17. A vallomás

Ugyanakkor Villefort úr hangja hallatszott, amint a dolgozószobájából kikiáltott:

- Mi a baj?

Morrel a tekintetével kért tanácsot Noirtier-tól, aki már visszanyerte egész hidegvérét, és egy pillantással a kis szoba felé mutatott, ahová már hasonló körülmények között egyszer elrejtőzött.

Csak éppen annyi ideje volt, hogy vegye a kalapját, és lélekszakadva berohanjon a kis szobába. Máris hallatszottak a folyosóról a királyi ügyész lépései.

Villefort berohant a szobába, Valentine-hoz futott, és karjába kapta.

- Orvost! Orvost!... D’Avrigny urat! - kiáltott Villefort. - Vagy inkább magam megyek érte.

Ezzel kirohant a szobából.

A másik ajtón Morrel sietett ki.

Valami szörnyű emlék nyilallt a szívébe: az a beszélgetés Villefort és az orvos között, amelyet akkor éjjel hallott, amikor Saint-Méranné meghalt. Ugyanezek a jelenségek előzték meg Barrois halálát is, noha ezek már sokkal ijesztőbbek voltak.

Ugyanakkor megcsendültek fülében Monte Cristo szavai is, amelyeket mintegy két órával előbb mondott neki:

- Ha bármire van szüksége, Morrel, forduljon hozzám, jusson eszébe, hogy van némi hatalmam.

A gondolatnál is sebesebben rohant el tehát a faubourg Saint-Honoré-ról a rue Matignonba s a rue Matignonból az avenue des Champs-Élysées-re.

Villefort úr ezalatt bérkocsin d’Avrigny úr kapuja elé ért. Olyan erővel rántotta meg a csengőt, hogy a kapus rémülten ment kaput nyitni. Villefort-nak ahhoz sem volt ereje, hogy magyarázatot adjon, csak felrohant a lépcsőn. A kapus ismerte, felengedte és utána kiáltott:

- A dolgozószobájában van, királyi ügyész úr, a dolgozószobájában!

Villefort már akkorra benyitott, vagy inkább belökte az ajtót:

- Ó, hát ön az? - kérdezte az orvos.

- Én vagyok - válaszolta Villefort, és becsukta az ajtót maga mögött. - Igen, doktor, én vagyok az, és most én kérdezem öntől, egyedül vagyunk-e. Doktor, a házam valóságos elátkozott ház!

- Mi az? - mondta az orvos látszólag közönyösen, de a valóságban mélységes megdöbbenéssel. - Csak nincs megint beteg önöknél?

- De igen, doktor! - kiáltott Villefort, és görcsösen a hajába markolt. - De igen!

D’Avrigny tekintete ezt fejezte ki: “Nem megmondtam előre?”

Azután lassan, minden szót megnyomva kérdezte:

- Ki van most halálán önöknél, és milyen újabb áldozat vádolja majd Isten előtt az ön gyengeségét?

Villefort szívéből fájdalmas zokogás tört elő. Az orvoshoz lépett, és megragadta a karját:

- Valentine! - mondta. - Most Valentine került sorra!

- A leánya! - kiáltott fel d’Avrigny fájdalmas meglepetéssel.

- Láthatja, hogy tévedett - mormogta az ügyész. - Jöjjön, nézze meg betegágyán, és kérjen tőle bocsánatot, amiért meggyanúsította.

- Valahányszor csak hívott - mondta d’Avrigny -, mindig késő volt már. De nem tesz semmit, megyek. De siessünk, uram, az önökre sújtó ellenséggel szemben semmi veszteni való időnk sincs.

- Ó, most már nem fogja szememre hányni a gyengeségemet, doktor. Ezúttal kinyomozom a gyilkost és rajtaütök.

- Először próbáljuk megmenteni az áldozatot, csak azután gondoljunk a bosszúra - jegyezte meg d’Avrigny. - Tessék jönni.

A bérkocsi, amelyen Villefort idehajtatott, lóhalálában vágtatott velük vissza, és ugyanakkor értek haza, amikor Morrel kopogtatott Monte Cristo ajtaján.

A gróf a dolgozószobájában volt, és mélyen elmerült gondolataiba, mialatt Bertuccio sebtében küldött üzenetét olvasta.

