tűnt nagy bűnnek, de Victus elmagyarázta, hogy ha mindenki ott vizel, ahol eszébe jut, akkor legközelebb ott ül majd le, ahol eszébe jut, és a végén mindenki meghal valamilyen járványban. Szóval kiosztott három korbácsütést. Kettő meg egy.

Nyájas kedvenc helye az étkezde volt. Az étkezések megnyugtató egyformasága képzeletben az Óvóba repítette. A mogorva szakácsok a foltos kötényeikben. A hatalmas üstökből felszálló gőz. A kések és a kanalak csörgése. Az ajkak, a fogak, a nyelvek szürcsölése és szörcsögése. A lökdösődő emberek sora, akik mindig többet szerettek volna, mint amennyi járt nekik, de soha nem kapták meg.

Azok, akik először másztak a falra, kettővel több húsgolyót és egy kanállal több levest kaptak. Kettő meg egy. Cosca azt mondta, az egy dolog, hogy valakit egy dárdával lelöknek az ostromlétráról, de nem tudna elszámolni a lelkiismeretével, ha valaki az éhkopp miatt esne le róla.

– Egy órán belül támadunk – mondta most.

Nyájas bólintott.

Cosca mély lélegzetet vett, aztán kifújta a levegőt, és komoran körbepillantott.

– Főleg létrákkal.

Nyájas az elmúlt pár napban alaposan megfigyelte, hogyan készülnek. Huszonegy darab. Kettő meg egy. Mindegyiknek harmincegy foka volt, kivéve az egyiknek, amelyikre harminckettő jutott. Egy, kettő, három.

– Monza is velük megy. Ő akar először Orso elé állni. Rendíthetetlen. Elszánta magát a bosszúra.

Nyájas megvonta a vállát. Monza már a legelején is így volt vele.

– Őszintén szólva aggódom érte.

Nyájas megvonta a vállát. Nem érdekelte.

– Egy csata mindig veszélyes hely.

Nyájas megvonta a vállát. Ez magától értetődőnek tűnt.

– Barátom, szeretném, ha harc közben a közelében maradnál. Ügyelj rá, hogy ne essék bántódása.

– És magával mi lesz?

– Hogy velem? – Cosca Nyájas vállára csapott. – Nekem nincs szükségem más pajzsra az emberek tiszteletén kívül.

– Biztos a dolgában?

– Nem, de ott leszek, ahol mindig vagyok. Jóval az arcvonal mögött a flaskám társaságában. Valami azt súgja, hogy neki inkább szüksége lesz rád. Vannak még ellenségei… És Nyájas…

– Igen?

– Ne maradj el mellőle, és nagyon vigyázz rá! A róka akkor a legveszélyesebb, ha sarokba szorítják. Orso biztosan tartogat néhány mocskos kis trükköt. Nos… – Felfújta az arcát. – Ez elkerülhetetlen. Különösen figyelj oda… Morveerre.

– Rendben. – Ő és Reszket együtt fognak vigyázni Murcattóra. Hármasban lesznek, mint amikor megölték Gobbát. Kettő vigyáz egyre. Felkapta és a zsebébe csúsztatta a kockákat. Az üstből felszálló gőzt figyelte, miközben a levest merték. A morgolódó katonákat hallgatta. Számolta a panaszaikat.

* * *

A hajnal fakó szürkéjét aranyló fények váltották, ahogy a nap felkúszott a falak fölé, amiket hamarosan meg kell mászniuk. A mellvéd foghíjas árnyéka lassan végignyúlt a tönkretett kerten. Hamarosan elindulnak. Reszket becsukta fél szemét, és belemosolygott a napba. Hátrahajtotta a fejét, és kidugta a nyelvét. Ahogy az év haladt előre, egyre hidegebb lett. Szinte olyan volt most, mint egy szép nyári reggel Északföldön. Mint a legnagyobb csaták reggelei. Mint a reggelek, amikor nagy tetteket hajtott végre, meg néhány nagy gazemberséget is.

– Boldognak tűnsz – szólalt meg mellette Monza. – Ahhoz képest, hogy hamarosan kockára teszed az életedet.

Reszket kinyitotta a szemét, és mosolygó arcát a nő felé fordította.

– Megbékéltem magammal.

– Jó neked. Azt a csatát a legnehezebb megnyerni mind közül.

– Azt nem mondtam, hogy megnyertem. Csak nem harcolok tovább.

– Kezdem azt hinni, hogy ez az egyetlen csata, amit egyáltalán érdemes megnyerni – mormogta a nő, leginkább saját magának.

A zsoldosok első hulláma felkészült az indulásra. Körülvették a létráikat, szabad karjukban hatalmas pajzsokat tartottak. Látszott rajtuk a feszültség, de persze ebben semmi meglepő nem volt. Reszketnek nem nagyon tetszett a dolog. A legkisebb erőfeszítést sem tették, hogy leplezzék, amit terveznek. Mindenki tudta, mi következik, a fal mindkét oldalán.

Reszket körül már a második hullám is gyülekezett. Még egyszer végigsimították pengéiket a fenőkővel, meghúzták páncéljaik szíját, elmondtak pár viccet, és remélték, hogy nem ezek lesznek az utolsók az életükben. Reszket vigyorogva figyelte őket. Számtalanszor nézte már végig ezeket a szertartásos mozdulatokat. Szinte otthon érezte magát.

