3. Káprázat

A nap már pályájának csaknem harmadrészét befutotta, a ragyogó májusi sugarak melegen, éltetően áradtak szét a sziklákon, s azok mintha maguk is érezték volna ezt a meleget. Tücskök ezrei bújtak meg láthatatlanul a fű között, egyhangúan és folytonosan cirpeltek. A mirtusz és az olajfa levelei remegve himbálóztak, és szinte érces csengésű hangot adtak. Edmond minden lépésére, amelyet a forró köveken megtett, gyíkok menekültek el, mint megannyi smaragdkő. A távolból látni lehetett a meredek lejtőkön szökellő vadkecskéket, amelyek olykor vadászokat is csalnak a szigetre. Egyszóval: voltak a szigetnek lakói, eleven és élénk életet élt, de Edmond mégis úgy érezte, hogy egyedül van Isten kezében.

Valami megmagyarázhatatlan érzés töltötte el, amely nagyon hasonlított a félelemhez. Már a nappali fényben sem bízott. Úgy érezte, hogy még a pusztaságban is kutató szemek figyelik.

Ez az érzése olyan erős volt, hogy abban a pillanatban, amint munkához látott, hirtelen letette csákányát, elővette puskáját, még egyszer felmászott a sziget legmagasabb sziklájára, és onnan nézett körül az egész környező vidéken.

De meg kell mondanunk, figyelmét nem a poétikus Korzika vonta magára, amelynek még a házait is jól látta, sem a csaknem ismeretlen Szardínia, amely utána következik, sem pedig a nagy emlékeket hordozó Elba szigete, de még az a csaknem észrevehetetlen vonal sem, amely a szemhatáron húzódott, és amelyben a tengerész gyakorlott szeme felismeri a pompás Genovát és Livornót, a kereskedővárost. Nem, hanem az a kis kétárbocos hajó, amely hajnalban indult útnak, és a csempészhajó, amely nemrégen ment el.

Az első éppen eltűnőben volt a Bonifacio-szorosban, a másik az ellenkező irányban haladva, Korzika partja mentén siklott, amelyet éppen meg akart kerülni.

Ez a látvány megnyugtatta Edmond-t.

Ekkor azokat a tárgyakat vette szemügyre, amelyek közvetlen közelében voltak. Látta magát a kúp alakú sziget e legmagasabb pontján, mint törékeny szobrot valami hatalmas talapzaton. Alatta sehol egyetlen ember. Körülötte sehol egy csónak. Semmi egyéb, csak az azúrszínű tenger, amely hullámaival örökösen csapkodta és ezüstös rojtokkal hímezte tele a sziget szélét.

Gyors léptekkel, de igen óvatosan lesietett. Nagyon vigyázott, nehogy olyasféle baleset érje, amilyet ügyesen és szerencsésen megjátszott.

Dantès, mint már mondottuk, visszafelé követte a sziklákon bevésett jeleket, és látta, hogy ez az irány egy elrejtett kicsike öbölhöz vezet, amely olyan volt, mint valami antik nimfa fürdőmedencéje. A kis öböl nyílása elég széles volt, és közepe elég mély ahhoz, hogy egy egészen kicsi hajó behatolhasson, és odabent rejtve maradhasson. Követve tehát a következtetések fonalát, amelyről úgy látta, hogy már Faria abbét is olyan könnyedén vezette tovább a valószínűség útvesztőjében, arra a megoldásra jutott, hogy Spada bíboros ennél a kis öbölnél köthetett ki, ott elrejtette kis hajóját, hogy az észrevétlen maradjon, követte a rovátkákkal megjelölt vonalat és e vonal végénél elásta kincsét.

Dantèst azután ez a feltevése visszavezette a kerek szikla közelébe.

Mindössze egy dolog nyugtalanította Edmond-t - és ez fizikai ismereteivel is élénk ellentétben állott -, hogyan lehetett minden jelentékenyebb erő alkalmazása nélkül felállítani az öt-hatezer font súlyú sziklát erre a talapzatra, amelyen áll?

