7. Danglars aláírása

A következő nap szomorú, felhős reggelre virradt.

A temetkezési intézet alkalmazottai éjszaka elvégezték gyászos munkájukat, és az ágyon fekvő holttestet szemfödéllel takarták le amely gyászpompával veszi körül a halottakat, és bármit beszélünk is arról, hogy a halálban egyenlőek vagyunk, még egy végső dísszel vonják be azt, aki, míg élt, szerette ezt a pompát.

Ez a szemfödél az a gyönyörű batisztdarab volt, amelyet a fiatal lány két héttel ezelőtt vett.

Estefelé az intézet emberei maguk vitték át Valentine szobájából Noirtier-t a saját szobájába, és minden várakozás ellenére, az öregember cseppet sem ellenkezett, mikor eltávolították kedves unokája ágya mellől.

Busoni abbé hajnalig virrasztott, kora reggel pedig hazatért anélkül hogy bárkit is hívott volna.

Reggel nyolc órakor megérkezett d’Avrigny. Találkozott Villefortral, aki Noirtier-hoz készült, és elkísérte az ügyészt, hogy megtudakolja, az aggastyán hogyan töltötte az éjszakát.

Abban a nagy karosszékben találták, amely ágyául is szolgált. Nyugodtan, csaknem mosolyogva aludt.

Mindketten csodálkozva álltak meg a küszöbön.

- Látja - mondta d’Avrigny Villefort-nak, aki elnézte alvó apját -, látja, a természet le tudta csillapítani a legerősebb fájdalmat is. Azt igazán senki sem állíthatja, hogy Noirtier úr ne szerette volna unokáját. És mégis nyugodtan alszik.

- Úgy van, és önnek tökéletesen igaza van - válaszolta Villefort meglepetten. - Alszik, és ez nagyon különös, mert a legkisebb bosszúság is egész éjszakára el szokta venni az álmát.

- A fájdalom nagyon legyengíthette - jelentette ki d’Avrigny.

Mind a ketten elgondolkodva tértek vissza a királyi ügyész dolgozószobájába.

- Látja, én bizony nem aludtam - mondta Villefort, és érintetlen ágyára mutatott. - Engem nem gyengít el a fájdalom, pedig már két éjszaka le sem hunytam a szemem. Viszont megnézheti az íróasztalomat. Mennyit írtam, jóságos Isten! Mennyit írtam e két nap és két éjszaka!... Átkutattam ezt az egész iratcsomót, elkészítettem a vádiratot a gyilkos Benedetto ügyében!... Ó, munka, munka, szenvedé­lyem, örömöm, őrületem, csak te tudod fájdalmamat csillapítani!

Görcsösen megszorította d’Avrigny kezét.

- Szüksége van rám? - kérdezte az orvos.

- Nincs - válaszolta Villefort. - De arra kérem, jöjjön vissza tizenegy órára. Mert délben lesz... akkor viszik el... Istenem! Szegény gyermekem! Szegény gyermekem!

A királyi ügyész ebben a percben emberré vált, égnek emelte a szemét, és nagyot sóhajtott.

- Ön tehát a fogadóteremben lesz?

- Nem, egyik rokonom vállalta ezt a szomorú tisztséget. Én dolgozni fogok, doktor. Amikor dolgozom, mindenről elfeledkezem.

S valóban, a doktor még az ajtóhoz sem ért, a királyi ügyész máris munkához látott.

A lépcsőházban d’Avrigny találkozott azzal a rokonnal, akit Villefort említett. Jelentéktelen személyiség ebben a történetben is, meg a családban is, olyan ember, aki arra született, hogy mindig hasznát vegyék.

Pontos volt, fekete ruhát viselt, fekete gyászszalag volt a karján, és gyászos arccal lépett be, amelyet megőriz, míg szükség van rá, azután egyszerűen levet.