Mikor Morrelt jelentették neki, akitől két órával előbb vált el, felkapta a fejét.

A fiatalembert eléggé megviselte ez a két óra; Morrel, aki vidám arccal távozott a gróftól, most feldúlt arccal jelent meg.

Monte Cristo felállt, és Morrel elé sietett.

- Mi történt, Maximilien? - kérdezte. - Holtsápadt, és a homloka csupa verejték.

Morrel inkább lerogyott, semmint leült egyik karosszékbe.

- Igen - mondta -, mert nagyon siettem. Beszélnem kellett önnel.

- Otthon, remélem, mindenki jól van? - kérdezte a gróf olyan őszinte, szívből jövő melegséggel, amelyet nem lehetett félremagyarázni.

- Köszönöm, gróf, köszönöm - válaszolta a fiatalember. Zavarban volt, nem tudta, hogyan kezdjen hozzá a mondókájához. - Igen, otthon mindannyian egészségesek.

- Akkor jól van. De valamit mégiscsak mondani akar? - folytatta a gróf egyre nyugtalanabbul.

- Igen, hogyne - felelte Morrel. - Olyan házból jövök, ahol a halál vert tanyát, és én iderohantam.

- Morcerf úréktól jön talán? - kérdezte Monte Cristo.

- Nem - válaszolta Morrel. - Meghalt valaki Morcerf-éknél?

- A tábornok az imént lőtte főbe magát - válaszolta Monte Cristo.

- Jaj, micsoda borzasztó szerencsétlenség! - kiáltott fel Maximilien.

- A grófnéra és Albert-re nézve nem - jelentette ki Monte Cristo. - Többet ér egy holt apa és férj, mint egy becsület nélkül élő apa és férj. A vér lemossa a gyalázatot.

- Szegény grófné! - mondta Maximilien. - Őt sajnálom legjobban, hiszen olyan nemes lelkű asszonynak ismerem!

- Sajnálhatja Albert-t is, Maximilien, mert higgye el, méltó fia ő az édesanyjának. De térjünk vissza az ön dolgára: ön hozzám rohant, mint mondotta. Tudnék talán segítségére lenni valamiben?

- Hogyne, szükségem van önre, vagyis azt hittem, mint valami eszelős, hogy ön segíthetne olyan körülmények között, ahol már csak Isten segíthet.

- Beszéljen hát - biztatta Monte Cristo.

- Igazán nem is tudom - mondta Morrel -, fel szabad-e fednem ilyen titkot bárkinek is. De a sors késztet rá, s a szükség kényszerít, gróf.

Morrel megállt, habozott.

- Azt tudja, hogy szeretem önt? - kérdezte Monte Cristo, és gyöngéden megfogta a fiatalember kezét.

- Milyen jó, hogy bátorságot önt belém, és valami azt súgja itt bent -, Morrel a szívére mutatott -, hogy ön előtt nem is lehet titkom.

- Úgy is van, Morrel, Isten szól a szívéből, és szívének sugallata beszél önhöz. Ismételje el hát mindazt, amit a szíve mondott.

- Megengedné, gróf, hogy elküldjem Baptistint az ön nevében tudakozódni valakinek a hogylétéről, akit ön is ismer?

- Magam is rendelkezésére állok, annál inkább rendelkezhetik szolgáimmal.

- Hiszen szinte nem is élek addig, amíg nem kapok hírt róla, hogy jobban van!

- Csengessek Baptistinnek?

- Nem, majd én magam beszélek vele.

Morrel kiment, szólította Baptistint, és néhány szót súgott neki. A komornyik futva távozott.

- Elintézte? - kérdezte Monte Cristo, mikor látta, hogy Morrel visszatért.

- El, és most talán már kissé nyugodtabb leszek.

- Tudja, hogy várom szavait - mondotta Monte Cristo mosolyogva.

- Tudom és beszélek is. Hát tessék csak ide hallgatni: egy este egy kertben álltam, sűrű bokrok mögött, senki sem sejtette, hogy ott lehetek. Ketten haladtak el mellettem. Engedje meg, hogy egyelőre elhallgassam a nevüket. Halkan beszélgettek, de engem érdeklő szavaikból nem veszítettem el egyetlen árva szót sem.

- Ez elég baljóslatúan kezdődik, főleg ha összefügg mostani sápadtságával és izgatottságával, Morrel.

