Pálfordulás

Gondosan ügyelve rá, nehogy fölöslegesen magára irányítsa a figyelmet, Morveer besurrant Orso herceg fogadótermének hátsó traktusaiba. A hatalmas és lenyűgöző helyiségben alig páran tartózkodtak. A szorult helyzet lehetett az oka, amiben a herceg találta magát. Azok után, hogy katasztrofális vereséget szenvedett Styria történelmének legfontosabb csatájában, nem is volt olyan meglepő, hogy elmaradoztak a vendégek. Morveert viszont mindig vonzották a nehéz helyzetben lévő megbízók. Általában csinos összegektől voltak hajlandók megválni.

Talins nagyhercege kétségtelenül most sem hanyagolta el az uralkodói külsőségeket. Egy magas emelvényen elhelyezett, arannyal bevont széken ült, és fenséges haraggal a tekintetében nézett le a tucatnyi nem kevésbé haragos testőr csillogó sisakjára. A két oldalán álló férfiak élesebben nem is üthettek volna el egymástól. A bal oldalon egy kövérkés, vörös arcú öregember hajtotta meg tisztelettudóan, bár láthatólag nem kevés fájdalom árán a derekát, ruhája aranycsatjai a kényelmesnél jóval szorosabban feszültek a nyakán. Szinte teljes kopaszságát úgy próbálta igen ügyetlenül leplezni, hogy aránytalanul hosszúra növesztett utolsó pár ősz hajszálát ide-oda fésülte. Ő volt Orso kamarása. A herceg jobbján egy göndör hajú fiatalember álldogált meglepően léhán. Ruhái utazástól voltak piszkosak, és egy hosszú botra támaszkodott. Morveernek az a kellemetlen érzése támadt, hogy látta már valahol, de nem tudta hová tenni. Az pedig még ennél is jobban aggasztotta, hogy nem tudta, a titokzatos idegen pontosan milyen kapcsolatban állhat a herceggel.

A teremben rajtuk kívül egyetlen ember tartózkodott. A drága holmikat viselő férfi háttal Morveernek, fél térdre ereszkedve, kalapját egyik kezében szorongatva nézett fel a hercegre. Még a terem végéből is tisztán látszottak a kopasz foltján gyöngyöző izzadságcseppek.

– Miféle segítséget küld nekem vejem – kérdezte sztentori hangon Orso az Unió királya?

A követ – merthogy a vendég nem lehetett más – úgy nyüszített, mint egy további büntetésre számító, megkorbácsolt kutya.

– A veje őszinte sajnálatát küldi…

– Valóban? Katonákat viszont nem! Mit vár tőlem? Hogy majd a sajnálatával lövöldözöm az ellenségeimre?

– Seregeit lefoglalják a kellemetlen északi háborúk, és Rostod városának lázadása is további problémákkal jár. A nemesek mindeközben vonakodnak bandériumokat küldeni, a parasztság pedig nyugtalan. A kereskedők…

– A kereskedők késnek az adók befizetésével, értem én. Ha a kifogások katonák lennének, vejem igazán hatalmas sereget küldött volna.

– Számtalan gondja akadt…

– Számtalan gondja? Valóban? Talán megölték a fiait? Lemészárolták a katonáit? Romba döntötték minden reményét?

A követ a kezét tördelte.

– Excellenciás uram, így sem jut elég embere minden frontra. Nem győzi sajnálni…

– De segíteni nem fog! Az Unió királya! Ékesen beszél, és ragyogóan mosolyog, amikor süt a nap, de ha gyülekezni kezdenek a fellegek, az ember ne Aduában keressen menedéket az eső elől, mi? Én bezzeg a segítségére siettem, amikor kellett, igaz? A gurkhuliak a kapukat döngették! Most meg, hogy nekem lenne szükségem az ő segítségére… „Bocsásson meg, apuka, nincs elég emberem.” Tűnj a szemem elől, gazember, mielőtt a nyelveddel fizetsz urad sajnálkozásáért! Tűnj a szemem elől, és mondd meg a kriplinek, hogy az ő kezét látom ebben! Mondd meg neki, hogy az ő nyomorék bőrén fogom leverni ennek az árát! – A nagyherceg dühös ordítása elnyomta a most már patakokban izzadva, riadtan hátráló követ lépteinek hangját. – Mondd meg neki, hogy bosszút fogunk állni rajta!