Tizenegy órakor begördültek a gyászkocsik az udvar kövezetére, és a rue du faubourg Saint-Honoré megtelt a tömeg zajával. Ezt a tömeget éppúgy érdekli a gazdagok öröme, mint gyásza, s ugyanolyan mohón sereglik valami pompázatos temetéshez, mint egy hercegnő esküvőjére.

Lassanként megtelt a gyászterem. Feltűntek régi ismerőseink, mint Debray, Château-Renaud, Beauchamp, majd az igazságszolgáltatás, az irodalom és a hadsereg jelesei. Mert Villefort úr nem is annyira társadalmi állásánál, mint inkább személyes érdemeinél fogva a párizsi társaság legelőkelőbb­jeinek soraiban foglalt helyet.

A rokon az ajtóban állt, bevezette az érkezőket. A közönyösök számára bizony nagy megkönnyeb­bülést jelentett, hogy közönyös arc fogadja őket, mert ez nem követelte meg tőlük a hazug részvétet vagy műkönnyeket, mint ahogy ez bekövetkezett volna az apa, testvér vagy vőlegény jelenlétében.

Az ismerősök szemükkel intettek egymásnak, és egy csoportba húzódtak.

Egy ilyen csoportban állott Debray, Château-Renaud és Beauchamp.

- Szegény kislány! - mondta Debray, leróva e szomorú esemény iránt adóját, mint ahogy akaratlanul, mindenki tette. - Szegényke! Milyen gazdag és szép volt! Hitte volna ezt, Château-Renaud, mikor itt voltunk ezelőtt... mennyivel is?... Három héttel vagy legfeljebb egy hónappal, amikor tanúk lettünk volna a házassági szerződés aláírásakor, amely egyébként dugába dőlt?

- Szavamra mondom, nem hittem volna - jelentette ki Cháteau-Renaud.

- Ismerte a kislányt?

- Morcerf-né bálján beszéltem vele egyszer-kétszer. Bájosnak, de kissé talán nagyon is szomorúnak találtam. A mostohaanyja hol van? Nem tudja?

- Egész napra annak a derék úrnak a feleségéhez ment, aki fogadott bennünket.

- Kicsoda ez az úr?

- Melyik?

- Az, aki fogadott bennünket. Képviselő?

- Nem - mondta Beauchamp. - Arra vagyok kárhoztatva, hogy tiszteletre méltó képviselőinket mindennap lássam, márpedig ennek az arcát nem ismerem.

- Szóvá tette lapjában ezt a halálesetet?

- A cikket nem én írtam, de szó esett róla. Sőt, azt is kétlem, hogy a cikk kellemesen hatna Villefort úrra, mert hiszen az van benne, hogy ha nem a királyi ügyész házában esett volna meg egymás után négy haláleset, a királyi ügyész úr bizonyára jobban foglalkozna az üggyel.

- D’Avrigny doktor - mondta Château-Renaud -, aki az anyám orvosa, azt állítja egyébként, hogy a királyi ügyész nagyon kétségbe van esve.

- Ugyan kit keres, Debray?

- Monte Cristo grófját keresem - válaszolta a fiatalember.

- Idejövet találkoztam vele a boulevard-on. Azt hiszem, utazásra készül, mert a bankárjához ment éppen - mondta Beauchamp.

- A bankárjához? Hát nem Danglars a bankárja? - kérdezte Château-Renaud Debraytől.

- De azt hiszem, az - válaszolta a miniszteri titkár kissé zavartan. - De nemcsak Monte Cristo úr hiányzik innen. Morrelt sem látom itt.

- Morrelt? Hát Morrel ismerte őket? - kérdezte Château-Renaud.

- Úgy hiszem, csak Villefort-nénak mutatták be.

- Nem tesz semmit, akkor is el kellett volna jönnie - jegyezte meg Debray. - Ugyan miről fog ma este beszélni? Hiszen a nap legfőbb eseménye ez a temetés. De csitt! Hallgassunk, itt az igazságügyminisz­ter úr, márpedig az illőnek tartja, hogy egy kis speech-et vágjon ki a könnyező rokonnak.