– Volt már olyan érzésed, hogy a helyeden vagy? – kérdezte. – Hogy ha megmászod a következő dombot, átkelsz a következő folyón, lenézel a következő völgybe, minden… összeáll. Minden rendben lesz.

Monza összehúzott szemmel nézte a falat.

– Többé-kevésbé egész életemben ezt éreztem.

– Egész életedben a következő balhéra készültél. Számtalan dombot megmásztam. Számtalan folyón átkeltem, sőt a tengeren is, amikor Styriába jöttem. De miután leszálltam a hajóról, ugyanaz az ember voltam, és ugyanaz az élet várt rám. A következő völgy sem különbözik attól, amelyikben éppen van az ember. Vagy legalábbis nem jobb nála. Azt hiszem, megtanultam… hogy ne akarjak folyton továbbállni. Hogy az az ember legyek, aki vagyok.

– És ki vagy?

Reszket lenézett a térdére feketetett bárdra.

– Gyilkos, azt hiszem.

– Ez minden?

– Őszintén? Nagyjából-egészéből igen. – A férfi vállat vont. – Ezért fogadtál fel, nem?

Monza komoran bámulta a földet.

– És mi történt az optimizmusoddal?

– Nem lehetek optimista gyilkos? Egy ember egyszer azt mondta nekem… Ami azt illeti, pont az az ember volt, aki megölte a bátyámat. Szóval azt mondta, az, hogy valaki jó vagy rossz, csak azon múlik, melyik oldalon ál. Mindenkinek megvan rá az oka, mit miért tesz. Hogy ezek tisztességes okok-e, az attól függ, hogy éppen kit kérdezünk.

– Így volna?

– Azt hittem, ha más nem is, te biztosan így gondolod.

– Egykor talán így is gondoltam, de ma már nem vagyok benne biztos. Mindez talán csak önámítás, és azért van rá szükség, hogy együtt tudjunk élni azzal, amit tettünk.

Reszket képtelen volt visszafogni magát. Nevetésben tört ki.

– Mi olyan vicces?

– Nincs szükségem önámításra, főnök, éppen erről beszélek. Hogy is hívják, ha valami úgyis megtörténik? Itt van a szó a nyelvem hegyén. Nem lehet megúszni, bármit tesz az ember.

– Elkerülhetetlen – mondta Monza.

– Az az! Elkerülhetetlen. – Reszket boldogan forgatta a szájában a szót, mintha egy jó falat hús volna. – Megbékéltem azzal, ami történt. Megbékéltem azzal, ami rám vár.

Síp éles hangja hasított a levegőbe. Az első osztag tizenkét fős csoportokban egy-egy hosszú létrát megragadva, páncélcsörgés közepette indult meg előre. Ha Reszket őszinte akart lenni, olyanok voltak a soraik, mint az ökörpisilés, ahogy csúszkálva haladtak a sárban. A többiek nem éppen lelkesen követték őket, mögöttük pedig a mesterlövészek igyekeztek jól lefoglalni számszeríjaikkal az ellenség íjászait. Itt-ott felhördült valaki, az emberek oda-odakiáltottak egymásnak, de egészében véve meglehetősen csendes volt a roham. Valahogy nem tűnt helyénvalónak csatakiáltásokat eregetni, miközben az ostromlók futva közelítenek a fal felé. Mert mi lesz, ha odaérnek? Egy létrán kapaszkodva nem lehet tovább kiabálni.

– Elkezdődött. – Reszket felállt, a feje fölé emelte a fejszét, és megrázta. – Gyerünk! Gyerünk, bitangok!

Amikor az ostromlók félúton jártak a kertben, Reszket fülét távoli kiáltás ütötte meg: Tűz! Egy pillanattal később csattanások sora hallatszott a falról. Nyílvesszők csapódtak a rohanó katonák közé. Páran felkiáltottak, páran elestek, de a legtöbben csak még gyorsabban haladtak tovább. A számszeríjjal felszerelkezett zsoldosok letérdeltek, és viszonozták a nyílzáport, lövedékeik azonban vagy lepattantak a falról, vagy átszálltak felette.

Újra megszólalt a síp, és a következő hullám is támadásba lendült. Ezeknek az embereknek jutott a falmászás nemes feladata, így ők a fürgébb mozgás érdekében csak könnyű páncélt viseltek. Az első csapat időközben a fal tövébe érkezett, és a katonák nekiláttak, hogy felállítsák a létrákat. Egyikük nyílvesszőt kapott a nyakába, és összerogyott, a többieknek azonban sikerült felállítania az alkalmatosságot. Reszket látta, ahogy az eszköz átbillen, és zörögve a mellvédnek dől. Máshol is elindultak felfelé a létrák. A fal tetején egyre nagyobb nyüzsgés támadt, emberek hajoltak ki, hogy lehajítsák a kezükben tartott köveket. Közben a második csoport támadóra is nyílzápor zúdult, de a legtöbben közülük már a fal tövében jártak, és el is kezdtek mászni. Előbb hat létra állt, aztán már tíz. A következő teljesen szétesett, amikor a mellvédhez koppant, fadarabok hullottak az odalentről csodálkozva bámulok fejére. Reszket akaratlanul is felnevetett.