A követ sűrű térdhajtások közepette elhátrált Morveer mellett, a kétszárnyú ajtó hangos dörrenéssel vágódott be mögötte.

– Ki osonkodik a terem hátuljában? – Orso hangjába hirtelen nyugalom költözött, de ettől egy kicsit sem lett kevésbé félelmetes. Éppen ellenkezőleg.

Morveer nagyot nyelt, ahogy az emelvény felé közeledett a szőnyeg vérvörös csíkján. Orso tekintetében volt valami megsemmisítően fensőbbséges. Azt a kellemetlen emléket csalta elő, amikor az árvaház igazgatója felelősségre vonta Morveert a döglött madarak miatt. A méregkeverő füle még most is égett a szégyentől, ha arra a beszélgetésre gondolt, arról nem is beszélve, hogy a lábai mennyire égtek a büntetés emlékétől. Meghajolt, amilyen mélyen és alázatosan csak tudott, a hatáson azonban sajnos sokat rontott, hogy idegességében végigszántotta ujjaival a földet.

– Bizonyos Castor Morveer, excellenciás uram – jelentette a kamarás, miközben bibircsókos állát felszegve szemlélte a jövevényt.

Orso előredőlt.

– És miféle ember ez a Castor Morveer?

– Méregkeverő.

– Méregkeverő… mester – helyesbített Morveer. Szükség esetén ő is tudott olyan alázatos lenni, mint bárki más, de a megfelelő megszólításhoz mindenáron ragaszkodott. Végtére is rászolgált annyi verejték, annyi veszély, annyi testi és lelki sérülés, annyi tanulás, oly kevés boldogság és olyan, de olyan sok borzalom után.

– Szóval mester? – Orso gunyorosan mérte végig. – És miféle hatalmasságokat mérgezett meg, amivel kiérdemelte ezt a címet?

Morveer megengedett magának egy halvány mosolyt.

– Sefeline ospriai nagyhercegnőt, excellenciás uram. Binardi etreai grófnőt mindkét fiával egyetemben, bár az ő hajójuk később elsüllyedt, és sosem leltek rájuk. Ghassan Maz kadiri satrapát, aztán amikor újabb problémák léptek fel, utódját, Souvon-yin-Sault is. A midderlandi öreg Lord Isher is az én munkám volt. Amrit herceget, aki Muris trónjának örököse lett…

– Úgy hallottam, ő természetes halált halt.

– Mi lehetne természetesebb halál egy nagy hatalmú férfiú számára, mint cérnaszálon át a fülébe csepegtetett leopárdvirág-kivonattól jobblétre szenderülni? Aztán volt még Brant, a murisi flotta admirálisa és a neje. Sajnos a véletlenül arra tévedő hajósinast is fájdalmasan korán érte utol a halál. Nem szívesen rabolnám excellenciád értékes idejét, a lista hosszú, igencsak magas rangú és igencsak halott emberek szerepelnek rajta. Engedelmével csak a legutóbbi nevet tenném még hozzá.

Orso alig észrevehetően félrehajtotta a fejét, és Morveer elégedetten állapította meg, hogy a gúnyos mosoly eltűnt az arcáról.

– Bizony Mauthisról volna szó, a Valint és Balk Pénzintézet westporti irodájának vezetőjéről.

A herceg arca olyan kifejezéstelen lett, mint egy darab kő.

– És ki bízta meg ezzel a legutóbbi feladattal?

– Elvi kérdésnek tekintem, hogy soha ne említsem megbízóim nevét… de úgy hiszem, ez különleges helyzet. Nem más fogadott fel, mint Monzcarro Murcatto, a caprilei mészáros. – Annyira belelendült, hogy még egy utolsó cikornyát is megengedett magának. – Úgy hiszem, önök ismerik egymást.

– Valamelyest – suttogta Orso. A tucatnyi testőr baljóslatúan mozdult, mintha csak gazdájuk hangulata irányítaná őket. Morveer hirtelen rájött, hogy talán túl messzire ment, érezte, hogy hirtelen megtelik a hólyagja, és kénytelen volt összeszorítani a combjait. – Maga behatolt a Valint és Balk westporti irodájába?

– Igen – felelte rekedten Morveer.

Orso vetett egy gyors pillantást a mellette álló göndör hajú férfira.

