Az ínyenc

Az ember azt gondolta volna, hogy egy szokásos békés, bőséges lakomával kecsegtető reggel köszöntött Salier nagyherceg tágas étkezőjére, ahol őexcellenciája kétségkívül sok időt tölthetett. Az egyik sarokban négy zenész szolgáltatott dallamos muzsikát. Szélesen mosolyogtak, mintha soha életükben nem vágytak volna másra, mint hogy egy ellenségektől körülvett palotában adjanak szerenádot olyan embereknek, akiknek a sorsa megpecsételtetett. A hosszú asztal finomságoktól roskadozott: a halakkal és kagylókkal, kenyerekkel és péksüteményekkel, gyümölcsökkel és húsokkal, édességekkel és nyalánkságokkal megrakott aranyozott tányérokat olyan szabályosan rendezték el, mint a kitüntetéseket egy tábornok mellkasán. Húsz embernek is sok lett volna ennyi élelem, pedig csak hárman készültek reggelizni, és ketten közülük nem is voltak éhesek.

Monza nem festett valami jól. Mindkét ajka felhasadt, arca középen hamuszürke volt, kétoldalt feldagadt, és rózsaszínűn csillogott. Az egyik szeme fehérjét vérfoltok tarkították, az ujjai remegtek. Coscának fájt ránézni, de tudta, hogy rosszabbul is járhatott volna a nő. Északföldi barátjukat pedig még ez sem vigasztalta. A zsoldos meg mert volna rá esküdni, hogy egész éjjel hallotta a nyöszörgését a falon keresztül.

Kinyúlt a villájával, hogy feltűzzön rá egy pirosra sült, a grill rácsaitól fekete csíkos kolbászt. Aztán megjelent előtte Reszket pirosra sült, fekete csíkos arca, így hát csak megköszörülte a torkát, és inkább egy kemény tojást választott. Már félúton járt vele a tányérja felé, amikor feltűnt neki, mennyire hasonlít egy szemgolyóhoz. Hányinger kerülgette, ahogy visszarázta a villáról a tojást a tálba. Végül megelégedett egy csésze teával, és titkon úgy tett, mintha megbolondította volna magának egy jó adag konyakkal.

Salier herceg saját múltbéli dicsőségéről áradozott azoknak a szokása szerint, akiknek rég leáldoztak dicső napjaik. Coscának is ez volt az egyik legkedvesebb elfoglaltsága, de most megfogadta, hogy ha az ő emlékei csak fele ilyen unalmasak, mindenképpen felhagy vele.

– …Ó, micsoda banketteket tartottam én ebben a teremben! Milyen nagyszerű férfiak és asszonyok élvezték a vendégszeretetemet ennél az asztalnál! Rogont, Cantain, Sotorious, sőt ami azt illeti, maga Orso is. Már akkor sem bíztam abban a sunyi görényben.

– A hatalom tánca Styriában – bólintott Cosca. – A partnerek soha nem maradnak együtt sokáig.

– Ilyen a politika. – Salier álla körül hullámzott a zsír, ahogy megrántotta a vállát. – Apály és dagály. Aki tegnap hős volt, holnapra gazember lesz. Aki tegnap győzött, holnap… – Komoran pillantott üres tányérjára. – Attól tartok, maguk ketten lesznek az utolsó illusztris vendégeim, és bocsássanak meg, de mindketten láttak már szebb napokat is. Persze az ember azokat fogadja, akik bejelentkeznek nála, és abból a helyzetből igyekszik kihozni a lehető legtöbbet. – Cosca kényszeredetten elmosolyodott, Monza azonban még erre sem vette a fáradságot. – Nincsen jókedvük? Olyan savanyú képet vágnak, hogy az ember azt hinné, ég a városom! Az biztos, hogy a reggelizőasztalnál már nem hajtunk sok hasznot. Esküszöm, kétszer annyit ettem, mint maguk ketten összesen. – Cosca megállapította magában, hogy a herceg súlya is legalább kétszer annyi, mint az övé és Monzáé összesen. Salier fehér itallal teli pohara után nyúlt, és az ajkához emelte.