Újabb kövek zúdultak alá. Egy zsoldos félúton járt felfelé a létrán, amikor lezuhant, a lábai kicsavarodtak alatta, és veszettül jajveszékelni kezdett. Rengetegen kiáltoztak minden irányból. Az egyik torony tetejéről a védők nagy üst forró vizet zúdítottak az újabb létra felállításával próbálkozó ostromlók arcába. A létra felborult, a zsoldosok pedig az arcukhoz kaptak, és őrültek módjára rohangásztak fel-alá.

Mindenfelé nyílvesszők röpködtek. Kövek bucskáztak alá. Emberek estek el a falaknál vagy úton arrafelé. Mások kúszva-mászva indultak el visszafelé a sárban, egy-egy társuk pedig készséggel segített nekik, boldogan lelve ürügyre, hogy kiszabaduljanak a csatából. A falak tetejéig feljutott zsoldosok bőszen kaszabolták a védőket, nem egy közülük azonban villámgyorsan ismét a fal tövében kötött ki, miután lelökték egy lándzsával.

A mellvédről valaki egy üst tartalmát az egyik létrára és a felfelé mászó emberekre borította. Valaki más odatartott egy fáklyát, mire a létra felső része azonnal lángba borult. A jelek szerint olaj volt az üstben. Reszket a fát és a két embert is elemésztő lángokat figyelte. Egy pillanattal később mindketten lezuhantak, és további sikolyok közepette több társukat is magukkal sodorták. Az északföldi átcsúsztatta a bárdja nyelét a vállán átvetett hurkon. Ott van a fegyver a legjobb helyen, ha az ember létrára mászik. Hacsak nem csúszik meg, mert akkor persze akár a fejét is levághatja. Erre a gondolatra megint nevetnie kellett. Páran körülötte felhúzták a szemöldöküket, de egyáltalán nem érdekelte, a vér most már sebesen száguldott az ereiben. A furcsálló tekintetektől csak még inkább nevetnie kellett.

Úgy tűnt, a jobbszárnyon pár zsoldos feljutott a falra. Reszket villogó pengéket látott a mellvéden. A sikeres ostromlók mögött egyre többen érkeztek. Egy katonákkal teli másik létrát rudakkal ellöktek a faltól. Egy futó pillanatig függőlegesen állt, mintha a világ legnagyobb gólyalába volna. A legfelül járó szerencsétlenek kétségbeesetten markolászták a semmit, amíg a létra végül el nem dőlt, és hozzá nem csapta őket a macskakövekhez.

Időközben a bal oldalon is feljutottak, közvetlenül az őrbódé mellett. Néhányan egy lépcsőn küzdötték magukat felfelé a tetőre. Öt vagy hat létra felborult, kettő még mindig a falnak támasztva égett fekete füstpamacsokat eregetve az ég felé, a többi viszont hemzsegett a felfelé kapaszkodó zsoldosoktól. A védők nem lehettek túl sokan, és az emberfölény kezdte éreztetni a hatását.

Ismét megszólalt a síp, és a harmadik hullám is mozgásba lendült. Ezek nehezebb páncélzatot viselő katonák voltak, akik azt a feladatot kapták, hogy kövessék társaikat fel a létrán, aztán nyomuljanak az erődbe.

– Menjünk! – szólt Monza.

– Parancsára, főnök! – Reszket vett egy mély lélegzetet, és kocogni kezdett.

Az íjak többé-kevésbé elhallgattak, alig pár nyílvessző röppent ki a tornyok lőréseiből. Könnyebb volt tehát az út, mint az első két hullám embereinek, inkább csak reggeli sétának tűnt a bejutás a felégetett kertben heverő holttestek között az egyik középső létrához. Két közlegény meg egy őrmester állt mellette, akik lábukat az alsó fokra támasztva keményen markolták. Az őrmester vállon veregetett mindenkit, aki mászni kezdett.

– Indulás, fiam, indulás! Gyorsan, egyenletesen! Ne maradozz le! Mássz fel, és öld meg azokat a kurafikat! Te is, ecsém! Ó, elnézést… ööö… excellenciás asszonyom.

– Csak tartsa! – Monza mászni kezdett.

Reszket követte, a keze csúszott a létra szárán. Csizmája a fokokat taposta, lélegzete sziszegve áramlott ki-be mosolyra húzott száján, miközben feszülő izmai keményen dolgoztak. Tekintetét a falra szegezte maga előtt. Nem lett volna értelme máshová nézni. Ha jön egy nyílvessző? Nem tehetett volna semmit. Ha valami rohadék ledob rá egy követ, vagy ráborít egy tele üst forró vizet? Nem tehetett volna semmit. Ha feldöntik a létrát? Szar ügy, de ha az ember a veszélyt lesve felfelé néz, attól csak lassabban halad, és több esélyt ad, hogy megtörténjen. Mászott hát tovább, és zihálva szívta be a levegőt összeszorított fogai között.

