Felkészülés

A szóban forgó jelentős esemény természetétől függetlenül a siker kulcsa mindig a felkészülésben rejlett. Három hete egész Talins Rogont nagyherceg koronázására készült, Morveer pedig eközben arra, hogy megölje őt és szövetségeseit. Mindkét vállalkozás olyan komoly erőfeszítéseket igényelt, hogy amikor végre elérkezett a nagy nap, Morveer szinte sajnálta, hogy az egyik sikere csakis a másik látványos bukásával járhat együtt.

Őszintén szólva nagyon messze járt tőle, hogy akár csak a legapróbb sikermorzsát is elérje Orso herceg hat államfő és egy tábornok meggyilkolására irányuló igencsak ambiciózus megbízásának teljesítésében. A Murcatto diadalmas bevonulásának napján tett sikertelen kísérlet, aminek végül mindössze egy egyszerű talinsi polgár megmérgezése és egy alapos hátfájás lett az eredménye, csak az első volt a számos balul sikerült próbálkozás sorában.

Egy óvatlanul nyitva hagyott hátsó ablakon át bejutott Talins legjobb szabóműhelyébe, és halálos amerindtövist rejtett egy tudomása szerint Cotarda affoiai hercegnőnek szánt, smaragdzöld estélyi ruhához tartozó pruszlikba. Sajnos Morveer szabászati ismeretei igencsak korlátozottak voltak. Ha Nappal jelen van, bizonyára felhívta volna rá a figyelmét, hogy a meglehetősen nagy méretű ruhadarabba girhes áldozatuk legalább kétszer beleférne. A hercegnő még aznap megjelent egy estélyen, és nagy sikert aratott smaragdzöld ruhájával. Morveer később bosszúsan hallotta a hírt, hogy az egyik jó nevű talinsi kereskedő megtermett felesége szintén smaragdzöld estélyit rendelt a szóban forgó szabóságtól, de egy titokzatos betegség megakadályozta benne, hogy részt vegyen az esti rendezvényen. Az állapota gyorsan romlott, és a hölgy sajnálatos módon alig néhány órán belül el is hunyt.

Öt nappal később elrejtőzött egy kupac szénben, és csövön át lélegezve töltött egy igen kellemetlen délutánt, hogy pókmérget fecskendezhessen Lirozio herceg osztrigáiba. Ha Nappal ott van vele a konyhában, bizonyára felvetette volna, hogy inkább az alapvetőbb élelmiszereket mérgezzék meg, Morveer azonban nem tudott ellenállni a legkiválóbb finomság jelentette kísértésnek. A herceg kissé émelygett a tartalmas ebéd után, és vacsorára csak egy kis kenyeret fogyasztott. Az osztrigákat a konyha időközben jobblétre szenderült macskájának adták.

Az ezt követő héten ismét Rotsac Reevrom puranti borkereskedőnek adta ki magát, és elérte, hogy meghívják egy vámtarifákról szóló tanácskozásra, ahol Sotorius, Sipani kancellárja elnökölt. Az étkezés során élénk beszélgetésbe elegyedett az élemedett korú államférfi egyik segédjével a különböző szőlőfajtákról, és nagy örömére sikerült egy fürge mozdulattal leopárdvirág-oldatot simítania Sotorius aszott fülére. Hátradőlt, és elégedetten figyelte, hogyan zajlik tovább a beszélgetés. A kancellár azonban csak nem akart meghalni, sőt mi több, nagyon úgy tűnt, hogy a lehető legjobb egészségnek örvend. Morveer kénytelen volt azt feltételezni, hogy Sotorius reggelente az övéhez hasonlatos rituálét hajt végre, így immúnis ki tudja hány különböző méregre.

Castor Morveer azonban nem az az ember volt, akinek egy-két balsiker egykönnyen kedvét szegi. Számtalanszor előfordult, hogy valamit nem sikerült megoldania, de sosem látott rá okot, hogy feladja elegáns sztoicizmusát, pusztán, mert a feladat lehetetlennek tűnt. A koronázás közeledtével úgy döntött, hogy a legfontosabb célpontokra koncentrál: Rogont nagyhercegre és szeretőjére, saját egykori megbízójára, Talins újdonsült nagyhercegnőjére, Monzcarro Murcattóra.