– Mit iszik?

– Kecsketejet. Kicsit savanyú, de csodákat művel az emésztésemmel. Jöjjenek, barátaim! Vagy akár ellenségeim, egy nagy hatalmú ember számára semmi sem értékesebb egy jó ellenségnél. Jöjjenek velem. – Hangos nyögések közepette feltápászkodott a székéről, eltolta magától a poharát, és megindult a padló kövein. Egyik hájas kezével a zene ütemére legyezett. – Hogy van az északföldi társuk?

– Még mindig komoly fájdalmai vannak – felelte Monza, aki maga is tudott volna mesélni.

– Igen… nos… rémes ügy. De hát ilyen a háború, ilyen a háború. Langrier századostól úgy tudom, heten voltak. A gyerekarcú szőke lány velünk van, meg a szótlan barátjuk is, aki a talinsi egyenruhákat hozta, és állítólag hajnalhasadta óta azzal van elfoglalva, hogy mindent megszámoljon az éléskamrámban. Nem kell különösebb barátságban lenni a számokkal ahhoz, hogy az ember megállapítsa… a társaságukból ketten még hiányoznak.

– A méregkeverőnk és a kínvallatónk – mondta Cosca. – Kár értük, nehéz hozzáértő embereket találni.

– Szép kis alakokkal barátkoznak.

– A nehéz feladatokhoz nehéz emberek kellenek. Mostanra nyilván le is léptek Visserinéből. – Ha volt egy csepp eszük, már félúton járnak, hogy elhagyják Styriát, és Cosca ezt biztosan nem is rótta volna fel nekik.

– Pácban hagyták magukat, mi? – Salier felmordult. – Ismerem az érzést. A szövetségeseim, a katonáim, de még a népem is benne hagyott a pácban. El vagyok keseredve. Egyedül a festményeimben lelek vigasztalást. – Kövér ujjával egy nagy boltívre mutatott. A nyitva álló nagy, kétszárnyú ajtón özönlött befelé a napfény.

Cosca gyakorlott szeme mély vájatot észlelt a kőben; a mennyezeten futó résben fém hegyek csillantak. Csapórács, ha nem tévedett nagyot.

– Jól védi a gyűjteményét.

– Természetesen. Styriában nincsen ehhez fogható érték. Hosszú évek óta bővül, még a dédapám alapította. – Salier beterelte vendégeit egy hosszú folyosóra, aminek a közepén keskeny, arannyal átszőtt szőnyeg csábította őket a továbbhaladásra. Sokszínű márvány pompázott a magas ablakokon beáradó fényben. A szemközti falon hatalmas, csillogó, aranyozott keretbe zárt komor olajfestmények zsúfolt sora lógott.

– Ezt a helyiséget természetesen a midderlandi mestereknek szenteltük – jegyezte meg Salier. Az egyik képen a kopasz Zoller vicsorgott, őt pedig az Unió királyai követték sorban: Harod, Arnault, Casimir és a többiek. Egytől egyig olyan öntelt képet vágtak, hogy az ember azt gondolta volna, olvasztott aranyat szartak. Salier egy pillanatra megtorpant egy Juvens halálát ábrázoló monumentális vászon előtt. Apró, vérző figura veszett bele egy irdatlan erdőbe, a felhős égboltot villám ragyogó szikrája világította be. – Micsoda ecsetkezelés! Micsoda színvilág, mi Cosca?

– Lenyűgöző. – A zsoldos szemében egyik mázolmány olyan volt, mint a másik.

– Hány boldog órát töltöttem én ezeknek a műveknek az elmélyült tanulmányozásával, igyekezvén megfejteni a mesterek gondolataiban megbúvó rejtett jelentést!

Cosca felhúzott szemöldökkel pillantott Monzára. Ha több időt töltöttek volna a hadjáratok térképeinek tanulmányozásával, és kevesebbet a halott festőkkel, talán Styria sem került volna ekkora slamasztikába.