Nemsokára meg is érkezett a fal tetejéhez, és átkapaszkodott a mellvéden. Monza már odafent volt, és kardját a kezében tartva a belső udvart mustrálta. Reszket csatazajt hallott, de nem a közelből. Kétoldalt pár halott hevert a fal tetején. Egy zsoldos hátát a mellvédnek támasztva ült, karja könyöktől lefelé hiányzott, valaki a válla alatt megszorított kötéllel próbálta elállítani a vérzést.

– A mélybe zuhant. A mélybe zuhant – ismételgette a szerencsétlen nyöszörögve. Reszket gyanította, hogy délig sem húzza, de arra gondolt, hogy ezek szerint mindenkinek kicsit több jut az ebédből. Mindig a kenyér vajas felét kell nézni, nem? Egy igazi optimista legalábbis biztosan így tesz.

Lekapta a pajzsát a válláról, és a szíjakba csúsztatta a karját. Előhúzta a bárdját, és megforgatta a markában. Jólesett. Mint a kovács, amikor megragadja a kalapácsát, hogy nekilásson végre a munkának.

Odalent újabb kertek nyújtóztak a hegyoldalból kivágott lépcsőzetes teraszokon; ezeket közel sem tették annyira tönkre, mint a kintieket. A növények fölé három oldalról épületek magasodtak. A csillogó ablakok és az elegánsan faragott kövek fölött szobrokkal és csillogó tüskékkel díszített kupolák és tornyocskák törtek az ég felé. Nem kellett hozzá különösebben agyafúrtnak lenni, hogy az ember kiszúrja Orso palotáját, ami jól is volt így, mert Reszket tudta magáról, hogy nem különösebben agyafúrt. Csak vérszomjas.

– Indulás! – szólt Monza.

Reszket elvigyorodott.

– Követlek, főnök.

* * *

A hegyoldalt kockásra szabdaló árkok kiürültek. A katonák szétszéledtek, hazamentek az otthonaikba, vagy a Rogont király és szövetségesei halála nyomán kitört számtalan hatalmi harc valamelyikéből vették ki a részüket. Csak az Ezer Kard maradt. Éhesen rajzottak Orso herceg palotája körül, mint kukacok a tetemen. Shenkt számtalanszor látott már ilyet. Hűség, kötelesség, büszkeség – szép, ha jobb időkben ezek vezérlik az embert, de ha jön a vihar, villámgyorsan elmossa mindet. A kapzsiság viszont? A kapzsiságra mindig lehet alapozni.

Shenkt felballagott a kanyargó ösvényen, átszelte a harcban megsebzett terepet a falak előtt, és végigsétált a hídon. Fontezarmo kapuja egyre közeledett. A nyitott kapu előtt magányos zsoldos ücsörgött egy tábori széken, dárdáját a falnak támasztotta maga mellett.

– Mi járatban? – kérdezte meglehetősen unott hangon.

– Orso herceg megbízásából meg kell ölnöm Monzcarro Murcattót, a talinsi nagyhercegnőt.

– Nagyon vicces. – Az őr felhajtotta a gallérját, és a falnak dőlt.

Az emberek gyakran az igazságot akarják legkevésbé elhinni.

Shenkt ezen lamentált, miközben átsétált a hosszú alagúton az erődítmény külső udvarába. Orso herceg kertjeinek élére állított szépsége odalett az északi fal felével együtt. A zsoldosok mindent összebarmoltak. De hát ez hozzátartozik a háborúhoz. Rettenetes zűrzavar uralkodott. De hát ez is hozzátartozik a háborúhoz.

Az ostrom nyilvánvalóan a végső szakaszába lépett. Létrák álltak a belső falnak támasztva a felégetett kertben, körülöttük emberek hevertek a földön. Szanitécek futkostak közöttük, itatták őket, sínekkel és kötésekkel babráltak, hordágyra tették a sebesülteket. Shenkt tudta, hogy azok közül, akik még mászni sem tudtak maguktól, csak kevesen maradnak életben. Az emberek persze belekapaszkodtak a remény utolsó szalmaszálába is. Ez a képességük azon kevés dolgok közé tartozott, amit csodálni lehetett bennük.

Némán megállt egy összetört szökőkút mellett, és figyelte, ahogy a sebesültek az elkerülhetetlennel küzdenek. Az egyik kettétört kőszobor mögül hirtelen egy férfi bukkant elő, és kis híján egyenesen nekirohant. Jellegtelen, kopaszodó ember volt viseltes, szegecsekkel kivert bőrzekében.

– Ah! Elnézését kérem.

Shenkt nem felelt.

– Ön… szóval… hogy is mondjam… az ostromban vesz részt?

– A magam módján.

– Akárcsak én, akárcsak én. A magam módján. – Semmi sem lett volna természetesebb, mint hogy egy zsoldos menekül a csata elől, valami azonban nem állt össze. Ez az ember úgy öltözött, mint egy marcona harcos, de úgy beszélt, mint egy rossz író. Az egyik kezével hadonászva próbálta elterelni a figyelmet a másikról, amelyik nyilvánvalóan egy rejtett fegyver felé kúszott. Shenkt felhúzta a szemöldökét. Nem vágyott rá, hogy szükségtelenül magára vonja a figyelmet. Adott hát egy esélyt ennek az embernek, ahogyan mindig mindenkinek, amikor lehetőség volt rá.