Hirtelen ötlete támadt: talán nem is emelték fel a sziklát, hanem inkább legurították - mondta magában.

Felment a szikla tetejére, hogy megkeresse, hol volt annak régi helye.

Valóban, csakhamar észrevette, hogy enyhe lejtőt ástak, amelyen a szikla lecsúszott, és azon a helyen állt meg, ahol most van. Egy tömör terméskőből leszelt másik szikladarab szolgált támasztékul. A réseket gondosan eltömködték kövekkel és kavicsokkal, hogy sehol se legyen hézagos. Ezt a befalazott helyet termőfölddel fedték be, amelyen lassan megeredt a fű, kiütött a moha, és egy-egy mirtusz és masztix-cserje magja is kikelt. A vén szikla végül is úgy hatott, mintha ott nőtt volna ki a földből.

Dantès vigyázva elkotorta a földet, és felismerte vagy felismerni vélte, milyen okosan tervezték ki az egészet.

Bontani kezdte csákányával a vastag falat, amelyet az idő jó erősre edzett. Tízpercnyi munka után a fal engedett, és nyílás támadt rajta, amelyen befért Dantès karja.

Dantès kivágta a legvastagabb olajfát, amit csak talált, letisztította róla az ágakat, bedugta a nyíláson, és emelőnek használta.

A szikla azonban túlságosan nehéz volt, és az alsó szikla olyan szilárdan támasztotta, hogy emberi erő nem bírta volna megmozgatni, még ha maga Herkules kísérelte volna is meg.

Dantès ekkor arra gondolt, hogy legjobb lesz magát a támasztékot eltávolítani.

De milyen módon?

Körülnézett, mint általában a tanácstalan emberek szoktak, és tekintete arra a vadjuh-tülökre esett, amelyet puskaporral megtöltve Jacopo barátja hagyott ott neki.

Mosolygott: ez a pokoli találmány fogja helyette elvégezni a munkát. Dantès csákányával a felső szikla és a támasztékul szolgáló alsó szikla közé robbantó-aknát vájt, ahogy a bányászok szokták, amikor valami nagy és fárasztó munkát nem emberi erővel akarnak elvégezni, azután teletömte puskaporral, majd széttépdeste zsebkendőjét, meghengergette a salétromban, és kanócot sodort belőle.

Amint meggyújtotta a kanócot, eltávozott.

A robbanás nem váratott magára: megmérhetetlen ereje a felső sziklát egy pillanat alatt felemelte, az alsó szikla pedig szilánkokban repült széjjel. Azon a kis nyíláson át, amelyet Dantès először vájt, egész csomó remegő rovar röppent elő, és egy óriási vipera, amely mintha ezt a titkos utat őrizte volna, gördült végig kékes színű csigavonalán, aztán eltűnt.

Dantès most odalépett: a felső szikla, most már támasz nélkül, a szakadék fölé hajolt. A rettenthetetlen kincskereső körüljárta, kiválasztotta a legjobban ingadozó helyet, emelőjét az egyik éle alá támasz­totta, és Sziszifuszként, minden erejével a sziklának feszült.

A sziklát már megmozgatta a rázkódtatás, és most megingott. Dantès megkettőzte erőfeszítését, mintha csak azoknak a titánoknak egyike lett volna, akik hegyeket mozdítottak meg, hogy az istenek királya ellen háborút viseljenek. Végül is engedett a szikla, egyet ugrott, azután nekilódult, legördült és a tengerbe merült.

Fedetlenül hagyott egy kerek földdarabot, és napvilágra hozott egy kocka alakú kőlap közepébe erősített vaskarikát.

Dantès felkiáltott örömében és bámulatában. Első kísérletet még sohasem koronázott pompásabb eredmény.

Folytatni akarta a munkát, de a lába olyan erősen remegett, szíve annyira vert, és olyan égető ködfátyol borult a szemére, hogy meg kellett állnia.