Finoman szólva sem spóroltak a költségekkel, amikor arról volt szó, hogy a koronázás lehetőleg örökre megmaradjon Styria kollektív emlékezetében. A teret körülvevő épületeket egytől egyig lefestették. A kőemelvényt, ahol Murcatto hebegve elmondta a beszédét, és ahol Rogont Styria királyaként tervezte fogadni alattvalói imádatát, ragyogó új márványlapokkal burkolták le, és aranyozott korláttal vették körül. A Szenátus köré épített állványokon kapaszkodó munkások az ősi köveket frissen vágott fehér virágok füzéreivel díszítették fel, Ospria nagyhercegének hiúságát dicsőítő templommá változtatva a komor épületet.

A lehangolóan magányosan dolgozó Morveer ellopta egy városba érkező, munkát kereső napszámos ács ruháit, szerszámos ládáját és papírjait. Előző nap ezt a zseniális álruhát magára öltve beosont a Szenátus épületébe, hogy felmérje a terepet és kidolgozzon egy tervet. Ha már ott járt, szinte gyanakvást keltő ügyességgel elvégzett néhány komoly kihívást jelentő javítási munkálatot az öreg korlátokon. Az ácsmesterség tagadhatatlanul sokat veszített vele, amikor a gyilkolást választotta elsődleges hivatásául. Most pedig visszatért a helyszínre, hogy végrehajtsa vakmerő tervét. És hogy ezzel egyetemben végrehajtsa Rogont nagyherceg halálos ítéletét is.

– Jó napot! – morogta oda az egyik őrnek, ahogy az ebédből visszatérő dolgozók között elvegyülve belépett a hatalmas kapun. Egy almát majszolt közben azzal a komor képpel, amit a munkába tartó hétköznapi embereken megfigyelt. Első az óvatosság, mint mindig, de ha az ember éppen megtéveszteni készül valakit, a megingathatatlan önbizalom és az egyszerűség kecsegtet a legnagyobb sikerrel. Ami azt illeti, az őrök a fülük botját sem mozgatták sem a kapunál, sem a hatalmas terem végében. A lerágott almacsutkát bedobta a szerszámos ládájába, és csak egyetlen kurta, érzelmes pillanatig gondolt arra, mennyire élvezte volna ezt Nappal.

A Szenátus épülete felül nyitott volt, a nagy kupola évszázadokkal korábban beomlott. A hatalmas kör alakú tér háromnegyedét ívelt ülőhelyek foglalták el, ahol talán kétezernél is több nagybecsű néző foglalhatott helyet a világ minden tájáról. Mindegyik márványlépcső kicsit alacsonyabban volt, mint az előző; az így kialakított nézőtér előtt mondták el a régi szenátorok a nagy beszédeiket. Ezen a helyen most kerek színpadot ácsoltak, amire aztán aprólékosan kidolgozott mintákat festettek. A középen álló arany trónust koszorúk és tölgyfalevelek vették körül.

A legalább harminc lépés magas falakat Styria nagy városállamainak élénk színű suljuki selyemből készült lobogói borították – Morveer bele sem mert gondolni, mennyibe kerülhettek. Ospria fehér toronnyal díszített kék zászlaja került a főhelyre, közvetlenül a színpad mögé. Két oldalon kapott helyett a talinsi kereszt és a sipani kagylóhéj. Körben, a teremben egymástól egyenlő távolságra függött a Purantit jelképező híd, Affoia vörös lobogója, a három visserinei méh, Nicante hat gyűrűje meg Muris, Etrisani, Etrea, Borletta és Caprile hatalmas zászlója. A jelek szerint senkit nem zártak ki a szép új világrendből, akár vágyott a tagságra, akár nem.