– Gratulálok ehhez a nagyszerű teljesítményhez, még ha komoly kellemetlenségeket is okozott vele nekem és a társaimnak. Kérem, árulja el, mi okom van rá, hogy ezek után ne öljem meg.

Morveer egy könnyednek szánt kuncogással szerette volna elütni a dolog élét, de a hang lassú halált halt a hatalmas teremben.

– Nos… hm… természetesen nem is sejtettem, hogy önt nehéz helyzetbe hozzuk. Egyáltalán nem sejtettem. Valójában csak elátkozott asszisztensem sajnálatos tévedése… illetve talán inkább szándékos becstelensége, sőt hazugsága miatt vállaltam el a munkát. Egy percig sem szabadott volna megbíznom abban a pénzéhes ribancban… – Egyszerre leesett neki, hogy nem tünteti fel magát valami jó színben, ha mindent egy halottra fog. A nagy emberek az élőket szeretik hibáztatni, akiket megkínozhatnak, felköthetnek, lefejezhetnek és így tovább. A holttestektől nem várhatnak kárpótlást. A méregkeverő gyorsan taktikát váltott. – Mindössze eszköz voltam, excellenciás uram. Puszta fegyver. Fegyver, amelyet most felajánlok önnek, hogy belátása szerint forgassa. – Még mélyebbre hajolt, mint az imént. Az izmok a fenekében alaposan megfájdultak, mire felmászott ennek a nyavalyás hegynek a tetejére Fontezarmóba, és most reszketve erőlködtek, gazdájuk nehogy a földre zuhanjon arccal előre.

– Új munkaadót keres?

– Murcatto végül engem is ugyanúgy elárult, mint excellenciás uramat. Az a nő valóban egy kígyó. Tekereg, megmarja, aki az útjába kerül, és… pikkelyes – fejezte be esetlenül. – Szerencsésen megmenekültem mérgező szorításából, és most jóvátételt keresek. Felkészültem rá, hogy minden energiámat erre fordítom, és nem hátrálok meg!

– A jóvátétel mindannyiunkra ráférne – mormogta a göndör hajú férfi. – Talinsban futótűzként terjed a hír, hogy Murcatto él. Minden falra kiszögelték a képmását. – Ezt Morveer maga is megtapasztalhatta, ahogy átszelte a várost. – Azt mondják, excellenciás uram szíven szúrta, mégsem halt meg.

A herceg felhördült.

– Ha leszúrom, biztosan nem a szívét veszem célba. Az a legkevésbé sebezhető szerve.

– Úgy mesélik, felgyújtotta, vízbe fojtotta, négybe vágta, aztán ledobta az erkélyéről, de összevarrták, és feltámadt. Azt is mondják, hogy kétszáz embert ölt meg a Sulva gázlóinál. Aztán egymaga rontott neki az ön seregének, és úgy szórta szét őket, mint szél a pelyvát.

– Bűzlik róla, hogy ez Rogont agyszüleménye – sziszegte a herceg összeszorított fogai között. – Az a rohadék arra született, hogy ócska történeteket eszeljen ki. Uralkodónak teljességgel alkalmatlan. Legközelebb majd azt halljuk, hogy Murcatto szárnyakat növesztett, és szülőanyaként járult hozzá Euz második eljöveteléhez.

– Nem lennék meglepve. Minden utcasarkon plakátok hirdetik, hogy Murcatto a sors keze, aki azért jött el közénk, hogy felszabadítsa Styriát az ön zsarnoksága alól.

– Hirtelen zsarnok lettem? – A herceg kurtán felnevetett. – Milyen gyorsan változik újabban a szél iránya!

– Azt mondják, Murcattót nem lehet megölni.

– Valóban ezt mondják? – Orso Morveer felé fordította véreres szemét. – Magának mi a véleménye, méregkeverő?

– Excellenciás uram! – Morveer még egyszer bemutatta legmélyebb meghajlását. – Sikeres karriert építettem fel abból az elvből kiindulva, hogy bármit, ami él, el lehet pusztítani. Ölni sosem lehetetlen, inkább azt találtam mindig is figyelemreméltónak, hogy milyen könnyű megtenni.

– Szívesen bebizonyítaná?

– Excellenciás uram, alázatosan esedezem a lehetőségért. – Morveer újabb meghajlással nyomatékosította a mondanivalóját. Határozottan azon a véleményen volt, hogy az ember sosem hajbókolhat eleget az Orso-félék társaságában, bár azt ő is úgy találta, hogy egy ekkora ego igencsak képes próbára tenni a környezetében tartózkodók türelmét.