Csak egy másodpercig habozott. Beakasztotta emelőjét a vaskarikába, hatalmas erővel megemelte, és a kiszabadult kőlap megnyílt, felfedve egy erősen meredek lépcsőjáratot, amely egy egyre sötétebbé váló barlang mélyébe torkollott.

- Ejnye már - mondta magának -, legyünk férfiak! Alaposan megszoktam a viszontagságot, nem sújthat le egy csalódás, hiszen akkor hiába szenvedtem volna annyit! A szív összetörik, ha a reménység langyos áradata már nagyon is eltöltötte, és utána a rideg valóság ront reá! Faria álmot látott csupán, Spada bíboros semmit sem ásott el ebben a barlangban, talán nem is járt itt soha, vagy ha el is jött ide, Cesare Borgia, ez a rettenthetetlen kalandor, a fáradhatatlan, sötét lelkű lator követte ide, felfedezte a nyomát, sőt a bevésett jeleket is éppúgy nyomon követte, akárcsak én, felemelte a követ, mint én, leszállt énelőttem, és nem hagyott itt semmit az én számomra.

Egy pillanatig mozdulatlan maradt, elgondolkozott, szemét a sötét és mélyen behúzódó nyílásra meresztette.

- És most, hogy már nem számítok semmire - mormolta -, hogy azt mondtam magamnak, esztelenség volna még reménykedni, pusztán kíváncsiságból folytatom a kalandot.

Még mindig nem mozdult, továbbra is mélyen gondolataiba merült.

- Igen, igen, ez a kaland nagyon is beleillik annak a királyi haramiának fénnyel és árnyékkal vegyes életébe, a különös események sorozatába, amelyekből sokszínű élete összetevődik. Ez a mesébe illő esemény kikapcsolhatatlan láncszemként illeszkedett élete történetébe. Igen, Borgia idejött valamelyik éjjel, egyik kezében fáklyát, a másikban kardot tartott, mögötte húsz lépésnyire pedig, talán ennek a sziklának a lábánál, sötéten és fenyegetően, két poroszló fürkészte a földet, a levegőt és a tengert. Borgia belépett a barlangba, mint én most, megremegtetve a sötétséget félelmes és lángoló kardjával.

- Igen ám, de mit csinált Cesare azokkal a poroszlókkal, akik tudták titkát? - tűnődött Dantès.

- Ugyanazt - felelte önmagának mosolyogva -, amit Alarik gót király sírásóival csináltak: a halottal együtt őket is eltemették.

- De ha itt járt volna - töprengett tovább Dantès -, megtalálja és elviszi a kincset. Borgia, aki Olaszországot egy articsókához hasonlította és levelenként falta fel, sokkal jobban fel tudta használni az idejét, és nem vesztegette volna arra, hogy ezt a sziklát visszahelyezze a talapzatára.

- Gyerünk csak le!

Kételkedő mosoly játszott ajka körül, és amint lefelé indult, az emberi bölcsesség e végső szavát mormogta:

- Talán...

De Dantès a várt sötétség és romlott levegő helyett szelíd, kékes fényt látott derengeni. A levegő és a világosság nemcsak azon a résen keresztül szűrődött be, amelyet ő ütött, hanem a külső sziklák kívülről láthatatlan repedésein is. Ezeken át látni lehetett a kék égboltot, a zöldellő tölgyek rezgő ágait meg a földiszeder hajladozó, tövises indáit. Dantès néhány másodperc múlva körülnézett ebben a barlangban, amelynek inkább enyhe, semmint nyirkos, inkább illatos, mint kellemetlen levegője csak annyira különbözött a sziget hőmérsékletétől, amennyire kékes derengése a napfénytől. Már tudjuk, hogy szeme megszokta a sötétséget, itt is ellátott hát a barlang legtávolabbi zugába. A barlang oldalai gránitból voltak, falai csillogtak és ragyogtak, akár a metszett gyémánt.

- Sajnos! - tűnődött Edmond mosolyogva. - Más kincset valószínűleg nem is hagyott itt a bíboros. A derék abbé, amikor ezeket a csillogó falakat látta álmában, hiú reményeket táplált.