Mindenfelé férfiak és nők tüsténkedtek. Szabók igazgatták a kárpitokat meg a legtiszteletreméltóbb vendégek kényelmét szolgáló, irdatlan mennyiségű fehér párnát. Ácsok fűrészelték vagy kalapálták a színpadot meg a lépcsőket. A kihasználatlan padlófelületet a virágárusok fehér szirmok szőnyegével borították be. A gyertyakészítők létrák tetején egyensúlyozva helyezték el viaszból formázott termékeiket a tartók végtelen sorába. A számtalan munkást egy osztagnyi tükörfényesre suvickolt páncéllal és alabárddal felszerelt ospriai katona felügyelte.

Hogy Rogont éppen ezt a helyet választotta a koronázásra az egykori Újbirodalom ősi szívében? Elképesztő arrogancia! Márpedig ha akadt olyan tulajdonság, amit Morveer nem szenvedhetett, az éppen az arrogancia volt. Elvégre az alázat nem kerül semmibe. Mélységes undorát leplezve, egykedvűen vonult le a lépcsőn. A közönséges munkásemberek önelégült lépteit mímelve furakodott át az ívelt ülőhelyeken tüsténkedő kézművesek között.

A nagy terem hátuljában, talán tízlépésnyire a föld fölött volt két kis erkély, ahol egykor valószínűleg írnokok jegyezték fel az alattuk zajló vitában elhangzottakat. Most mindkettőre Rogont herceg gigantikus arcképe került. Az egyiken szigorú volt és férfias, ahogy teljes páncélzatban, kardját a magasba emelve, hősies pózba merevedett, a másikon őexcellenciája egy könyvvel és egy körzővel a kezében, bírói talárt öltve elmélkedett. A háború és a béke ura. Morveer nem tudta elfojtani gunyoros mosolyát. A két erkély közül az egyik pont alkalmas lenne rá, hogy elrejtőzzön rajta, és egy halálos lövedékkel kipukkassza annak a vadbaromnak a dagadt fejét meg a végtelen nagyravágyását. Egy keskeny lépcsőn lehetett feljutni rájuk egy kis használaton kívüli szobából, ahol az ősi nyelven íródott feljegyzéseket…

Felhúzta a szemöldökét. A szoba bejáratára vastag, szegecsekkel és fényes acéllal megerősített tölgyfa ajtó került. Jelenleg ugyan nyitva állt, de Morveert így is zavarba hozta a terve megvalósításának kései szakaszában történt fordulat. Az első gondolata az volt, hogy előtérbe helyezi az óvatosságot, és csendben távozik, mint oly gyakran a múltban, amikor a körülmények nem a szája íze szerint alakultak. Csakhogy kizárólag óvatoskodva nem lehet történelmet írni. Az épület, a kihívás, a kecsegtető jutalom túl nagy volt hozzá, hogy csak úgy megfutamodjon egy új ajtó láttán. A történelem ott loholt a nyomában. Ma este az ő nevétől lesz hangos a világ.

Elsietett a színpad mellett, ahol tucatnyi munkás kente az aranyfestéket, és megérkezett az ajtóhoz. Ajkát csücsörítve hajtotta ide-oda, mintha csak a zsanérok kifogástalan működését ellenőrizné. Aztán gyorsan körülnézett, és amikor meggyőződött róla, hogy senki nem figyeli, besurrant.

Odabent sem ablakok, sem lámpák nem voltak, a boltíves helyiségbe csak az ajtón meg a két felfelé kanyargó lépcsőházon keresztül szűrődött be némi fény. A falak mentén üres ládák és hordók álltak kusza halomban. Morveer éppen azon morfondírozott, hogy melyik erkélyről hajtsa végre a merényletet, amikor hangokat hallott az ajtó felé közeledni. Fürgén besurrant az egymásra halmozott ládák mögötti szűk résbe. Felszisszent, ahogy szálka fúródott a könyökébe, aztán eszébe jutott a szerszámos doboza, és az utolsó pillanatban behúzta maga után a lábával. Szinte azonnal kitárult az ajtó, csoszogó csizmák léptek be a szobába, és két férfi nyögött hangosan valamiféle fájdalmas teher alatt.

– A sorsra, de rohadt nehéz!