- Bizony baljóslatúan, barátom! Ahhoz a kerthez tartozó házban, ahol rejtőztem, éppen akkor halt meg valaki. A két beszélgető közül, akiknek szavait figyeltem, az egyik annak a kertnek a gazdája, a másik az orvos volt. Az előbbi vallomást tett az orvosnak aggodalmáról és kétségbeeséséről, mivel egy hónap leforgása óta már a második haláleset történt a házában, mégpedig hirtelen és váratlanul, mintha csak Isten küldte volna rájuk haragjában a halál angyalát.

- Ej, ej! - jegyezte meg Monte Cristo, és mereven figyelte a fiatalember arcát, majd egy alig észrevehető mozdulattal úgy fordította a széket, hogy ő maga árnyékban maradjon, Maximilien arcát pedig jól megvilágítsa a nap.

- Bizony - folytatta Morrel -, egy hónap leforgása alatt már másodszor látogatott be a halál abba a házba.

- És mit válaszolt az orvos? - kérdezte Monte Cristo.

- Azt felelte... azt felelte, hogy ez nem volt természetes halál, és hogy nem tulajdonítható másnak, mint...

- Mint minek?

- Mint méregnek!

- Igazán? - mondotta Monte Cristo azzal a könnyed köhécseléssel, amellyel nagy felindulásait szokta palástolni, akár elpirul, akár elsápad hirtelen, akár túlságos figyelmét akarja leplezni. - Igazán ezt hallotta, Maximilien?

- Ezt, kedves gróf, ezt hallottam, sőt, az orvos még hozzátette, hogy ha még egyszer előfordulna ilyesmi, úgy érzi, kötelessége lenne törvényes vizsgálatot kérni.

Monte Cristo a legtökéletesebb nyugalommal hallgatta, de lehet, hogy ez a nyugalma tettetett volt csupán.

- Harmadszor is kopogtatott a halál - jegyezte meg Maximilien - de sem a ház gazdája, sem az orvos nem tettek jelentést. Meglehet hogy most negyedszer is belép a halál. Mit gondol, gróf, hallgatásra kötelez engem e titok ismerete?

- Kedves barátom - válaszolta Monte Cristo -, ön most olyan kalandot beszélt el, amit valamennyien könyv nélkül tudunk. Ismerem jól azt a házat, ahol mindez történt, vagy legalábbis ismerek hozzá hasonlót. Azt a házat, ahol a kert van, a családapát, az orvost és a három hirtelen és váratlan halál­esetet. Nohát, nézzen reám, én nem lestem ki semmiféle beszélgetést, mégis éppen olyan jól ismerem az egész esetet, mint ön, és nincs semmiféle lelkifurdalásom. Nincs! Semmi közöm hozzá. Azt mondja, hogy Isten haragja sújtotta a halál angyalával azt a házat. Ki mondhatná, hogy feltevése nem valóság? Ne lásson meg olyan dolgokat, amelyeket azok nem akarnak meglátni, akiknek érdekükben állna. Ha ez Istennek nem haragja, hanem igazságszolgáltatása, Maximilien, fordítsa el a fejét, és engedje, hogy Isten törvényt üljön ott.

Morrel végigborzongott. A gróf szavaiban valami gyászos komorság, valami ünnepélyesség és félelmes erő volt.

- Egyébként - folytatta a gróf egészen megváltozott hangon, úgy, hogy szinte olyan volt, mintha nem is ugyanaz az ember beszélne -, egyébként ki mondja önnek, hogy még folytatódik a dolog?

- Folytatódik, gróf! - kiáltott fel Morrel. - Hiszen ezért rohantam éppen önhöz.

- Mit tehetek hát, Morrel? Azt akarja talán, hogy jelentsem a királyi ügyész úrnak?

E szavakat Monte Cristo olyan tisztán és olyan nyomatékosan ejtette ki, hogy Morrel hirtelen felállt, és így kiáltott:

- Gróf! Gróf! Ugye tudja, kiről akarok beszélni?