A három fiatalember az ajtóhoz ment, hogy meghallgassa az igazságügyminiszter úr kis speech-ét.

Beauchamp igazat mondott. A temetésre menet valóban találkozott Monte Cristóval, aki viszont Danglars-hoz tartott a rue de la Chaussée d’Antinre.

A bankár az ablakából meglátta, amint a gróf kocsija behajt az udvarra, és szomorú, de nyájas arccal ment elébe.

- Gróf - mondta, és megfogta Monte Cristo kezét -, bizonyára részvétét akarja kifejezni. A balsors valóban nagyon sújtja házamat, s éppen ezért, amint megpillantottam önt, azt kérdeztem magamtól, vajon nem kívántam-e rosszat ezeknek a szegény Morcerféknek, ami igazolta volna a közmondást: “Aki másnak vermet ás, maga esik bele.” Hát nem, szavamra mondom, nem kívántam én semmi rosszat Morcerf-nek. Talán kissé túlságosan gőgös volt egy olyan semmiből lett emberhez, mint én vagyok, de hát nincsen ember hiba nélkül. És nézze csak meg, gróf, a mi nemzedékünket igen sújtja a balsors... De bocsánat, hiszen ön nem tartozik a mi nemzedékünkhöz, ön még fiatal ember... A mi generációnk tagjai bizony nem valami szerencsések ebben az esztendőben: tanú erre Villefort, a mi puritán ügyészünk, aki most veszítette el a leányát. Tehát gondolja csak el: Villefort egészen különös módon elvesztette egész családját. Morcerf becsületét, majd életét veszítette, engem mindörökre nevetségessé tett ennek a Benedettónak a gonoszsága, azután...

- Azután mi még? - kérdezte a gróf.

- Fájdalom! Hát ön nem tudja?

- Valami új csapás?

- A lányom...

- Danglars kisasszony?

- Eugénie elhagyott bennünket.

- Istenem, mit nem mond!

- Csak az igazat, kedves grófom! Istenem! De boldog is ön, hogy se felesége, se gyermeke!

- Úgy gondolja?

- Istenem!

- És azt mondja, hogy Eugénie kisasszony...

- Nem bírta elviselni a szégyent, amelyet az a nyomorult hozott ránk, és engedelmet kért tőlem, hogy elutazhassék.

- És el is utazott?

- Még a múlt éjszaka.

- Danglars-néval?

- Nem, egy rokonnal... De hiszen azért éppúgy elveszítjük a drága Eugénie-t, mert ahogy az ő természetét ismerem, soha többé nem hajlandó visszatérni Franciaországba!

- Sose búsuljon ezen, kedves báró - mondta Monte Cristo -, az efféle családi bajok csak a szegény embert bántják, akinek minden vagyona a gyermeke volt, egy milliomos azonban egész könnyen el tudja viselni. Hiába beszélnek a bölcselkedők, a gyakorlati emberek példája meghazudtolja őket: a pénz mindenért megvigasztal. És ön még hamarabb megvigasztalódhat, mint bárki más, ha segítségül hívja a legfőbb balzsamot: ön, a pénzkirály, aki minden hatalmak legnagyobbikát tartja a kezében.

Danglars sandán odapislantotta grófra, hogy lássa, gúnyolódik-e vagy komolyan beszél.

- Igen - mondta -, annyi bizonyos, hogy ha a vagyon megvigasztal, akkor meg kell vigasztalódnom, hiszen gazdag vagyok.

- Olyan gazdag, kedves báró, hogy vagyona hasonlatos a piramisokhoz. Ha valaki meg akarná ingatni, nem merné, s ha merné, nem tudná.

Danglars mosolygott a gróf e jóhiszemű bizalmán.