– Tegyük le ide! – Fém csikordult hangosan a kőpadlón. – Azt a büdös mindenit neki!

– Hol van a kulcs?

– Itt.

– Hagyd benne a zárban!

– És mégis mi célt szolgál egy zár, ha benne van a kulcs?

– Így nem lesz vele gond, te ökör! Amikor kivisszük a nyavalyás ládát háromezer ember elé, és őexcellenciája megparancsolja, hogy nyissuk ki, nem akarok bután nézni rád, hogy hol a kulcs, mint ahogy arra sem akarok veled együtt rájönni, hogy elhagytad valahol azt a szart. Érted, mire gondolok?

– Mondasz valamit.

– Jobb helyen lesz itt egy bezárt szobában, amire tucatnyi őr vigyáz, mint a lyukas zsebedben.

– Meggyőztél. – Fém csördült halkan. – Tessék. Most elégedett vagy?

A lépések távolodni kezdtek, aztán az ajtó súlyos dörrenéssel becsapódott mögöttük, zárak kattantak, retesz csikordult. Végül csend lett. Morveert bezárták egy szobába, amit tucatnyi katona őrzött. Ennyi azonban kevés volt hozzá, hogy félelem ébredjen egy ilyen lelkierővel megáldott férfiú szívében. A megfelelő pillanatban majd leereszkedik az erkélyről egy kötélen, és kisurran az épületből, miközben mindenki Rogont látványos halálával lesz elfoglalva.

Ügyelve, nehogy újabb szálkákat szedjen össze, kicsusszant rejtekhelyéről. Jókora ládát pillantott meg a szoba közepén. Önmagában is műalkotás volt; berakásos fából készítették, finoman megmunkált ezüstvasalása halványan ragyogott a félhomályban. Nyilvánvalóan valami fontosat tartalmazott a készülődő szertartásra. És mivel a sors úgy hozta, hogy kulcsa is volt hozzá…

Morveer letérdelt, elfordította a kulcsot a zárban, és óvatosan felnyitotta a fedelet. Egy hozzá foghatóan tapasztalt férfit igazán nem volt egyszerű feladat lenyűgözni, most mégis elkerekedett a szeme, tátva maradt a szája, és izzadságcseppek gyöngyöztek a homlokán. Az arany sárga ragyogása melengette a bőrét, mégsem egyszerűen az előtte heverő kincs szépségét, szimbolikus jelentőségét vagy kétségbevonhatatlan értékét csodálta. Egy gondolat kezdett formálódni a fejében…

Az inspiráció villámcsapásként érkezett, hirtelen minden szőrszála az égnek meredt. Az ötlet olyan csillogóan zseniális volt, mégis olyan döbbenetesen egyszerű, hogy Morveer szinte megrettent fenséges merészségétől, csodálatos könnyedségétől, tökéletesen a helyzethez illő iróniájától. Csak azt kívánta, bár Nappal is megérhette volna, hogy leboruljon az ő lángelméje előtt.

Morveer félrehúzta a titkos reteszt a szerszámos ládájában, és kivette az ácsfelszerelést tartó dobozt, miáltal láthatóvá vált a gondosan összehajtogatott selyeming, amiben a menekülést tervezte végrehajtani. A valódi felszerelése ez alatt rejtőzött. Gondosan kesztyűt húzott – a legfinomabb borjúbőrből készült női kesztyűt, mert ez akadályozta legkevésbé avatott ujjai mozgását –, és a barna befőttesüvegért nyúlt. Kissé izgatott volt, merthogy az üveg egy általa tervezett, puszta érintés útján ölő mérget tartalmazott, amit Tizenkettes Számú Készítménynek nevezett el. Ezúttal nem tervezte elkövetni ugyanazt a hibát, mint Sotorius kancellár esetében. Ez a méreg olyan halálos volt, hogy még maga Morveer sem lehetett immúnis rá, a legkisebb mértékig sem.

Vigyázva lecsavarta az üveg tetejét – első az óvatosság, mint mindig –, a kezébe vett egy ecsetet, és munkához látott.