- Már hogyne tudnám, kedves barátom, és ezt azzal bizonyítom be hogy az i-re felteszem a pontot is, vagyis megnevezem a szereplőket. Ön egy este Villefort úr kertjében sétált. Azok után, amiket mondott, úgy sejtem, hogy Saint-Méranné halálának estéje volt. Hallotta amint Villefort úr d’Avrigny úrral Saint-Méran úr haláláról, majd a marquise nem kevésbé csodálatos hirtelen elhunytáról beszélt. D’Avrigny úr azt mondta, hogy szerinte mérgezés, mégpedig két mérgezés történt. És ön, az ízig-vérig becsületes ember, azóta azon töpreng, vajon hogy nyugtathatja meg lelkiismeretét: ha felfedi ezt a titkot, vagy ha hallgat. Már nem élünk a középkorban, édes barátom, nincs többé szent Fehme, nincsenek már vérbíróságok, mi az ördögöt akar hát tőlük? “Lelkiismeret, mit háborgatsz?” - mint ahogy Sterne mondja. Ej, kedves barátom, hagyja, hadd aludjanak mások, ha már elszenderültek, engedje, hadd pusztuljanak bele az álmatlanságba, ha nem jön álom a szemükre, és az isten szerelmére, ön csak aludjék, hiszen nincs, ami háborgassa a lelkiismeretét.

Morrel arcán szívet facsaró fájdalom jelent meg. Megragadta Monte Cristo kezét.

- De hiszen még folytatódik! Azt mondom éppen!

- Hadd folytatódjék! - válaszolta a gróf, és elcsodálkozott ezen az állhatatosságon, amelyet nem értett. Figyelmesen nézte Maximilient. - Csak hadd folytatódjék: ez valóságos atreida család. Isten átkozta el őket, és el kell szenvedniük az ítéletet. El fognak tűnni mindannyian, mint azok a kártyavárak, amelyeket a gyermekek építenek, s amelyek teremtőjük legyintésére egymás után esnek el, még ha kétszázan volnának is. Három hónappal ezelőtt Saint-Méran úr, két hónappal ezelőtt Saint-Méranné, a minapában Barrois, ma az öreg Noirtier vagy a fiatal Valentine lesz soron.

- Hát tudta? - kiáltott fel Morrel olyan borzasztó rémülettel, hogy Monte Cristo beleremegett, pedig talán az égszakadás se hozta volna ki nyugalmából. - Tudta, és nem tett jelentést?

- Ej, mit bánom én? - vont vállat Monte Cristo. - Alig ismerem őket, és miért mentsem meg az egyiket a másiktól? Nem, nem, hiszen nincs közöm sem a bűnöshöz, sem az áldozathoz.

- De én, én szeretem! - kiáltott fel Morrel szinte üvöltve fájdalmában.

- Kit szeret? - kiáltott Monte Cristo. Felugrott és megragadta Morrel ég felé emelt két kezét.

- Halálosan, őrülten szeretem, úgy szeretem, hogy a véremet adnám érte, hogy felszárítsam egyetlen könnycseppjét. Szeretem Valentine de Villefort-t, akit most gyilkolnak meg éppen, értse meg! Szeretem, és azt kérdem az Istentől meg öntől, hogyan menthetném meg az életét?

Monte Cristo ajkán olyan vad kiáltás tört ki, amilyet csak a megsebzett oroszlán hallat.

- Szerencsétlen! - kiáltotta, és most ő tördelte a kezét. - Szerencsétlen! Valentine-t szereted! Egy elátkozott család gyermekét szereted!

Sose látott még Morrel ilyen arckifejezést, nem látott még ilyen lángoló tekintetet. A rémület szellemét, amely olyan sokszor merült fel előtte a csatatéren vagy Algéria gyilkos éjszakáin, sohasem látta baljóslatúbb lánggal kigyúlni maga körül.

Iszonyodva hátrált.

Monte Cristo pedig e zajos kitörés után egy pillanatra lehunyta a szemét, mintha valami belső fény kápráztatná: e pillanat alatt annyi akaraterővel lett úrrá önmagán, hogy látszott, amint fokról fokra csilla­podik mellének izgalmas hullámzása, mint ahogy látni lehet, amint a háborgó, tajtékos hullámok vihar után a nap erejétől szétfoszlanak.

Ez a csend, ez a magába szállás, ez az önmagával való küzdelem mintegy húsz másodpercig tartott.

Ekkor a gróf felemelte sápadt arcát.