Dantèsnek azonban eszébe jutottak a végrendelet következő szavai is: “A második barlang legtá­vo­labb eső sarkában...” Eddig csak az első barlangba hatolt be, most már meg kell keresnie a második­nak a bejáratát is.

Megkísérelt tájékozódni. Ennek a második barlangnak természetesen a sziget belsejébe kellett benyúlnia. Megvizsgálta a kövek alapzatát, és megkopogtatta az egyik oldalfalat, mert azt gondolta, hogy ott kell lennie a nyílásnak, amelyet nagyobb biztonság kedvéért bizonyára befalaztak.

Egy helyen a csákányütés tompa zajt adott, és egy pillanatig visszhangzott a sziklán. Ennek hallatára Dantès homlokát kiverte a verejték. A kutató bányásznak úgy tetszett, hogy a gránitfal egyik részén tompábban és mélyebben verődik vissza a hang, Égő pillantását a vastag falra vetette, és a fogságban szerzett finom ösztönével felismerte azt, amit talán senki más fel nem ismert volna: ott egy nyílásnak kell lennie.

De hogy ne végezzen hiábavaló munkát, Dantès, akár Cesare Borgia, mivel tudta mérlegelni az időt, kipuhatolta csákányával a többi falat is, puskája agyával megvizsgálta a talajt, a gyanús helyeken felásta a földet, és amikor semmit sem talált, semmire sem jött rá, visszatért a falnak ahhoz a részéhez, amely az imént azt a vigasztaló hangot adta.

Újra és még nagyobb erővel vágta bele a csákányt.

Most azután különös dolgot észlelt. A csákány ütésére valami vakolatféle, amely hasonló a freskófestők által használt anyaghoz, levált és lehámlott, miáltal kibukkant egy fehéres és lágy kődarab, olyan alakú, mint egy közönséges kovakő. A szikla nyílását ilyen kövekkel zárták el, a kövekre azután ráhúzták ezt a vakolatot, majd a vakolatra a gránit színét és kristályos külsejét varázsolták rá.

Dantès ekkor a csákány hegyes végével kezdett dolgozni, és így egy hüvelyknyire behatolt a falba.

Itt kellett tovább kutatni.

Az emberi szervezetnek valami különös titkaképpen, minél jobban bebizonyosodott, hogy Faria nem tévedett, annál inkább kételkedett Dantès szíve, sőt, csaknem elcsüggedt. Ez az új tapasztalat, melynek növelnie kellett volna az erejét, inkább elgyengítette. A csákány megállt, és csaknem kiesett a kezéből. Letette a földre, megtörülte homlokát, és visszament a napvilágra. Azzal az ürüggyel csapta be önmagát, hogy meg akarja nézni, nem leste-e meg valaki. Pedig tulajdonképpen csak levegőre volt szüksége, mert úgy érezte, hogy mindjárt elájul.

A sziget elhagyatott volt, és a zeniten álló nap szinte beborította tűzszemével. A távolban kis halászbárkák nyitogatták szárnyukat a zafírkék tengeren.

Dantès még semmit sem evett: de ilyen pillanatokban ugyan ki gondolna evésre? Lehajtott egy korty rumot, és újra megerősödött szívvel tért vissza a barlangba.

A csákány, amelyet az imént olyan nehéznek érzett, most ismét könnyű lett. Úgy emelte fel, mint valami tollat, és nagy erővel munkához látott.

Néhány csákányütés után észrevette, hogy a kövek nincsenek erősen összeillesztve, csak egyik a másik mellé van téve, és be van takarva azzal a vakolattal, amelyről már beszéltünk. Az egyik ilyen hasadékba beleszúrt a csákány hegyével, ránehezedett a csákány nyelére, és örömmel látta, hogy a kő elfordul, és a lába elé gurul.

Ettől kezdve Dantèsnek már csak ki kellett kaparnia minden követ a csákány vashegyével, és a kövek sorjában kiestek, egyik a másik után.