– Szobrok az Óbirodalomból – mormogta a herceg, ahogy egy széles ajtón át újabb szellős terembe léptek, ahol kétoldalt ősi szobrok álltak egymás mellett. – El sem hinnék, mennyibe került ideszállítatni őket Calcisból. – Hősök, császárok, istenek. Hiányzó orrukkal, karjukkal, repedezett, lyukacsos testükkel olyanok voltak, mintha sértődötten csodálkoznának rá a világra. Az évszázadokkal ezelőtt elfelejtett győzők zavart invalidusokká degradálódtak. Hová kerültem? És az ég szerelmére, hová tűnt a karom?

– Gondolkodtam, mit tegyek – szólt hirtelen Salier –, és érdekelne a véleménye, Murcatto tábornok. Ön Styria-szerte és azon is túl könyörtelen, céltudatos és elszánt ember hírében áll. A határozottság sosem tartozott igazán az erősségeim közé. Hajlamos vagyok rá, hogy folyton azon törjem a fejem, milyen lépés milyen veszteségekhez vezet. Inkább tekintek szomorúan a bezáródó ajtókra, mintsem hogy a kinyitandók kínálta lehetőségeket vegyem számba.

– Gyenge az a katona, aki így gondolkodik – jegyezte meg Monza.

– Tudom. Talán gyenge ember vagyok és rossz katona. Hittem a jó szándékban, a becsületes szavakban, a helyes cselekvésben, és most úgy fest, a népem fog megfizetni érte. – Persze talán nemcsak ezért, hanem a saját kapzsiságáért, árulásáért és szüntelen harciasságáért is. Salier egy izmos csónakost ábrázoló szobrot kezdett mustrálni. – Egy kis csónakban megszökhetnék a városból a sötétség leple alatt. Leeveznék a folyón, és szövetségesem, Rogont nagyherceg irgalmára bíznám magam.

– Nem lenne sokáig biztonságban – állapította meg Monza. – Ezután Rogont következik.

– Igaz. És hogyan is menekülhetnék el az én tekintélyes méreteimmel? Nagyon nem lenne méltóságteljes. Talán megadhatnám magam az ön jó barátjának, Ganmark tábornoknak.

– Tudja, mi következne akkor.

Salier puhány vonásai hirtelen megkeményedtek.

– Ganmark Orso más kutyáival ellentétben talán még nem feledkezett meg róla teljesen, mi az a könyörület. – Aztán azonnal el is csüggedt megint, a fejét leszegte, amitől az állát körülölelő zsírpárna még nagyobbnak látszott. – Persze tudom, hogy igaza van. – A szeme sarkából jelentőségteljes pillantást vetett az egyik szoborra, amelyik valamikor az elmúlt pár évszázad során vesztette el a fejét. – A legtöbb, amiben reménykedhetem, hogy a hájfejemet egy lándzsára tűzik ki. Pont, mint a jó Cantain hercegét meg a fiaiét, mi, Murcatto tábornok?

A nő rezzenéstelen arccal állta Salier tekintetét.

– Pont, mint Cantainét és a fiaiét.

A lándzsára tűzött fejek, gondolta magában Cosca, sosem mennek ki a divatból.

Befordultak egy sarkon, és az elsőnél is hosszabb folyosóra jutottak, ahol vásznak borították a falat.

– Itt vannak a styriaiak! Hazánk legnagyobbjai! Mi már rég halottak leszünk, és a kutya sem fog emlékezni ránk, amikor az ő örökségük még mindig él. – Megállt egy nyüzsgő piacteret ábrázoló festmény előtt. – Talán megalkudhatnék Orsoval. Szívességet tehetnék neki azzal, hogy tálcán adom át egy halálos ellenségét. Mondjuk azt a nőt, aki megölte a legidősebb fiát, és egyben örökösét.

Monzának a szeme se rebbent. Nem abból a fából faragták.

– Sok szerencsét hozzá!

