Mások dolgai

– Ez az ő háza – mondta a kivörösödött arcú. – Sajaamé.

A mocskos falban nyíló mocskos ajtón régi plakátok hirdették, hogy a Nyolcak Ligájának tagjai gazemberek, uzsorások és egyáltalán, közönséges bűnözők. Mindegyikről két karikatúra bámult a szemlélőre: Salier herceg felpüffedt és Rogont herceg öntelt ábrázata. Az ajtóban álló két haramia maga sem tűnt kevésbé karikatúrának. Az egyik sötét bőrű volt, a másiknak a fél karját sűrű tetoválások borították. Mindketten egyformán mogorva tekintettel vizslatták az utcát.

– Köszönöm, gyerekek. Most egyetek. – Shenkt mindegyikük kinyújtott piszkos kezébe egy tallért nyomott. Tizenkét szempár kerekedett el a csodálkozástól ennyi pénz láttán. A férfi tudta, hogy pár nap, de főleg pár év múlva ez az adomány már mit sem fog számítani. Ezek a gyerekek voltak a jövő koldusai, tolvajai, kurvái, fiatal halottai. De Shenkt annyi rosszat tett már életében, hogy amikor csak tudott, megpróbált segíteni. Tisztában volt vele, hogy semmit sem hozhat helyre, de egy érme talán éppen annyival mozdítja majd odébb az élet mérlegének nyelvét, amivel valamelyik fiú megmenekülhet a sorsától. Már az is jó lenne, ha csak egynek sikerülne.

Miközben magában dudorászva átballagott a túloldalra, a két férfi le sem vette róla komor tekintetét.

– Sajaammal szeretnék beszélni.

– Van magánál fegyver?

– Mindig van. – A sötét bőrű őrrel egy hosszú pillanatig farkasszemet néztek egymással. – Éles elmém bármelyik pillanatban lecsaphat.

Egyikük sem mosolygott, de Shenkt nem is számított ilyesmire.

– Mit akar mondani Sajaamnak?

– „Maga Sajaam?” Ezzel terveztem indítani.

– Gúnyolódik, kisember? – Az őr fél kezét az övén lógó buzogányára helyezte. Nyilvánvalóan félelmetesnek gondolta magát.

– Nem is merészelnék gondolni ilyesmire. Azért jöttem, hogy jól érezzem magam és elköltsek némi pénzt, semmi másért.

– Akkor talán mégis jó helyen jár. Kövessen!

Egy forró, félhomályos, olajos füsttel teli szobán vezette át Shenktet. A színes üvegekkel fedett lámpák kék, zöld, narancsszínű és vörös fényt árasztottak. Körben néhány kendert szívó sápadt arcán kifacsart mosoly játszott, mások üres tekintettel terpeszkedtek. Shenkt azon kapta magát, hogy megint dudorászik, úgyhogy gyorsan abbahagyta.

Egy zsíros függöny mögött nagy, fekete, mosdatlan testektől, füsttől, hányástól és romlott ételektől bűzlő helyiségbe jutottak. Egy tetovált férfi törökülésben ült egy izzadságfoltos párnán, mellette bárd várakozott a falnak támasztva. A szoba túlsó végében egy másik férfi a késével rút húsdarabot szeletelt, a tányérja mellett töltött számszeríj hevert. A feje fölött egy régi falióra függött, az aljából úgy lógtak ki a láncok, mint a belek egy felkoncolt holttestből; az inga ritmusra hintázott ide-oda, tik-tak, tik-tak, tik-tak.

A helyiség közepén hosszú asztal állt, rajta egy kártyajáték hozzávalóival. Érmék és zsetonok, palackok és poharak, pipák és gyertyák. Körben hat férfi ült. Shenkt jobbján egy girhes alak dadogva mesélt viccet a szomszédjának.

– …és m… m… megdugta!

Durva nevetés, durva arcok, olcsó életek, olcsó füst, olcsó ital, olcsó erőszak. Shenkt kísérője az asztalfőhöz lépett, lehajolt, és súgott valamit az ott ülő széles vállú, fekete bőrű, fehér hajú férfi fülébe, akinek ráncos arcán a házigazdák magabiztos mosolya látszott. Egy aranyérmét forgatott az ujjai között.

– Maga Sajaam? – kérdezte Shenkt.

A férfi a feszültség legkisebb jele nélkül bólintott.

– Ismerjük egymást?

– Nem.