- Ez eszembe juttatja - mondta -, hogy mikor ön belépett, éppen öt kis utalványt akartam aláírni. Ebből kettőt már alá is írtam. Megengedi, hogy a három hátralevővel is végezzek?

- Csak tessék, kedves báró, csak tessék.

Egy pillanatra csend állott be, csak a bankár tolla sercegését lehetett hallani. Monte Cristo pedig a mennyezet aranyozott cirádáit nézegette.

- Spanyolországi, haiti vagy nápolyi utalványok? - kérdezte Monte Cristo.

- Nem - felelte Danglars, hencegő nevetésével -, bemutatóra szóló utalványok, a Francia Bankhoz. Nézze csak, gróf úr - tette hozzá -, ön, aki a pénzügyek császára, ahogy én a királya vagyok, látott-e már gyakran ilyen kis papírdarabkákat, amelyeknek mindegyike egy-egy milliót ér?

Monte Cristo a kezébe vette az öt papírszeletet, amelyet Danglars dölyfösen nyújtott át, és úgy tett, mintha méregette volna. Mindegyikről ezt olvasta le:

A bank kormányzója legyen szíves rendeletemre és az általam letétbe helyezett értékpapírok terhére egymilliót készpénzben kifizetni.

DANGLARS báró

- Egy, kettő, három, négy, öt - mondotta Monte Cristo. - Ötmillió! A kutyafáját, ez már beszéd, Krőzus úr!

- Már én csak így dolgozom a pénzzel, kérem - jelentette ki Danglars.

- Csodálatos, főleg, ha - s ebben nem kételkedem - ezt ki is fizetik készpénzben.

- Hogyne fizetnék - mondta Danglars.

- Az már szép dolog, ha valakinek ekkora hitele van. Ilyesmit igazán csak Franciaországban lehet látni: öt papírdarabot, amely ötmilliót ér. Ezt látni kell, hogy el lehessen hinni.

- Kételkedik benne?

- Nem én.

- De ezt olyan hangsúllyal mondta... Nézze, ha nem restelli a fáradságot: kísérje el megbízottamat a bankba, és meglátja, hogy ugyanerre az összegre kiállított kincstári utalvánnyal jön majd ki onnan.

- Dehogy - jelentette ki Monte Cristo, és összehajtogatta az utalványokat -, dehogy teszem ezt, ez olyan érdekes dolog, hogy másképpen intézem el és magam győződöm meg róla. Hatmilliónyi hitelem volt önnél, ebből kivettem kilencszázezer frankot, és így még ötmillió és százezer frankkal tartozik nekem. Ezt az öt utalványt most megtartom, amely kétségtelenül beváltható az ön aláírására, és adok helyette egy hatmillióról szóló általános nyugtatványt, s ezzel a számlánkat rendeztük is. A nyugtat­ványt én már előre elkészítettem, mert be kell vallanom, hogy ma nagy szükségem van a pénzre.

Monte Cristo fél kezével zsebre tette az öt utalványt, a másikkal pedig átnyújtotta nyugtatványát a bankárnak.

Ha a villám csap le Danglars szeme előtt, az sem okozott volna nagyobb rémületet neki.

- Hogyan? - hebegte. - Miért veszi el ezt a pénzt, gróf úr? Bocsánatot kérek, ez a menhelyek pénze, letét, és megígértem, hogy még ma kifizetem.

- Hja úgy! - jegyezte meg Monte Cristo. - Az már más. Nekem nem éppen ez az öt utalvány kell, fizessen más értékben. Én csak kíváncsiságból fogadtam el éppen ezeket, hogy mindenfelé elmond­hassam: a Danglars-féle bank minden határidő nélkül, minden előzetes bejelentés nélkül, még ötpercnyi halasztást sem kérve, készpénzben kifizet nekem ötmilliót! Ez már figyelemre méltó dolog lett volna. De tessék, itt vannak az utalványai, ismétlem, nekem más érték is megfelel.