– Ezek szerint mindkettőnknek dolga van. Ne tartsuk hát fel egymást.

Az idegennek felderült az arca.

– De ne ám! Munkára fel!

* * *

Morveer erőltetetten felnevetett, aztán rájött, hogy véletlenül a saját megszokott hangján szólalt meg.

– Munkára fel! – dörmögte nem túl meggyőzően utánozva a közemberek baritonját.

– Munkára fel! – visszhangozta a férfi. Élénk szeme meg sem rebbent.

– Remek. Akkor hát… – Morveer kikerülte az idegent, és elsietett. Elengedte az oldalán elrejtett, méreggel teli tűt, és leengedte a kezét. Az idegen modora kétségkívül szokatlannak hatott, és ha Morveer azt kapja feladatául, hogy mérgezzen meg mindenkit, akinek szokatlannak találja a modorát, nem is ússza meg a találkozást. Szerencsére azonban csak azzal bízták meg, hogy az ország legbefolyásosabb emberei közül mérgezzen meg hetet, ráadásul ebben nemrég látványos eredményeket mutathatott fel.

Még mindig elöntötte az arcát a pír, ha arra gondolt, milyen nagyszerű tettet hajtott végre, milyen vakmerően cselekedett, milyen páratlan sikert ért el. Vitathatatlanul minden idők legkiválóbb méregkeverője lett, sőt vitathatatlanul a történelem nagyjai közé emelkedett. Mérhetetlenül elkeserítette, hogy nem oszthatja meg nagyszerű eredményeit a világgal, hogy nem fürdőzhet a minden kétséget kizáróan megérdemelt dicsőségben. Ó, ha az árvaház hitetlen igazgatója megérhette volna ezt a napot! Most kénytelen lenne elismerni, hogy minden jóslata ellenére sokra vitte Castor Morveer! Ha a felesége ezt láthatná, végre megértené, és soha többé nem panaszkodna a különös szokásai miatt. Ha hírhedt tanára, Moumah-yin-Bek most itt lehetne, végre neki is be kellene vallania, hogy a tanítványa végleg túltett rajta. Ha Nappal élne, bizonyára ezüst kacagással díjazná a zsenijét, ártatlanul mosolyogna, esetleg finoman meg is érintené, sőt talán… De az efféle álmodozásoknak nem most volt itt az ideje. Jó okkal mérgezte meg mind a négyüket, úgyhogy most kénytelen megelégedni a saját gratulációival.

Úgy festett, Rogont és szövetségesei meggyilkolásával elérte, hogy Fontezarmónál megfeledkezzenek az ostromlás minden szabályáról. Nem volt túlzás kijelenteni, hogy az erőd külső udvarát szinte egyáltalán nem védték. Morveer tudta, hogy Nicomo Cosca egy felfuvalkodott nagyszájú senki, egy részeges disznó, akit jól fenéken kéne billenteni, de azért azt hitte, legalább valamelyest ad a biztonságra. Ez így szinte kínosan könnyűnek látszott.

Bár úgy tűnt, a falakon nagyrészt megszűntek a harcok – a belső udvar szélesre tárt kapuja már a zsoldosok kezére került –, a benti kertekből még csatazaj szűrődött ki halványan. Ízléstelen volt, ami ott folyt, Morveer örült, hogy nem arrafelé visz az útja. A jelek szerint az Ezer Kard elfoglalta a citadellát, és Orso herceg nem kerülhette el a sorsát, de a gondolat nem zaklatta fel különösebben a méregkeverőt. A nagy emberek végül is jönnek és mennek. Neki a Valint és Balk Pénzintézet garantálta a fizetségét, márpedig az fölötte állt egy embernek, de még egy nemzetnek is. Nem halhatott meg.

Pár sebesültet egy darabka nyeszlett pázsitra fektettek egy fa árnyékában, amihez megmagyarázhatatlan módon egy kecskét kötöttek ki. Morveer elhúzta a száját, lábujjhegyen áttipegett közöttük, közben viszolyogva figyelte a véres kötéseket, a rongyosra szakadt, foltos ruhákat, a felhasított húst…

– Vizet… – suttogta az egyik sebesült a méregkeverő bokája után nyúlva.

– Mindig csak a víz! – Morveer kiszabadította a lábát. – Kerítsen magának! – Egy nyitott ajtón át besietett a külső várudvar legnagyobb tornyába, ahol megbízható információi szerint valaha a várkapitány, most pedig Nicomo Cosca rendezte be főhadiszállását.

A keskeny folyosókra csak a töréseken át szűrődött be egy kevéske fény. Morveer felosont egy csigalépcsőn, háta sziszegve súrolta a durva kőfalat, nyelvét a szájpadlásához préselte. Az Ezer Kard éppen olyan slampos volt, mint a parancsnoka, és éppen olyan könnyen túl lehetett járni az eszén, de a méregkeverő jól tudta, hogy egyetlen balszerencsés pillanat a vesztét okozhatja. Első az óvatosság, mint mindig.