– Hah! A szerencse elhagyta Visserinét. Orsonak esze ágában nem lenne tárgyalni velem, még akkor sem, ha élve visszakaphatná tőlem a fiát. Főleg, hogy maga végérvényesen megfosztott ettől a lehetőségtől is. Marad az öngyilkosság. – Egy hatalmas, sötét keretbe foglalt kép felé intett, amelyiken egy félmeztelen katona nyújtotta a kardját legyőzött tábornoka felé, feltehetőleg azért, hogy meghozhassák a becsületüknek kijáró végső áldozatot. Így tettek az igazán nemes férfiak. – Hogy csupasz mellkasomba mártsam a halálos pengét, mint a dicső múlt elbukott hősei!

A következő vásznon egy hordónak támaszkodó borkereskedő tartotta a poharát a fény felé. Ó, inni, inni, inni!

– Vagy mérgezzem meg magam? Tegyek halálos port a boromba? Skorpiót az ágyamba? Áspiskígyót az alsóneműmbe? – Salier a vendégeire mosolygott. – Nem? Kössem fel magam? Azt hallottam, hogy a férfiak gyakran spriccelnek, ha felakasztják őket. – Kezét könnyed mozdulattal eltávolította az ágyékáról, mintha bárkinek is kétségei lettek volna afelől, mire célzott. – Mindenesetre szórakoztatóbbnak hangzik, mint a méreg. – A herceg felsóhajtott, és komoran pillantott egy festményre, amin egy nőt leptek meg fürdés közben. – De ne tegyünk úgy, mintha lenne bennem kurázsi egy ilyen vállalkozáshoz. Mármint az öngyilkossághoz, nem a spricceléshez. Az a méretem ellenére még mindig összejön naponta egyszer. Maga is megoldja, Cosca?

– Mint egy kibaszott szökőkút – közölte a zsoldos, aki nem hagyhatta, hogy bárki vulgárisabbnak tűnjön nála.

– Mit tegyek hát? – tűnődött Salier. – Mit…

Monza a férfi elé lépett.

– Segítsen megölni Ganmarkot.

Coscának felszökött a szemöldöke. Ez a nő még legyőzve, sebesülten, az ellenség szorításában is alig várta, hogy előhúzhassa a kardját. Valóban könyörtelen, céltudatos és elszánt volt.

– És miért tennék ilyet?

– Mert el fog jönni a gyűjteményéért. – Monzának mindig volt hozzá érzéke, hogy a legérzékenyebb pontjukon birizgálja meg az embereket. Cosca számtalanszor látta már, hogyan csinálja. Többek között vele is megtette. – Szépen bedobozolja minden festményét, szobrát meg vázáját, aztán Fontezarmóba szállítja őket, ahol Orso latrináit fogják díszíteni. – Ötletes, a latrináit. – Ganmark éppen olyan ínyenc, mint ön.

– Az az uniós faszszopó semmiben sem hasonlít hozzám! – Salier nyakát egy pillanat alatt elborította a düh vörös lángolása. – Az az ember egy közönséges nagypofájú tolvaj, egy degenerált buzernyák, aki vérrel borítja be Styria földjét, mintha az itteni sár nem volna rá méltó, hogy a csizmáját érintse! Megkaphatja az életemet, de a festményeimet soha! Gondoskodom róla!

– Azt bízza csak rám – mondta Monza, és közelebb lépett a herceghez. – Meg fog jelenni, ha a város elesett. Rohanvást érkezik, hogy mihamarabb biztonságba helyezhesse a gyűjteményét. Katonának öltözve várhatjuk. Amint belép… – csettintett az ujjaival – leengedjük a rácsot, és már el is kaptuk. Maga kaphatja el. Segítsen nekem.

De a pillanat elszállt. Salier ismét látszólagos nemtörődömséggel nézett ki félig leeresztett szemhéja mögül.

– Azt hiszem, ezek a kedvenceim – intett könnyedén két összeillő vászon felé. – Parteo Gavra tanulmányai a nőről. Eleve egy párnak készítette őket. Az anyja és a kedvenc kurvája.

– Anyák és kurvák – mosolyodott el Monza. – Minden francos művész meg van átkozva velük. De Ganmarkról beszéltünk. Segítsen nekem!

Salier fáradtan sóhajtott.