– Ezek szerint idegen. Mi itt nem fogadunk idegeneket, igaz, barátaim? – Az asztalnál ülők közül néhányan kényszeredetten elmosolyodtak. – A legtöbb vendégemet nagyon is jól ismerjük. Mit tehet önért Sajaam, idegen?

– Hol van Monzcarro Murcatto?

A szobában hirtelen rettenetes, vészjósló csend támadt. Az a fajta súlyos némaság, ami azelőtt telepszik a világra, hogy leszakadna az ég. Az elkerülhetetlentől duzzadó terhes nyugalom.

– A talinsi kígyó halott – mormogta összehúzott szemmel Sajaam.

Shenkt érzékelte, hogy az emberek mocorogni kezdenek körülötte. Arcukról leolvadt a mosoly, lassan úgy helyezkedtek, hogy ölni is készen álljanak, ha kell, kezük a fegyverük felé kúszott.

– Életben van, és maga tudja is, hogy hol. Csak beszélni akarok vele.

– M… mégis, ki a f… fasznak k… képzeli ez magát? – kérdezte a girhes férfi, mire páran elnevették magukat. Ideges, erőltetett nevetés volt, csak a feszültséget leplezte.

– Csak annyit mondjon el, hol van. Kérem! Akkor senkinek nem kell ma tovább terhelnie a lelkiismeretét. – Shenkt nem bánta, hogy könyörögnie kell. Rég nem foglalkozott a hiúságával. Sorban mindegyik férfinak a szemébe nézett, mindegyiknek megadta az esélyt, hogy válaszoljon a kérdésére. Ha csak lehetett, mindig mindenkinek adott esélyt. Jó lett volna, ha többen élnek vele.

De a vendégek csak mosolyogtak, előbb rá, aztán egymásra. Mindannyiuk közül Sajaam mosolya volt a legszélesebb.

– Ügyelek rá, hogy mindig könnyű maradjon a lelkiismeretem.

Ezt akár Shenkt régi mestere is mondhatta volna.

– Vagyunk így ezzel néhányan. Ez is egy adottság.

– Megmondom, mi lesz. Pénzfeldobással döntünk. – Sajaam felemelte az érmét, az arany megcsillant a fényben. – Ha fej, megöljük magát. Ha írás, megmondom, hol van Murcatto… – Fehér fogsora szinte világított sötét arcában. – És csak aztán öljük meg. – Az érme alig hallhatóan csendült, ahogy feldobta a levegőbe.

Shenkt lassan, nagyon lassan beszívta a levegőt az orrán keresztül.

Az arany újra meg újra átfordult a levegőben úszva.

Az óra mélyen, lassan kondult, mintha egy nagy hajó evezői diktálták volna a ritmusát.

Bumm… bumm… bumm…

Shenkt ökle majdnem könyékig süllyedt a jobb oldalán ülő férfi gyomrába, akinek az üvöltéshez szükséges levegő hiányában csak egy halvány, dülledt szemű sóhajra futotta. Egy szemvillanással később Shenkt nyitott tenyere betörte a megdöbbent ember arcát és félig leszakította a fejét; a csontjai úgy gyűrődtek, mintha papírból lettek volna. Vér fröccsent az asztalra, a körben ülők arcán a dühöt csak egy pillanat késéssel váltotta fel a döbbenet.

Shenkt a legközelebb lévőt kirántotta a székéből, és hozzávágta a mennyezethez. A férfinak kiáltani is alig maradt ideje, mielőtt nekivágódott a két gerendának odafent. Fa szilánkjai repültek szerteszét, az összetört test vakolat meg por zápora közepette zuhant vissza. Jóval azelőtt, hogy földet ért volna, Shenkt megragadta a következő játékos fejét, kettétörte vele az asztalt, és még a padlót is bezúzta. Kártyalapok, törött poharak, deszkák darabjai, szilánkok és húscafatok gyűltek duzzadó felhőbe. Shenkt kitépte legújabb áldozata kezéből a félig előhúzott bárdot, és pörögve hajította át a szobán, egyenesen a tetovált férfi mellkasa irányába, aki kezdődő csatakiáltással az ajkán már készült felugrani a párnájáról. A fegyvernek csak a nyele találta el, de olyan erővel, hogy teljesen mindegy volt. Újra meg újra megpördült, mint egy búgócsiga, a testén tátongó óriási lyukból szerteszét fröcsögött a vér.