Az első emeleti helyiséget raktárnak használták, és sötét ládákkal töltötték meg. Morveer tovább lopakodott. A második emelet üres ágyainak nemrég még bizonyára az erőd védői vették hasznát. Tett még két kört a kanyargó lépcsőkön, és ujja hegyével puhán résnyire nyitott egy ajtót, hogy óvatosan belessen rajta.

A kerek helyiségben volt egy nagy, elfüggönyözött ágy, pár polc számos elegáns könyvvel megpakolva, egy íróasztal, néhány ruhákkal teli láda, egy fényesre suvickolt páncél, egy kardállvány számos fegyverrel, egy asztal négy szék meg egy pakli kártya társaságában és egy jókora, berakásos tálalószekrény poharakkal a tetején. Az ágy melletti fogasok során rikító kalapok lógtak, aranyló szalagjuk csillogott a fényben, a szivárvány különböző színeiben pompázó tollakat meg-megrebbentette a nyitott ablakon beáramló szellő. Nem maradt kétség: Cosca ezt a szobát foglalta le magának. Senki más nem merészelne ilyen abszurd fejfedővel mutatkozni. A vén piásnak ezúttal nem volt nyoma. Morveer besurrant a helyiségbe, és behúzta maga után az ajtót. Ügyesen elkerülve a találkozást egy letakart sajtárral, lábujjhegyen a tálalószekrényhez osont, és kinyitotta az ajtaját.

Morveer megengedett magának egy szerény mosolyt. Nicomo Cosca minden bizonnyal fékeveszett, romantikus kalandornak tekintette magát, akit nem tartanak fogva a megszokás kötelékei. Ami azt illeti, éppen olyan kiszámítható volt, mint a csillagok, éppen olyan unalmasan megjósolható, mint az apály és a dagály váltakozása. A legtöbb ember sosem változik meg, és aki részeges, az is marad. A legnagyobb nehézséget a Cosca által összegyűjtött üvegek elképesztő változatossága jelentette. Morveer nem tudhatta biztosan, melyikből fog inni legközelebb. Nem volt más választása, mint hogy megmérgezze a teljes gyűjteményt.

Kesztyűt húzott, és óvatosan elővette a zöldcsíraoldatot a belső zsebéből. Ez a méreg csak lenyelve volt halálos, és a hatása nagyban függött a kiszemelt áldozattól, de egészen halvány gyümölcsös illatát teljes egészében elnyomta a bor vagy a különböző szeszek erős aromája. Gondosan megjegyezte minden egyes üveg helyzetét meg azt, hogy milyen mélyen van benne a dugó, majd sorra egymás után az összeset kinyitotta, pipettájával beléjük cseppentett, majd a palackot a dugóval együtt úgy helyezte el, ahogy találta őket. Mosolyogva figyelte a különböző méretű, alakú és színű üvegeket. Ez a munka éppen olyan banális volt, mint amilyen zseniális a korona megmérgezése, de ettől még nem tekintette kevésbé nemes feladatnak. Észrevétlenül, halálhozó lágy szellőként suhan át a szobán, hogy végezzen azzal a visszataszító iszákos disznóval. Még egyszer utoljára híre megy Nicomo Cosca halálának. Szinte mindenki úgy fogja találni, hogy győzött az igazság, és…

Mozdulatlanná dermedt. Valaki felfelé tartott a csigalépcsőn. Gyorsan visszanyomta a dugót az utolsó palackba, amit gondosan a helyére tett, aztán egy keskeny ajtón át besurrant egy sötét cellába, ami valamiféle…

Hirtelen vizelet erős bűze csapta meg az orrát. A szerencse kegyetlen istenasszonya egyetlen alkalmat sem hagyott ki, hogy megalázza. Tudhatta volna, hogy éppen a latrinát választja búvóhelyéül.

Most már csak abban reménykedhetett, hogy Cosca nem érez hirtelen késztetést belei kiürítésére…

* * *

A falakon viszonylag könnyen végére jártak a csatának. Odabent a kertben meg Orso palotájának gazdag lakosztályaiban és visszhangzó márványtermeiben nyilván folytatódtak még a harcok, a várkapitány tornyából azonban Cosca ennek nyomát sem látta. De mit is számított volna, ha mindent szemmel tarthat? Ha az ember egy ostromot látott…

– Victus, barátom!

– Hm? – Az Ezer Kard utolsó megmaradt régi századosa leengedte a távcsövét, és szokása szerint gyanakodva pillantott Coscára.

– Gyanítom, hogy ezt a csatát megnyertük.

– Gyanítom, hogy igazad van.

– Idefent már akkor sem volna mit tennünk, ha látnánk, mi történik.

– Jól beszélsz, mint mindig. – Cosca ezt viccnek fogta fel. – Most már elkerülhetetlen a végeredmény. Nem maradt más, csak hogy felosszuk a zsákmányt. – Victus szórakozottan megsimogatta a nyakában lógó számtalan lánc egyikét. – A kedvenc részem az ostromból.

– Kártyázunk?

– Miért is ne?

Cosca összecsukta a távcsövét, és leballagott a kanyargó lépcsőn a szobába, amit elfoglalt magának. A tálalószekrényhez lépett, és felrántotta a berakásos ajtókat. A sokszínű üvegek régi barátokként üdvözölték. Á, inni, inni, inni! Fogott egy poharat, és halk pukkanással kihúzta a dugót a legközelebbi palackból.