– Ah, Monzcarro, Monzcarro! Bár öt évvel ezelőtt fordult volna hozzám segítségért, még Édesluc előtt. Caprile előtt. Vagy akár csak tavaly tavasszal, mielőtt kitűzte volna Cantain fejét egy lándzsára a kapu fölé. Ha korábban jön, annyi jót tehettünk volna együtt a szabadságért. Ha akár…

– Bocsássa meg a nyersességemet, excellenciás uram, de múlt éjszaka úgy elvertek, mint szódás a lovát. – Monza hangja alig észrevehetően elcsuklott egy pillanatra. – Ha a véleményemet kérdezi, azért veszített, mert túl gyenge, túl puha és túl lassú, nem pedig azért, mert túl jó. Boldogan harcolt Orso mellett, amikor közösek voltak a céljaik, és elégedetten nyugtázta az eszközeit, amíg maga is új területekhez jutott általuk. A katonái gyújtogattak, nőket erőszakoltak meg, embereket öltek, amikor az magának éppen megfelelt. Akkor még nem szerette ennyire a szabadságot. A puranti gazdáknak csak a pofonokból jutott ki helyette. Játssza el a mártírt, Salier, ha úgy tartja kedve, de ne előttem. Így is éppen elég szarul érzem magam.

Cosca önkéntelenül is grimaszra húzta a száját. Időnként túl sok tud lenni az igazságból, főleg egy nagy hatalmú ember fülének.

A herceg összehúzta a szemét.

– A nyersességét, azt mondja? Ha Orsoval is így beszélt, nem csoda, hogy a mélybe dobta magát. Már-már azt kívánom, bár lenne kéznél itt is egy szakadék. Árulja el, ha már így divatba jött az őszinteség, mivel dühítette fel ennyire Orsot? Azt hittem, a lányaként szerette magát, jobban, mint a saját gyerekeit. Nem mintha abban a háromban lett volna bármi szeretetreméltó. Egy róka, egy hárpia meg egy egér.

Monza kék-zöld foltos arca megrándult.

– Túl népszerű lettem a népe szemében.

– Igen. És?

– Attól félt, hogy ellopom a trónját.

– Tényleg? Pedig felteszem, amúgy eszébe sem jutott, hogy szemet vessen rá.

– Csak őt akartam a helyén tartani.

– Igazán? – Salier mosolyogva pillantott Coscára. – Aligha ez lett volna az első trón, amit hűséges karmaival kirántott a tulajdonosa alól, igaz?

– Semmit nem tettem – hördült fel a nő. – Csak megnyertem neki a csatákat, és Styria legnagyobb emberévé emeltem.

Visserine nagyhercege felsóhajtott.

– Hájas vagyok, Monzcarro, nem hülye, de legyen, ahogy akarja. Maga nyilván a megtestesült ártatlanság. Nem kételkedem, hogy Capriléban is süteményt osztott, és nem mészárolt le senkit. Tartsa csak meg a titkait, ha úgy tetszik. Biztos sokra megy velük.

Cosca összehúzta a szemét, ahogy egy ajtó nélküli boltív alól kilépve egy visszhangos árkádba jutottak, aztán hirtelen a szabad ég alatt találták magukat. A Salier galériájának közepén található makulátlan kertben friss virágok bólogattak a kellemes szellőben, a formára nyírt bokrok levelei finoman zizegtek, a bizonyára Visserine hercegének szórakoztatására az anyaföldből kitépett és ideszállított virágzó suljuki cseresznyefákról apró szirmok hullottak alá.

Középen egy kockakövekkel kirakott körben egy életnagyságúnál legalább kétszerte nagyobb, tökéletesen fehér, szinte áttetsző márványból faragott szobor állt. Meztelen férfit ábrázolt, aki karcsú volt, akár egy táncos, és izmos, akár egy birkózó. A kinyújtott karjában tartott megfeketedett bronzkardot zöld csíkok csúfították el. Olyan volt, mintha félelmetes seregét vezényelné rohamra az ebédlő ellen. Sisakját a feje tetejére tolta, összevont szemöldöke parancsoló kifejezést kölcsönzött tökéletes vonásainak.