– Akkor tessék. Ölje meg Monzcarro Murcattót! Ölje meg Nicomo Coscát! Ölje meg Cotarda affoiai grófnőt! Ölje meg, Lirozio puranti herceget! Ölje meg Patinét, Nicante első polgárát! Ölje meg Sotorius sipani kancellárt! Ölje meg Rogont nagyherceget, mielőtt királlyá koronáztatja magát! Styria talán nem marad az enyém, de bosszút állok! Ezt biztosra veheti!

Amikor a felsorolás elkezdődött, Morveer kedélyesen bazsalygott, a végére azonban lefagyott az arcáról a mosoly, hacsak a tátott szájú, bamba vigyort nem számítjuk annak, amit nagy erőfeszítések árán remegő arcára kényszerített. Merész vállalkozása a jelek szerint túlságosan is jól sült el. Akaratlanul is eszébe jutott az az eset, amikor kellemetlen pillanatokat kívánt szerezni négy kínzójának az árvaházban, lankamsót tett a vizükbe, ami végül az intézet teljes személyzetének és legtöbb lakójának idő előtti halálát eredményezte.

– Excellenciás uram! – hördült föl. – Ez nem kevés gyilkosság volna.

– És pár igazán szép nevet írhatna hozzá a listájához, nem igaz? A jutalom sem lesz kevés, efelől biztosíthatom. Jól mondom, Sulfur uram?

– Jó mondja. – Sulfur, aki eddig a körmeit tanulmányozta, most Morveerre emelte a tekintetét. Két szeme különböző színű volt, állapította meg a méregkeverő, az egyik zöld, a másik pedig kék. – Én a Valint és Balk Pénzintézetet képviselem, tudja.

– Á! – Morveernek hirtelen összerándult a gyomra, ahogy rájött, hol látta korábban a férfit. Mauthisszal beszélgetett a westporti banképületben alig pár nappal azelőtt, hogy ő hullákkal töltötte volna meg a helyet. – Á! A leghalványabb sejtésem sem volt, tudja… – Milyen jó is lett volna, ha nem öli meg Nappalt! Akkor most látványosan kikiálthatná őt bűnösnek, és lenne valaki, akit be lehetne költöztetni a herceg tömlöcébe. Szerencsére úgy tűnt, Sulfur nem keres bűnbakot. Egyelőre.

– Ó, ön csak a fegyver volt, ahogyan az imént említette. Ha a mi oldalunkon is ilyen hatékony lesz, nincs mitől félnie. Ráadásul Mauthis rettenetesen unalmas alak volt. Siker esetére megállapodhatunk mondjuk egymillió talléros fizetségben?

– Egy… millió? – hebegte Morveer.

– Bármit, ami él, el lehet pusztítani. – Orso előredőlt, tekintetét Morveer arcára szegezte. – Most pedig lásson munkához!

* * *

Már leszállóban volt az est, amikor megérkeztek. A piszkos ablakokban lámpák égtek, a lágy esti égbolton úgy ragyogtak a csillagok, akár a gyémántok az ékszerész előtt kiterített finom szöveten. Shenkt sosem szerette Affoiát. Itt tanult fiatal korában, mielőtt még letérdelt volna a mestere előtt, és mielőtt megesküdött volna, hogy soha többé nem térdel le senki kedvéért. Itt lett szerelmes egy nőbe, aki túl gazdag, túl öreg és túl szép volt hozzá, és aki egyszerűen bolondot csinált belőle. Az utakat nemcsak régi oszlopok és szomjas pálmák szegélyezték, hanem a gyerekes szégyen, a féltékenység és az égbekiáltó igazságtalanság keserű emlékei is. Különös, de bármilyen vastag is lesz az ember bőre az idő előrehaladtával, az ifjúkor sebei sosem gyógyulnak be.

Shenkt nem szerette Affoiát, de a nyomok idevezettek. Pár csúf emlék nem volt elég hozzá, hogy félbehagyjon egy munkát.