A számszeríj mély, fals hangot adott ki, ahogy a húr engedett. A nyílvessző lassan szállt a porral teli levegőben, mintha csak sűrű szirupban úszna, a szára könnyedén hajlott fel és le. Shenkt röptében elkapta, és egyenesen a következő férfi koponyájába döfte; az áldozat arca kettéroppant, a felhasadó bőr alól hús robbant elő. Shenkt elkapta a hullát az álla alatt, és egy könnyed csuklómozdulattal áthajította a szobán. A hulla egyenesen az íjásznak ütközött, és a két test összegabalyodva törte át a falat, hogy aztán a deszkákban keletkezett friss lyukon át kizuhanjanak az utcára.

Az őr az ajtóból felemelte a buzogányát, és ordításra készülve kitátotta a száját. Shenkt átugrott az asztal romjain, és visszakézből mellkason vágta a férfit, összeroppantva a bordáit. Az őr hátratántorodott, a felsőteste kicsavarodott, mint egy dugóhúzó, a buzogány kirepült élettelen kezéből. Shenkt előrelépett, és a levegőben kapta el Sajaam most már lefelé hulló érméjét. Ahogy a fém a tenyerében csattant, kifújta a levegőt, és az idő ismét a maga megszokott sebességével szállt tovább.

Az utolsó két holttest is a földre roskadt. A szálló vakolatdarabok leülepedtek. A tetovált férfi bal lába holtában is reszketett, csizmája kopogott a földön. Egy másik áldozat nyöszörgött, de már nem sokáig. Az utolsó vércseppek puhán hullottak alá körülöttük, beterítve az összetört üveget, az összetört fát, az összetört testeket. Az egyik párna kiszakadt, tollak fehér felhője lebegett fölötte.

Shenkt Sajaam megnyúlt arca elé emelte az öklét. Füst szállt fel belőle sziszegve, aztán olvadt arany csordult ki az ujjai közül és folyt végig az alkarján fénylő patakokban. Kinyitotta a kezét, és megmutatta. A tenyerén megfeketedett vér keveredett csillogó fémmel.

– Nem is fej, nem is írás.

– Ba… ba… ba… – A dadogós férfi továbbra is a helyén ült, ott, ahol nemrég még az asztal volt. Jobb kezében mereven szorongatta a kártyáit, testét tetőtől talpig vérfoltok borították.

– Maga! – szólította meg Shenkt. – Dadogós! Megkímélem az életét.

– Ba… ba…

– Egyedül maga maradhat életben. Kotródjon, mielőtt meggondolom magam!

A makogó szerencsétlen eldobta a lapjait, nyüszítve indult az ajtó felé, és szinte kizuhant rajta. Shenkt figyelte, ahogy távolodik. Jólesett legalább egyet életben hagyni.

Amikor visszafordult, Sajaam a feje fölé emelte a székét, és lesújtott rá. Az ülőalkalmatosság szilánkjaira tört Shenkt vállán, a darabjai zörögve pattogtak odébb a padlón. Hasztalan próbálkozás volt, Shenkt szinte meg sem érezte az ütést. Keze élével a házigazda felkarjára sújtott, könnyedén törve ketté, akár egy száraz gallyat, Sajaam megpördült, aztán a földre zuhant, és újra meg újra átpördült.

Shenkt utánament, kopott csizmája egyetlen apró nesz nélkül találta meg a réseket a törmelék között. Sajaam köhögött, a fejét rázta, és hanyatt kúszva igyekezett elmenekülni. Kicsavart szögben álló kezét csak vonszolta maga után, miközben összeszorított fogakkal hörgött. Hímzett gurkhuli papucsának sarka szaggatott csíkokat húzott a vér, por, tollak és szilánkok alkotta törmeléken át, ami úgy lepte el a padlót, akár az őszi avar az erdő talaját.

– Az ember ébren is átalussza az élete java részét. Olyan kevés idő jut nekünk, és még azt is teljes tudatlanságban töltjük. Dühösen, frusztráltan, jelentéktelen semmiségekbe feledkezve. Ha betolom a fiókot, nincsen vonalban az íróasztalom peremével. Vajon milyen kártya lehet az ellenfelemnél, mennyi pénzt nyerhetek el tőle? Bár magasabb lennék! Mit egyek vacsorára, ha nem szeretem a paszternákot? – Shenkt a csizmája orrával félregördített egy holttestet az útjából. – Egyetlen pillanat alatt észhez térhetünk, tekintetünket a sárról a fellegek felé fordíthatjuk, minden figyelmünket a jelennek szentelhetjük. Most felismerheti, milyen értékes minden egyes pillanat. Ez az én ajándékom önnek.