– Kérsz inni?

– Miért is ne?

* * *

Még zajlottak a harcok, de semmiféle szervezett ellenállásba nem ütköztek. A zsoldosok tisztára söpörték a falakat, kikergették a kertből a védőket, és most már a tornyokba, az épületekbe és a palotába is betörtek. Pillanatról pillanatra többen kapaszkodtak fel a létrán, azon igyekezve, nehogy elmarják előlük a fosztogatnivalót. Senki sem harcolt keményebben, senki sem mozgott gyorsabban, mint az Ezer Kard, ha a zsoldosok megérezték a zsákmány szagát.

– Erre! – Monza a palota kapuja felé sietett. Éppen arra vitték a lábai, amerre aznap, amikor megölték az öccsét. Megkerülte a kerek medencét, ahol két hulla lebegett arccal lefelé Scarpius oszlopának árnyékában. Reszket követte, sebhelyes arcán az egész nap nem fakuló különös mosollyal. Elhaladtak egy csapat mohón csillogó szemű zsoldos mellett, akik egy ütéseiktől meg-megrezdülő ajtóról próbálták leverni bárdjaikkal a zárat. Amikor végül kinyílt, ordítva, egymást félretaszigálva, egymásba könyökölve igyekeztek bejutni, Ketten a földre vitték egymást, ahogy összeverekedtek azon, amit még el sem loptak.

Nem messze két zsoldos egy aranyszegélyű zubbonyt viselő, véres orrú inast nyomott le az egyik szökőkút peremére. Az egyik folyamatosan pofozta, és ordított vele.

– Hol van a kibaszott pénz? – Aztán a másik folytatta helyette. Az inas feje ide-oda csapódott. – Hol van a kibaszott pénz? Hol van a kibaszott pénz? Hol van a kibaszott pénz…

Egy ablak ólomszálak és üvegszilánkok zápora közepette tört ki, és egy antik vitrin zuhant a kockakövekre, szilánkokat szórva szerteszét. Egy rikoltozó zsoldos valami csillogó szövettel a karjában szaladt el mellette. Egy függönydarab lehetett talán. Monza kiáltást hallott, megpördült, és még látta, amint valaki fejjel előre kizuhan az emeleti ablakból, és élettelenül terül el a kertben. Egy másik hang élesen rikoltott valahol – mintha egy nőé lett volna, de annyira kétségbeesett volt, hogy Monza igazából nem tudta megállapítani. Mindenhonnan kiáltások, sikolyok, nevetések hallatszottak. A nő visszanyelte a feltörő epét, és próbált nem arra gondolni, hogy mindez miatta történik. Hogy az ő bosszúja vezetett idáig. Nem maradt más választása, mint hogy elszántan siessen tovább, remélve, hogy ő talál rá először Orsora.

Hogy rátalál, és behajtja rajta az adósságát.

A palota szegekkel kivert hatalmas ajtaja továbbra is zárva volt, de a zsoldosok így is bejutottak az épületbe, miután betörték mellette az egyik hatalmas boltíves ablakot. Valaki megvághatta magát a nagy sietségben, mert a párkányon vér kenődött el. Monza könnyedén átlépett az üres ablakkereten; csizmája alatt ropogtak az üvegszilánkok, ahogy leugrott a hatalmas étkező padlójára. Hirtelen rádöbbent, hogy egyszer maga is evett itt Bennával az oldalán, jókedvűen. Hűséges is ott volt. Meg Orso, Ario, Foscar és Ganmark. Mind ott voltak egy rakás másik tiszt társaságában. Ha belegondolt, azóta nagyjából minden aznap esti vendég meghalt. Maga a helyiség sem járt sokkal jobban.

Olyan volt, mint egy mező sáskajárás után. A festmények felét elvitték, a többit puszta szórakozásból összevissza szabdalták. A kandalló melletti két hatalmas váza akkora volt, hogy nem tudták megemelni őket, ezért mindkettőt összetörték, és csak az aranyfogantyúkat tépték le róluk. Leszakították a drapériákat, és minden tányért elloptak azok kivételével, amelyek darabokban hevertek a fényes padlón. Különös, hogy az ilyen pillanatokban az embereknek szinte mindegy, hogy ellopnak vagy összetörnek valamit.

A teremben még mindig fosztogattak, kiszaggatták a fiókokat a szekrényekből, letépték a fáklyatartókat a falakról, mindent feltúrtak, hátha találnak még valami mozdíthatót. Az egyik ökör fogott egy széket, felrakta a középen álló asztalra, úgy próbálta elérni a csillárt. Egy másik a késével feszegette lefelé az ajtóról a kristályból készült kilincset.

Egy himlőhelyes képű zsoldos rámosolygott, kezéből majd kihullott a számtalan aranyozott evőeszköz.

– Szereztem kanalakat! – kiáltotta. Monza félretaszította a férfit az útjából, mire az megbotlott, és szanaszét szórta a kincseit. A többiek pedig úgy vetették rájuk magukat, mint kacsák a kósza kenyérmorzsákra. A nő Reszkettel a nyomában kisietett a csatazajtól visszhangzó márványfolyosóra. Emberek kiáltottak és nyüszítettek, fém csikordult, fa reccsent mindenfelé. Monza hunyorogva igyekezett tájékozódni a félhomályban, fejbőrét izzadság csiklandozta.