Ezzel az öt papírszeletet Danglars-nak nyújtotta, aki ólomszínű arccal kapott utána, mint a keselyű, mikor kalitkájából kinyújtja a karmát, hogy megragadja a húsdarabot, amelyet el akarnak venni tőle.

Hirtelen azonban gondolt egyet, erőt vett magán és lecsillapodott.

Azután elmosolyodott, és feldúlt arcán elsimultak a redők.

- De hiszen az ön nyugtatványa is készpénz - jelentette ki.

- Istenem. Természetesen. És ha ön Rómában volna, a Thomson és French cég az én rendeletemre éppúgy szó nélkül kifizetné önnek, mint ahogy ön teszi.

- Bocsánat, gróf úr, bocsánat.

- Megtarthatom hát ezt a pénzt?

- Meg - válaszolta Danglars, és letörülte izzadt homlokát. - Tessék csak megtartani.

Monte Cristo olyan arckifejezéssel tette zsebre az öt utalványt, mintha azt mondaná:

- Ejnye, no! Jól gondolja meg: ha megbánta, még nem késő.

- Nem - mondta Danglars -, nem: tartsa csak meg nyugodtan az utalványokat. De tetszik tudni, a pénzemberek is ragaszkodnak a formaságokhoz: ezt a pénzt a kórházaknak szántam, és valahogy az volt az érzésem, hogy megrövidítem őket, ha nem ugyanezt a pénzt kapják kézhez, mintha egyik tallér nem éppen olyan volna, mint a másik. Bocsásson meg!

Igen hangos, de ideges hahotázással kezdett nevetni.

- Nincs semmi baj - válaszolta Monte Cristo kedvesen -, szépen bezsebelem.

Ezzel tárcájába rakta az utalványokat.

- De - vetette közbe Danglars. - még fennmarad százezer frank...

- Ó, ez semmiség - jegyezte meg Monte Cristo. - Hiszen maga az ázsió is körülbelül megközelíti ezt az összeget. Tartsa csak meg, és kvittek vagyunk.

- Komolyan beszél, gróf? - kérdezte Danglars.

- Nem szoktam bankárokkal tréfálkozni - válaszolta Monte Cristo olyan komolysággal, amely már-már a szemtelenség határán mozgott.

Ezzel az ajtó felé indult, mikor egyszerre csak belépett a komornyik és jelentette:

- Boville úr, a menhelyek főgondnoka.

- No, igazán idejében jöttem - jegyezte meg Monte Cristo -, még elvitték volna az orrom elől az utalványokat.

Danglars újra elsápadt, és sietve elbúcsúzott a gróftól.

Monte Cristo grófja szertartásosan üdvözölte Boville urat, és az is őt. A főgondnokot, aki az előteremben várakozott, Monte Cristo távozása után azonnal bevezették Danglars úr dolgozószobá­jába.

A gróf komoly arcán rövidke mosoly suhant át, mikor megpillantotta a kórházak gondnoka kezében a pénzes táskát.

Monte Cristo a kapu előtt kocsijába ült, és egyenesen a bankba hajtatott.

Ezalatt Danglars minden erejével összeszedte magát, és már teljes nyugalommal jött a főgondnok elé.

Mondanunk sem kell, hogy mosolygása és nyájassága mesterkélt volt.

- Jó napot kívánok, kedves hitelezőm - mondta -, mert fogadni mernék, hogy ilyen minőségben keresett fel.

- Eltalálta, báró úr - felelte Boville úr -, a menhelyek az én személyemen keresztül jelentkeznek. Az özvegyek és árvák az én kezemen át kérik az ötmilliónyi alamizsnájukat.

- És még azt mondják, hogy az árvák sajnálatra méltók! - jegyezte meg Danglars, továbbra is a tréfálkozás hangján. - Szegény gyerekek!