Sajaam elérte a falat, nekitámasztotta a hátát, és lassan álló helyzetbe küzdötte magát. Törött karja ernyedten lógott.

– Gyűlölöm az erőszakot. A gyengék végső menedéke. – Shenkt egy lépést távolodott. – Hát ne szórakozzunk tovább. Hol van Monzcarro Murcatto?

Sajaam komoly bátorságról téve tanúbizonyságot az övén lógó kés után nyúlt.

Shenkt hegyes ujja abba a mélyedésbe süllyedt közvetlenül a férfi kulcscsontja alatt, ahol a válla a mellkasával találkozott. Átszakította az inget, a bőrt, a húst, ökle keményen Sajaam mellkasának ütődött és a falhoz szorította, körme belülről karcolta a lapockáját. Sajaam felordított, a kés csörömpölve hullott ki erejüket vesztett ujjai közül.

– Azt mondtam, ne szórakozzunk tovább. Hol van Murcatto?

– Legutóbb úgy hallottam, Visserinében lehet. – A hangja rekedt volt a fájdalomtól. – Visserinében!

– Az ostromgyűrűben? – Sajaam bólintott, véres fogait összeszorította. Ha Visserine még nem is esett el, addig biztosan nem tarthatott ki, amíg Shenkt odaér. Csakhogy soha nem végzett félmunkát. Muszáj volt azt feltételeznie, hogy a nő még él, folytatnia kellett az üldözést. – Ki van vele?

– Valami északföldi koldus, aki Reszketnek nevezi magát. Az én egyik emberem, őt Nyájasnak hívják. Egy fegyenc. Egy fegyenc az Óvóból.

– Igen? – Shenkt megforgatta az ujját a másik férfi húsában. A sebből előbuggyanó vér végigfolyt a kézfején, lefelé az alkarjára száradt arany csíkjai között, végül a földre csöpögött a könyökéről, kopp, kopp, kopp.

– Á! Á! Elküldtem egy Morveer nevű méregkeverőhöz Westportba meg Sipaniba egy Vitari nevű nőhöz. – Shenkt felhúzta a szemöldökét. – Egy olyan nőhöz, aki mindent el tud intézni.

– Murcatto, Reszket, Nyájas, Morveer… Vitari.

Sajaam kétségbeesetten bólintott, minden ziháló, gyötrelmes lélegzetvétellel nyál fröccsent összeszorított fogai közül.

– És hová készül ezután a díszes társaság?

– Nem tudom! Ááá! Azt mondta, hét ember. Az a hét ember, akik megölték az öccsét! Á! Talán Purantiba mennek! Orso serege előtt akarnak járni. Ha elkapja Ganmarkot, legközelebb talán Hűségessel próbálkozik. Hűséges Carpival.

– Talán úgy lesz. – Shenkt ujja cuppanó hangot adott ki, ahogy kirántotta Sajaam testéből. A házigazda összecsúszott, feneke a padlóra huppant, verejtéktől gyöngyöző arca rángatózott a fájdalomtól.

– Kérem – nyögte. – Segíthetek magának. Segíthetek megtalálni.

Shenkt leguggolt elé, vérfoltos kezét vérfoltos nadrágja térdén nyugtatta.

– De hát máris segített. A többit nyugodtan rám bízhatja.

– Van pénzem! Van pénzem.

Shenkt nem szólt.

– Azt terveztem, hogy előbb-utóbb átadom Orsonak, amint elég pénzt kaphatok érte.

Még mindig semmi.

– Teljesen mindegy, ugye?

Csend.

– Megmondtam annak a szukának, hogy ő lesz a halálom.

– Igaza volt. Remélem, azért ez vigaszt jelent.

– Nem igazán. Meg kellett volna ölnöm, amikor beállított.

– De a pénzkereseti lehetőséget látta benne. Akar mondani valamit?

Sajaam rámeredt.

– Mégis mit mondanék?

– Vannak, akik szívesen mondanak valamit, ha eljön a vég. Ön hogy van ezzel?

– Kicsoda maga? – kérdezte suttogva Sajaam.

– Sok minden voltam már. Diák. Hírnök. Tolvaj. Katona régi háborúkban. Nagy hatalmú emberek szolgája. Nagy események résztvevője. És most? – Shenkt elégedetlenül fújtatott egyet, ahogy körbenézett a szobában kiterítve vagy összekuporodva heverő megcsonkított holttesteken. – Úgy fest, most én vagyok az az ember, aki elintézi mások dolgait.