– Ez az a ház? – Az épület a város legrégebbi negyedében bújt meg a kanyargó utcák mélyén, messze a zsúfolt utaktól, ahol a közhivatalokra pályázók neveit írták ki a falakra, kiegészítve néhány jó tulajdonságukkal meg egyéb kevésbé hízelgő szavakkal és képekkel. A roskadozó tetejű kis házat egy raktárépület meg egy ócska fészer közé nyomorították be.

– Ez az. – A koldus hangja puha, a lehelete pedig büdös volt, mint egy rothadó gyümölcs.

– Jó. – Shenkt öt tallért nyomott a férfi sebes tenyerébe. – Ez a magáé. – Összezárta a koldus markát a pénz körül, és a saját kezébe zárta. – Soha többé ne jöjjön ide vissza. – Közelebb hajolt, és még erősebben megszorította a férfi ujjait. – Soha, de soha!

Átsietett a macskaköves utcán, és átlépett az alacsony kőkerítésen. A szíve szokatlanul gyorsan vert, fejbőrén izzadságcseppek gyöngyöztek. Keresztülosont a burjánzó kerten, öreg csizmája megtalálta azokat a helyeket a gyomok között, ahol a léptei némák maradtak. Kelletlenül, szinte félve pillantott be az ablakon a kivilágított szobába. Három gyerek ült egy kopott piros szőnyegen a kis kandalló mellett. Két lány meg egy fiú, éppen egyforma vörös hajjal. Egy élénkpirosra festett kerekes falovacskával játszottak. Felkapaszkodtak rá, aztán egymást taszigálták le róla vidám kiáltások közepette. Shenkt némán guggolt odakint, és elbűvölve figyelte őket.

Olyan ártatlanok voltak. Képlékenyek. Tele lehetőségekkel. Még nem kezdtek el döntéseket hozni, és mások sem hoztak döntéseket helyettük. Még nem záródtak be előttük az ajtók, hogy az egyetlen megmaradt úton haladjanak tovább. Még nem térdeltek le senki előtt. Ebben a kurta pillanatban még bármi lehetett belőlük.

– Nocsak, nocsak! Kit látnak szemeim?

A nő a fészer alacsony tetején kuporgott ugrásra készen. Fejét oldalra hajtotta, az egyik szemközti ablak fénypászmája megvilágította az arcát, tüskés vörös haját, vörös szemöldökét, összehúzott szemét, szeplős bőrét, elhúzott szája sarkát. A kezében himbálódzó lánc végén élesre fent fémkereszt lógott.

Shenkt felsóhajtott.

– Úgy fest, ezúttal te győztél.

A nő lecsússzam a fészer tetejéről, puhán földet ért, a lánc megcsördült a kezében. Kihúzta magát, tett egy lépést Shenkt felé, és felemelte a kezét.

A férfi lassan, mélyen szívta be a levegőt.

Ki tudta venni a másik arcának minden részletét: a ráncokat, a szeplőket, a halvány szőrszálakat a felső ajkán, a fel-le mozduló vörös szempillákat.

Hallotta a heves szívdobogást; mintha faltörő kossal dörömböltek volna egy kapun.

Puff… puff… puff…

A nő Shenkt tarkójára csúsztatta a kezét, és megcsókolták egymást. A férfi átkarolta a nő karcsú derekát, az pedig a hajába túrt; a lánc súrolta Shenkt vállát, a lengő fém kereszt puhán a combjának koccant. A hosszú, gyengéd, alapos csókba a férfi egész teste beleborzongott, az ajkától a lábujja hegyéig.

Végül a nő húzódott el.

– Rég találkoztunk, Cas.

– Tudom.

– Túlságosan régen.

– Tudom.

A nő az ablak felé intett a fejével.

– Hiányoztál nekik.

– Szabad…

– Tudod, hogy szabad.

A nő az ajtóhoz vezette Shenktet, belépett előtte a szűk előtérbe, aztán lefejtette a csuklójáról a láncot az egymást keresztező késekkel, és felakasztotta egy kampóra. Egyszerre az idősebbik lány rontott elő a szobából. Amikor meglátta a férfit, megtorpant.

– Én vagyok az. – Shenkt lassan araszolt a lány felé. Elcsuklott a hangja. – Én vagyok az. – A másik két gyerek is kisietett a szobából, és a nővérük háta mögül kukucskáltak elő. Shenkt a világon senkitől nem félt, de ezek előtt a gyerekek előtt gyáva nyúllá változott. – Hoztam nektek valamit. – Reszkető ujjakkal nyúlt be a kabátja alá. – Cas! – A faragott kutyát a nevét viselő kisfiú felé nyújtotta, ő pedig azonnal ki is kapta a kezéből. – Kande! – A madarat az elkerekedett szemmel bámuló kisebbik lány várakozó markába fektette. – Ez pedig a tied, Tee. – A macskát az idősebbik lánynak kínálta fel, aki elvette tőle.