– Erre! – Elhaladtak egy hatalmas szalon előtt. Odabent a zsoldosok az antik székek kárpitját hasogatták, mintha Orso párnákban tartaná az aranyát. A következő ajtót a lelkes ostromlók egyszerűen berúgták. Egyikük azonnal nyílvesszőt kapott a nyakába, a többiek azonban hangos rikoltással beözönlöttek, és a következő pillanatban már fegyvercsörgés hallatszott odabentről. Monza előreszegezte a tekintetét, gondolatai Orso körül forogtak. Összeszorította a fogát, és elindult felfelé egy lépcsőn. Szinte nem is érezte a fájdalmat a lábában.

Egy magas, boltíves terem végében húzódó galérián találta magát, fölötte a mennyezetet aranyozott levelek borították. Az egész fal egyetlen hatalmas orgona volt, a faragott fából fényes csövek szökkentek elő, a billentyűzet elé pedig kerek széket húztak a zenész számára. Odalent a finoman kidolgozott fakorláton túl egy zeneszobát látott. A zsoldosok visítva nevettek, ahogy őrült szimfóniát csikarva ki belőlük, összetörték a hangszereket.

– Közeledünk – súgta hátra Monza a válla mögött.

– Jó. Ideje túlesni a dolgon.

A nő is éppen így gondolta. A túlsó falban nyíló magas ajtó felé osont.

– Erre van Orso lakosztálya.

– Nem, nem. – Monza értetlenül pillantott hátra a válla fölött. Reszket fémszeme megvillant a félhomályban. – Nem arra gondoltam.

A nő hátán végigfutott a hideg.

– Akkor mire?

– Tudod te azt. – Reszket hegei torz táncba kezdtek, ahogy szélesebbre húzta a mosolyát, és előbb az egyik, aztán a másik irányba feszítette a nyakát. Monza éppen időben kuporodott le előtte. Az északföldi vicsorogva rontott rá a bárdjával. A nő belerúgott a kerek székbe, felrúgta, és kis híján maga is elesett. Miközben még mindig azt próbálta felfogni, mi történik körülötte, Reszket fegyvere a zongora sípjainak vágódott, őrült zengéssel szólaltatva meg az egyiket. A férfi kiszabadította a pengét, tátongó sebet hagyva utána a vékony fémben. Reszket megint támadott, de Monza döbbenete elpárolgott, és vak düh töltötte be az utána maradt űrt.

– Te félszemű faszszopó! – Tán nem volt okos megjegyzés, de szívből jött. Visszavágott, de Reszket a pajzsával félreütötte a kalvézt, meglendítette a bárdját, és Monza csak az utolsó pillanatban ugrott el az útjából. A nehéz penge az orgona testét találta el, szilánkokat repítve szerteszét. A nő óvatosan hátrálni kezdett, tartotta a kettejük közötti távolságot. Nagyjából annyi esélye volt hárítani a nehéz acél csapását, mint édes dallamokat előcsalni az orgonából. – Miért? – Vicsorogva meredt a férfira, miközben apró köröket írt le a kalvéz hegyével. Valójában leszarta Reszket indokait, pusztán csak időt akart nyerni, várta a lehetőséget.

– Talán torkig vagyok a megvetéseddel. – A férfi óvatosan közelített a pajzsa fedezékében, Monza pedig tovább hátrált. – Vagy talán csak Eider többet ajánlott nálad.

– Eider? – A nő Reszket arcába nevetett. – Hát ez a te bajod! Egy kibaszott nagy barom vagy! – Ahogy kimondta az utolsó szót, már támadott is, hátha készületlenül éri a férfit. Reszketet azonban nem lehetett ilyen könnyen becsapni, könnyedén hárította a döfést a pajzsával.

– Én vagyok a barom? Hányszor is mentettelek meg? Elvesztettem a szememet, te meg cserébe kiröhögtél azzal a fennhéjázó senki Rogonttal! Úgy bánsz velem, mint egy hülyével, közben pedig elvárod a hűségemet! És még én vagyok a barom? – Ezzel azért nehéz volt vitatkozni így, hogy Monza orra alá dörgölték. Hallgatnia kellett volna Rogontra, hagyni, hogy megölesse Reszketet, de a lelkiismerete nem engedte. A könyörület talán bátor dolog, ahogy Cosca mondta, de a jelek szerint nem minddig feltétlenül bölcs döntés kitartani mellette. Az északföldi sasszézva közelített felé, ő pedig egyre csak hátrált, bár érezte, hogy lassan már nem lesz hová.

– Tudhattad volna, hogy érik valami ilyesmi – suttogta Reszket, Monza pedig érezte, hogy ebben van igazság. Régóta érett már. Amióta széttette a lábát Rogontnak. Amióta hátat fordított Reszketnek. Amióta a férfi elvesztette az egyik szemét a Salier palotája alatti cellában. Talán már a találkozásuk pillanatában is érett. Sőt talán már azelőtt is. Mindig. Bizonyos dolgok elkerülhetetlenek.