- Látja - mondta alig remegő hangon -, látja, kedves barátom, hogyan tudja Isten megbüntetni közönyükért a legnagyobb szájhősöket, és azokat, akiket hidegen hagynak a legszörnyűbb látványok. Én, aki érzéketlenül és kíváncsian szemléltem ennek a gyászos tragédiának a kibontakozását, én, aki mint a gonosz angyal, csak kacagtam rajta, hogy mennyi rosszat követnek el az emberek a titok leple alatt (márpedig a gazdagok és hatalmasok könnyen őrizhetik meg a titkokat), én is érzem, hogy a szívembe mart az a kígyó, amelynek tekervényes útját idáig figyelmesen követtem!

Morrel tompán felnyögött.

- Rajta hát - folytatta a gróf -, elég volt a jajgatásból. Legyen férfi, legyen erős, reméljen, hiszen itt vagyok, és őrködöm ön felett.

Morrel szomorúan megrázta fejét.

- Azt mondom: reméljen! Érti? - kiáltotta Monte Cristo. - Tudja meg, hogy sohasem hazudom, sohasem tévedek. Most dél van, Maximilien, adjon hálát az Istennek, amiért délben jött, nem pedig este vagy holnap reggel. Hallgassa meg hát, mit akarok mondani, Morrel: dél van. Ha Valentine ebben az órában nem halt meg, akkor életben is marad.

- Istenem! Istenem! - kiáltott fel Morrel. - És én úgy hagytam ott, hogy csaknem haldoklott.

Monte Cristo végigsimította a homlokát.

Ugyan mi történt ebben a szörnyű titkokkal teli fejben?

Mit mondott ennek a könyörtelen és mégis oly emberi szellemnek a fény vagy a sötétség angyala?

Csak az Isten tudja!

Monte Cristo még egyszer felemelte a fejét, de most már nyugodt volt, mint az álomból ébredő gyermek.

- Maximilien - mondta -, menjen csak nyugodtan haza. Megparancsolom önnek, hogy ne tegyen egy lépést se, ne próbálkozzék semmivel, és arcán még csak nyoma se legyen az aggódásnak. Hamarosan hírt adok önnek. Most menjen.

- Istenem! Istenem! - mondta Morrel. - Egészen elrémít, gróf, ezzel a hidegvérével. Tud talán valami szert a halál ellen? Több ön, mint ember? Angyal talán? Vagy Isten?

És a fiatalember, aki soha semmiféle veszedelemben meg nem hátrált, most valami lebírhatatlan félelem hatása alatt hátrahőkölt Monte Cristo előtt.

De Monte Cristo szomorú és mégis szelíd mosollyal nézett rá, úgy, hogy Maximiliennek könny szökött a szemébe.

- Sokat tehetek, barátom - válaszolta a gróf. - Most menjen, mert szükségem van rá, hogy egyedül legyek.

Morrel e csodálatos akarat hatása alatt, amely Monte Cristo körül mindenütt megnyilvánult, nem is próbált ellenkezni. Megszorította a gróf kezét és távozott.

Csak a kapuban állt meg, hogy bevárja Baptistint, aki feltűnt a rue Martignon sarkán, és futva igyekezett hazafelé.

Ezalatt Villefort meg az orvos is elértek az ügyész lakására. Valentine még mindig eszméletlenül feküdt. Az orvos azzal a gondossággal vizsgálta meg a beteget, amelyet a körülmények megkövetel­tek, és azzal az alapossággal, amelyet a titok ismerete még jobban elmélyített.

Villefort le nem vette szemét az orvosról, és mohón leste a vizsgálat eredményét. Noirtier, aki sápadtabb volt, mint maga a beteg, és Villefort-nál is nyugtalanabbul várakozott, merő értelem és fogékonyság volt.

Végre d’Avrigny lassan megszólalt:

- Még él.

- Még! - kiáltott fel Villefort. - Doktor, micsoda borzalmas szót mondott!

- Márpedig - mondta az orvos - megismétlem, amit mondtam: még él, és én nagyon csodálkozom rajta.

- De megmenekült? - kérdezte az apa.

- Meg, ha egyszer él.

E pillanatban d’Avrigny tekintete összetalálkozott Noirtier pillantásával, amelyben olyan emberfölötti öröm csillogott, annyi hálás gondolat fénye sugárzott, hogy az orvost meghatotta.