– Már senki nem hív így.

– Ne haragudj. Rég találkoztunk. – Megérintette a lány haját, de Tee elhúzódott, ő pedig zavartan visszakapta a kezét. Ahogy mozdult, megérezte a hentesbárd súlyát a kabátja alatt. Gyorsan felállt, és hátralépett. A három gyerek a faragott állatokat szorongatva nézett fel rá.

– Irány az ágy! – parancsolt rájuk Shylo. – Ő holnap is itt lesz. – Tekintetét a férfira szegezte, szigorú szemöldökén összeszaladtak a szeplők.

– Ugye, Cas?

– Itt leszek.

A nő elhessegette a panaszokat, és a lépcső felé mutatott.

– Ágyba! – A gyerekek sorban, lassú egymásutánban kapaszkodtak fel a fokokon. A fiú ásított, a kisebbik lány a fejét lógatta, a nagyobbik pedig váltig állította, hogy ő nem fáradt. – Később bemegyek hozzátok, és énekelek nektek. Ha addig csendben lesztek, apátok talán eldúdolja majd hozzá a mélyebb részeket.

A kisebbik lány a lépcsőkorlát két oszlopa között Shenktre mosolygott, amíg Shylo be nem lökte a férfit a nappaliba, aztán magukra nem zárta az ajtót.

– Olyan nagyok lettek – mormogta a férfi.

– Ez így működik. Miért jöttél ide?

– Nem lehet, hogy csak…

– Tudod, hogy lehet, de azt is tudod, hogy nem ez a helyzet. Miért vagy… – A nő megpillantotta a gyűrűt Shenkt mutatóujján, és felhúzta a szemöldökét. – Ez Murcatto gyűrűje!

– Purantiban hagyta el. Majdnem elkaptam ott.

– Elkaptad? Miért?

Shenkt csak egy pillanat szünet után felelt.

– Beleavatkozott… a bosszúmba.

– Te meg a bosszúd! Eszedbe jutott már valaha, hogy talán boldogabb lennél, ha a hagynád a fenébe?

– Egy kő talán boldogabb lenne, ha madárrá változna, felszállhatna a földről, és szabad lehetne. De a kő nem madár. Murcattónak dolgoztál?

– Igen. És?

– Hol van?

– Ezért jöttél?

– Ezért. – Shenkt a mennyezet felé fordította a fejét. – Meg miattuk. – A nő szemébe nézett. – És miattad.

Shylo elmosolyodott, a szeme sarkából szarkalábak futottak szerteszét. A férfi maga is meglepődött, milyen örömmel pillantotta meg azokat a szarkalábakat.

– Cas, Cas, ahhoz képest, milyen okos egy bitang vagy, nagyon buta egy bitang módjára viselkedsz. Mindig mindent a legrosszabb helyen keresel. Murcatto Ospriában van Rogonttal. Ott harcolt a csatában. Akinek van füle, tudja.

– Nem hallottam.

– Mert nem figyelsz. Időközben összehaverkodott a Halogatás hercegével. Gyanítom, hogy Rogont Orso helyére akarja ültetni, hogy aztán maga mellett tudja Talins népét, amikor a koronáért nyúl.

– Akkor Murcatto követni fogja. Vissza Talinsba.

– Így van.

– Akkor én is követem őket. Vissza Talinsba. – Shenkt összeráncolta a homlokát. – Akár ott is maradhattam volna az elmúlt pár hétben. Egyszerűen megvárhattam volna.

– Ez történik, ha folyton kergeted a dolgokat. Jobban jársz, ha megvárod, hogy rád találjon, amire vársz.

– Biztos voltam benne, hogy azóta találtál magadnak egy másik férfit.

– Találtam párat. Egyik sem volt tartós. – A férfi felé nyújtotta a kezét. – Készen állsz a dúdolásra?

– Bármikor. – Shenkt megfogta a nő kezét, ő pedig kihúzta a férfit maga után a szobából, és elindult vele felfelé a lépcsőn.