– A harcos – mormogta Cosca, ahogy a napfényben megvillanó hatalmas penge árnyéka éppen a szemére esett.

– Igen. Bonatine munkája, minden idők legnagyobb styriai szobrászáé. Talán ez a legnagyszerűbb alkotása, az Újbirodalom fénykorában készítette. Eredetileg a Szenátus lépcsőjén állt Borlettában. Apám hozta el hadizsákmány gyanánt a nyári háború után.

– Háborúba ment? – Monza elhúzta felhasadt száját. – Ezért?

– Csak kis háború volt, de megérte. Gyönyörű, igaz?

– Gyönyörű – hazudta Cosca. Egy éhező ember szemében a kenyér gyönyörű. Egy hontalannak a háztető gyönyörű. Egy iszákosnak a bor gyönyörű. Egy kődarabban csak az lelheti meg a szépséget, aki semmiben sem szenved hiányt.

– Tudomásom szerint Stolicus szolgált inspirációul, amikor híres rohamát vezényelte le a darmiumi csatában.

Monza felhúzta a szemöldökét.

– Rohamot vezényelt le, mi? Az ember azt gondolná, ahhoz illendő lett volna előbb nadrágot húznia.

– Művészi szabadságnak hívják – csattant fel Salier. – A fantázia a lényeg, azt tehet az alkotásával, amit csak akar.

Cosca összeráncolta a homlokát.

– Tényleg? Mindig úgy éreztem, hogy az embernek többet ér a mondanivalója, ha igyekszik közelebb navigálni az igazsághoz…

Sietve koppanó csizmasarkak szakították félbe, ahogy egy idegesnek tűnő tiszt sietett át a kerten. Arcán gyöngyözött az izzadság, zubbonya bal oldalán fekete sár kenődött el. Fél térdre ereszkedett a kockaköveken, és fejet hajtott.

– Excellenciás uram!

Salier felé sem pillantott.

– Beszélj, ha muszáj.

– Újabb támadás történt.

– Ilyen kevéssel reggeli után? – A herceg elhúzta a száját, és a hasára tette a kezét. – Tipikus uniós katona ez a Ganmark. Őt sem érdeklik jobban az étkezések, mint magát, Murcatto. Mi lett az eredmény?

– A talinsiak még egy helyen áttörték a falat, ezúttal a kikötő közelében. Visszakergettük őket, de súlyos veszteségek árán. Jelentős túlerőben vannak…

– Hát persze. Adja parancsba az embereinek, hogy tartsák a pozícióikat, ameddig csak lehetséges!

Az ezredes megnyalta az ajkát.

– És aztán…

– Ez minden. – Salier le sem vette a szemét a szoborról.

– Excellenciás uram. – A férfi hátrálva indult az ajtó és az értelmetlen halál felé a városfalba ütött valamelyik lyukhoz. Cosca mindig úgy találta, hogy a leghősiesebb halálok egytől egyig értelmetlenek.

– Visserine nemsokára elesik. – Salier csettintett a nyelvével és Stolicus hatalmas arcára emelte a tekintetét. – Milyen mélységesen… lehangoló. Bár én is ilyen lettem volna, mint ő.

– Darázsderekú? – mormogta Cosca.

– Úgy értem, harciasabb, de ha már kívánságlistát állítunk össze, egy karcsúbb derekat sem bánnék. Köszönöm a szinte kínosan őszinte tanácsot, Murcatto tábornok. Talán maradt még pár napom, hogy dűlőre jussak. – Hogy több száz elveszett élet árán késleltesse az elkerülhetetlent. – Addig is remélem, velünk maradnak. Maguk ketten meg a három barátjuk.

– Mint a vendégei? – kérdezte Monza. – Vagy mint a foglyai?

– Látták, hogy bánunk a foglyainkkal. Melyiket választanák?

Cosca mély lélegzetet vett, és lassan megvakarta a nyakát. Kivételesen nem volt nehéz dönteni.