Visszaengedte a karosszékbe az ájultan heverő fiatal lányt, akinek ajka alig látszott, annyira vértelen és fehér volt. D’Avrigny azután nem mozdult, majd újra Noirtier-ra pillantott, aki figyelemmel kísérte az orvos minden mozdulatát.

- Uram - mondta akkor d’Avrigny Villefort-nak -, kérem, hívja be Valentine kisasszony szobalányát.

Villefort elengedte leánya fejét, amelyet addig támogatott, és maga szaladt ki a szobalányért.

Alig csukódott be az ajtó Villefort mögött, d’Avrigny Noirtierhoz lépett.

- Akar valamit mondani? - kérdezte.

Az aggastyán jelentőséggel hunyta le a szemét. Mint tudjuk, ez igenlő választ jelentett az öregúr rendelkezésére álló jeladások szerint.

- Csak nekem?

- Igen - jelezte Noirtier.

- Helyes, itt maradok önnél.

Ebben a pillanatban visszatért Villefort a szobalánnyal. A szobalány mögött Villefort-né lépett be.

- De hát mi történt ezzel a kedves gyermekkel? - kiáltott fel. - Kijött a szobámból azzal a panasszal, hogy nem érzi jól magát, de az eszembe se jutott, hogy ilyen komollyá válhat a dolog.

A fiatalasszony könnyes szemmel és az igazi anya szeretetének minden jelével lépett oda Valentine-hez, és megfogta a kezét.

D’Avrigny továbbra is Noirtier-ra nézett, és látta, hogy az öregember szeme kimered, kitágul, arca elsápad, és egész testében remegni kezd. Homlokát kiverte a verejték.

- Úgy! - jegyezte meg önkéntelenül, és követte Noirtier tekintetét, vagyis Villefort-néra meredt, aki egyre ezt ismételgette:

- Jobb volna lefektetni szegénykét. Jöjjön, Fanny, fektessük csak le.

D’Avrigny úr, aki ezt az ajánlatot kedvezőnek találta, mert így egyedül maradhatott Noirtier-val, intett, hogy ez lesz a leghelyesebb, de megtiltotta, hogy bármit is adjanak neki, amit nem ő rendelt.

Elvitték Valentine-t, aki közben magához tért, de azért nem tudott sem mozdulni, sem beszélni, annyira megviselte a roham. Annyi ereje azonban mégis volt, hogy egy pillantással köszöntse nagyapját, akinek majd a szíve szakadt meg, mikor látta, hogy a beteget elviszik.

D’Avrigny követte őket, utasításokat adott, meghagyta Villefortnak, hogy bérkocsiba üljön, és maga menjen a patikushoz, a patikában a szeme láttára, készítsék el a rendelt orvosságokat, ő maga hozza haza, és leánya szobájában várjon reá.

Még egyszer szigorúan meghagyta, hogy Valentine-nek semmit se adjanak, majd visszatért Noirtier-hoz, gondosan bezárta az ajtókat, és mikor megbizonyosodott róla, hogy senki sem hallhatja őket, az öreghez fordult:

- Mondja, kérem, tud valamit unokája betegségéről? - kérdezte.

- Igen - intett az aggastyán.

- Figyeljen ide, nincs veszteni való időnk. Én kérdezek, ön pedig válaszol.

Noirtier intett, hogy kész válaszolni.

- Előre látta, hogy Valentine-t valami baj fogja érni?

- Igen.

D’Avrigny kissé elgondolkozott, majd ismét Noirtier-hoz fordult:

- Bocsásson meg azért, amit most mondani fogok - tette hozzá -, de semmiféle jelenséget nem szabad elhanyagolni e szörnyű körülmények között. Látta ön meghalni a szegény Barrois-t?

Noirtier égnek emelte a szemét.

- Tudja azt is, hogy mitől halt meg? - kérdezte d’Avrigny, és kezét Noirtier vállára tette.

- Igen - felelte az öreg.

- Úgy gondolja, hogy természetes halállal hunyt el?

Noirtier béna ajkán valami mosolyféle derengett.

- Gondolt-e arra, hogy Barrois-t esetleg megmérgezték?

- Igen.

- Úgy gondolja, hogy neki szánták azt a mérget, amelynek áldozatává lett?