- Tehát az ő nevükben jöttem - mondta Boville úr. - Bizonyára megkapta tegnapi levelemet.

- Hogyne.

- Meghoztam a nyugtatványt.

- Kedves jó Boville uram - mondta Danglars -, ha nincs ellenére, az ön özvegyei és árvái lesznek szívesek huszonnégy óráig várakozni, mivel Monte Cristo úr, aki az imént távozott, mint tetszett látni... Mert tetszett látni, ugye?

- Láttam. No és?

- Hát bizony Monte Cristo úr magával vitte az ő ötmilliójukat.

- Hogy lehet az?

- A grófnak korlátlan hitele volt nálam, a római Thomson és French cég által. Egyszerre csak beállított kerek ötmillióért, mire én odaadtam a banknak szóló utalványt: ott vannak a tőkéim letétben. Mármost attól tartok, hogy ha egy és ugyanazon a napon tízmilliót vennék fel a bank pénztárából, a pénztáros talán furcsállaná a dolgot. Két nap múlva - tette hozzá Danglars mosolyogva -, az már más.

- Ugyan, kérem! - kiáltott fel Boville úr nagyon hitetlenkedő hangon. - Ötmilliót adott át annak az úrnak, aki az imént távozott, és aki úgy üdvözölt engem, mintha régi ismerős volna?

- Talán ő ismeri önt anélkül, hogy ön is ismerné. Monte Cristo úr mindenkit ismer.

- Ötmilliót!

- Itt a nyugtatványa. Tegyen úgy, mint Szent Tamás tett: nézze meg és tapintsa meg.

Boville úr átvette Danglars kezéből a papírlapot és elolvasta:

Felvettem Danglars báró úrtól ötmillió-egyszázezer frankot, amelyet tetszése szerint bármikor felvehet a római Thomson és French cégtől.

- Hát csakugyan igaz! - mondta Boville.

- Ismeri ön a Thomson és French céget?

- Ismerem - jelentette ki Boville úr -, volt valamikor egy kis kétszázezer frankos ügyem velük. De azóta hírüket sem hallottam.

- Európa egyik legszilárdabb bankja - jelentette ki Danglars, és hanyagul íróasztalára dobta az elismervényt, amelyet visszavett Boville úrtól.

- És csupán önre volt neki ötmilliónyi hitele? Ejha! Valami nábob lehet akkor ez a Monte Cristo!

- Bizony nem tudom bizonyosan, hogy micsoda, de annyit tudok, hogy három korlátlan hitele volt: egyik nálam, a második Laffittenál, a harmadik pedig Rothschildnál - tette hozzá hanyagul Danglars. - Mint látja, engem tüntetett ki, és ázsió fejében nálam hagyta százezer frankját.

Boville úr nem győzött csodálkozni.

- El kellene mennem hozzá - mondta -, hátha tesz nálunk kegyes alapítványt.

- Tekintse úgy, mintha már meg is volna. Jótékony célra havonta több mint húszezer frankot ad.

- Nagyszerű! Egyébként például állítom majd elébe Morcerf-nét és fiát.

- Hogyhogy például?

- Egész vagyonukat a kórházaknak adományozták.

- Miféle vagyonukat?

- Egész vagyonukat, vagyis a meghalt Morcerf tábornok vagyonát.

- Miért tették ezt?

- Azért, mert nem akartak olyan nyomorult módon szerzett vagyon urai lenni.

- Hát miből fognak élni?

- Az anya vidéken éldegél majd, a fia pedig valami állást keres magának.

- Nohát, ez már túlzás! - jelentette ki Danglars.

- Tegnap intéztem el az adománylevél beiktatását.

- Mekkora volt az a vagyon?

- Nem valami sok: mindössze egymillió és két-háromszázezer frank. De térjünk csak vissza a millióinkhoz.

- Nagyon szívesen - felelte Danglars a világ legtermészetesebb hangján. - Nagyon sürgős tehát önnek ez az összeg?