Már kezdetben elég nagy volt a nyílás, annyira, hogy Dantès befért volna rajta, de az, hogy néhány percig várakozott, azt jelentette, hogy késlelteti a bizonyosságot, és addig is a reménybe kapaszkodhatik.

Végül is egy percnyi újabb habozás után Dantès az első barlangból átment a másodikba.

Ez a második barlang alacsonyabb, sötétebb és félelmesebb volt, mint az első. Ide a levegő csak az imént készített nyíláson át hatolt be, és a barlang tele volt azzal a dögletes szaggal, amelynek hiányán Dantès az elsőnél csodálkozott.

Időt engedett a kívülről jövő szellőnek, hogy felfrissítse a belső áporodott levegőt, azután belépett.

A nyílástól balra volt egy sötét és mély sarok.

De Dantès szemének, ahogy már mondottuk, semmi sem volt sötét. Tekintetével végigkutatta a második barlangot: éppen olyan üres volt, mint az első.

A kincs, ha ugyan volt, ebben a sötét sarokban lehetett elásva. Elérkezett az aggodalom órája. Két láb felásni való föld - csak ennyi maradt meg Dantèsnek a legnagyobb öröm és a legnagyobb kétségbeesés között.

A saroknak tartott, hirtelen elszánta magát, és merészen nekivágott a talajnak.

Az ötödik vagy hatodik csákányütésre a vas vas-visszhangra talált.

Soha félrevert harang, soha semmiféle vészjel nem hatott úgy hallgatójára, mint ez. Ha Dantès semmit sem talál, akkor sem sápadhatott volna el jobban.

Most kissé arrább vágta be a csákányt, mint ahol már az előbb keresgélt, és ugyanarra az ellenállásra talált, de most nem ugyanazt a hangot hallotta.

- Faláda, vasabronccsal körülvéve - állapította meg.

Ebben a pillanatban gyors árnyék suhant el, és elfogta a világosságot.

Dantès leejtette csákányát, puskájához kapott, kirohant a nyíláson, és kiment a napvilágra.

Egy vadkecske ugrott el a szikla első bejárata előtt, és onnan néhány lépésnyire legelni kezdett.

Jó alkalom lett volna, hogy biztosítsa ebédjét, de Dantès attól tartott, hogy a lövés zaja oda talál csalni valakit.

Egy pillanatig töprengett, azután levágott egy gyantás fát, meggyújtotta a még füstölgő tűznél, amelynél a csempészek a reggelijüket készítették el, és ezzel a fáklyával tért vissza.

Semmit sem akart elveszíteni abból, amit látni fog.

A fáklyát az alaktalan és befejezetlen gödörhöz tartotta, és meglátta, hogy nem tévedett: csákányütései felváltva hol a vasat, hol pedig a fát érték.

Fáklyáját a földbe szúrta, és munkához látott.

Egy perc alatt eltakarított egy három láb hosszú, két láb széles területet, és megpillantott egy vésett vasabronccsal körülpántolt tölgyfa ládát. A láda fedelének közepén, ezüst lemezen, amelyet a föld sem tudott homályossá tenni, a Spada-család címere fénylett: kard keresztezett olyan ovális pajzsot, mint amilyenek általában az olasz pajzsok, legfelül pedig egy bíborosi kalap díszlett.

Dantès könnyen ráismert; Faria abbé olyan sokszor lerajzolta neki.

Ettől kezdve már nem kételkedett, Bizonyos, hogy a kincsnek itt kell lennie. Nem történt volna ennyi óvóintézkedés, ha csak az üres ládát akarták volna visszatenni.

Rövid percek alatt a láda egész környékét megtisztította, és Dantès egymás után látta felvillanni a középső zárat, két lakat között, és az oldalfogantyúkat; mindez metszett munka volt, mert ez volt a divat abban a korban, amikor a művészet a legsilányabb fémet is értékessé tudta tenni.

Dantès megragadta a ládát az egyik fogantyúnál, és fel akarta emelni. Lehetetlen volt.

Ki akarta nyitni: a zár és a lakatok nem engedtek. A hűséges őrizők nem akarták kiadni kincsüket.