- Nem.

- No most: úgy véli-e, hogy ugyanaz a kéz működik most Valentine-nél, amelyik Barrois-t megölte, mikor másvalakit akart meggyilkolni?

- Igen.

- Tehát Valentine is meg fog halni? - kérdezte d’Avrigny, és mélyen Noirtier szemébe nézett.

Figyelmesen leste, hogy ez a kérdés milyen hatással lesz Noirtier-ra.

- Nem - válaszolta az öreg diadalmas arccal, amely tévútra vezethette volna a legügyesebb jós feltevéseit is.

- Ön tehát reménykedik? - kérdezte d’Avrigny meglepetten.

- Igen.

- Miben reménykedik?

Az öregember kifejezte a szemével, hogy nem tudja megmagyarázni.

- Igaz, persze - mormogta az orvos.

Majd ismét Noirtier-hoz fordult:

- Abban reménykedik - kérdezte -, hogy a gyilkos belefárad?

- Nem.

- Akkor hát abban, hogy a méreg nem lesz hatással Valentine-re?

- Igen.

- Mert hiszen nem mondok újat önnek - folytatta d’Avrigny - ugyebár, ha kijelentem, hogy meg akarták Valentine-t mérgezni?

Az aggastyán intett a szemével, hogy ebben a kérdésben semmi kétsége nincs.

- Akkor hát miből meríti azt a reményt, hogy Valentine felépül?

Noirtier állhatatosan egy pontra szegezte a szemét. D’Avrigny követte a tekintetet: arra az orvosságos üvegre irányult, amelyet reggelenként hoztak be az öregnek.

- Á - mondta d’Avrigny, akinek hirtelen különös ötlete támadt -, csak nem az jutott eszébe, hogy...

Noirtier nem engedte befejezni.

- De igen - jelezte.

- Hogy felvértezze a méreg ellen...

- Igen.

- Lassan hozzászoktatta...

- Igen, igen, igen - intette Noirtier boldogan, amiért megértették.

- Hallotta tőlem, hogy abba az orvosságba, amelyet önnek rendeltem, brucint is tétettem?

- Igen.

- És azért szoktatta hozzá ehhez a méreghez, hogy semlegesítse a méreg hatását?

Noirtier szemében ismét a diadalmas öröm fénye lobbant fel.

- És ez sikerült is önnek! - kiáltott fel d’Avrigny. - Mert e gondos elővigyázat nélkül Valentine ma befejezte volna az életét, megölték volna menthetetlenül, irgalom nélkül. A roham igen heves volt, de a beteg ellenállt, és legalábbis ezúttal életben marad.

Az aggastyán végtelen hálával emelte égre a szemét, amelyben emberfölötti öröm lángolt.

Ebben a pillanatban visszatért Villefort.

- Tessék, doktor - mondta -, elhoztam a kért orvosságot.

- Ön előtt készítették el?

- Igen - válaszolt a királyi ügyész.

- És nem adta ki a kezéből?

- Nem.

D’Avrigny fogta a kis üveget, néhány cseppet öntött a tenyerébe és megitta.

- Rendben van - mondta -, menjünk fel Valentine-hez, mindenkinek kiadom az utasítást, ön személyesen őrködjék, Villefort úr, hogy senki se térjen el tőle.

Abban a pillanatban, amikor d’Avrigny Villefort úr kíséretében bement Valentine szobájába, egy szigorú külsejű, nyugodt és határozott modorú olasz pap bérelte ki saját használatára a Villefort úr palotájával szomszédos házat.

Senki sem tudta mi okozta, hogy a ház három lakója két órával később kiköltözködött: de az a vélemény terjedt el a környéken, hogy a ház roskadozik, összedűléssel fenyeget, az új bérlőt azonban ez nem akadályozta meg abban, hogy még aznap öt óra tájban beköltözzék szerény bútoraival.

A bérlet három, hat vagy kilenc évre szólt, és az új lakó, bevett szokás szerint, egy fél évet előre kifizetett. Az új lakó, mint már mondottuk, olasz volt, és signor Giacomo Busoninak hívták.

Azonnal munkásokat hívtak, és az elkésett éjszakai járókelők bámulva látták, hogy ácsok és kőművesek alapjától kezdve átépítik a düledező házat.