- Természetesen. Holnap pénztárvizsgálatot tartunk.

- Holnap! Miért nem ezzel kezdte? Egy egész évszázad van még holnapig! Hány órakor lesz a pénztárvizsgálat?

- Két órakor.

- Küldjön ide délben - mondta Danglars szokott mosolyával.

Boville úr csak hümmögött valamit, bólintott és becsukta tárcáját.

- Ej no! Most jut eszembe - mondta Danglars -, még valami jobbat is tehet.

- Ugyan mit tehetnék?

- Monte Cristo elismervénye pénzt ér. Küldje el Rotschildhoz vagy Laffitte-hoz, meglátja, rögtön beváltják.

- De hiszen Rómában kell beváltani!

- Az igaz. Mindössze is öt-hatezer frank díjat kell érte lefizetnie.

A gondnok hátraugrott.

- Szó sincs róla! Akkor inkább várok holnapig. De nagyon könnyedén veszi!

- Egy pillanatig azt hittem, bocsásson meg, hogy valami kis hiánya van a pénztárban - jelentette ki Danglars szemtelenül.

- Ugyan! - jegyezte meg a gondnok.

- Hát kérem, az ilyesmi előfordul, és ilyenkor nem szoktak visszariadni némi kis áldozattól.

- Hála istennek, szó sincs róla! - mondta Boville úr.

- Tehát a viszontlátásra holnap, ugye, kedves gondnok úr?

- Igen, a viszontlátásra holnap. De, ugye, okvetlenül?

- Ugyan kérem, ne tessék tréfálni! Tessék csak délben ideküldeni, és a bankot addigra értesítem.

- Majd csak magam jövök el.

- Annál jobb, örülni fogok, ha viszontlátom.

Kezet szorítottak.

- Igaz is - szólt most hirtelen Boville úr -, nem megy a szegény Villefort kisasszony temetésére? A boulevard-on találkoztam a gyászmenettel.

- Nem én - felelte a bankár -, a Benedetto-ügy miatt még mindig kissé nevetségesnek érzem magam, és nemigen mutatkozom sehol.

- Bizony nem teszi helyesen. Hiszen nem az ön hibája volt az egész!

- Nézze csak, kedves gondnok úr, ha valaki olyan mocsoktalan nevet visel, mint az enyém, bizony nagyon érzékeny minden iránt.

- Mindenki sajnálja önt, higgye el, és főleg nagy részvéttel vannak a kedves lánya iránt.

- Szegény Eugénie! - jegyezte meg Danglars, és nagyot sóhajtott. - Tudja, hogy kolostorba vonul, uram?

- Nem tudtam.

- Sajnos, pedig így van! A szörnyű eset után való napon egy apáca barátnőjével elutazott: Olasz­országban vagy Spanyolországban valamelyik szigorú rendbe fog belépni.

- Borzasztó!

Boville úr nem győzte vigasztalni az apát, azután eltávozott.

De még alig ért kívül az ajtón, Danglars olyan mozdulattal kiáltott utána, amelyet csak azok érthetnek meg, akik látták Frédéricket Robert Macaire szerepében:

- Hülye!!! - Ezzel egy kis pénztárcába gyömöszölte Monte Cristo nyugtatványát:

- Csak gyere ide holnap délben - tette hozzá -, hol leszek én már akkor!

Kétszeresen magára zárta az ajtót, kiürítette a pénztár valamennyi fiókját, összeszedett mintegy ötvenezer frankot bankjegyekben, egy csomó különböző papirost elégetett, másokat előkészített, majd levélírásnak fogott, a levelet lepecsételte és megcímezte: Danglars bárónénak.

- Ma este - mormogta - magam teszem oda a kis öltözőasztalkájára.

Akkor a fiókból kivette útlevelét.

- Rendben van - mondta -, még két hónapig érvényes.