Most csákánya hegyes végét a láda és a fedél közé dugta, nagy erővel lenyomta a csákány nyelét, mire a fedél nagyot reccsenve felpattant. A deszkalemezek széles nyílása hasznavehetetlenné tette a vas­pán­tokat, leestek, de szívós karmukkal még szorították a deszkalapot, amelyet estükben felsértettek. A láda kinyílt.

Szédítő láz ejtette hatalmába Dantèst. Megragadta puskáját, megtöltötte és maga mellé helyezte. Először lehunyta a szemét, mint a gyermekek, hogy képzeletük ragyogó éjszakájában több csillagot lássanak meg, mint amennyit megszámlálhatnak a még világos égbolton, azután ismét kinyitotta a szemét, és elvakultan nézett.

A láda három rekeszre oszlott.

Az elsőben vörhenyes csillogású, sárgásvörös aranytallérok ragyogtak.

A másodikban csiszolatlan aranyrudak álltak sorjában; ezek súlyuk miatt voltak értékesek.

Végül a harmadikban, amely félig volt csak tele, Edmond belemarkolt a gyémántokba, gyöngyökbe, rubinokba, és ezek, amint egymás után - mint valami csillogó vízesés - visszahulltak, olyan hangot adtak, akár a jégeső az ablaküvegen.

Edmond, miután mindent megérintett, megtapogatott, és remegő kezét belemerítette az aranyba és a drágakövekbe, az őrület szélén álló ember reszkető izgalmával megint végigrohant a barlangokon, felugrott egy sziklára, ahonnan áttekinthette a tengert, de nem látott rajta semmit. Egyedül volt, egészen egyedül, megszámlálhatatlan, hallatlan, mesébe illő gazdagságával, amely egyedül csak az övé. De vajon álmodik-e, vagy ébren van? Röpke álomkép játszik-e vele, vagy szemtől szemben áll-e a valósággal?

Viszont kellett látnia aranyait, bár érezte, hogy ebben a percben nem bírja el ezt a látványt. Egy pillanatig két kezébe fogta a fejét, mintha elméje józanságát féltené, azután nekifutott a szigetnek, de nem valamilyen út mentén, hiszen Monte Cristo szigetén nincs is út, de még határozott irányt sem követett. Kiáltozásaival és mozdulataival megszalajtotta a vadkecskéket, és elijesztette a tengeri madarakat. Azután nagy kerülővel visszatért, mert ismét kétség fogta el, berohant az első barlangba, onnan a másodikba, és ismét szemben állott az arany- és gyémántbányával.

Térdre esett, görcsösen összeszorított két kezével elfojtotta szíve heves dobogását, és imát mormolt, amelyet csak egyedül Isten érthetett meg.

Csakhamar lecsillapodott, és boldog érzés fogta el, mert csak ettől az órától kezdve kezdett hinni szerencséjében.

Hozzáfogott, hogy megszámlálja vagyonát. Ezer rúd aranya volt, és ezek mindegyike két-három fontot nyomott. Azután felrakott egymásra huszonötezer aranytallért, amelyek egyenként mintegy nyolcvan frankot érhetnek a mi mai pénzünk szerint, valamennyi VI. Sándor pápa és elődei képmását viselte. Akkor észrevette, hogy a rekesznek még csak a felével végzett. Végül tíz marék gyöngyöt, drágakövet és gyémántot, mért ki, amelynek legtöbbje a kor legjobb aranyműveseinek kezét dicsérte. Már ezért is nagyon értékes volt.

Dantès látta, hogy a nap hanyatlóban van, és lassan-lassan leáldozik. Attól tartott, hogy valaki meglepi, ha itt marad a barlangban, és a puskával a kezében távozott. Egy darabka kétszersült és néhány korty bor volt a vacsorája. A követ visszatette a helyére, reá feküdt, és néhány órát aludt. Testével takarta el a barlang bejáratát.

Ez a sok és szörnyű izgalmat átélt ember kétszer vagy háromszor már végigélt ilyen élvezetes, de egyúttal félelmes éjszakát.